A mese az irodalom egyik ősi prózai műfaja. A népmeséket a legrégibb költészet a népköltészet őrizte meg, korábban szájhagyomány, később feljegyzés útján.

A népmese mondanivalója valami általános, örök érvényű igazság. A köznyelvben csak a valódi meséket értjük népmese alatt. A különböző meseműfajok különböző népek, idők, korszakok termékei, mégis közös jellemzőjük a szilárd szerkezet, nyelvi ritmus, költői megkomponáltság. Ezért a népmesék költői alkotások, melyek a közköltészet részei. A népmese tulajdonképpen az alkotásformáknak összefogaló neve.

A népmesék számos szállal kapcsolódnak az őket alkotó társadalomhoz, az adott világképhez, hiedelemvilághoz. A mesemondók többnyire a paraszti réteghez tartoztak. A népmese nemcsak szórakoztat, hanem bizonyos magatartásformákat, problámás helyzetekre megoldásokat kínál. A gyermekek nevelésében ezért is volt fontos szerepe.

A népmese az élőbeszéd művészete. A mesének az elmondó és a hallgató is részese. A kifejezőeszközök a beszéd és az azt kísérő gesztusok és mimika, illetve a két ember között lévő viszony. Ezért szinte lehetetlen feladat, hogy a népmeséket írásban rögzítsék. Az erre történő kísérletek csak vázlatokat illetve műköltészeti szövegeket tudtak produkálni.

A mesék csoportosítása sokféle szempont szerint történhet. Eredet alapján megkülönböztethetjük a népmesét és a műmesét, s mindkettőre találhatunk példákat már az ókori irodalomban. A népmesékből a reneszánsz kora óta sokat merít a műmese, de az eredeti népmesék iránti érdeklődés csak a 19. század elején, a Grimm testvérek gyűjteménye nyomán támadt fel.

A magyar ősköltészetnek feltehetően része volt a népmese hősmese illetve bolondmese formájában. A honfoglalás idején már valószínűleg varázsmeséink és tündérmeséink is voltak. A magyar legendamesék bizánci és nyugat-európai forrásokból táplálkoznak. A szólásmagyarázó mesét Nyugaton nem ismerik. Később olasz reneszánsz alakzatok kerültek be a népmesék anyagába. A fabula latin-német-olasz eredetű. A török hódoltság korában a mesékbe átkerült a tekerleme forma. A 16. században jelentek meg az első népkönyvek, innentől kezdődik a szóbeliség és írásbeliség interferenciája: a francia fabliau pl. írásban jutott el Magyarországra, a német tündérmesék 18. századi virágzása itt is éreztette hatását, a Grimm fivérek gyűjtése a polgárok körében volt népszerű, Perrault meséinek változatai még a 20. században is kerültek elő. Nagyban hozzájárultak a népmesekincs megőrzéséhez Kriza János, Jókai Mór, Arany László és Benedek Elek gyűjteményei. A 19. század termékei voltak a ponyvafüzetek, melyek a különböző változatok redakcióit gyarapították. Napjainkban még mindig a gyermekek mulattatására, nevelésére szolgál, bár a szóbeliség szerepe visszaszorult az írásbeliséggel szemben.

A világirodalom történetében tehát olyan meséket is találunk, amelyek önálló írói alkotásként jöttek létre, ezeket az irodalmi vagy műmesék csoportjába soroljuk.

A gyermekirodalom történetében a népmesének és műmesének egyaránt nagy jelentősége van. A mese megadja az önfeledt gyönyörködés örömét, felkelti a képek és szavak szépélményét, elvezet a prózairodalom szeretetéhez, és minden korban fontos eszköze a világ, a társadalom, az anyanyelv megismerésének.

A mese szólhat a felnőttekhez és a gyermekekhez. Ezt a különbséget a népi mesemondók is figyelembe veszik. A gyermekmese évezredek óta neveli és szórakoztatja a felnövekvő nemzedéket, s ma is az egyik legkedveltebb és legnépszerűbb irodalmi műfaj a gyermekek körében.

A mese szövése bővelkedik izgalmas kalandokban, s meghökkentő akadályok teszik fordulatossá, érdekessé.

Szerkezete egyenes vonalú, bonyodalma a döntő mozzanatok kiemelésével könnyen áttekinthető, megoldása logikus. A szerkezet szimmetriáját és áttekinthetőségét nagymértékben segíti a hármas szám érvényesülése. A népmesében sűrűn szerepel három fiú vagy lány, a hősnek három feladatot kell megoldania. A motívumok hármas jelentkezésében gyakran fokozatosság van; az egymás után jelentkező akadályok mindig nagyobbak, a feladatok mindig nehezebbek lesznek. Gyakran találkozunk a hetes számmal is - hetedhét ország, hétmérföldes csizma, hétfejű sárkány, hetedik határ, hét országra szóló lakodalom - s a kilenc és a tizenkettő is a bűvös számok közé tartozik.

A mese epikai anyagának összetételében a legkisebb alkotórész a meseelem. Ilyen pl. a kard, mely hősét legyőzhetetlenné teszi; a béka mint elvarázsolt királyfi; a parazsat evő táltosló; a kacsalábon forgó vár a sárkányoktól elragadott királylányokkal.

A mese előadása tömör, csak a lényegre szorítkozik. Így tudja lekötni a hallgatók figyelmét. Az ismétlődő részek, állandó fordulatok, az emlékezetben tartást segítik. Az állandó kifejezésformák többnyire a mese elején és végén helyezkednek el, de közben is előfordulhatnak. Egy részük csak nálunk és a keleti népeknél található meg. Ilyenek: "Hol jársz te itt, ahol még a madár sem jár?"; "Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!" stb.

Az erőteljes népi, nemzeti sajátosságokat kifejezésre juttatja a környezetrajz, az előadás, a meseszövés, a stílus és a fordulatok. Jellegzetesen magyar hagyományokra épülő a mesék humora.

De a magyar népmesekincs gazdag nemzetközi motívumokban, hiszen a változatos történelmi múlt során, a sokfajta néppel való érintkezés lehetővé tette az ilyen meseelemek és mesetípusok beolvadását. A népmese gyűjtése és rendszerezése során bebizonyosodott, hogy a vándormotívumok a legkülönbözőbb népek meséiben is fellelhetők.

A mese előadását a dinamikus párbeszédek drámaivá, izgalmassá teszik. Nyelvét az egyszerű szókincs és a világos mondatszerkesztés jellemzi.

A műmesék nemcsak tartalmi és formai vonatkozásban, de típusaikban is egyeznek a népmesékkel.