Hol volt, hol nem, volt az országban egy Rátót nevű község. Ebben a Rátótban a csősz egyszer a mezőn egy hatalmas úritököt talált.
     - Tyű, fékomadta-teremtette - csodálkozott -, nahát ez már megint mi? - Mert hosszú, főzni való tököt már látott, de ilyen sütnivalót még soha.
     Fölvette, megtapogatta, megszagolta. De a maga fejétől csak nem tudta kitalálni, hogy mi. Bevitte hát a faluházára. Ott éppen együtt volt a kupaktanács. A csősz letette a tököt az asztalra. A derék elöljárók is elszörnyülködtek. Csak nézték, hol a tököt, hol egymást.
     Azt mondja a legöregebb, a legokosabb:
     - Sok időt megértem, de ilyen istenteremtményét világéletemben nem láttam még. Mi lehet ez?
     Azt mondja rá az időben utána következő:
     - Én is sok mindenen keresztülmentem, de ilyent még én se ettem életemben. - S fordul kérdő tekintettel a korban alatta állóhoz.
     Az azt mondja:
     - Ami azt illeti, én se vagyok már mai gyerek, de azt én se tudom, hogy ez mi a csoda lehet. De azért bíró a bíró, hogy ő mindent tudjon.
     Itt aztán már a bíró is beleszólt:
     - Hát, atyafiak, ez, ahogy a formája mutatja, csakis tojás lehet.
     Erre aztán a többi feje is egyszeriben megvilágosult.
     - Persze hogy tojás! Mert mi más is lehetne, ha nem tojás?!
     A csősz most már arra is emlékezett, hogy még egészen meleg volt, mikor a földről felvette.
     A bíró nemhiába hitte magát okos embernek, mert most még azt is tudni akarta, hogy a tojás micsoda tojás.
     - Egy gyíksárkányé! - mondta a legöregebb elöljáró.
     - Lúdvércé!
     De a bíró a csőszre hallgatott. Az pedig olyanképpen beszélt, hogy akkoriban, mikor a tojásra ráakadt, valami idegen négylábú nagy állat csatangolt a határban. Futott, sörénye volt, hosszú szőrű farka!
     Annak a Rátótnak a környékén még ritka volt a ló. A parasztok tehénnel szántottak s fuvaroztak. Még lakodalomba is tehén vonta szekéren mentek.
     De a bíró látott már lovat is, csikót is. Felkiáltott hát:
     - Csikó! Csikó tojta!
     Most már az öregek is fújták:
     - Úgy van! Ezt a csikó tojta. Mert mi más tojhatott volna nekünk ekkorát?
     Ebben mindnyájan megegyeztek.
     - Eddig szerencsésen eljutottunk - szólott a bíró -, még csak azt mondjátok meg, atyafiak, most mitévők legyünk?
     - Kiköltetjük!
     - Ki ám, de mivel? Nekünk nincsenek lovaink.
     Mindenki törte a fejét. De hát csak a bírónak támadt jó gondolata.
     - Tudjátok mit, atyafiak? Amondó vagyok, hogy ezt a drága szép tojást költsük ki magunk.
     Ebben aztán megint megegyeztek.
     Jó példának először a bíró ülte meg a tojást. Aztán sorra a többiek, amint kor szerint következtek. Ki-ki egy napig. Éppúgy, ahogy a kotlóstyúk a tojásokat.
     Talán még ma is ülne valaki a tökön, ha a szomszéd faluban rebesgetni nem kezdték volna, hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás! Merthogy csak nem kel ki! Erre aztán az elöljárók zúgolódni kezdtek, hogy ők bizony nem ülik tovább senki lova tojását.
     A bíró nagyon elszomorodott. Szentül meg volt győződve, hogy a kiscsikó már mozog is a tojásban. Megrázta, megszagolta. Megszagoltatta az elöljárókkal is. De azok most már hitetlenek voltak. Az ő orruk szerint a tojásnak már szaga volt! Záp!
     Végtére is megállapodtak abban, hogy a záptojást kiviszik a határba egy hegyre, mert onnan épp a felé a falu felé guríthatják; amelyik a rátóti tanács lebecsmérlésében leghangosabb volt.
     Ennek a csodájára aztán egész Rátót kivonult. Mindenki látni akarta, hogy kapja meg a magáét az a rossznyelvű falu. Előhozták a tojást. Bizony, szaglott már messziről is. Mikor az orrukat már valamennyien befogták, a bíró levette a talicskáról, s gurítani kezdte a csikótojást. A tojás gurult, gurult, s a domb alján belegurult egy galagonyabokorba. Ott valami kőbe ütközött, s rapityára törött szét. A bokorból pedig ugyanakkor kiugrott egy piciny nyúl, erre aztán egész Rátót adta a hangot, ahogy kinek-kinek torkán kifért:
     - A pici csikó! Ni, né! Fut a pici csikó! Utána, emberek!
     A sok nép a nyúl után eredt. A dombon csak a bíró maradt. Látva, hogy hasztalan a rohanás, mert a rohanó kis jószágot senki sem éri utol, szomorúan így sóhajtott magában:
     "Nem megmondtam, hogy a csikó már mozog? Miért is nem ültük türelemmel még egy-két nap azt az istenadta csikótojást?"

Forrás:
Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese