A XVI. század második negyedében, egy őszi napon, Londonban a szegény Canty családnak fia született, pedig nem volt rá semmi szükség. Ugyanezen a napon egy másik angol gyermek is született: a gazdag Tudor-családban. Erre a fiúra viszont szüksége volt a családnak. És szüksége volt rá egész Angliának: Anglia már olyan régóta sóvárgott, áhítozott utána, hogy most, midőn valóban megérkezett, a nép majdnem megbolondult örömében. Még a távoli ismerősök is kiáltoztak, ölelkeztek, ujjongva csókolóztak össze. Mindenki ünnepet ült, rangos és közrendű, vigadozott gazdag és szegény, táncolt, danolt, ivott. S így folytatták sok-sok éjjel s nappal egyvégtében. Az volt csak a látvány, London napvilágon, az erkélyekről, háztetőkről lengedező lobogókkal s a jövő-menő színpompás csoportokkal! S éjszaka nemkülönben: hatalmas örömtüzek minden utcasarkon; s körülöttük a mulatozók tömege. Egész Angliában egyébről sem beszéltek, csak az újszülöttről, Tudor Edwardról, Wales hercegéről, aki selyembe-bársonyba pólyálva feküdt, s mit sem sejtett az egész hajcihőről, sem arról, hogy nagyurak és dámák gondozzák, s vigyáznak rá - sőt egy cseppet sem törődött az egésszel. A másik gyermekről azonban, a rongyba bugyolált Tom Cantyról senki sem beszélt - hacsak az a nyomorúságos család nem, amelyre megjelenésével csak bajt hozott. De ugorjunk át néhány esztendőt.

London 1500 éves és már jó nagy város volt abban az időben. Volt vagy százezer lakosa - mások szerint még egyszer annyi. Utcái igen szűkek, girbegörbék s piszkosak, kivált a Cantyék lakta negyedben, mely nem esett messze a London Bridge-től. A házak fából voltak; az első emelet a földszintből, a második az elsőből könyökölt ki, s minél magasabbra nőttek, annál jobban elterebélyesedtek. Keresztül-kasul egymásba rótt erős gerendák alkotmánya volt valamennyi; közeiket tartós anyaggal töltötték ki s bevakolták. A gerendákat vörösre, kékre vagy feketére mázolták, ki-ki ízlése szerint - s ettől a házak igen festőien hatottak. Az ablakok kicsik voltak, rajtuk apró, sokszögletű ablakszemek; kifelé nyíltak, és sarkon jártak, mint az ajtók.

Az a ház, amelyben Tom apja élt, egy ocsmány, kicsi, Offal Courtnak nevezett zsákutca mélyén állt, túl a Pudding Lane-en. Bár kidőlt-bedőlt, aprócska és rozoga volt, mégis nyüzsgött benne jó néhány ágrólszakadt, szegény család. A Canty-pereputty a harmadik emelet egy szobájában tanyázott. Az apának s az anyának az egyik sarokban volt holmi vacka, ellenben Tom, a nagyanyja s két nővére, Bet és Nan nem voltak helyhez kötve, hanem az egész padlót magukénak mondhatták, s ott hálhattak, ahol éppen jólesett. Bár volt egy-két pokrócmaradvány is meg néhány zsup régi, szennyes szalma, ezt mégsem lehetett joggal ágy névvel illetni, mert mindig szanaszerte voltak; csak reggelenként kaparták össze úgy-ahogy, közös rakásba; este ki-ki felnyalábolta belőle a maga vackára valót.

Bet és Nan tizenöt évesek voltak - s ikrek; mocskos-rongyos, mélységesen tudatlan, jószívű leánykák. Anyjuk is olyan volt, mint ők. De apjuk s nagyanyjuk - két valóságos ördög. Leitták magukat, amikor csak tehették; aztán civakodtak egymással vagy bárkivel, aki csak útjukba került. S részegen is, józanul is folyton káromkodtak és szitkozódtak. John Canty tolvaj volt, az anyja koldusasszony. A gyermekeket is koldusnak nevelték - de tolvajt nem tudtak csinálni belőlük. A házban tanyázó borzasztó népség közt ugyan, de nem velük, élt egy jóságos öreg pap is, akit a király néhány fityinges nyugdíjjal kiakolbólított házából, otthonából; ez a gyermekeket maga köré gyűjtötte, s titokban tisztességre, jóságra nevelte. Ilyenformán tanította Andrew atya Tomot is egy kis latinra s persze írásra-olvasásra. Tanította volna szívesen a két leánykát is, de szegénykék rettegtek a többiek csúfolódásától, mert azok nem tűrték volna, hogy ilyen szokatlan módon művelődjenek.

Az egész Offal Court ugyanolyan hangyaboly volt, mint a Cantyék háza. Részegség, verekedés és perpatvar járta itt minden éjjel, sokszor hajnalig. A betörött fej éppen olyan mindennapos volt, mint a korgó gyomor. De azért a kicsi Tom mégsem volt boldogtalan. Nehéz sora volt, de nem volt tudatában. Osztozott a többi Offal Court-beli fiú sorsában, épp ezért azt hitte, hogy mindez így van rendjén, így természetes. Valahányszor este üres kézzel tért haza, tudta, hogy elsőnek az apja teremti össze és püföli el, aztán pedig irtózatos nagyanyja ismétli meg ugyanezt, méghozzá dupla adagban; s azt is tudta, hogy később, éjnek évadján, kiéhezett anyja majd melléje lopózik valami nyomorúságos maradékkal, melyet a maga szájától vont el, s úgy mentett meg neki, jóllehet az ura többször rajtakapta e csalafintaságon, s alaposan el is verte érte.

Mitagadás - Tomnak elég jól ment a sora, különösen nyaranta. Csak annyit koldulgatott, hogy magát a veréstől megóvja, mert a koldustörvény igen szigorú, s a büntetés szörnyű volt. Ilyenformán idejének java részében hallgathatta Andrew atya kedves, régi meséit és mondáit óriásokról, törpékről, tündérekről, lidércekről, elvarázsolt kastélyokról, nagyszerű királyokról, királyfiakról. S ahogy nőtt-növekedett, úgy telt meg mindjobban ezekkel a csodálatos dolgokkal, s nem egy éjjel, mialatt fáradtan, éhesen hevert hitvány, szúrós szalmaágyán, s egész teste sajgott a veréstől, szabadjára eresztette képzeletét: palotában lakó királyfi pazar életét színezgette magának, s tüstént elfeledte minden búját-baját. Hovatovább éjjel-nappal egyetlen vágy fűtötte: az, hogy saját szemével lásson egy igazi királyfit. Egyszer beszélt is erről néhány Offal Court-beli pajtásának; de ezek olyan kegyetlenül kicsúfolták és kikacagták, hogy azontúl nem beszélt ábrándjairól.

Gyakran olvasgatta a vén pap régi könyveit, s kérte, magyarázzon neki belőlük. Álmodozásai és olvasmányai fokról fokra bizonyos változást idéztek elő benne. Álmának hősei olyan előkelők voltak, hogy rongyos, piszkos gúnyái égetni kezdték a testét, s tisztaságra, rendesebb ruhákra vágyott. Közben tovább is el-eljátszadozott a sárban, akárcsak azelőtt, s éppen úgy elszórakozott, de már nem puszta mulatságból pancsolt a Temze mocsarában, hanem boldogan fedezte fel, hogy mosakodhat, tisztálkodhat benne.

Tom mindig talált látnivalót a cheapside-i májusfa körül vagy a vásárokon, s közben hébe-hóba ő is, akár a többi londoni, gyönyörködhetett holmi katonai menetben, valahányszor egy-egy híres szerencsétlent gyalogszerrel vagy hajón a Tower börtönébe kísértek. Egy nyári napon látta, hogyan égették meg szegény Askew Anne-t és három férfit a smithfieldi máglyán, s hallotta egy volt püspök hozzájuk intézett szónoklatát, bár ez nem nagyon érdekelte. Bizony, Tom élete meglehetősen változatos és mulatságos volt.

Azonban a sok ábrándozás és olvasás a királyfiak életéről olyan erővel hatott rá, hogy egyszer csak önkéntelenül maga is királyfit kezdett játszani. Beszéde és viselkedése elképesztőn szertartásossá és udvariassá vált - ismerősei legnagyobb csodálkozására és mulatságára. És lámcsak Tom tekintélye a fiatal népség közt napról napra nőtt. Hovatovább valósággal felnéztek rá, szinte csodálattal, mint valami felsőbbrendű lényre, olyan nagy bölcsesség sugárzott róla. S milyen csodálatos tettei és történetei voltak! Milyen komoly kicsi bölcs volt! Észrevételeit és viselt dolgait a fiúk elmondták a felnőtteknek is, s ezek is beszélni kezdtek róla: igen tehetséges és reményteljes fickónak tartották. Felnőtt emberek járultak elébe gondjaikkal, tanácsát kérték, s bizony gyakran képesztette el őket bölcs ítéleteivel. Egyszóval valóságos hőst láttak benne - csak éppen saját családja nem látott benne semmit.

Telt-múlt az idő, s Tom titokban valóságos királyi udvart szervezett magának. Ő volt a királyfi, legjobb pajtásai voltak a testőrök, ajtónállók, főlovászok, szolgálattevő kamarások és udvarhölgyek vagy éppenséggel a királyi család tagjai. Az álkirályfit naponta illő ceremóniával fogadták, melynek részleteit Tom a könyveiből merítette; s e játszott királyság országos ügyeit a királyi tanácsban tárgyalták meg naponta, s az álfenség naponta adott ki rendeleteket képzelt hadseregének, hajóhadának és alkirályainak.

És ezek után mehetett és koldulhatott hitvány rongyaiban néhány pennyt, rágcsálhatta a száraz kenyérhéjat - persze a szokásos verés és szidalom sem maradt el -, aztán elnyújtózhatott a maroknyi rothadt szalmán, s folytathatta álmában fenséges hóbortjait.

Az a vágy pedig, hogy bárcsak egyszer lásson egy igazi, húsból-vérből való királyfit, napról napra, hétről hétre erősödött benne, végül minden más vágyát elnyomta, s ez lett életének egyetlen szenvedélye.

Egy januári napon, szokásos kolduló útja közben csüggedten kószált fel-alá a Mincing Lane s a Little East Cheape körül, órákon át kukucskált - mezítláb, dideregve - a kocsmakonyhák ablakán, s bámulta a döbbenetes disznóhurkákat és az ilyen helyeken látható többi szívenütő csodát. Neki mindez angyalnak való csemegének tetszett, legalábbis a szagról ítélve, mert hát ehetni belőle még sohasem volt szerencsés. Hideg eső permetezett; az ég borús volt, a nap bánatos. Estére olyan ázottan, fáradtan s éhesen ért haza, hogy apja és nagyanyja is észrevette elesett állapotát, s még tudomást is vettek róla a maguk módján: alaposan eldöngették, s a vackára küldték. Az éhség, a fájdalmak, no meg a házbeli veszekedések és verekedések zaja sokáig nem hagyta elaludni, de végül is ábrándjai messzi, regényes tájakra röpítették, és kényes-fényes királyfiak társaságában szenderedett el, kik tágas palotákban lakoztak, hajbókoló szolgák vették őket körül, s futva teljesítették parancsaikat. S azután, mint máskor, azt álmodta, hogy ő maga is királyfi.

Éjszakahosszat beragyogta királyi rangjának dicsfénye. Nagyurak és dámák közt járkált csupa ragyogásban, illatárban, elbűvölő muzsika hullámain, s hol mosolyogva, hol királyi főbólintással válaszolgatott a színpompás tömeg hajlongására, amikor az kettévált előtte.

És mikor reggelre kelve meglátta maga körül a nyomorúságot, környezete ocsmányságát álma után ezerszeresen érezte. S már csupa keserűség volt, szívfájdalom, könnyhullatás...

Tom korgó gyomorral kelt fel, s úgy ballagott el hazulról, de esze továbbra is álmának valószínűtlen pazarságain járt. Fel-alá őgyelgett a városban, s nem törődött vele, hogy hová, merre bolyong, vagy mi zajlik körülötte. Az emberek meg-meglökték, sőt egyik-másik össze is teremtette; de a réveteg fiú mindezt észre se vette. Addig ment, mendegélt, míg egyszer csak a Temple Bar előtt találta magát. Ilyen messzire még sohasem csavargott el ebben az irányban. Megállt egy pillanatra, ábrándozásából feleszmélt, aztán visszaesett réveteg állapotába, s folytatta útját London városfalán kívül. A Strand ebben az időben inkább országút volt: csak némi jóakarattal lehetett utcának nevezni. Mert igaz, hogy az egyik oldalán elég sűrűn álltak a házak, a másikról viszont alig egy-két nagyobb épület nézett velük itt-ott farkasszemet - nemesek palotái terjedelmes, szép telkeken, melyek a folyó partjára rúgtak.

Tom hamarosan a mai Chearingbe ért, s megpihent a szépséges kereszt tövében, melyet hajdanában emeltetett valami gyászoló király; aztán továbbindult egy csendes és kies úton, elhaladt a nagy bíboros pazar palotája mellett, s egy annál is hatalmasabb és fenségesebb palota - a Westminster felé igyekezett. Ámulva meredt a roppant kőtömegre, a messze futó szárnyépületekre, a félelmetes bástyákra és tornyokra, a magas, aranyos rácsú kőkapura, melyet óriási gránitoroszlánok s az angol királyi ház felségjelei és címerei díszítettek. Vajon forró vágya most végre teljesül? Ez valóban királyi palota. Mért ne remélhetné, hogy láthatja a királyfit - a húsból-vérből valót -, ha az ég is úgy akarja?

Az aranykapu két oldalán egy-egy eleven szobor állt - jobban mondva két szálas és mozdulatlan vitéz, tetőtől talpig csillogó páncélban; tőlük tisztes távolságra rengeteg falusi és városbeli népség leste a véletlent: vajha láthatnának egy villanásnyi királyi ragyogást! Közben fényes hintók - bent fényes utasokkal, kívül fényes apródokkal - érkeztek és távoztak a kapukon át.

Szegény kicsi, rongyos Tom közelebb óvakodott, s lassan, félénken, lüktető szívvel és reménnyel haladt el a strázsák előtt, amikor hirtelen az aranyrácson át olyan látvány tárult elé, hogy a boldogságtól majdnem felkiáltott. Egy csinos, pirospozsgás arcú fiút látott odabent; ruhája csupa drága selyem és bársony - csak úgy csillogott a sok drágakőtől -, cifra övében kicsi kard és tőr. Lábán kecses, kurta szárú, piros sarkú csizma, fején pedig kackiás veres kalpag, rajta hatalmas, tündöklő boglárral feltűzött, lengedező tollbokréta. Néhány ragyogó öltözetű úr állt körülötte - a szolgái kétségtelenül. Ó, ez a királyfi volt, egy eleven királyfi a javából, hús-vér királyfi, ehhez a kétség leghalványabb árnyéka se fért! Lám, a koldusfiú szívének forró vágya teljesült!

Tom sűrűn kapkodta a levegőt izgalmában, s szeme az álmélkodástól és gyönyörűségtől nagyra nőtt. Szívében e pillanatban más vágy nem élt, csak hogy a királyfi közelébe férkőzhessék, s felfalhassa tekintetével.

Mielőtt meggondolta volna, mit tesz, arcát a kapu rácsához szorította. De a következő pillanatban az egyik strázsa durván megragadta, s hátralódította a falusi lődörgők és londoni naplopók bámész tömegébe.

- Tanulj tisztességet, te koldusfattyú - förmedt rá.

A tömeg röhögött, csúfolódott, de a kis királyfi kigyúlt arccal és felháborodástól villámló szemmel ugrott a kapuhoz, s kikiáltott:

- Hogy merészelsz így bánni ezzel a szegény fiúval? Hogy merészelsz így bánni atyámuram jámbor alattvalójával? Nyisd ki a kaput, és ereszd be!

Láttátok volna, mint kapott süvegéhez a csélcsap sokaság! S hallottátok volna, milyen lelkendezve kiáltozták:

- Sokáig éljen a walesi herceg!

A strázsák tisztelegtek alabárdjukkal, kinyitották a kaput, s amikor a Nyomorúság kis fejedelme cafrangos rongyaiban belépett rajta, s kezet fogott a Határtalan Bőség fejedelmével, újra tisztelegtek.

S Tudor Edward így szólt:

- Nagyon fáradtnak és éhesnek látszol; rosszul bánhattak veled. Jöjj velem!

Egy fél tucat hátramozdító ugrott elő, hogy - tudom is én, mit csináljon, alkalmasint azért, hogy közbelépjen. De egyetlen valódi királyi legyintés elhárította őket, s földbe gyökerezett lábbal álltak ott, ahol voltak, sóbálvánnyá meredve.

Edward Tomot egy pompás szobába vezette, melyet saját lakosztályának mondott. Parancsára hamarosan olyan lakomát szolgáltak fel, amilyet Tom még sohasem látott - hacsak nem a könyveiben. S a királyfi, királyfias tapintattal és jólelkűséggel, elküldte szolgáit, nehogy szerény vendégét bíráló tekintettel háborgassák.

Aztán melléje ült, s mialatt Tom evett, kérdezősködni kezdett:

- Hogy hívnak, fiú?

- Tom Cantynek, engedelmeddel, uram!

- Szokatlan név! Merre laksz?

- A városban, engedelmeddel, uram. Az Offal Courtban, a Pudding Lane-en túl.

- Offal Court! Istenemre, ez is szokatlan név. Vannak-e szüleid?

- Vannak, uram, sőt az öreganyám is él, de Isten bocsá', nem nagyon szeretem. Azonkívül két nővérem is van, Nan és Bet.

- Úgy hát az öreganyád nem valami kedves hozzád. Nemde?

- De még másokhoz sem, engedelmeddel, uram! Szíve csupa gonoszság, s mindig rosszban sántikál.

- Rosszul bánik veled?

- Előfordul, hogy pihen a keze - de csak amikor alszik, vagy ha alaposan leitta magát; de mihelyt kijózanodik, pótolja a mulasztást, s ver rajtam egy sort.

A királyfi szemében félelmetes szikra villant, s felkiáltott:

- Hogyhogy? Ver?

- Bizony, uram, engedelmeddel!

- Ver! Pedig te olyan törékeny és kicsi vagy. Ide figyelj: mielőtt a nap leszáll, sipirc, bezáratom a Towerba. Atyám, a király...

- Alkalmasint, uram, elfelejted öreganyám alacsony származását... A Tower csak rangosoknak jár...

- Ez igaz. Erre nem is gondoltam. Majd gondoskodom méltó büntetésről. Hát apád jó-e hozzád?

- Nem sokkal jobb, mint öreganyám, uram.

- Úgy látszik, mind egyformák az apák. Az enyém sem valami galambszívű. Keze roppant súlyos; engem ugyan kímél, de nem mindig kímél a nyelvével, ez az igazság. Hát édesanyád hogyan bánik veled?

- Ő nagyon jó hozzám, uram: semmiféle fájdalmat vagy szomorúságot nem okoz nekem. S Nanről és Betről is csak ugyanezt mondhatom.

- Ők hány évesek?

- Tizenöt, engedelmeddel, uram.

- Lady Elisabeth, a nővérem, tizennégy, Lady Jane Grey pedig, az unokahúgom, velem egyidős, s ezenkívül roppant csinos, bájos teremtés. De a másik néném, a komor tekintetű Mary... De mondd csak, a te nénéid is megtiltják a cselédeiknek, hogy mosolyogjanak, mert ez bűn, amely kárhozatba visz?

- Hogy ők?... Ó, fenséges uram! Hát azt hiszed, nekik is van cselédjük?

A kis királyfi egy darabig töprengve nézett a kicsi koldusra, azután így szólt:

- És miért nincs, kérlek? Ki segít nekik vetkőzni este? És reggel ki öltözteti őket?

- Senki, uram. Azt akarnád, hogy levessék ruhájukat, s úgy aludjanak pőrén, mint a vadak?

- A ruhájukat?... Hát csak egy van nekik?

- Jaj, fenséges uram, többel mit kezdenének? Annyi szent, hogy csak egy testük van, s nem kettő...

- Meglepő és remek megállapítás. Bocsáss meg, nem akartam nevetni. De most már lesz a te jó Nanednek és Betednek is ruhája és cselédje bőven: kincstárnokom gondoskodik róla. Ne, ne köszönj meg semmit, hisz nincs is mit. Okosan beszélsz, szívesen hallgatlak. Tanult fiú vagy?

- Magam sem tudom, hogy az vagyok-e vagy sem. Egy jó pap - Andrew atya - szívességből tanítgatott a könyveiből.

- Latinul tudsz-e?

- Elég gyatrán, uram.

- Tanulj meg, fiú! Csak eleinte nehéz. A görög már nehezebb. Bezzeg Elisabeth hercegnőnek és Lady Jane unokahúgomnak nem az, s gondolom, a többi nyelvek sem nehezek! Csak hallanád, hogy fújják ezek a leányok! De beszélj valamit a Te Offal Courtodról! Életed ott vígan folyik?

- Nem tagadhatom, uram, elég vígan - kivéve, amikor éhes az ember. Vannak ott bábszínházak meg majmok is - hű, be mulatságos portékák! S micsoda ruhákban! S vannak színdarabok, olyanok, amelyekben a komédiások addig ordítoznak és verekednek, amíg meg nem ölik egymást, s ezt olyan gyönyörűség nézni! S csak egy-két pennybe kerül - bár azt az egy-két pennyt, engedelmeddel mondva, nem könnyű dolog megszerezni.

- Mesélj még!

- Mi, Offal Court-beli fiúk, furkóval szoktunk párbajozni, akárcsak az inasok, néhanapján.

A királyfi szeme lángolt. És azt mondta:

- Hű! Ez kellene nekem! Mesélj tovább!

- Rendezünk versenyfutást is, hadd lássuk, ki a leggyorsabb.

- Ebben is szívesen részt vennék. Folytasd!

- Nyaranta, uram, a csatornákban s a folyóban gázolunk és úszkálunk; ki-ki víz alá nyomja, fröcsköli a szomszédját, ugrálunk meg kiabálunk meg hancúrozunk meg...

- Odaadnám cserébe apám birodalmát, ha csak egyszer élvezhetném! Kérlek, mesélj tovább!

- Aztán táncolunk és énekelünk a cheapside-i májusfa körül, játszunk a homokban, egyik betemeti a másikat; máskor sárból tésztát gyúrunk - ó, az a pompás sár, ennél nagyobb gyönyörűség nincs is a világon! -, vígan hempergünk a sárban, kegyes elnézéseddel, uram!

- Jaj, ne is mondd tovább - az felséges lehet! Csak egyszer öltözhetnék olyan ruhába, mint te, járhatnék mezítláb, s csak egyetlenegyszer hempergőzhetnék meg a sárban - egyetlenegyszer -, és senki se szidna, senki se tiltana: azt hiszem, koronámról is lemondanék érte!

- És ha én öltözhetnék csak egyszer, édes uram, úgy, ahogy te - csak egyetlenegyszer!...

- Úgy? Nagyon szeretnél? Hát akkor legyen úgy. Dobd le rongyaidat, fiú, s öltsd magadra ezt a cifraságot! Rövid boldogság lesz, de annál édesebb! Kiélvezzük, amíg lehet, aztán újra ruhát cserélünk, mielőtt bárki háborgatna.

És néhány perccel később a kis walesi herceg Tom cafatos rongyaiban állt ott, a kicsi kolduskirályfi pedig a fejedelmi méltóság tarka tollaiban ékeskedett.

Szorosan egymás mellé álltak egy tükör elé, s lássatok csodát: fel sem tűnt a ruhacsere! Csak bámultak egymásra, aztán a tükörbe, aztán újra egymásra, míg végre a hüledező királyfi meg nem szólalt:

- Nos, mi a véleményed?

- Jaj, fenséges uram, ne kívánd, hogy feleljek. Illetlenség volna magamfajtának ilyesmit kimondani.

- Úgy hát kimondom én! Hitemre, olyan a hajad, szemed, a hangod s minden mozdulatod, mint az enyém; még a termeted, az arcod, a viselkedésed is szakasztott, mint az enyém. Ha pőrén mennénk ki együtt, senki se tudná megmondani, melyik vagy te, s melyik a walesi herceg. Most hát, hogy te az én ruhámba öltöztél, s én a tiedbe, mintha jobban fájna nekem az, amit akkor érezhettél, amikor a goromba strázsa... hallod-e, nem valami seb ez itt a kezeden?

- Igen, seb, de semmiség, s fenséged alkalmasint tudja, hogy az a szegény strázsa...

- Pszt! Szégyenletes dolog volt és lelketlenség! - kiáltotta a királyfi, s toppantott hozzá meztelen lábával. - Ha a király... Állj! S egy lépést se innen, míg vissza nem jövök! Ez parancs!

Abban a pillanatban felkapott az asztalról egy kerekded, csillogó tárgyat, eltette, s máris kinn termett az ajtón. Mocskos rongyaiban, kigyúlt arccal, lobogó szemmel nyargalt át a palota udvarán. Mihelyt a nagykapuhoz ért, megragadta a rácsot, meg akarta rázni, s így kiáltott:

- Nyissátok ki! Nyissátok ki a kaput!

A strázsa aki Tomot bántotta volt, rögtön engedelmeskedett; de amikor a királyfi királyi dühében füstölögve kicsusszant a kapun, a strázsa úgy nyakon teremtette, hogy csak úgy penderült ki az útra, s még utána is kiáltott:

- Nesze, koldusivadék, ez a tied, amiért őfelsége megszidott miattad!

A sokaság morajló kacagása volt a válasz.

A királyfi feltápászkodott a sárból, s iszonyú elkeseredéssel kiáltott az őrre:

- Én a walesi herceg vagyok, személyem sérthetetlen! Kötélre jutsz, amiért kezet emeltél rám!

A strázsa csúfondárosan tisztelgésre emelte alabárdját, s vigyorogva mondta:

- Mély hódolatom fenségednek! Aztán hirtelen nagy mérgesen:

- Takarodj, nyavalyás!

Erre a röhögő csürhe körülfogta a szegény királyfit, s bömbölve, ordítozva lehurcolta az országútra:

- Utat ő királyi fenségének! Utat a walesi hercegnek!

Néhány órás szívós zaklatás és hajsza után a csőcselék végre hátat fordított a kicsi királyfinak, és sorsára hagyta. Ameddig volt ereje királyi dühét rájuk pazarolni s királyi parancsokat osztogatni - ezeken jót mulattak -, addig igen jól szórakoztak. Ám végül, hogy a kimerültség némaságra kényszerítette, kínzói már nem vehették hasznát, s másutt kerestek szórakozást.

Nézett jobbra, nézett balra, de a környékre nem ismert rá. Messze bent volt már London városában - csak ennyit tudott. Cél nélkül vánszorgott tovább: a házak egyre gyérültek, s mind kevesebb járókelő bukkant fel. A patakocskában, mely a mostani Farringdon Street helyén folyt, megáztatta vérző lábát; egypár percig pihent, aztán továbbindult, s hamarosan egy tágas térségre ért, melyen néhány elszórt házat és egy csodálatos templomot látott. A templom ismerős volt neki. Körülötte mindenütt építőállványok és munkások seregei. Tatarozták nagy gondosan.

A királyfi megemberelte magát - s úgy érezte, szenvedése most már véget ér. Így szólt magában:

"Ez itt a hajdani Szürke Barátok temploma; atyám, a király vette el a barátoktól, és menhelyül örökre a szegény, elhagyatott gyermekeknek ajándékozta, s új nevet adott neki: »Krisztus menhelye.« Itt bizonyára szíves örömest megsegítik annak a fiát, akitől ilyen nagylelkű adományt kaptak - annál is inkább, mivel a fia most maga is éppoly szegény és elhagyatott, mint bármelyik az itt levő vagy ide kerülendő ágrólszakadtak közül."

Hamarosan egy csapat rohangáló, bakot ugró s egyéb játékokkal szórakozó fiú között találta magát, szörnyű zsivajban. Mind egyformán voltak öltözve, olyan ruhákban, amilyet a kor hivatalnokai és inasai viseltek - azaz fejük búbján kicsiny fekete sapka, nem nagyobb egy csészealjnál, hogy alig takart valamit, de dísznek sem volt nevezhető. Alóla kócos, körös-körül rövidre nyírt haj hullt a homlokukba. Nyakukon papos gallér. Szűk kék ruhájuk térdig vagy még azon alul ért, bő ujjai voltak, s rajta széles, veres öv. Harisnyájuk rikító sárga, a kötője térden felül; széles, fémcsatos kivágott félcipőt viseltek. Meglehetősen rút öltözet volt.

A fiúk abbahagyták játékukat, s a királyfi köré sereglettek, aki vele született méltósággal mondta:

- Mondjátok meg a tanítótoknak, jó fiúk, hogy Edward walesi herceg óhajt beszélni vele.

Harsány lárma tört ki erre, s egy otromba fickó megszólalt:

- Ejha! S te, ugyebár, az ő követe vagy, te sehonnai?

A királyfi arcát elöntötte a düh, fürge keze az övéhez kapott, de ott bizony semmi sem volt. Kacagásfergeteg volt rá a válasz, s az egyik fiú így szólt:

- Láttátok? Azt képzeli, hogy kardja van - tán maga a herceg!

Ennek a csípésnek még nagyobb kacagás volt a gyümölcse. Szegény Edward büszkén húzta ki magát, s így szólt:

- Az vagyok, a herceg! S igen rút dolog tőletek, hogy bár atyám, a király jóságából éltek, így bántok velem!

Ez is roppant mulattató volt, a röhögés rá a tanúbizonyság. Az a fickó, aki először szólalt meg, így kiáltott pajtásaira:

- Hé, disznók, rabszolgák, kik őfensége királyi atyjának kegyelméből éltek, micsoda viselkedés ez? Vessétek térdre magatokat, az egész csürhe, s hajtsatok fejet királyi színe és fejedelmi rongyai előtt!

S harsány röhögéssel, egy emberként rogytak térdre, s majmoltak hódolást áldozatuk előtt.

A királyfi pedig belerúgott a legközelebb esőbe, hogy az csak úgy gurult, s büszkén mondta:

- Nesze, addig is, míg holnap felállíttatom az akasztófádat!

Ez már nem volt tréfa! Kezdett komolyra fordulni a dolog. A röhögés abban a szempillantásban elnémult, és düh váltotta fel. Tucatnyian ordították:

- Fogjátok meg! A lófürösztőbe, a lófürösztőbe vele! Hol vannak a kutyák! Lion, Fangs, ide!

Ezután olyasmi következett, amit Anglia addig sohasem látott: a trón örökösének szent és sérthetetlen személyét méltatlan kezek durván lökdösték, hempergették, s kutyák marcangolták!

Mire éj borult e napra, a királyfi ott találta magát messze, a város egy szűk utcájában. Teste csupa seb, keze vérzik, ruhája csupa sár. Csak kullogott tovább tétován roskadozva, alig tudta húzni egyik lábát a másik után. Már abbahagyta a kérdezősködést, hisz útbaigazítás helyett csak sértegették. Így motyogott magában:

"Offal Court, igen, így hívják; ha odatalálnék, mielőtt erőm végképp elhagy s összerogyok - megmenekülhetnék; mert pereputtya a palotába vezetne, s bizonyítaná, hogy nem közéjük tartozom, hanem az igazi királyfi vagyok, s ismét az lehetnék, aki vagyok."

Közben vissza-visszagondolt a menhelybeli fickók gonosz bánásmódjára, s így szólt magában:

"Ha majd ismét királyfi leszek, ezek nemcsak kenyeret és szállást kapnak, hanem oktatást is, könyvekből; mert mit ér a teli gyomor, ha az ész és a szív koplal? Ezt gondosan emlékezetembe vésem, hogy a mai nap leckéje kárba ne vesszen, s ne a népem szenvedjen miatta. Mert a tanulás megszelídíti a szívet, és nemeslelkűség, irgalmasság származik belőle."

A lámpások pislákolni kezdtek, megeredt az eső, szél támadt, s leereszkedett a zord, zimankós éjszaka. A hajléktalan királyfi, Anglia trónjának ágrólszakadt örököse pedig csak vánszorgott tovább, s mind mélyebbre hatolt a piszkos sikátorok útvesztőjében, hol egymás hegyen-hátán tengődtek a szegénység és nyomorúság áldozatai.

Hirtelen egy hatalmas, részeg tekergő ragadta vállon, mondván:

- Ilyen késő éjszakáig kint csatangolsz, s istenuccse egy pennyt sem hozol haza! Ha csakugyan így van, és nem töröm össze hitvány testedben minden csontodat, ne hívjanak többé John Cantynek!

A királyfi kitépte magát a keze közül, ösztönösen leporolta beszennyezett vállát, s izgatottan kérdezte:

- Csakugyan az ő apja volnál? Adja a boldogságos ég, hogy így legyen! Hozd vissza őt, és vigyél engem haza!

- Az ő apja? Nem tudom, hogy érted! Csak azt tudom, hogy a te apád vagyok, ahogy ezt most mindjárt érezni is fogod!

- Ó, ne tréfálj, ne beszélj összevissza, s ne fecséreld az időt! Fáradt vagyok, csupa seb vagyok, odavagyok! Vigyél atyámhoz, a királyhoz, s olyan gazdaggá tesz, amilyen gazdag legvadabb álmodban sem voltál! Higgy nekem, ember, higgy nekem! Nem hazudozom, az igazat mondom, a színigazat! Nyújtsd a kezed, és ments meg engem! Én igazán a walesi herceg vagyok!

A csavargó hüledezve bámult a fiúra, aztán a fejét csóválta, s így dörmögött:

- Hát ez alaposan megbolondult. A bolondokházába vele! Aztán ismét galléron ragadta, s vadul hahotázva s cifrán káromkodva mondta:

- Márpedig akár bolond vagy, akár nem, huncut legyen a nevem, ha Canty nagyanyóval hamarosan ki nem tapogatjuk, hol a legpuhább a csontod!

Azzal rángatni kezdte a tomboló, vergődő királyfit, s nyomukban a kárörvendő, csárogó emberférgek rajával, eltűnt vele egy sötét udvarban.

Tom Canty, mihelyt magára maradt a királyfi szobájában, az alkalmat alaposan kihasználta. Fel s alá forgolódott a tükör előtt, csodálta saját pompáját. Aztán tovább illegett-billegett, a királyfi fennkölt mozdulatait utánozta, s közben vizsgálta magát a tükörben. Majd kihúzta gyönyörű kardocskáját, meghajolt, a pengét megcsókolta, s a mellén keresztbe tette - ahogy egy nemes daliától látta volt, amikor az a Tower várnagyát üdvözölte ekképpen vagy öt-hat héttel ezelőtt, kezébe adván a hatalmas Norfolk és Surrey lordot mint foglyokat. Tom az övén függő drágaköves tőrrel is eljátszadozott; aztán sorra vizsgálta a terem drága és finom művű díszítéseit; sorra próbálta a remekművű székeket, s az járt az eszében, milyen büszke volna, ha most az offalbeliek bekukkanthatnának ide, s e fejedelmi pompában megpillanthatnák! Azon tűnődött, elhiszik-e vajon csodálatos történetét, ha majd odahaza előadja, vagy csak fejüket csóválják, s megállapítják, hogy csapongó, lázas képzelete teljesen megzavarta az eszét.

Egy fél óra múlva azonban rádöbbent, hogy a királyfi már régen elment, és nagyon egyedül érezte magát. Aztán már csak hallgatózott, reménykedett, s nem törődött többé a körülötte levő pompás holmikkal; szorongott, nyugtalankodott s elkeseredett. Ha valaki most betoppanna, s őt itt találná a királyfi ruhájában - a királyfi pedig sehol, hogy a helyzetet megmagyarázza -, talán rögtön felakasztják, s csak azután indítanak az ügyben vizsgálatot. Hallott róla, hogy a nagyok kis dolgokban nem teketóriáznak. Szíve mindjobban elszorult és nagy reszketve, lopva kinyitotta az előszobába vezető ajtót - készen rá, hogy megszökik, s megkeresi a királyfit; az majd megvédelmezi, s ő mehet, amerre lát.

De rögtön hat fényesen öltözött úri ajtónálló és két nyalka, pillangóruhájú, előkelő származású apród szökött talpra, s hajlott meg előtte mélységesen. Ő erre fürgén hátraugrott, becsapta az ajtót, s így szólt magában:

"Ó, ezek csúfolkodnak velem! Most aztán mennek s jelentik... Jaj, kellett nekem, vesztemre, idejönni!"

Leírhatatlan félelemmel járkált fel s alá a teremben, és minden pici nesztől összerezzent.

Most az ajtó szélesre tárult, s egy talpig selyemruhás apród így szólt:

- Lady Jane Grey!

Mire az ajtó bezárult, egy édes, pazar ruhájú leányka suhant feléje. De hirtelen megtorpant, s csalatkozott hangon kérdezte:

- Hát téged mi lelt, Mylord?

Tomnak majdnem elállt a lélegzete, de valahogy megemberelte magát:

- Jaj, légy könyörületes hozzám! Az az igazság, hogy én bizony nem vagyok királyfi, csak Tom Canty, Offal Courtból. Esedezem, vezess a királyfihoz, ő majd kegyeskedik visszaadni rongyaimat, s ép bőrrel elbocsát innen. Jaj, légy könyörületes, és ments meg engem!

Azzal máris térdre vetette magát, s feltekintő szemével s felemelt kezével éppúgy esengett, mint szavaival. A leányka láthatóan megborzadva felkiáltott:

- Ó, Mylord, letérdelsz? S előttem!

Aztán rémülten elrohant. Tom pedig kétségbeesve rogyott le, s ezt hebegte:

- Nincs segítség, sem reménység. Mindjárt jönnek, s nyakon fognak...

Mialatt ott feküdt, rémülettől dermedezve, borzalmas hírek futottak szét a palotában. A suttogás - mert egyelőre csak suttogták - ajtónállótól ajtónállóig, lordtól ladyig röppent végig a hosszú folyosókon, s emeletről emeletre, szobáról szobára járt. "A királyfi megbolondult! A királyfi megbolondult!" - és hamarosan minden teremben, márványcsarnokban összeverődött a sok fényes lord és lady, no meg a kisebb rangúak is, s komoran, megszomorodott arccal súgtak-búgtak, tanakodtak. Majd hirtelen egy nyalka udvarbeli ember járult egy-egy csoporthoz, s ünnepélyesen meghirdette:

"A király nevében!

Senki se adjon e hamis és esztelen dologra; a róla való fecsegéstől, valamint továbbadásától halálbüntetés terhe alatt mindenki tartózkodjék!

A király nevében!"

Erre a suttogás egy csapásra úgy abbamaradt, mintha a suttogok hirtelen megnémultak volna.

De nemsokára általános izgalom futott végig a folyosókon:

- A királyfi! Ni, jön a királyfi!

Szegény Tom lassan lépkedett el a mélyen bókoló csoportok előtt; maga is viszonozni iparkodott a hajlongást, és riadt, nyugtalan szemmel bámulta különös környezetét. Két oldalán egy-egy nagyúr támogatta, hogy járása határozottabb legyen. Mögötte lépkedtek az udvari orvosok s más szolgálattevők.

Tom egyszer csak ott találta magát a palota egyik hatalmas termében, s hallotta, hogy az ajtó bezáródik mögötte. Kísérői állták körül, akik idehozták. S előtte, nagyon közel, egy igen testes és igen kövér, pöffedt-petyhüdt arcú ember feküdt. Hatalmas feje ősz volt, s ősz az arcát keretező szakálla is. Ruhája gazdag kelméből volt, de ócska, és helyenként egy kicsit kirojtosodott. Egyik dagadt lába alatt párna, s lába alaposan bepólyálva. Most csend lett; minden fő meghajolt, csak azé az emberé nem. Ez a mord arckifejezésű rokkant - ez volt a rettegett VIII. Henrik. Megszólalt, s arca megenyhült:

- Nos, mi történt, Lord Edward, én édes hercegem? Jóságos királyi atyádat, aki úgy szeret téged, s oly gyöngéden bánik veled, ilyen keservesen akartad megtréfálni?

Szegény Tom figyelt, figyelt a beszéd elejére, ahogy csak kóválygó fejétől kitelt. De midőn e szavak "királyi atyád" - ütötték meg a fülét, arca holtsápadt lett, s úgy elébe rogyott, mintha lövés terítette volna le. Kezét magasra emelve kiáltotta:

- Te vagy a király? Akkor nekem igazán befellegzett!

Ez a néhány szó láthatóan lesújtotta a királyt. Szeme tanácstalanul vándorolt arcról arcra, aztán riadtan állapodott meg az előtte fekvő fiún. S komoly kétségbeesés hangján mondta:

- Jaj nekem, azt hittem, a hír a valóság torzítása volt! De félek tőle, nem így áll a dolog...

Aztán egy keserveset sóhajtott, és jóságos hangon fordult a fiúhoz:

- Jer atyádhoz, gyermekem! Te beteg vagy!

Tomot talpra állították, s most reszketve és alázatosan közeledett Anglia királyához. A király a rémült arcocskát két kezébe fogta, s aggodalmasan, szeretetteljesen csüggött rajta egy darabig, mintha csak a visszatérő értelemnek valami biztató jelét keresné, aztán a bodros fejet keblére szorította, gyöngéden simogatta, és így szólt:

- Nem ismered meg atyádat, gyermekem? Ne szakaszd meg öreg szívem! Mondd, hogy megismersz! Ugye, megismersz, ugye, meg?!

- Hogyne! Te vagy az én hatalmas királyom, akit az Isten oltalmazzon!

- Így van, így van, jól mondtad! Nyugodj meg hát, ne reszkess úgy. Senki sincs itt, aki bántson; itt mindenki szeret téged. Lám, már jobban is vagy. Lázálmod elmúlt - ugye, el? S most már tudod, ki vagy, ugye, tudod, fiam? Többet nem mondod másnak magadat, ahogy az imént!

- Kérem kegyelmességedet, higgyen nekem: a színigazat mondtam, felséges uram! Mert én vagyok a legutolsó alattvalója, koldusnak születtem, és csak félreértés meg a véletlen hozott ide, s igazán nem vagyok semmiben sem hibás. A halálra még fiatal vagyok, s kegyelmességed megmenthet egyetlen szavával! Ó, mondd ki ezt a szót, nagy jó uram!

- A halálra? Ne beszélj így, drága hercegem! Nyugalmat, nyugalmat zaklatott szívednek! Ne félj, nem halsz te meg!

Tom erre boldog kiáltással rogyott térdre.

- Isten fizesse meg irgalmas jóságodat, ó, király uram, és tartson meg sokáig egészségben országod boldogságára!

Aztán felugrott, vidám arccal fordult a két szolgálattevő kamarás felé:

- Hallottátok? Nem kell meghalnom: a király maga mondta!

Moccanás sem volt, csupa mélységes tisztelettel hajoltak meg, de nem szólt senki. Tom tétovázott, egy kissé zavartan, aztán félénken a királyhoz fordult, s ezt kérdezte:

- Most már elmehetek?

- El? Hogyne, ha el akarsz. De mért ne időznél itt még egy cseppet? Hová akarsz menni?

Tom lesütötte a szemét, s alázatosan felelte:

- Úgy látszik, nem jól értettem... már azt hittem, szabad vagyok, s elfogott a vágy, hogy újra lássam a viskót, ahol nyomorúságban születtem és nevelkedtem, mert hisz ott lakik anyám s a nénéim is - vagyis az az otthonom. Ez a pompa és ragyogás körös-körül szokatlan nekem - jaj, felséges uram, bocsáss már el!

A király egy darabig töprengve hallgatott, s arca növekvő szomorúságról és kétségbeesésről árulkodott. Aztán némi kis reménykedéssel a hangjában megszólalt:

- Alkalmasint csak ebben a dologban bolond, de elméje egyebeket illetően ép. Engedje Isten, hogy így legyen! Mindjárt próbára is tesszük!

Aztán Tomhoz fordult, s kérdést intézett hozzá latinul; Tom bizonytalanul bár, de szintén e nyelven, megfelelt. A király láthatóan repesett az örömtől. A jelenlevő urak és orvosok sem leplezték megelégedésüket. A király pedig szólt:

- Tanultságának és képességének ez ugyan nem felel meg, de azt mutatja, hogy elméjét csak megzavarta valami, ám végzetesen nem bomolt meg! Mit szólsz ehhez, uram?

A megszólított orvos mély meghajlással válaszolt:

- Tökéletesen egybeesik az én nézetemmel, felség; megállapításod helyes.

A királynak láthatóan jólesett e kitűnő személy vigasztalása, s még derűsebben folytatta:

- Most figyeljetek mind ide! További próbára tesszük!

S franciául kérdezett valamit Tomtól. Tom egy darabig néma maradt, mert zavarta a tekintetek kereszttüze, aztán bizonytalanul megszólalt:

- Engedelmeddel, felség, ezen a nyelven nem tudok...

A király visszarogyott fekhelyére. Inasai rögtön segítségére siettek, de elhárította őket, s így szólt:

- Ne háborgassatok! Semmi, semmi, csak ez a cudar szédülés megint! Támogassatok! No, így már jól van. Jer közelebb, gyermekem, hadd pihenjen szegény megzavart fejecskéd atyád szívén, s maradj nyugodtan. Futó zavar az egész, ne félj, hamarosan meggyógyulsz!

Aztán az egybegyűltek felé fordult. De jóságossága hirtelen elpárolgott, szeme félelmetes villámokat szórt, s azt mondta:

- Ide figyeljetek! Az én fiam bolond! De ez nem végleges állapot. A szellemi túlerőltetés az oka, s talán a mértéktelen bezárt életmód. Az ördögbe azokkal a könyvekkel és tanítókkal! Erre gondotok legyen. Ezentúl mulattassátok különféle testgyakorlással, találjatok ki neki kellemes szórakozásokat, hogy visszanyerhesse egészségét!

Párnáiról magasabbra emelkedett, s hangját is felemelve, keményebben folytatta:

- Ha bolond, bolond: de az én fiam! És Anglia trónörököse! De bolondként, vagy ép ésszel, uralkodni fog! Jól jegyezzétek meg továbbá és hirdessétek meg: aki múló elmezavaráról beszél, az a birodalom békessége és rendje ellen cselekszik, és akasztófára kerül! Adjatok innom - égek belül: e csapás elszívja erőmet... Halljátok-e, vigyétek el ezt a kupát! Ne hagyjatok, ültessetek fel... Így, most már könnyebben vagyok. Bolond volna? Ha ezerszer is bolond, mégiscsak Wales hercege, s én, a király, ebben megerősítem. Még holnap iktassák be hercegi méltóságába, ősi szertartás szerint. Máris intézkedjél, Hertford uram!

Egy nemes letérdelt a királyi ágy elé, s így szólt:

- Felséged tudja, hogy Anglia örökös főmarsallja a Towerban sínylődik, halálra ítélve. Nem volna illő, hogy egy halálraítélt...

- Szót sem! Ezzel a gyűlölt névvel ne sértsd a fülem. Hát örökké élni fog ez az ember? Hadd lám, ki áll akaratom útjában! A herceg talán ítéletnapig várja beiktatását, mert a birodalomnak nincs az árulás bűnétől tiszta főmarsallja, aki ráruházhassa méltóságának jelvényeit? Nem, istenemre, nem! Figyelmeztesd a parlamentet, hogy Norfolk halálos ítéletét holnap reggelig hozza meg, különben keservesen meg fogják bánni...

Hertford így felelt:

- A király akarata törvény.

Azzal felemelkedett, s visszaállt előbbi helyére.

Az öreg király dühe fokról fokra enyhült, s így szólt:

- Csókolj meg, hercegem. Így... de mitől félsz? Hát nem szerető atyád vagyok-e én?

- Te túlságosan is jó vagy hozzám, méltatlanhoz, ó, hatalmas és kegyelmes király! Ezt tudom. De... de... a szívem szakad meg, ha arra a halálraítéltre gondolok, és...

- Ah, ez jellemző reád, jellemző! Látom, a szíved most is a régi, hiába zavart az elméd; mert ilyen áldott lélek voltál te mindig. De ez a herceg útjában állt beiktatásodnak! Más kell nekem a helyébe, olyan, ki nem mocskolja be magas hivatalát. Ne bánkódj, fiam, s ne gyötörd szegény fejedet ezzel az üggyel!...

- De nem én siettetem e halálát, felséges uram? Meddig élhetne még, ha én nem volnék!

- Ne is gondolj rá, hercegem; nem érdemli meg. Még egyszer csókolj meg, s menj játékaidhoz, mert nyavalyám erősen kínoz. Kimerült vagyok, pihenni szeretnék. Most eredj Hertford bátyáddal és kíséreteddel, s majd gyere vissza, ha összeszedtem magam.

Tom elszorult szívvel hagyta, hadd vezessék el a királytól, mert ennek utolsó mondata halálos ítélete volt abbeli reményének, hogy elengedik. S újra hallotta a halk, pusmogó hangokat:

- A herceg! Jön a herceg!

Egyre kétségbeesettebb lélekkel imbolygott a hajlongó udvarnép fényes sorfala közt, mert most már tudta, hogy csakugyan fogoly, s örökre itt marad, ebbe az aranyos kalitkába zárva, ágrólszakadt, árva királyfi - hacsak az Isten meg nem szánja, s ki nem szabadítja. S közben akármerre fordult, úgy rémlett, mintha Norfolk hercegének levágott fejét és jól ismert arcát látná lebegni a levegőben, vádlóan rámeresztett szemével.

Be gyönyörűek is voltak régi álmai! S ez a valóság be rettenetes!

Tomot sok-sok pazar termen át a legszebbikbe vezették, s ott leültették - amit vonakodva tett meg, lévén magas rangú, idősebb urak körülötte. Megkérte hát őket, hogy szintén üljenek le, de azok csak megköszönték, fejet hajtva vagy mormogva, s állva maradtak. Tom egyre biztatta őket, de "nagybátyja", Hertford gróf a fülébe súgta:

- Kérlek, verd ki ezt a fejedből. Az illedelem nem engedi meg, hogy leüljenek a te jelenlétedben!

St. John lordot jelentették; miután tisztelgett Tom előtt, így szólt:

- A Király parancsára jövök, méghozzá olyan ügyben, mely négyszemközti kihallgatást kíván. Lesz kegyes fenséged Hertford gróf kivételével mindenkit elküldeni?

Hertford észrevéve Tom tanácstalanságát, odasúgta, hogy csak intsen egyet, ne fárassza magát beszéddel, ha jónak látja.

Mihelyt a szolgálattevő urak kivonultak, St. John lord megszólalt:

- Őfelsége azt parancsolja, hogy a herceg őfensége jól felfogott, nyomós birodalmi érdekből tőle telhetően palástolja gyengélkedését, amíg el nem múlik, és egészségét vissza nem nyeri. Senkinek ne tagadja, hogy Anglia trónjának örököse; sőt hordozza méltón hercegi rangját, s fogadja el minden tiltakozás, szó vagy legyintés nélkül a hódolatot és tisztelgést, mely ősi szokás szerint megilleti; az alacsony származásáról és nyomorúságáról folytatott beszédeket hagyja abba, mert ez csupán betegesen túlfeszített agyvelejének szüleménye; de igyekezzék buzgón emlékezetébe idézni a régi, megszokott arcokat, s ha ez nem járna sikerrel, őrizze meg nyugalmát, s meglepődéssel vagy más módon el ne árulja feledékenységét; továbbá, hogyha országos eseményeken bármi is zavarná, s nem tudná, mit kell tennie vagy mondania, nyugtalanságát a bámészkodó kíváncsiak előtt el ne árulja, hanem kérjen tanácsot Hertford gróftól vagy szerény személyemtől, akiket a király mindaddig közvetlen fenséged szolgálatára rendelt, amíg mást meg nem bíznak e tisztséggel. Ezt parancsolja a király őfelsége, üdvözli fenségedet, s azt üzeni, kéri az Istent, hogy kegyelmességében mihamarább gyógyítsa meg fenségedet, s tartsa meg mindenkor az ő szent oltalmában!

St. John lord meghajolt s félreállott. Tom megadással válaszolta:

- A király mondta. A király parancsát pedig komolyan kell venni, és senki se forgassa ki kedve szerint. A királynak engedelmesség jár.

Lord Hertford így szólt:

- A király őfelségének a könyvekre s más fejtörő dolgokra célzó tilalmával kapcsolatban ajánlatos volna, hogy fenséged kellemes szórakozással töltse idejét, különben a lakomára fáradtan megy majd, s ez árthat egészségének.

Tom szeme csodálkozásra nyílt, de mindjárt el is pirult, mert észrevette, hogy St. John lord szomorúan tekint rá. A lord így szólt:

- Emlékezeted még tévedezik; lám, csodálkozást árultál el, de ez ne bántson, hisz nem tart örökké, hanem úgy múlik el, ahogy állapotod javul. Hertford gróf a város lakomáját említette; a király őfelsége idestova két hónappal ennek előtte megígérte, hogy ezen te is megjelensz. Ugye már dereng?...

- Fájdalommal vallom meg, hogy bizony elfelejtettem - mondta Tom bátortalanul, s ismét elpirult.

Ebben a pillanatban Lady Elisabethet és Lady Jane Greyt jelentették. A két főúr jelentős pillantásokat váltott, Hertford fürgén az ajtó felé indult. Amikor a leánykák elsuhantak mellette, halkan odasúgta:

- Esedezem, ladyk, ne vegyétek észre szeszélyeit, s ne mutassatok meghökkenést, ha emlékezete ki-kihagy; mert látni is fájdalom, hogy akad fenn minden apróságon.

Közben St. John lord Tom fülébe súgta:

- Kérlek, fenség, vésd jól emlékezetedbe őfelsége óhaját. Emlékezzél, amire csak tudsz, azaz tégy úgy, mintha emlékeznél. Ne vétesd észre, hogy magatartásod nagyot változott, mert jól tudod, hogy régi játszótársaid szívükbe zártak, s mennyire fájna ez nekik. Akarod-e, uram, hogy itt maradjak, és esetleg nagybátyád is?

Tom egy intéssel s valami suttogással beleegyezett, mert már nyiladozott a szeme, és egyszerű szívében elhatározta, hogy tőle telhetően engedelmeskedik a király parancsának.

De a társalgás a fiatalok közt, minden igyekezet ellenére is, időnként kátyúba jutott. Bizony Tom nemegyszer közel volt már a kétségbeeséshez s ahhoz, hogy nyíltan bevallja: képtelen teljesíteni roppant feladatát. De vagy Elisabeth hercegnő tapintata mentette meg, vagy az egyik, vagy a másik őrködő lord "véletlenül" közbevetett szava segített rajta. De egyszer csak a kis Lady Jane ezzel a kérdéssel ejtette zavarba:

- Tisztelegtél-e ma már a királyné őfelségénél, uram?

Tom tétován, kényszeredetten bámult, s már-már vaktában mondott valamit, amikor St. John lord közbeszólt, s a kényes helyzetekben jártas és ilyesmire mindig kész udvari ember könnyed finomságával így válaszolt helyette:

- Ó, igen, kisasszonyom, s a királyné őfelsége nagyon megvigasztalta a király őfelsége állapota felől. Nemde, fenség?

Tom valamit makogott egyetértőformán, de érezte, hogy veszedelmes talajra csúszott. Egy kis idő múlva szóba került, hogy Tom egyelőre nem tanul többet, mire a két lady felkiáltott:

- Ez kár! Nagy kár! Hisz remekül haladtál! De csak maradj türelmes: nem tart ez sokáig. Dúskálni fogsz műveltségben, mint atyád, s nyelved oly sok nyelvnek lesz majd ura, mint atyádé, ugye, uram?

- Atyámé? - kiáltott fel Tom, mert figyelme kihagyott egy pillanatra. - Ő bizony még anyanyelvén is csak úgy beszél, hogy legfeljebb óljában a disznó érti meg. És egyáltalán, ami a műveltségét illeti, arról...

Felnézett, s St. John lord figyelmeztető tekintetével találkozott.

Tomnak torkán akadt a szó; aztán elpirulva, halkan, szomorúan folytatta:

- Jaj, betegségem ismét utolért, lelkem csapong. Igazán nem akartam megsérteni a király őfelségét.

- Jól tudjuk, uram - mondta Elisabeth hercegnő, s "öccse" kezét tisztelettel, de becézőn két tenyerébe fogta. - Cseppet se bánkódj emiatt! Nem te, hanem a betegséged az oka!

- Igazán, oly jóságosan vigasztalsz, édes lady - mondta Tom hálálkodva -, s meg is köszönném neked szívem szerint, ha lenne hozzá bátorságom!

Aztán pedig a kis szeleburdi Lady Jane szegzett Tomnak egy könnyű görög mondatot. De Elisabeth hercegnő éles szeme az áldozat homlokának felhőtlen tisztaságából azonnal látta, hogy Jane túllőtt a célon, s Tom nevében, aki ezzel mit se törődött, maga vágott vissza egy zengzetes görög mondattal, s utána rögtön másra terelte a szót.

Az idő, amilyen kellemesen, általában olyan simán is telt. A zökkenők és zátonyok ritkultak, s Tom egyre jobban érezte magát, mert látta, hogy mindenki szeretettel igyekszik rajta segíteni, s elnézik balfogásait. Így például, amikor kiderült, hogy a kicsi ladyk is elkísérik este a Lordmayor lakomájára, szíve nagyot ugrott örömében, mert érezte, hogy most már nem lesz társtalan abban az idegen sokaságban - pedig egy órával azelőtt még az a gondolat is elviselhetetlen rémületet okozott volna, hogy velük kell mennie.

Tom védangyalainak, a két lordnak már kevesebb öröme telt e társalgásban, mint a többi résztvevőnek. Nagyon is olyanformán érezték magukat, mintha egy nagy hajót kormányoznának holmi veszedelmes szorosban; állandóan résen álltak, s tapasztalták, hogy tisztségük nem gyermekjáték. Következésképpen, amikor a ladyk látogatása vége felé járt, s Guilford Dudley lordot jelentették, nemcsak azt érezték, hogy feladatuk már eddig is éppen elég keserves volt, hanem azt is, hogy a hajó visszafelé kormányzására s gyötrelmes utazásuk megismétlésére már nem futja erejükből. Így hát tiszteletteljesen azt tanácsolták Tomnak, hogy mentse ki magát - amit ő nagy boldogan meg is tett, noha Lady Jane arcára a csalódás futó árnyéka rebbent annak hallatára, hogy a kis gavallér nem kapott bebocsátást.

Most szünet következett, a várakozás teljes csendje, melyet Tom nem értett. Hertford grófra sandított, s ez valami jelt adott neki - de hát azt sem értette meg. Szokásos könnyed bájával a talpraesett Lady Elisabeth sietett segítségére; meghajolt előtte, s így szólt:

- Fenséges fivérem, lesz szíves engedelmet adni, hogy távozhassunk...

Tom így felelt:

- Ladységtek mindent megkapnak tőlem, amit csak kívánnak, meg bizony! De megvallom, szívesebben adnék bármit, ami csak szerény hatalmamtól telik, mintsem engedelmet arra, hogy jelenlétük ragyogását és áldásait innen elvigyék. De hát menjenek csak békességgel, s az Isten vezérelje lépteiket! - s közben magában mosolyogva ezt gondolta: - Lám, lám nem feleslegesen sürögtem-forogtam hercegek közt a könyveimben, s tanult meg a nyelvem egy-két apró fordulatot hímes és csiszolt beszédükből!

Mihelyt a ladyk elmentek, Tom megtörten fordult őrzőihez, s azt kérdezte:

- Nem kegyeskednének megengedni, uraimék, hogy valami zugban megbújjak s kipihenjem magam?

Hertford így szólt:

- Ahogy fenségednek tetszik! Fenséged parancsol, mi engedelmeskedünk. A pihenés pedig nagyon is ráfér, mert hamarosan indulnunk kell a városba.

Megrázta a csengőt, mire bejött egy apród; utasítást adott, hogy óhajtja Sir William Herbert jelenlétét. Ez az úr rögtön ott is termett, s Tomot egy belsőbb terembe vezette. Tomnak első dolga volt, hogy egy pohár víz után nyúlt; de egy selyembe-bársonyba bújtatott szolga felragadta előtte, fél térdre ereszkedett, és aranytálcán nyújtotta oda neki.

Aztán a fáradt fogoly leült, s már azon volt, hogy lehúzza csizmáját, félénken kérve hozzá engedelmet a szemével - mikor egy másik selymes-bársonyos alkalmatlankodó térdepelt eléje, s elvégezte helyette e műveletet. Még tett két-három kísérletet a maga erejéből, de miután mindig elébe vágtak, végül a belenyugvás sóhajával abbahagyta az erőlködést.

"Becsületemre, tiszta csuda, hogy nem akarnak lélegzeni is helyettem!"

Papucsban, pompás hálóköntösbe burkolva, végtére mégis lehajthatta fejét, de jaj, nem álomra, mert fejében csak úgy nyüzsögtek a gondolatok, akárcsak a sok ember abban a szobában. Gondolatait sehogy sem volt képes elhessegetni, a szolgálattevőket pedig nem tudta elküldeni - mert mit mondjon nekik -, tehát ezek is, azok is ott maradtak, mindnyájuk bosszúságára.

Tom távozása után két nemes őrzője magára maradt. Sok fejcsóválás s a terem méregetése közben egy darabig morfondíroztak magukban, aztán St. John lord így szólt:

- Mi a véleményed, őszintén?

- Őszintén a következő: a király a végét járja, unokaöcsém pedig bolond. Mint bolond lép a trónra, s az is marad. Angliához pedig Isten legyen irgalmas, mert erre az irgalomra nagy szüksége lesz!

- Valóban így van. De... nem gyanakszol, hogy... mintha...

A beszélő habozott, aztán megbicsaklott. Nyilván érezte, hogy kényes az ügy. De Hertford megállt előtte, s nyílt, tiszta tekintettel nézett vele szembe.

- Csak mondd! Rajtam kívül senki se hallja. Mire gyanakodnék?

- Szörnyű nehezemre esik kimondani aggodalmamat, hisz te olyan közeli rokona vagy, Mylord. De engedelemmel szólván, nem furcsállható-e, hogy a bolondság őfensége szokását és modorát is annyira megváltoztatja? Nem mintha beszéde s magatartása most nem volna fejedelmi - mégis, bizonyos jelentéktelen apróságokban a régitől elütőnek mutatkozik. Nem furcsa-e, hogy a bolondság ki tudta törölni emlékezetéből atyja arcvonásait; a szokásokat és illedelmet, melyek kijárnak személye körül; s hogy meghagyva a latint, lefosztá róla a görög s a francia tudást? Sértődés ne essék, Mylord, sőt válts meg nehéz kétségeimtől, és fogadd érte hálás köszönetemet. Még mindig fülemben csengenek szavai, hogy ő nem királyfi, és ilyenformán...

- Szót se többet, Mylord, amit mondasz, felségsértés! Megfeledkeztél volna a király parancsáról? Vigyázz, bűntársad lennék, ha tovább is hallgatnálak!...

St. John elsápadt, és sürgősen megtoldotta:

- Tévedésbe estem, belátom. De ne árulj el; nézd el nekem kegyes nagylelkűségeddel, s én soha-soha többé nem gondolkozom s nem beszélek erről a dologról. Ne bánj velem szívtelenül, Mylord, mert a fejembe kerül!

- Így már rendben van, Mylord. Ha a sértő szavakat sem előttem, sem mások előtt meg nem ismételed többet, úgy veszem, mintha nem is hallottam volna. Verd ki a fejedből ezt a balhiedelmet! Ő a húgom fia; vagy tán nem ismerem már pólyás korától a hangját, arcát, testalkatát? A rajta észlelt meghökkentő tünetet igenis okozhatja az őrület. Nem emlékszel az öreg Morley báróra, ki is megbolondulván, elfelejtette saját istenadta ábrázatát - hiába viselte hatvan esztendeig -, s azt hitte, másvalakié? Mi több, azt óbégatta, hogy ő Mária Magdolna fia, s a feje spanyol üvegből való. Nem is engedte, hogy hozzányúljanak, nehogy vigyázatlanul összetörje valaki. Oszlasd el kétségeidet, jó Mylordom! Ő az igazi királyfi - tökéletesen ismerem -, meglásd, hamarosan ő lesz a király. Tehát, saját érdekedben, ezt vésd inkább eszedbe, s ezen rágódj, ne a másikon.

A beszélgetés hátralevő részében St. John lord köszörülgette a csorbát, s addig bizonygatta, hogy hitében már sziklaszilárd, s kétségek többé nem törhetnek reá, míg Lord Hertford őrzőtársát el nem bocsátotta, s le nem ült magában őrködni. De hamarosan súlyos töprengésbe merült, s szemmel láthatóan minél tovább töprengett, annál nagyobb lett a nyugtalansága. Aztán fel s alá méregette a szobát, s így mormogott magában:

"Badarság! Ő a királyfi, és nincs tovább. Állíthatja-e valaki is széles ez országban, hogy két, nem egy apától s nem egy anyától való gyermek lehet ily csodálatos iker? De még ha ez is a helyzet, csak annál nagyobb volna a csoda, mely egyiket a másik helyére varázsolta. De nem, ez őrület, ez őrület!"

Aztán így tépelődött tovább:

"Ha csakugyan szélhámos, akkor királyfinak mondaná magát, s az volna a természetes, az ésszerű. De élt-e valaha is olyan szélhámos, akit a király, az udvar s mindenki hercegnek szólít, de ő maga tiltakozik e rang s mindenféle gondoskodásunk ellen? Nem! Szent Swithin lelkére, nem! Ez az igazi királyfi - csak hát megbolondult!"

Nem sokkal déli egy óra után Tom közönyösen vetette alá magát a rendelkezésnek, mely szerint lakomához öltöztették. S nemsokára éppen olyan pazar ruhában találta magát, mint amilyen az előbbi volt, csak a nyakfodortól a harisnyáig más volt minden darab. Aztán roppant szertartásosan egy tágas és ékes terembe vezették, melyben már asztal volt terítve - egy személyre. Az evőkészség színarany volt, rajta csodálatosan szép rajzolatok, melyek Benvenuto Cellini keze munkája lévén, roppant becsessé tették. A terem nyüzsgött a nemes étekfogóktól. Egy pap elmondta az asztali áldást, s Tom már-már nekiesett az ételnek - az éhségtől szinte kopogott a szeme -, de Berkeley lord lecsapott rá, s asztalkendőt kötött a nyakába; tudniillik a mindenkori walesi herceg személye körüli asztalnokság örökletes tisztség volt e főrendű családban. Tom pohárnoka is jelen volt; meg is akadályozta minden abbeli kísérletét, hogy maga töltsön bort magának. A walesi herceg őfenségének főkóstolója szintén ott buzgólkodott, készen arra, hogy kívánatra minden gyanús fogást megkóstoljon, s vállalja a megmérgeztetés kockázatát. Ez idő szerint őkegyelme jobbadán afféle dísz volt, s nagy ritkán kapott felszólítást mestersége gyakorlására; de volt idő - alig egy-két emberöltőnek előtte -, amikor is a főkóstoló méltóság veszedelmekkel járt, s ehhez képest nem is volt valami irigyelt. Hogy mért nem alkalmaztak kutyát vagy kémikust, különösnek tetszik; de hát nem különös a királyok mindenféle dolga? Ott volt még D'Arcy lord, a főistállómester; hogy miért volt ott, csak az isten tudja. De hát ott volt - és nincs tovább. Jelen volt még a főpincemester - Tom széke mögött állt, onnan ügyelte a főszakács őlordsága és a főkukta őlordsága által végzett ceremóniát, kik szintén ott sürögtek-forogtak. S Tomnak ezeken kívül még 384 szolgája volt; de ezek természetesen nem voltak mind a szobában, még negyedrészük sem, sőt Tomnak akkor még fogalma sem volt a létezésükről.

Akik ott voltak, azoknak mind jól a szájukba rágták, hogy a királyfira időnként rájön a bolondóra, s hogy ilyenkor jól ügyeljenek, s hóbortjai láttán ne áruljanak el semmi meghökkenést. S e "hóbortokat" észlelhették hamarosan; de csak részvétet, fájdalmat keltett bennük, derültséget nem. Súlyos kereszt volt ez nekik, hogy így meggabalyodva kellett látniuk kedves királyfiukat.

Szegény Tom bizony leginkább kézzel evett; de senki sem nevetett rajta, sőt mintha észre se vennék. Állkendőjét kíváncsian, nagy érdeklődéssel mustrálgatta, mert roppant finom és szépséges kézimunka volt, aztán jámborul megszólalt:

- Esedezem, vegyétek ezt le rólam, mert ügyetlenségemben még be találom piszkolni!

Az örökös asztalnok tüstént le is vette tisztelettudón, a legkisebb ellenkezés nélkül.

Tom érdeklődéssel fürkészte a sárgarépát s a salátát; mi az - kérdezte -, s hogy ennivaló-e? Mert Angliában csak nem sokkal ennek előtte kezdték az emberek e veteményeket termeszteni, ahelyett hogy továbbra is Hollandiából hozatták volna drága csemegeként. Kérdésére nagy tisztelettel válaszolgattak, és semmi megütközést nem árultak el. Miután a csemegét bekebelezte, zsebeit megtömte dióval; de senki sem botránkozott meg, vagy képedt el rajta. A következő pillanatban azonban ő maga ijedt meg, s zavar rítt le róla. Ugyanis ezt az egyetlen önálló mozdulatot engedte meg magának az ebéden, s most belátta, hogy illetlen és királyfiatlan dolgot követett el. Ebben a pillanatban orrcimpája is viszketni kezdett, sőt a hegye is el-elfacsarodott. A csiklandás nem szűnt, s Tom egyre jobban kétségbeesett. Könyörögve nézett hol az egyik, hol a másik lordra, s könny szökött a szemébe. Az urak nagy ijedten hozzáugrottak, s kérlelve kérdezték, mi leli, mi bántja. Tom töredelmes hangon szólalt meg:

- Kérve kérem elnézésteket: az orrom kegyetlenül viszket. Mi a szokás s az illedelem ebben a helyzetben? Könyörgök, mondjátok meg gyorsan, mert már nemigen bírom tovább!

Senki sem mosolyodott el, sőt mind nagy zavarban voltak, s csak néztek egymásra tanácsot kérőn, roppantul megilletődve. Kátyúba jutottak, semmi kétség, s Anglia egész történetében hiába kerestek példát a kiútra. A szertartásmester nem volt ott; és nem akadt senki, aki nekivágott volna ennek a járatlan útnak, vagy kurtán-furcsán merte volna megoldani eme sorsdöntő kérdést. Fájdalom, nem volt udvari orrvakargató! Pedig Tom szeméből már a könny is kicsordult, s pergett lefelé az arcán. És viszkető orra még az eddiginél is jobban követelt enyhülést. Végül is a természet elseperte az illedelem korlátait; Tom magában áhítatosan bocsánatot kért, s - könnyítve az udvar szívén - saját maga vakarta meg az orrát!

Amint az ebéd véget ért, egy lord széles, nem nagyon mély aranytálat tartott eléje illatos rózsavízzel, hadd mossa meg benne a száját s az ujjait; asztalnok örökös őlordsága pedig egy törölközőt tartott neki oda. Tom hökkenten nézte egy-két pillanatig a tálat, aztán fogta, szájához emelte, s méltóságteljesen nagyot húzott belőle. Aztán visszaadta a várakozó lordnak, mondván:

- Nem, Mylord, ez nem ízlik nekem; remek illata van, de semmi ereje!

A királyfi bomlott agyának emez új hóbortjától minden szív elfacsarodott; de a sajnálatos jelenet egyikben sem keltett derültséget.

Tom következő baklövése az volt, hogy abban a pillanatban kelt fel az asztaltól, amikor az udvari lelkész éppen odaállt a széke mögé, s összekulcsolt kézzel, égre emelt tekintettel rá akart kezdeni az asztali áldásra. De mindenki úgy tett, mintha nem venné észre a királyfi szokatlan viselkedését.

Kis barátunkat most, saját kérésére, magánlakosztályába vezették, s ott magára hagyták hóbortjaival. A fal tölgyfa burkolatán, kampókon, holmi páncélos fegyverzet darabjai függtek, s csak úgy ragyogott rajtuk a sok-sok gyönyörű arany berakás. Ez a félelmetes lovagi felszerelés az igazi királyfi holmija volt - Mme Parrnak, a királyné asszonynak újdonatúj ajándéka. Tom felcsatolta a szárpáncélt, a vaskesztyűt, a tollforgós sisakot, s még egy-két darabot, amit segítség nélkül felcsatolhatott, s egy pillanatra megfordult a fejében, behív valakit, hogy teljesen páncélba öltözzék - amikor szerencsére eszébe jutott a marék dió az ebédről, s a boldogság, hogy fürkésző szemek jelenléte nélkül, örökös lordoktól mentesen eheti meg, ez az előbbi gondolatot kisodorta a fejéből. Így hát a pompás holmikat visszaaggatta a helyükre, s nemsokára vígan tördöste a diót, s végre először érezte magát szinte igazán boldognak, mióta az Isten, büntetésből, megtette királyfinak. Amikor a dió elfogyott, egy szekrényben izgalmas könyvekre bukkant, s azok közt is egyre, mely az angol udvarbeli illedelemről szólt. Ez már jó fogás! Lefeküdt egy pompás díványra, s nemes buzgalommal képezni kezdte magát. Mi se zavarjuk hát, hagyjuk magára.

VIII. Henrik öt óra tájt felébredt könnyebbülést nem hozó bóbiskolásából, s így mormogott magában:

"Gyötrelmes álmok! Kusza álmok! Íme, végórám közeledik, ezt mutatják ezek a jelek, s erre vall gyengülő érverésem - aztán gonosz láng lobbant a szemében, s ezt mormogta: - De addig nem halok meg, amíg Ő el nem megy előttem!"

Belső emberei észrevették, hogy felébredt, s egyikük megkérdezte, mit kegyeskedik parancsolni az odakint várakozó lordkancellárnak.

- Engedjétek be! - kiáltotta hevesen a király.

A lordkancellár máris belépett, letérdelt a király ágya előtt, s így szólt:

- Rendelkeztem, felség, s az ország főrendei, a király parancsa szerint, már talárosan az országház ítélőhelyén állnak, ahol is Norfolk herceg halálos ítéletét megerősítették, s most alázatosan várják felséged kegyes utasítását.

A király arca lángolt a kegyetlen bosszú érzésétől, s azt mondta:

- Ültessetek fel! Saját személyemben akarok országgyűlésem előtt megjelenni, és saját kezemmel akarom a pecsétet rányomni a végrehajtó parancsra, mely megszabadít attól a...

De hangja elcsuklott, arcán a hirtelen pirulást hamuszín sápadtság váltotta fel; támogatói óvatosan visszanyomták párnáira, és erősítőszerekkel siettek segítségére. A király kétségbeesetten nyögte:

- Hajajaj! Be régóta vártam ezt a boldog órát! De lám, későn érkezett, amikor már nem élvezhetem várva várt gyönyörűségét! Azért csak rajta, csak rajta! Hadd végezzék el mások e boldog feladatot, ha nekem már nem adatott meg! Nagy Pecsétemet reád bízom: válaszd ki magad a nélkülözhetetlen lordokat, s végezzétek dolgotok! Siess hát! Mielőtt a nap újra felkel s újra leáldoz, hozd el nekem az ő fejét, hadd lássam!

- Úgy lészen, ahogy a király parancsa kívánja. De talán kegyeskedjél rendelkezni, felség, hogy a Nagy Pecsét adassék nekem át, hadd láthassak dologhoz most mindjárt...

- A Nagy Pecsét? Hát nem magad vagy annak őrizője?

- Engedelmet, felség, két nappal ezelőtt kegyes voltál elvenni tőlem azzal, hogy addig ne töltse be feladatát, amíg Norfolk herceg ítéletére saját királyi kezeddel nem nyomtál vele pecsétet!...

- Jaj nekem, valóban elkértem - hogyne emlékezném... De mit is csinálhattam vele?... Roppant gyenge vagyok... néhány napja az emlékezetem sűrűn játszik felségárulósdit velem... különös, különös...

A király tagolatlan mormogásba merült; deres fejét hébe-hóba erőtlenül meg-megrázta, s görcsösen igyekezett emlékezetébe idézni, mit is csinált a pecséttel. Végre Hertford lord bátorkodott elébe térdelni, hogy felvilágosítsa:

- Felség, megbocsáss, de itt vannak néhányan, akik velem együtt emlékeznek rá, miként adtad a Nagy Pecsétet a walesi herceg őfensége kezébe, hogy őrizze addig a napig...

- Igaz, való igaz! - szakította félbe a király. - Kerítsd elő! Siess, az idő röpül!

Hertford lord Tomhoz rohant, de tüstént vissza is tért, üres kézzel. Mentségképpen ezt adta elő:

- Mélységes fájdalmamra szolgál, felség, hogy ily súlyos és kellemetlen hírt kell közölnöm; de az Úr akaratából a királyfiról még nem múlt el a csapás, következésképpen azt, hogy a pecsétet átvette volna, képtelen emlékezetébe idézni. Siettem hát jelenteni azt, abból a meggondolásból is, miszerint csak a drága idő pocsékolása, azaz vajmi keveset érő dolog volna, ha valaki nekilátna a szobák s termek hosszú sorát felbolygatni, melyekben őfensége lak...

A lord szavait ezen a ponton a király nyögése szakította meg. S nemsokára megszólalt rettentő keserűséggel:

- Ne háborgassátok többet! Szegény gyermek! Az Úr keze nagy súllyal nehezedik reá, s a szívem együttérző szeretettel csügg rajta. Úgy fáj nekem, hogy nem vehetem saját roggyant vállamra az ő terheit, hogy így szerezzek neki megnyugvást...

Szemét lehunyta, mintha még mormogott volna, aztán elcsendesedett. De kis idő múlva ismét feltekintett, s révetegen bámult, aztán megállapodott a térdeplő lordkancelláron. És az arcát azon nyomban elöntötte a méreg:

- Mi az, hát te itt vagy? Az Isten istenem ne legyen: ha azt az árulót el nem intézed, süveged holnap ünnepelni fog, mert nem lesz már fej, amelyen díszelegjen!

A reszkető kancellár pedig felelt.

- Jóságos jó királyom, irgalmazz! Hiszen csak a Nagy Pecsétre várok!

- Ember, elment az eszed? A Kis Pecsét, melyet azelőtt magammal szoktam hordani, ott van a kincstárban. S mivelhogy a Nagy Pecsétnek lába kelt, mért ne érnénk be ezzel is? Hát hol az eszed? Indulj! És jegyezd meg: Norfolk feje nélkül szemem elé ne kerülj!

A szegény kancellár nem sokat habozott, elhordta az irháját a veszedelem torkából. A törvényszék sem okoskodott, s megadta a királyi jóváhagyást a szolgalelkű országgyűlés művéhez, s már másnapra kitűzte Anglia első főurának, a szerencsétlen Norfolk hercegnek lefejezését.

Este kilencre a királyi palotának a hatalmas, folyóra néző homlokzata csupa ragyogás volt. Magán a folyón pedig, ameddig a szem a város irányába ellátott, színes lámpásokkal díszített csónakok, sétabárkák ringatóztak lágyan a hullámokon, hogy az egész valami végtelen és tündöklő virágoskerthez hasonlított, melyet szelíden legyezget a nyári szellő. A vízhez vezető hatalmas kőlépcső - holmi német fejedelemség egész hadserege elférhetett rajta - királyi alabárdosok fényes páncélú soraival s a ragyogóan öltözött s az előkészületek buzgalmában fel s alá futkosó udvarbeliekkel valóban csodálatos látvány volt.

De valami hirtelen parancsra egyszeriben eltűnt a lépcsőről minden élő. A levegő nehéz lett az izgatott várakozás csendjétől. Ameddig a szem sugara elhatolt, csónakokban bámészkodó, nyakukat nyújtogató embermiriádot láthatott; szemüket a lámpák és fáklyák fényétől óva meredtek a palotára.

Most negyven-ötven pazar bárka tolult a kőlépcső felé. Valamennyit gazdag aranyozás borította, magas orruk és tatjuk csupa díszes faragás. Egyiküket-másikukat zászlók és szalagok díszítették, de voltak közöttük aranyhímes és csipkés borításúak, címerpajzsokkal, ismét másokon apró csengettyűs selyemlobogók ékeskedtek, melyek a szellő legkisebb fuvintására vidám muzsikát csaptak. Több, még díszesebb bárka oldalán - ezek a királyfi legbelső szolgálatára rendelt nemesekéi voltak - festői pazarságban ragyogtak a remekművű címeres pajzsok és fegyverek. Mindenik bárkát egy evezős ladik vontatta; az evezősökön kívül egy-egy csoport csillogó pajzsú és mellvértű fegyverest is hoztak, sőt muzsikásokat is.

A várva várt menet előhada - egy csapat alabárdos - most megjelent a kapuboltban. "Ezek fekete-sárga csíkos nadrágba, oldalt ezüstrózsával díszített bársonysüvegbe és bíborpiros meg kék posztóujjasba valának öltözve, mellükön és hátukon peniglen arannyal cifrán odahímezve három tollú: a királyfi címere. Alabárdjuk nyele karmazsinveres bársonyba vala vonva, amit is aranyozott szegekkel vertek reá, s pompás aranybojtok függtek róla. Miután jobb és bal fele kettéváltak, két hosszú sorfalat alkottak a palota kapujától a vízpartig. Aztán egy vastag, csíkos szőnyeget göngyölítének ki a királyfi aranyos-bíboros libériájú szolgái, s végigteríték a garádicson. Alighogy ez megvolt, belülről kürtszó harsant; ugyanakkor a vízi muzsikások harsány nótára zendítének, s két fehér pálcás szertartásmester vonult ki lassú és ünnepélyes léptekkel a kapu alól. Nyomukban egy udvari főméltóság a város pálcájával, mögötte egy másik, a város pallosával; aztán néhány hadnagy a városi őrségből - teljes hadipompában -, jelvényekkel a zubbonyukon. Azután a térdszalagrend nagymestere, ujjatlan lovagi köntösben; mögötte egy másik rend lovagjai, fehér csipkés ujjasban, aztán a bírák, veres palástban, hosszú vendéghajjal, majd Anglia Főkancellárja, ugyancsak veres, elöl nyitott, hermelinmálas palástban; aztán a városi tanácsurak küldöttsége, bíborköntösben - s végezetül a különféle polgári testületek fejei, ünneplő gúnyában. Utánuk még tizenkét francia nemesúr is felbukkant, ragyogó öltözetben, mely is arannyal átszőtt fehér damasztmentéből, lila tafotával bélelt bársonyköpenykéből és szegfűveres harisnyából állott; s lépkedtek ők is a lépcsőn lefelé. A francia követ kísérete voltak, kiket a spanyol követ tizenkét lovagja követett, fekete bársonyban, minden cicomaság nélkül. Ezeknek nyomában néhány angol nagyúr lépkedett csatlósaival."

Ekkor odabent kürtszó harsant; s a királyfi nagybátyja, Somerset jövendőbeli nagyhercege jelent meg, "arannyal áttört fekete zubbonyban, aranyhímes karmazsin selyemköpenyben, melyet ezüstszalagok hálóztak át meg át". Megfordult, tollas kalpagját lekapta, testét mély bókolásra döntötte, s elkezdett hátrafelé menni, minden lépésre meg-meghajolva. Ezt hosszabb kürtölés követte, majd harsány szózat:

- Utat Lord Edwardnak, a walesi herceg őfenségének!

Messze fent a palota ormain vörös lángnyelvek hosszú sora csapott fel mennydörögve; a folyóparton gomolygó tömegből felhömpölygött az éljenzés moraja, és Tom Canty, mindeme dolgok hőse és oka kilépett a szemek elé, s egy picit megbiccentette fejedelmi fejét.

Ő maga "fehér selyem, bíborszínű, gyémánttal megtűzdelt és hermelinnel szegett ujjasba vala pompázatosképpen öltözve. Efelett peniglen hófehér, arannyal áttört palástocskát viselt, melyen is a hímmel kivarrt háromtollas címer ékeskedett, s kék selyemmel vala bélelve, gyöngyökkel meg drágakövekkel kirakva, s gyémántos csat fogá össze. Nyakában a térdszalagrend rendjele függött s egynéhány idegenbeli fejedelmi rendjel." És valahol fény esett reá, drágaköves boglárok verték vissza vakító fénnyel. Ó, lebujban született, London csatornáiban nevelkedett, rongyokhoz, szennyhez és nyomorúsághoz szokott Tom Canty, miféle káprázat ez?

John Cantyt ott hagytuk el, amint az igazi királyfit, ordító és röhögő tömeggel a nyomában, éppen befelé hurcolta az Offal Courtba. Csak egyetlenegy ember volt, aki a fogolynak pártját fogta, de ügyet sem vetettek rá; nem is igen hallhatták, akkora volt a zenebona. A királyfi addig folytatta a küzdelmet a szabadulásért s a szörnyű bánásmód ellen való dühös tiltakozást, míg John Cantynak amúgy is kevés béketűrése el nem fogyott, s tölgyfa botját veszett-mérgesen emelte a királyfira. Erre egyetlen pártfogója odaugrott az ütésre emelt kar elé, s a csapás az ő kezefejét érte. Canty felhördült:

- Beleavatkozol, mi? Akkor hát nesze a jutalmad!

Fütyköse lesújtott az okvetetlenkedő fejére; egy nyögés, s egy zuhanó árnyék rogyott a földre a gyülevész népség lába elé, hogy a következő pillanatban már egyes-egyedül feküdjék ott a sötétben. A csőcselék tovább nyomakodott; ez a jelenet a legkevésbé sem zavarta meg széles jókedvében.

A királyfi hamarosan John Cantyék lebujában találta magát; az ajtó bezáródott a kintiek előtt. Egy palackba dugott faggyúgyertya pislákoló fényében csak alig láthatta az utálatos szurdék, valamint a bent tanyázók körvonalait. Két csenevész leányka s egy középkorú asszony kuporgott a fal tövében az egyik sarokban a durva bánásmódhoz szokott állatok riadt tekintetével, melyek mindig újabb fenyítéstől és dorgálástól félnek. Egy másik zugolyból kócos, ősz hajú, gonosz tekintetű, összeaszott banya lopakodott elő. John Canty így szólt hozzá:

- Csak türelem! Remek cirkusz készül! Ne rontsd el, míg ki nem élvezted, aztán felőlem lehet a kezed olyan súlyos, amilyen csak tud. Állj elő, fickó! Ismételd el azt a bolondságot, ha ugyan még el nem felejtetted! Mondd meg a neved! Kicsoda vagy te?

A sértéstől a vér újra arcába szökött a kicsi királyfinak, s vakmerő dühvel ripakodott támadójára:

- Bizony illetlenség ez a magadfajtától, hogy így pattogsz velem! Még egyszer mondom, amint már az előbb is mondtam, én Edward vagyok, a walesi herceg, és senki más!

Ettől a meghökkentő választól a vén banyának ott, ahol állt, földbe gyökerezett a lába, s lélegzete majdnem elakadt. Bárgyú zavarban meredt a királyfira, ami garázda fiát úgy mulattatta, hogy hasát fogta nevettében.

De a Tom anyjára és nővéreire tett hatás egészen más volt. A veréstől való félelmük ezúttal másfajta félelemmé változott. Rémült és fájdalmas arccal rohantak hozzá, s ezt kiáltozták:

- Ó, szegény Tom! Szegény fiú!

Az anya térdre rogyott a királyfi előtt, két kezét a vállára tette, s omló könnyein át megtörten nézett a szemébe. Aztán így szólt:

- Ó, szegény fiam! A sok bolond olvasásnak ez lett a vége: elvette az eszedet! Egyre csak a könyveket bújtad, pedig hogy kértelek!... Most aztán anyád szíve megszakadhat!

A királyfi is az arcába nézett, s kedvesen mondta:

- A te fiad jól van, eszét nem vesztette el, jó asszony, légy nyugodt: eresszetek vissza a palotába, ahol ő van most: atyám, a király, egyszeriben visszaadja őt neked.

- Atyád, a király? Jaj, fiacskám! Ki ne mondd többet ezt a szót, halálodat okozza, s romlásba dönti minden családtagodat! Ocsúdj fel ebből a rémítő álomból! Hívd vissza elkalandozott emlékezeted! Nézz rám! Nem én volnék-e édesanyád, aki szült téged, és szeret téged?

A királyfi megrázta a fejét, és szabadkozva mondta:

- Isten a tanúm, hogy nem szándékosan bántalak: de az az igazság, hogy eddig még sohasem láttam arcodat.

Az asszony visszarogyott a padlóra, szemét kezével eltakarta, s szívtépő zokogásba, jajgatásba fogott.

- Folytatódjék hát a cirkusz! - ordította Canty. - Mi az, Nan, mi az, Bet! Bárdolatlan libák! Állva maradtok a királyfi előtt? Térdre, rongy koldusnépség, hajbókoljatok neki!

És nyerített rá egy falrengetőt. A leányok nagy félénken rimánkodni kezdtek testvérükért, és Nan így szólt:

- Hagyd már lepihenni szegényt, apám; az alvás, nyugalom meggyógyítja őrültségét - könyörgök, hadd szegényt!

- Igazán hagyjad őt, apám - mondta Bet. - Sokkal elnyűttebb, mint máskor. Holnapra ismét magához tér, koldul szorgalmasan, és nem jön haza üres kézzel.

Ez a figyelmeztetés lehűtötte az apa kedélyességét, és gondolatait a keresetre irányította. Mérgesen fordult hát a királyfihoz:

- Holnap két pennyt kell hogy leszurkoljunk annak, akié ez a lyuk. Két pennyt, hallod-e? Egy fél esztendő házbére fejében, különben szedhetjük a sátorfánkat. Mutasd, mennyit koldultál, te semmirevaló?

A királyfi így szólt:

- Ne sértegess ily alávaló dologgal! Még egyszer mondom neked, én a király fia vagyok!

John Canty akkorát sújtott széles tenyerével a királyfi vállára, hogy csak úgy zúgott; odatántorgott a jó Cantyné karjaiba, ki is keblére ölelte, és saját testével oltalmazta a rázúduló csapások és nyaklevesek özönétől. A megrémített leánykák visszahúzódtak zugaikba. De a vén banya vicsorogva rontott elő, hogy fiának segítsen. A királyfi kitépte magát Cantyné öleléséből, s így kiáltott:

- Te nem szenvedhetsz miattam, jó asszony! Hadd töltsék kedvüket egyedül énrajtam ezek a disznók!

Ez a beszéd a disznókat úgy felbőszítette, hogy késedelem nélkül nekiestek. Kettesben aztán irtózatosan elagyabugyálták a fiút, de adtak a lányoknak s az anyjuknak is, amiért sajnálták, mentegették az áldozatot.

- Most aztán vackotokra mind! - kiáltotta Canty. - Biz' isten elfárasztott ez a cirkusz!

A gyertyát eloltották, s a család lenyugodott. Mihelyt a családfőnek s anyjának hortyogása jelezte, hogy elaludtak, a leánykák odakúsztak a királyfi vackához, s a hideg ellen szalmával, rongyokkal betakargatták. Anyjuk is odacsúszott, haját simogatta, fojtottan jajveszékelt fölötte, s közben szaggatottan vigasztaló szavakat suttogott a fülébe. Megmentett fiának némi ételmaradékot is, de a szenvedések minden étvágyát elvették a királyfinak - legalábbis a fekete, ízetlen kenyérhéjtól. A királyfit meghatotta, hogy az asszony oly áldozatosan védelmezte, s hogy oly bátran és jóságosan vigasztalta. S igen nemes és valóban királyi szavakkal hálálkodott neki. Arra kérte, menjen vissza aludni, s igyekezzék baját elfelejteni. Még azt is mondta, hogy atyja, a király, nem hagyja majd jutalom nélkül alattvalói hűségét és áldozatkészségét. De ez a visszaesés a "bolondságba" csak új kést forgatott meg szegény asszony szívében, s erőnek erejével újra magához szorította, majd könnyezve húzódott vissza a vackára.

Ahogy gyötrő gondolataival feküdt ottan, egyszerre csak megszállta valami sugallat, mégpedig az, hogy a fiúban csakugyan van valami meghatározhatatlan, ami hiányzik Tom Cantyból, akár bolond, akár épeszű. Hogy pontosan mi is ez, se leírni, se elmondani nem tudta; elég az hozzá, hogy finom anyai ösztöne, úgy látszik, megsejtette, felfedezte: hátha ez a fiú csakugyan nem az ő fia? De nem, lehetetlen! - s kínjai és gyötrelmei ellenére mosolyt csalt arcára ez a gondolat. Igen ám, de hamarosan tapasztalnia kellett, hogy ez bizony nemcsak afféle suhanó gondolat, hanem szívósan kísérti az embert. S üldözte, zaklatta, kapaszkodott belé, s lehetetlen volt elhessenteni, semmibe venni. Végtére rájött, hogy addig nem lehet tőle nyugalma, míg kétségbevonhatatlan bizonyságot nem szerez afelől, hogy ez a fiú az övé-e vagy sem; s csak akkor kergetheti el kínzó kétségeit. Úgy van, ez a helyes útja-módja a tisztánlátásnak. S azonnal törni kezdte a fejét, hogyan szerezhetné meg e bizonyságot. Persze, elképzelni könnyebb volt, mint végrehajtani. Gondolatban sorra vette azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével eldönthetné, hogy az ő fia-e ez a fiú, de kénytelen volt elvetni őket, mert egyik sem volt kétségbevonhatatlan és tökéletes - márpedig tökéletlen bizonyítékkal be nem érhette. Akármint törte a fejét - már-már úgy látszott, hogy minden hiába. De mialatt ez a leverő megállapítás átsuhant a lelkén, meghallotta a fiú szabályos lélegzését, s ebből tudta, hogy elaludt. S ahogy hallgatta ezt az egyenletes lélegzést, hirtelen gyenge, riadt kiáltás szakította meg, amilyet csak gyötrő álomban hallat az ember. A véletlen közbeszólása rögtön olyan tervet szült, mely többet ért, mint minden eddigi agyafúrt terve együttvéve. Tüstént lázasan, de nesztelenül nekilátott, hogy gyertyát gyújtson, s közben ezt suttogta magában:

"Ha láttam volna az imént, már tudnám, kicsoda! Mert attól a naptól, amikor még kicsi korában puskapor robbant az arcába, álmából vagy tűnődéséből sohasem riadt fel másként, mint kezét a szeme elé kapva, vagyis úgy, ahogy akkor tette, de nem úgy, mint mások, tenyerükkel befelé, hanem mindig kifelé fordított tenyérrel. Jól láttam százszor is, és soha másként nem csinálta, és sohasem vétette el. Úgy van, most, most mindjárt megtudom!"

Eközben, kezében egy árnyékolt gyertyával, odamászott a szendergő fiú mellé. Nagy óvatosan, lélegzetét visszafojtva hajolt föléje, aztán a gyertyát hirtelen az arcába lobbantotta, s a fiú füle mellett megkoppantotta a padlót. Az alvó fiú szeme tágra pattant, riadtan nézett körül - de semmi sajátos mozdulatot nem tett a kezével.

Szegény asszony egészen odalett a döbbenettől és fájdalomtól, de igyekezett uralkodni megrendülésén, és megpróbálta újra elaltatni a fiút. Majd visszamászott, s még sokáig hánytorgatta magában a próbatétel lesújtó eredményét. Azon igyekezett, hogy elhitesse magával: Tom bolondsága még a szokott mozdulatokat is megzavarta; de ez nem sikerült neki. "Nem - mondta magában -, a keze nem bolond, ily rövid idő alatt nem feledhetett el egy régi szokást... Jaj, de keserves napra virradtál, szegény fejem!"

Igen, de most a reménykedés makacskodott úgy, ahogy az imént a kételkedés: képtelen volt valóságnak elfogadni, amit a próba mutatott. Újra meg kell próbálnia, hátha csak véletlenül maradt el a mozdulat. Addig-addig, míg a fiút másodszor, sőt harmadszor is felriasztotta, de az eredmény mindig ugyanaz volt, ami a legelső kísérletnél. Végre visszavánszorgott a helyére, s fejét szomorúan hajtotta álomra, mondván:

"És mégse nyughatom bele, nem és nem! Nem bírom, nem bírom! Ő az én fiam kell hogy legyen!"

Miután a szegény anya nem zavarta meg többé a királyfi álmát, s fájdalmai is fokozatosan enyhültek, végül is holtfáradtan lezárta szemét, és mélységes-mély, nyugalmas álomba zuhant. Teltek-múltak az órák, s ő csak aludt, aludt, mint egy halott. Négy vagy öt órát alhatott át, míg végre öntudata derengeni kezdett. Most ezt suttogta félig álmában, félig ébren:

- Sir William!

Majd egy pillanat múlva:

- Sir William Herbert! Jer közelebb, s hallgasd meg a legfurcsább álmot, melyet valaha is... Sir William! Nem hallod? El akarom mondani neked, hogy koldusnak álmodtam magam s... Hé, hallod-e? Hé, strázsák! Sir William! Mi az? Még egy apród sincs itt a szolgálatomra? Hajaj, akkor nem lesz könnyű felölt...

- Mi lelt téged? - kérdezte egy hang a közelében. - Kit hívogatsz?

- Sir William Herbertet. Te meg ki vagy?

- Ki lehetnék más, mint Nan, a nénéd. Jaj, Tom, el is felejtettem, hogy te most bolond vagy - szegény fiú, te bolond vagy! Inkább soha föl se ébredtem volna! De könyörögve kérlek, parancsolj a nyelvednek, különben itt mindannyiunkat halálra vernek!

A felriadt királyfi félig már fel is ugrott, de megduzzadt, lobos tagjainak kegyetlen sajdulása idejekorán ráeszméltette a valóságra, s nyöszörögve rogyott vissza rohadt szalmavackára.

- Ó, jaj, hát nem álom volt!

Azzal minden álom-elűzte, fojtogató szenvedés és nyomorúság ismét rázúdult hirtelen, s ő tudomásul vette, hogy már nem a palota becézett kis királyfija, akin egy egész nemzet ragyogó tekintete csüng, hanem ágrólszakadt, toprongyos koldus, holmi állatnak való ól foglya, s körülötte koldusok, tolvajok.

Miközben így gyötrődött, egyszerre csak veszett kurjongatásra lett figyelmes, alig egy-két ölnyi távolságról. S a következő pillanatban kemény ütések dördültek az ajtón. John Canty abbahagyta a horkolást, s kiszólt:

- Ki dörömböl? Mit akarsz, hé?

Egy hang felelte:

- Tudod-e, kit vágtál kupán a fütykösöddel?

- Nem én. De kisebb gondom is nagyobb...

- Bezzeg más hangon beszélsz mindjárt, ha megtudod! Mert hogy megmentsd a nyakad a huroktól, ahhoz az kéne, hogy repülni tudjál... Az az ember éppen most rúgja az utolsót! S nem más, mint a pap, Andrew atya!

- Isten irgalmazz! - kiáltott fel Canty. Felverte a családját, rájuk rivallt: - Egy-kettő, fel s indulj - vagy maradjatok, s pusztuljatok itt!

Alig öt perccel később a Canty-pereputty már az utcán menekítette életét. John Canty a királyfi csuklóját fogta, s úgy vonszolta tova a sötét úton, suttogó hangon óvatosságra intve:

- Tartsd a szádat, te őrült bolond, s ki ne ejtsd a nevünket! Új nevet veszek föl hamarosan, hogy a törvény kopóit tévútra vezessem. Vigyázz a nyelvedre, mondom neked!

A család többi tagjának pedig ezt dörmögte:

- Ha a véletlen úgy hozza, hogy elszakadunk egymástól, ki-ki tartson a London Bridge felé. Aki először ér a híd legutolsó rőfösboltjához, várjon ott, míg a többiek is megjönnek, aztán együtt iszkolunk tovább Southwark felé.

Ebben a pillanatban a társaság hirtelen fáklyák és lámpák fényébe jutott. De nemcsak a fénybe, hanem nótázó, táncoló, rikoltozó, a folyó partján egymás hegyén-hátán hömpölygő sokaság kellős közepébe is. Ameddig a szem ellátott, örömtüzek sora a Temze két partján, felfelé, lefelé. A London Bridge csupa ragyogás, nemkülönben a Southwark Bridge. Az egész folyó tükrösen ragyogott a rengeteg fénytől, s az eget tűzijáték szakadatlan pukkanásai hasogatták. Olyan sziporkázó fénnyel töltötték meg, hogy az éjszaka majdhogy nappallá nem változott. Mindenfelé vigadozók csoportjai: mintha egész London az utcán volna.

John Canty megeresztett egy cifra káromkodást, s visszakozzt parancsolt. De már késő volt. Őt magát és pereputtyát elnyelte a népáradat, s egy pillanat se telt bele, reménytelenül elszakította őket egymástól. A királyfit - bár mi tudjuk, mennyi köze Canty pereputtyához - csak rángatta magával tovább, tovább. De a királyfi szívét most egyre hevesebben dobogtatta a szabadulás reménye. Egy tagbaszakadt vízhordó ember, aki már épp elegendő bátorságot ivott, úgy találta, hogy a tömegen átfurakodó Canty őt durván meglökte, ezért ily szavakkal tette vállára hatalmas kezét:

- Hé, koma, hova olyan sietve? Piszkos munkával szennyezed a lelked, mikor minden hű és becsületes alattvaló ünnepel?

- Az én dolgom, hogy mit csinálok, te ne avatkozz bele! - felelte Canty megvetően. - Vidd a kezed, s engedj tovább.

- Akármilyen savanyú vagy, addig nem engedlek, amíg nem ittál egyet a walesi herceg egészségére, ezt én mondom neked! - mondta a vizesember, s elszántan útját állta.

- Hoci hát azt a kupát, de egykettőre!

Közben több mulatozó gyűlt köréjük, és kiáltoztak:

- A füles kupát, a nagy füles kupát! Azt itasd ki ezzel a sanyarúvendellel - mert ha ki nem issza, akkor haleledellé változtatjuk!

Ilyenformán előhoztak egy roppant füles kupát; a vizesember fél kézzel megragadta egyik fülénél, s míg a másik kezével megemelintett egy képzeletbeli asztalkendőt, ősi szokás szerint odakínálta Cantynak, akinek egyik kezével az ellenkező fület kellett megfognia, a másikkal pedig felemelni a fedőjét, amint az ősi szokás megkívánja. Ez a művelet természetesen egy pillanatra szabaddá tette a királyfi kezét. Nem is tétovázott, hanem belevetette magát a fölötte sűrűsödő lábak erdejébe, eltűnt. S a következő pillanatban éppúgy nem lehetett volna könnyebben megtalálni eme hömpölygő áradatban, mintha ez volna az Atlanti-óceán, ő maga pedig egy belepottyant rézgaras.

Ezt ő is hamar belátta, s ettől fogva úgy vágott neki sorsa intézésének, hogy John Canty többé eszébe sem jutott. És hamarosan mást is belátott: azt ugyanis, hogy a város most javában egy ál walesi herceget ünnepel az ő helyében; ebből pedig könnyen jutott arra a megállapításra, hogy a koldusfickó, Tom Canty, agyafúrtan kihasználta a csodálatos alkalmat, s felcsapott bitorlónak.

Itt már csak egy járható út van: befurakodni a Guildhallba, felfedni kilétét, és leleplezni a csalót. Azt is eltökélte magában, hogy Tomnak majd illendő időt adnak a halálra való előkészületre, aztán felkötik, kerékbe törik, felnégyelik - pontosan a felségárulást sújtó törvény és szokásjog szerint.

A királyi bárka, nyomában pompás hajórajával, diadalútját tette a Temzén lefelé, a kivilágított bárkák rengetegében. A levegő csupa muzsika; a folyó két partja csak úgy lobogott az örömtüzektől, s a távoli várost is halovány fénybe vonta a sok-sok láthatatlan máglyatűz. A tüzekből itt-ott egy-egy karcsú torony emelkedett az égre szikrázó fénypontokkal, hogy a távolból olybá tűntek, mint égnek emelt drágaköves dárdák. Amint a hajóraj lefelé vonult, a partokról szakadatlan üdvrivalgás és ágyúdörgés köszöntötte.

Tom Cantyra, kit a selyempárnák félig eltemettek, ezek a zajok és látnivalók valami kimondhatatlan és elképesztő csodaként hatottak. Két kis barátnőjének: Elisabeth hercegnőnek és Lady Jane Greynek semmiség volt az egész.

Amikor a hajóraj Downgate-hez ért, felfelé vontatták a kristályos Walbrookon (ezt a csatornát már kétszáz éve épülettömbök fedik el a szem elől) Bucklersbury felé; innen továbbvonult a kivilágított és ünneplőkkel megrakott házak előtt és hidak alatt, míg végül ki nem kötött egy öbölben - ahol ma a Barge Yard van -, a régi London szívében. Tom lovagi kíséretével egyetemben partra szállott, átvágott a Cheapside-on, s kevés gyaloglással az Old Jewryn és a Basinghall Streeten át a Guildhallhoz érkezett.

Itt Tomot és a kis ladyket a Lordmayor és a városatyák fogadták illő tisztelettel - aranyláncosan, vörös hivatali díszruhában, és pazar, mennyezetes székhez vezették, a nagyterem főhelyére, maguk előtt küldvén a nevet hirdető hírnököket s a város jogarát és pallosát. A Tom és a kis ladyk szolgálatára rendelt lordok és ladyk elfoglalták helyüket a székük mögött.

Egy távolabbi asztal körül az udvari főemberek és más nemes és rangos vendégek ültek a város előkelőségeivel, a közrendből valók pedig a terem másik felében levő számos asztalnál foglaltak helyet. A talapzatokról Góg és Magóg óriások, a város ősi védelmezői figyelték az alattuk kínálkozó látványt, amely az ő szemüknek, elfelejtett emberöltők óta, megszokottá vált. Nemsokára harsonaszó és szózat következett, s a terem bal oldalán peckesen egy kövér komornyik jelent meg. Nyomában a szolgái, kik is hatást keltő ünnepélyességgel fejedelmi bélszínpecsenyét cipeltek, mely még javában párolgott, és csak a késre várt.

Az asztali áldás után Tom felemelkedett - betanították - s vele az egész vendégsereg, s egy remek arany füles kupából ivott együtt Elisabeth hercegnővel. Utána Lady Jane Grey következett, s a kupa így járta sorra az egybegyűlteket. Így kezdődött meg a lakoma.

Éjféltájban a mulatozás elérte tetőfokát. Ekkor került sor azokra a látványosságokra, melyeket úgy csodáltak hajdanában. Ennek leírását, régimódi nyelven, megtaláljuk egy krónikásnál, ki szemtanú volt:

"Hely szoríttatván, egyszeriben belépett egy báró és egy gróf, török módi szerént hosszú, arannyal pitykézett köntösbe öltözve; kalpagjuk karmazsin bársony vala, nagy aranyszalaggal körültekerve, övükben egy-két aranybojtos kard, melyet szablyának hívnak. Utánuk egy másik báró s gróf jöve bé, hosszú sárga-fehér csíkos s a fehér csíkon veres csíkú selyemköntösben, s fejükön, amúgy orosz módira, szürke prémes kucsma; kezében kinek-kinek egy csatabárd vala, s lábukon csukaorrú, kunkori csizma. Utánuk esmét egy vitéz jöve, majd a Főadmirális őlordsága s véle öt nemesúr, szárközépig érő karmazsin bársonydolmányban, mellükön ezüstláncok, s efelett kurta karmazsin selyemujjas, s fejükön a táncosok viselte kalpag, benne fácántolluval. Emezek viszontag porosz módira valának öltözve. A fáklyavivők - lehettek vagy százan - szintén karmazsin és zöld selyemben valának, mint az szerecsenek, fekete orcával. Azután jövének a »pojácások«, majd az muzsikások maskarában, kik is táncoltanak. És mind az urak, mind az dámák ollyan pajkosan járták az külömb-külömbféle táncokat, hogy nézni is gyönyörűség vala." S amíg Tom magas székéből bámulta ezt a "pajkos" táncot, s teljesen belefeledkezett az alant pergőforgó, kaleidoszkópszerűen tarkabarka, bohó alakok örvényének csodálatába, a rongyos, de igazi kis walesi herceg odakünt világgá kiáltotta jogait és sérelmeit, szidta a szélhámost, és bebocsátást követelt a Guildhall kapujában. A tömeget persze kiválóan mulattatta az eset, mindenünnen nyomakodtak, s nyakukat nyújtogatva szerették volna látni a kis csendháborítót. Majd csipkedni, hergelni kezdték, hogy lehetőleg még nagyobb dühbe guruljon, s ők még jobban mulassanak. A királyfi, bár szemét elöntötték a kín és az elkeseredés könnyei, mégsem hagyta magát, s királyian szállt szembe a csőcselékkel. Újabb bosszantások, tréfák özöne szakadt rá, mire felkiáltott:

- Még egyszer mondom, otromba gyülevész népség, én vagyok a walesi herceg! És bármilyen elhagyatott és gyámoltalan vagyok is, és senkinek sincs hozzám egy jó szava vagy segítő hajlandósága, mégsem hagyom magam elkergetni jogos helyemről, hanem itt maradok!

- Herceg, nem herceg, nekem mindegy, derék fickó vagy, s nehogy azt hidd, nincsen barátod! Itt vagyok én, bizonyságul! S mondom neked, rosszabb barátod is lehetne, mint amilyen Miles Hendon, ha le is járnád keresésében a lábad. Most pedig fogd be a kis csőrödet, fiam; úgy beszélek én az alávaló csatornapatkányok nyelvén, mint aki közöttük született!

A hang tulajdonosa holmi Don Caesar de Bazan^[1] volt öltözetére, arcára, egész magatartására nézve; magas, sudár növésű, izmos alak, zubbonya és lábravalója finom anyagból, de ócskák, viseltesek, s arany zsinórozásuk már jócskán megfakult. Nyakfodra gyűrött, rojtos. Széles karimájú kalpagján eltörött a toll, s igen szánalmasan fityegett alá. Oldalán, rozsdás vashüvelyben, hosszú gyíkleső. Hetvenkedő viselkedése első pillantásra elárulta a bősz hadastyánt.

Nos, e fura alak beszédét általános csúfolódás és röhögés fogadta. Valaki így kiáltott:

- Nicsak, még egy álruhás királyfi!

Mire egy másik:

- Vigyázz a nyelvedre, veszedelmes fickónak látszik!

- De még mennyire! Nézzétek a szemét!

- Vegyétek el tőle a fiút! Be vele a lóúsztatóba!

A remek ötlettől indíttatva, egy kéz máris megragadta a királyfit. De az idegen hosszú kardja abban a szempillantásban kirepült a hüvelyéből, s a merénylőt lapjával földre sújtotta. A következő pillanatban mindenünnen csak ezt lehetett hallani:

- Öljétek meg a kutyát! Öljétek meg!

S a csőcselék körülözönlötte a vitézt, ki a falig hátrált, majd mint egy eszeveszett, elkezdett csapkodni hosszú-hosszú kardjával maga körül. Áldozatai jobbra-balra dűltek, de a csőcselék nyomban átgázolt lerogyott testükön, s nem csökkenő dühvel rontott bajnokunkra. Ideje megszámláltnak, pusztulása már bizonyosnak látszott, amikor hirtelen kürtszó harsant, s egy hang elkiáltotta:

- Utat a király hírnökének!

S egy csapat lovas gázolt bele a csőcselékbe, s az iszkolt a veszedelem tájékáról, hogy a lába sem érte a földet. A hős idegen karjába kapta a fiút, s nemsokára messze járt vele a bajtól, sokaságtól.

De térjünk vissza a Guildhallba. A vigasság moraja és zenebonája felett hirtelen éles harsonaszó zendült. Egy pillanatra csend lett - teljes némaság. Majd magános hang szólt - a palotából -, s az állva hallgató sokaság előtt hosszú beszédbe kezdett. E szókkal fejezte be, komor ünnepélyességgel:

- Meghalt a király!

A nagy embersereg egy akarattal horgasztotta le a fejét; s néhány pillanatig úgy maradtak, mélységes csendben. Aztán egy emberként rogytak mindannyian térdre, kezüket Tom felé nyújtogatták, s oly hatalmas kiáltásban törtek ki, hogy reszketett belé a palota:

- Éljen a király!

Szegény Tom káprázó szeme ide-oda rebbent e bámulatos látványra, s végül álmodozva pihent meg a mellette térdeplő hercegkisasszonyokon, majd Hertford lordon. Arcán valami hirtelen elszánás fénye ragyogott. S halkan ezt súgta Hertford fülébe:

- Felelj nekem őszintén, hitedre és becsületedre! Ha én valami olyan rendelkezést tennék, amilyenre csak királynak van joga, engedelmeskednének-e, és senki sem ágaskodnék ellene?

- Senki, fenséges uram, senki az egész országban! A te személyedben Anglia törvényes ura rendelkezik. Te vagy a király - a szavad törvény!

Mire Tom érces, komoly hangon s nagy lelkendezve válaszolt:

- Akkor hát a király törvénye a mai naptól fogva a kegyelem törvénye legyen, és soha többé a vér törvénye! Kelj föl térdeidről, siess a Towerba, s mondd meg: a király úgy rendelkezik, hogy Norfolk hercegnek nem kell meghalnia!

Szavait felkapták, s lelkesen adták szájról szájra, messzire túl a termen, s mire Hertford eltűnt, újabb hatalmas kiáltás morajlott tova:

- A rémuralom megszűnt! Éljen Edward, Anglia királya!

Miles Hendon és a kicsi királyfi, mihelyt kiszabadultak a csőcselék közül, elhagyott sikátorokon és fasorokon át nekivágtak a folyónak.

Útjuk akadálytalan volt, míg csak a London Bridge-hez nem értek. Itt újra belesodródtak a sokaságba, s Hendon erős marokkal fogta a királyfi - jobban mondva a király csuklóját. A megrázó hír már mindenfelé elterjedt, s a fiú itt egyszerre ezer torokból hallhatta:

- Meghalt a király!

A morajló visszhang megborzongatta a szegény kis árva szívét, végigborsózott egész testén. Átérezte az őt ért veszteség nagyságát, s keserves bánat szállta meg: mert a másokkal oly iszonyatos, zord zsarnok őhozzá mindig jóságos volt. Szemébe könny tolult, s minden tárgyat elhomályosított előtte. Egy pillanatig Isten legelhagyottabb, ágrólszakadtabb és kitagadottabb teremtésének érezte magát - amikor az éjszakát egy újabb rivalgás messzire hömpölygő moraja rázta meg:

- Éljen VI. Edward király!

Erre aztán felcsillant a szeme, s büszkeséggel telt meg az ujja hegyéig. "Ah - járta át a gondolat -, milyen nagy és különös érzés: KIRÁLY VAGYOK!"

Eközben barátaink lassan törtek utat a zsúfolt hídon át. Ez a hatszáz éves alkotmány, mely mindig is zajos és népes átkelőhely volt, különös látvány sűrűn egymás mellett álló boltjaival és műhelyeivel s a felettük épült lakásokkal, véges-végig mindkét oldalán, a folyó egyik partjától a másikig. A híd magában is egész város; voltak fogadói, sörházai, pékségei, rőfösboltjai, élelmiszerpiacai, kézművesműhelyei, sőt volt temploma is. Úgy tekintett két szomszédjára - Londonra és Southwarkra -, mint amely külvárosnak megjárja ugyan, de nincs különösebb jelentősége. Mondhatnók, zárt terület volt; szűk város, egyetlen ötödmérföld hosszúságú utcán; s a lakossága csak amolyan falusias, hisz mindenki alaposan ismeri polgártársát, apjukat, anyjukat is ismerte azelőtt, s ráadásul minden apró-cseprő családi dolgukat. Természetesen megvolt a maga arisztokráciája is - régi jó hentes-, pék- s hasonló famíliák, kik öt-hatszáz évvel ezelőtt foglalták el mostani helyüket, s a híd történetét és minden furcsa legendáját töviről hegyire tudták - egyszóval, akik hídi nyelven beszéltek, hídi ésszel gondolkoztak, és körmönfontan, arcátlanul, a maguk hídi módján hazudoztak. Az a fajta népség volt pontosan, amely nem is lehetett más, mint ostoba, tudatlan és beképzelt.

Gyermekek születtek és érték meg öregkorukat a hídon, s végül ott is haltak meg, anélkül hogy valaha is máshová tették volna a lábukat a világon, mint egyes-egyedül a London Bridge-re. Ez a népség természetesen azt képzelte, hogy az a hatalmas és végeérhetetlen menet, mely zűrzavaros lármával és ordítozással éjjel-nappal az ő útján vonul át, nyerítve, bömbölve, bégetve, csordaszerűen dübörögve, az egyetlen nagy dolog ezen a világon. S bár ők mindezeknek a csodáknak nem is voltak jog szerint tulajdonosai, mégis mint a sajátjukat mutogathatták, persze jó pénzért, mert valahányszor egy visszatérő király vagy hős kölcsönzött a hídnak futó ragyogást, sehonnan sem lehetett volna ilyen zavartalanul gyönyörködni a felvonulásban, mert a szem máshol hamarabb ütközött volna valami akadályba.

Ezen a London-hídon született és nevelkedett emberek az életet mindenütt másutt elviselhetetlenül egyhangúnak és sivárnak találták. A krónika tud egy olyan hídlakóról, aki hetvenegy éves korában hagyta el a hidat, és falura költözött. De ott ágyában csak hánykolódott, kínlódott: nem tudott elaludni, a mély csend olyan elviselhetetlenül, olyan nyomasztóan hatott rá. Amikor aztán alaposan elcsigázódott őkelme, végül visszamenekült régi hajlékába - elnyűtt, ösztövér kísértet -, s a hullámok ringató muzsikája és a London-híd döndülései, recsegése és dübörgése közepette édes, üdítő álomba merült.

Abban az időben, amelyről írunk, a Híd "szemléltető leckéket" adott az angol történelemből az akkori gyermekeknek - mégpedig híres emberek vaskarók hegyére szúrt, hamuszínű, oszladozó koponyáival a bejáratnál. De ne kalandozzunk el a tárgytól...

Hendon szállása a Híd kicsiny fogadójában volt. Amikor kis barátjával éppen az ajtóhoz közeledett, egy durva hang rájuk szólt:

- Csak hogy megjöttél végre! Többet nem szöksz meg, ne félj! Mert most aztán lisztté morzsolom a csontodat, és alaposan elveszem a kedved attól, hogy még egyszer megvárakoztassál! El én! - és John Canty keze kinyúlt, hogy megragadja a fiút.

Miles Hendon elébe állt, és így szólt:

- Csak lassan a testtel, atyafi! Biz' isten, komiszabb vagy a kelleténél! Kicsoda neked ez a fiú?

- Ha nincs más dolgod, mint a más dolgába ütni az orrod, hát a fiam!

- Hazugság! - kiáltott hevesen a kis király.

- Jól megmondtad, és én hiszek neked, akár ép, akár hibás a kicsi kobakod, fiam. És akár apád ez a hitvány gézengúz, akár nem apád, ne félj, nem kap meg, hogy verjen és kínozzon, mint ahogy fenyeget - ha te is velem akarsz maradni!

- Akarok! Akarok! Nem is ismerem ezt, irtózom tőle, s inkább meghalok, mintsem elvigyen!

- Akkor hát rendben van, nincs több szólnivalónk!

- Mindjárt meglátjuk, hogy van vagy nincs - kiáltotta John Canty, s Hendont kikerülve, már ugrott is neki a fiúnak. - Ha másként nem, erővel is...

- Ha egy ujjal hozzányúlsz, te eleven szemétdomb, felnyársallak, mint egy libát! - mondta Hendon az utat elállva s megkapva kardja markolatát. Canty megtorpant. - Jegyezd meg magadnak - folytatta Hendon -, ezt a fiút én megoltalmaztam, amikor magadfajták egész csordája akarta megkínozni vagy éppenséggel megölni őt. Elképzeled, hogy most még rosszabb sorsra hagyom? Akár az apja vagy, akár nem - s én amondó vagyok, hogy csak hazudod -, jobb lenne a kegyes, gyors halál szegény fiúnak, mintsem hogy ilyen barom kezei között éljen. Jobb lesz hát, ha a dolgodra mégy, mégpedig tüstént, mert nem szeretem a sok locsogást, nincs valami békeszerető természetem!

John Canty elindult, s szörnyű fenyegetéseket és szidalmakat morogva, elkeveredett a sokaságban.

Hendon felment pártfogoltjával a szobájába, miután rendelkezett, hogy küldjék fel a vacsorát. Szegényes szobácska volt, gyatra ággyal s néhány ütött-kopott, ócska bútorral. Két bágyadt gyertya világította meg homályosan. A kis király az ágyhoz vánszorgott, s éhségtől, fáradságtól elgyötörve ráheveredett. Az egész napot s az éjszaka nagy részét talpon töltötte, mert éppen hajnali kettő s három közt járt az idő, s azóta semmit sem evett.

- Kérlek, szólíts majd, ha megterítettek... - motyogta álmosan, s abban a szempillantásban mély álomba merült.

Mosoly csillant meg Hendon szemében, s így szólt magában: "A kirilejzumát! Ez a kicsi koldus olyan istenadta természetességgel és bájjal foglalja el és bitorolja az ember ágyát, mintha a magáé volna - minden »szíves engedelmével« vagy »tessék megbocsátani« vagy bármi hasonló nélkül. Beteges révületben a walesi hercegnek mondta magát, és emellett most is tiszteletreméltó következetességgel, elszántan kitart. Szegény kis ágrólszakadt mókus! Elméjét kétségkívül a rossz bánásmód zavarta meg. Nos, én a barátja leszek; nagyon kedvelem, megmentettem, s egykettőre megszerettem ezt a felvágott nyelvű kis gézengúzt. Milyen vitézül szállt szembe a mocskos csürhével, s vágta szemükbe fölényes hősiességét! S milyen bájos-szelíd az arcocskája most, hogy az álom elsimította sebeit, gondjait és fájdalmait! Nevelni fogom, betegségéből kigyógyítom; bizony, édes bátyja leszek, gondját viselem, istápolom. S aki netalán megszégyenítené vagy megbántaná, az megrendelheti koporsóját, mert szüksége lesz rá, még ha megégetnek is érte!"

Azzal a fiú fölé hajolt, és sokáig nézte, nézegette kedves, részvevő érdeklődéssel; a zsenge arcocskát gyöngéden megcirógatta, s a kócos hajfürtöket hátrasimította nagy, barna kezével. A fiú testét könnyű borzongás járta át. S Hendon ezt motyogta:

"Ejnye, csak egy férfi lehet ilyen gondatlan, hogy itt hagyja betakaratlan! Még halálra hűti magát! De most mit tegyek? Ha megfognám, hogy betegyem az ágyba, felébreszteném, márpedig az alvásra nagy szüksége van."

Valami fölös takarót keresett, de hogy nem talált, levetette zubbonyát, s azzal takarta be a fiút, mondván:

"Én megszoktam a csípős levegőt s a szegényes ruhát, ezt a kis hideget fel se veszem!"

Azzal fel s alá kezdett sétálni a szobában, hogy vérét mozgásban tartsa, miközben tovább morfondírozott:

"Háborodott elméje elhiteti vele, hogy ő a walesi herceg; nos, szokatlan dolog lesz, ha továbbra is marad egy walesi hercegünk, minthogy az, aki igazán a walesi herceg volt, már nem az, hanem király. Ezt a szegény fejecskét valamiféle káprázat szállta meg, s föl nem érheti ésszel, hogy már szakítania kell a királyfisággal, s királynak kell neveznie magát... Ha apám él még e keserves hét esztendő után, mialatt idegen földön, tömlöcömben semmi hírt sem kaptam hazulról, bizonyosan szívesen fogadja a fiút, és nagylelkűen szállást ad neki a kedvemért. Szintúgy jó bátyám, Arthur is, meg öcsém Hugh - de be is töröm a kobakját, ha gáncsoskodni merészel a rókalelkű, nyomorult féreg! Akárhogy is, oda igyekszünk - nyílegyenest oda!"

Egy szolga lépett be valami párolgó étellel, s letette egy kis fenyőasztalra; két széket tett oda, s azzal ment is kifelé; szolgálják ki magukat ezek a lapos erszényű lakók. Az ajtó becsapódott mögötte, s zaja felébresztette a fiút. Gyorsan felült, s jókedvűen tekintett körül; de arcára máris felleg borult, s nagyot sóhajtva mondta magának: "Ó, jaj, csak álom volt!..."

Aztán észrevette Miles Hendon zubbonyát, erről a gazdájára nézett, mindjárt felfogta az érte hozott áldozatot, s kedvesen mondta:

- Te jó vagy hozzám, nagyon jó vagy hozzám! Vedd el, s öltsd magadra - már nincs rá szükségem.

Aztán felkelt az ágyról, s a mosdóhoz ment a sarokba, s csak állt, álldogált ott, várakozva. Hendon tréfásan mondta:

- Most aztán nagy lakmározást csapunk, mert minden jó, friss, zamatos, és még párolog; attól pedig, hogy jót aludtál, újra pompás kis ember lesz belőled, ne félj!

A fiú nem felelt, csak kissé türelmetlenül, meghökkenéssel vegyes csodálkozással mérte végig nyalka vitézét. Hendont ez zavarba hozta:

- Mi lelt?

- Jó uram, meg szeretnék mosakodni!

- Ennyi az egész? Ehhez ne kérj engedelmet. Itt ne zavartasd magad, e szoba minden holmijával tégy, amit jólesik.

De a fiú csak állt, állt, s nem mozdult, sőt türelmetlenül egyet-kettőt toppantott is kicsi lábával. Hendon végképp megzavarodott:

- Az áldóját, mi baj?

- Kérlek, a vizet, s ne sokat beszélj!

Hendon hatalmas nevetést fojtott vissza, s azt mondta magában: "A teremtésit neki, ez már több mint csodálatos!"

Azzal odalépett, s teljesítette a kis pimasz parancsát. S csak állt ott, úgyszólván hüledezve, míg az új parancs - gyerünk a törülközővel - fel nem rezzentette. Fogta a törülközőt, ami ott volt a fiú orra előtt, s szó nélkül átnyújtotta. Majd, miután egy kis mosdással saját arcát is felfrissítette, fogadott fia asztalához ült, s hozzákészült az evéshez. Hendon sebtében befejezte a tisztálkodást, aztán hátrahúzta a másik széket, s éppen azon volt, hogy maga is asztalhoz telepedjék, mikor a fiú méltatlankodva szisszent fel:

- Megállj! Leülnél a király jelenlétében?!

Hendon a megdöbbenéstől majd hanyatt esett. Így morfondírozott magában:

"Tyű! Szegényke bolondsága lépést tart az eseményekkel! Mert, íme, változott az országban esett nagy változással, azaz már királynak képzeli magát! De isten neki, megpróbálok hóbortjainak engedelmeskedni - más mód nincsen -, különben még a Towerbe talál csukatni!"

És saját tréfáján szórakozva, a széket eltaszította az asztaltól, megállt a király mögött, s a tőle telhető legudvaribb illedelem szerint szolgálatoskodott körülötte.

Miközben a király táplálkozott, királyi méltóságának szigorúsága egy kissé felengedett, telt a gyomra, kelt a vágya a beszélgetéshez. S megszólalt:

- Ha jól hallottam, Miles Hendonnak mondtad magad.

- Úgy van, felség! - felelte Hendon, s magában még hozzátette: "Ha már tiszteletben kell tartanom bolondságát, felségelnem is kell, uraznom is kell, fél megoldás lehetetlenség; semmiből sem szabad visszariadnom, ami még szerepemhez tartozik, mert még belebukom, s csak ártok a segítő szándéknak."

A király már a második pohár borral melegítette a szívét, s így szólt:

- Ismerni szeretnélek; mondd el a történetedet! Viselkedésed lovagias, mondhatnám, nemes. Nemesnek születtél?

- Afféle kurtanemesek vagyunk, nagy jó uram - felelte Hendon. - Atyám Sir Richard Hendon, aki a Hendon-Hallban, a nevét viselő kastélyban lakik, Monks Holm mellett, Kentben.

- Erre a névre nem emlékszem. De csak folytasd életed történetét!

- Nem valami különös, felség, de talán jobb híján egy félóráig elszórakoztat. Atyám, Sir Richárd igen gazdag s igen nagylelkű ember. Anyám meghalt még gyermekkoromban. Két testvérem van: Arthur, a bátyám, aki lelkileg atyámra ütött, és Hugh, az öcsém, álnok, fondorlatos, agyafúrt és alattomos lélek - valóságos csúszómászó! Ilyen volt már bölcsőjében! S ilyen tíz évvel ennek előtte, amikor utoljára láttam, alig tizenkilenc éves, és tökéletes gazember, amikor is jómagam húszéves voltam, Arthur pedig huszonkettő. Rajtunk kívül még csak egy tagja van a családnak, Lady Edith, aki akkor tizenhat éves volt, gyönyörű, bájos, jóságos leányka, családjának utolsó sarja, nagy vagyon és megüresedett cím várományosa. Atyám volt a gyámja. Szerettem őt, s ő is engem; de már a bölcsőben Arthurral jegyezték el, és atyám nem tűrte volna, hogy a szerződést megszegjük. Pedig Arthur más lányt szeretett; biztatott, buzdított is épp eleget bennünket, s tartott reménységgel, hogy meglátjuk, idővel s egy kis szerencsével minden jóra fordul. De Hugh is szerelmes volt - Edith vagyonába, ámbár bizonygatta, hogy Edithet magát szereti -, de hát az volt a szokása, hogy mindig egyebet mondjon, mint amit gondol. De ennél a lánynál kárba veszett minden fondorlata; atyámat becsaphatta szegényt, de mást nem.

Atyám őt szerette köztünk a legjobban, bízott benne, és hitt neki, lévén a legkisebbikünk; de mások gyűlölték - s mindez elegendő volt arra, hogy megnyerje a szülők leghőbb szeretetét. Hugh azonkívül mézesmázos, hízelgő nyelvvel és a hazudozás csodálatos tudományával volt megáldva, azaz olyan tulajdonságokkal, amelyek a szülői majomszeretet kihasználására kiválóan alkalmasak. Én szilaj fiú voltam, sőt bízvást elmondhatom, túlságosan is szilaj, bár ez a szilajság ártalmatlan volt, mivel csak nekem ártott; senkiben kárt nem tett, senkire szégyent nem hozott, sem bűn, sem aljasság és egyáltalán semmi nem volt benne, ami tisztességemmel össze ne illett volna. De Hugh testvérem ezt a gyengémet jól kiaknázta; látván ugyanis, hogy Arthur bátyánk egészsége igen gyatra, s remélve, hogy bekövetkezhető halálát - ha közben engem is eltesz az útból - a maga javára fordíthatja, nos... de hosszú történet volna, nagy jó uram, se füle, se farka. Hogy rövid legyek, Hugh öcsém agyafúrtan megnövesztette, bűnökké torzította hibáimat; aljas művét azzal tetézte be, hogy selyemhágcsót talált a szobámban - melyet persze saját kezűleg csempészett oda -, s apámmal elhitette, megvesztegetett cselédek és más hazug gazfickók vallomása alapján, hogy el akartam szöktetni s feleségül akartam venni Edith húgomat, atyai akaratával égbekiáltóan szembeszegülve...

"Hároméves száműzetés hazulról és Anglia földjéről majd katonává és emberré nevel - mondta atyám -, némi bölcsességre is megtaníthat." Nehéz és hosszú próbaidőmet az európai háborúkban harcoltam végig, s alaposan megízleltem a sors kegyetlenségeit: nélkülözést, szörnyű kalandokat. De az utolsó csatában foglyul estem, s az azóta eltelt hét keserves esztendőben egy idegen földi vártömlöc szolgált szállásomul. Hála eszemnek és bátorságomnak, végül is szabad levegőre jutottam, és egyenesen ide menekültem. Csak nemrég érkeztem meg, igen szerény erszénnyel s felszereléssel, s még szűkebb tudomással arról, hogy mi történhetett e keserves hét esztendőben Hendon Hall-lal és lakóival. Ezzel, uram, véget is ért sovány történetem.

- Gyalázatosan elbántak veled! - kiáltott fel szikrázó szemmel a kis király. - De majd kárpótollak én, a keresztre, kárpótollak! Ezt a király mondja!

Azután, Miles hányattatásain felbuzdulva, nyelvét nekieresztette, és csak úgy öntötte friss szerencsétlenségének történetét meghökkent hallgatója fülébe. Amikor befejezte, Miles azt mondta magában:

"Lám, micsoda képzelete van! Nem mindennapi agyvelő, annyi szent! Különben, akár bolond, akár épeszű - ilyen kerek és cifra mesét, mint ez a furcsa história, a semmiből sehogy sem szőhetett volna össze! Szegény, kicsi, zavart fejecske, ne félj, nem leszel barát és támasz híjával, amíg én élek! Sohase fogsz elszakadni tőlem!... Ő lesz az én kis fiacskám, kicsi pajtásom! Meg kell gyógyulnia! Bizony, meggyógyítom, helyrehozatom, aztán majd hírnevet, becsületet szerez magának, és én büszkén elmondhatom: »Igen, az én neveltem ő, én szedtem föl mint ágrólszakadt kis csavargót, mert megláttam, mi rejlik benne, s tudtam, hogy nevét egyszer még megismeri a világ - nézzetek csak rá: nem volt igazam?«"

A király gondterhes, kimért hangon megszólalt:

- Te megmentettél engem a csúfságtól, a gyalázattól - sőt talán az életemet és így koronámat is megmentetted. Ilyen szolgálatért gazdag jutalom jár. Mondd el kívánságodat, s mihelyt királyi hatalmamat gyakorolhatom, megkapod.

Ez az elképesztő ígéret felrezzentette Hendont révületéből. Már azon volt, hogy megköszönje a királynak, mondván: csak a kötelességét teljesítette, és semmi jutalmat nem vár érte, amikor hirtelen okosabb ötlete támadt, s azt kérte, maradhasson néhány percig türelemmel, hogy a nagylelkű ajánlatot fontolóra vegye - mely ötletet a király nagylelkűen helyeselte, megjegyezvén, hogy nem is ajánlatos elhamarkodni ilyen nagy horderejű dolgot.

Miles néhány pillanatig elmélkedett, aztán így szólt magában: "Úgy van, ez itt a teendő, más úton-módon lehetetlen megérnem, márpedig ez a néhány óra megtanított, milyen terhes és kellemetlen volna, ha így folytatódnék. Igen, ezt fogom kérni! Áldom az eszemet, hogy nem szalasztottam el ezt a szerencsét!" - aztán térdre ereszkedett és mondta:

- Szerény szolgálatom nem volt több, mint alattvalói kötelességem teljesítése, ehhez képest az érdem benne vajmi kevés. Ha felséged mindazonáltal méltónak tartja némi jutalomra, akkor bátor leszek kérni valamit. Közel négyszáz esztendőnek előtte, ahogy felséged is tudja, János angol király és a francia király közt ellenségeskedés dúlván, elhatározták, hogy két bajnokot szállatnak sorompóba, s így - úgynevezett istenítélettel - döntik el a vitát. Mihelyt a nevezett két király, valamint a spanyolok királya összejött, hogy a párviadal tanúi és bírái legyenek, előállt a francia vitéz; de az olyan félelmetes volt, hogy a mi angol lovagjaink bizony átallották vele fegyverüket összemérni. Ilyenformán az ügy - nagy dolgok forogtak kockán -, már-már úgy látszott, az angol uralkodó számára balul üt ki az angol vitéz meg nem jelenése miatt. Nos, abban az időben a Towerban raboskodott de Courcy lord, Anglia legerősebb ökle, jószága- s rangjavesztve, hosszú-hosszú büntetésben. Utána küldtek, ő beleegyezett, s meg is jelent viadalra készen. A franciának elég volt, hogy roppant alakját megpillantsa, s meghallja híres nevét, futott is onnan, s a francia király vesztett. János király pedig visszaadta de Courcy jószágait, méltóságait, s így szólt: "Mondd meg, mit kívánsz, én megadom, még ha fele királyságomba kerül is!" Mire de Courcy térdepelve, ahogy most én térdepelek itt, így válaszolt: "Csak annyit kérek, felséges uram, hogy jómagam s ivadékaim abban a kiváltságban részesüljünk, hogy mostantól fogva, amíg a trón áll, fedett fővel maradhassunk az angol királyok színe előtt!" Kérése teljesíttetett, mint felséged is tudja, s az eltelt idő, azaz négy évszázad óta a család örökösben sosem szűkölködött. Ilyenformán e régi család feje mai napig is zavartalanul és akadálytalanul fenntarthatja kalapját vagy sisakját a király őfelsége előtt, s ezt senki más meg nem teheti.^[2] Kérelmem támogatásául ezt a példát idézve, esengve kérem a királyt, csak annyi kiváltságot adományozzon nekem - fölös, meg nem érdemelt jutalmul -, hogy jómagam és ivadékaim egyszer s mindenkor ülhessünk az angol király őfelsége jelenlétében!

- Kelj fel, Sir Miles Hendon lovag! - szólt a király méltóságteljesen, s Hendont a saját kardjával lovaggá ütötte. - Kelj fel és ülj le. Kérelmed teljesíttetett. Amíg Anglia fennáll, s a korona főről főre száll, ez a kiváltság el nem enyészik!

Őfelsége azután magába mélyedve félrevonult, Hendon pedig fogta magát, berogyott egy székbe az asztal mellett, s így morfondírozott magában:

"Remek ötlet volt, s nagy megkönnyebbülésemre szolgált: lábam már rogyadozott. S ha ez nem jut eszembe, tán hetekig álldogálhattam volna, míg meg nem gyógyul szegény kis komám - majd egy kis szünet után így folytatta: - Ilyenformán lovag volnék az Álmok és Árnyékok Birodalmában! A magamfajta nagyon is földönjárónak furcsa s nem mindennapi tisztség, annyi szent! De el ne nevessem magam - isten őrizz! -, hisz ez a nekem oly »nesze semmi, fogd meg jól« dolog neki színvalóság, sőt bizonyos tekintetben nekem sem hamisság, amennyiben a gyermek tiszta és nemes lelkületét tükrözi - s egy kicsit később így folytatta magában: Hű, ha mások előtt talál finom címemen szólítani! Szörnyű lesz az ellentét dicsőségem és ruházatom között! De annyi baj legyen! Hadd szólítson úgy, ahogy neki jólesik: nem lesz ellene kifogásom."

A két cimborára nehéz bágyadtság ereszkedett. A király így szólt:

- Szedd le ezeket a göncöket!

S Hendon ellenkezés és zokszó nélkül vetkőztette le a fiút, lefektette, és gondosan betakargatta, majd szomorkásan nézett szét a szobában:

"Ismét elfoglalta az ágyamat, mint az előbb! Teringettét, hát velem mi lesz?" - töprengett magában.

A kicsi királynak szemet szúrt vívódása, eloszlatta hát egyetlen szavával; álmosan így szólt:

- Te feküdj le aludni a küszöb elé; úgy őrködj! - s a következő pillanatban már mi gondja sem volt: mély álomba merült.

"Eszem a szívedet! - mormolta Hendon álmélkodva. - Királynak kellett volna hogy szülessék, a szerepet remekül játssza!"

Azzal leheveredett az ajtó elé, a padlóra, s elégedetten mormogta:

"Rosszabb szállásom volt hét esztendeig; Isten ellen való hálátlanság volna, ha ezt kifogásolnám!"

Mire elaludt, virradt. Déltájban felkelt, fokozatosan kitakarta öntudatlan védencét, s egy zsinórral mértéket vett róla. A király akkor ébredt fel, amikor éppen befejezte munkáját; panaszkodott a hidegre, s megkérdezte, mit mível.

- Már készen volnék, felség - mondta Hendon. - Most pedig egy kis dolgom van a városban, de hamarosan megjövök. Aludj csak tovább, nagy szükséged van rá. Úgy, szépen... csak még a fejedet betakarom: gyorsabban átmelegszel.

De mondókáját tán még be sem fejezte, és a király már Álomországban járt. Hendon halkan kisurrant - aztán vagy harminc-negyven perc múltán ugyanolyan halkan visszasurrant, méghozzá egy olcsó anyagból készült, uraságoktól levetett, teljes fiúruhával, mely meglehetősen viseltesnek látszott. De azért csinos volt, s megfelelt az év e szakának. Miles leült, elkezdte vizsgálni szerzeményét, s közben így mormogott magában:

"Kövérebb erszényből jobbra futotta volna, de akinek lapos a zsebe, be kell érnie silányabbal is!

...Úgy látom, megmozdult. Elég a hangos dalolásból. Nem ajánlatos háborgatni álmát, hiszen jókora út áll előtte, s olyan elcsigázott a szegény kölyök... Egészen jó ez a köntös - egy öltést ide, egyet oda, s illeni fog rája. Ez a saru még jobb, ámbár egy-két öltés ennek sem árt, hadd tartsa melegen a lábacskáját - bármi furcsa is lesz neki, mert hisz télen-nyáron mezítláb járt, kétségkívül. Hej, miért is nem kenyér ez a cérna - egy esztendőre valót adnak egy krajcárért, s mellé csak úgy ingyen ezt a derék, hatalmas tűt! Pokoli munka lesz befűzni!"

S az volt, csakugyan pokoli munka. Persze, úgy, ahogy a férfiak szokták, s fogják alkalmasint, míg a világ: a tűt mozdulatlanul tartotta, s úgy próbálta átdugni a cérnát a fokán, azaz épp ellenkezőleg, mint ahogy a nők szokták. A cérna persze újra meg újra eltévesztette célját, s a tűnek hol egyik, hol másik oldalán bökődött el, néha meg éppenséggel a szárán türemlett vissza. De kitartott, hisz jártas volt ő ilyesmiben még katona korából. Végtére sikerült, s a ruhát, mely ezalatt várakozva hevert, felragadta, térdére fektette, s munkához látott.

"A szállást megfizettem - beleértve a reggelit is, melyet már hozhatnának -, s még maradt annyi, amennyiből egy pár szamarat vásároljak, és beszerezzük szerény elemózsiánkat a két-három napi útra, mely a tejjel-mézzel folyó Hendon-Hallig még hátravan.

...Hű, a mindenségit! Alaposan a körmöm alá szúrtam!... De annyi baj legyen; ez nem újság, de nem is kellemes dolog... Ne félj, kis komám, ott majd vígan élünk, vígan bizony! Nem lesz többé gondod, és meggyógyulsz, mintha beteg soha nem is lettél volna...

...Ezek aztán a szép, hosszú öltések! - emelte meg gyönyörködve a ruhadarabot. - Olyan nagyszerűek és felségesek, hogy az aprócska szabóöltések vajmi nyomorúságosan festenek mellettük!

...Na, hál' istennek, ez megvolna! Derék munka, elkészült hamar. Most aztán felébresztem, megmosdatom, felöltöztetem, megetetem, aztán kisietünk a Tabard-kocsma melletti vásártérre, Southwarkba és... - Kérlek, méltóztass felkelni, uram! - nem felel. Hallod-e, nagy jó uram! - úgy látszik, be kell szennyeznem szent személyét kezem érintésével, mert rám sem hederít! Hogy?!

Felrántja a takarót - a fiú eltűnt.

Szótlan megdöbbenéssel bámult maga elé egy pillanatig. És csak most vette észre, hogy gyámoltjának rongyos göncei sincsenek sehol. Most aztán dühöngeni, tombolni kezdett s kiabálni a fogadós után. És ebben a pillanatban belépett egy szolga a reggelivel.

- Valld meg, sátán fajzatja, mert ütött a végső órád! - üvöltött a hadfi, s oly vadul ugrott neki az inasnak, hogy az rémületében és meglepetésében mukkanni sem tudott. - Hol a fiú?

Szakadozottan, reszketegen, szótagolva adta meg a fickó a kért felvilágosítást.

- Alighogy uraságod innét kiment, beállított lélekszakadva egy suhanc, s azt mondta, hogy a fiúcska tüstént menjen kegyelmed után, a híd Southwark felőli végéhez. Én felvezettem ide, a suhanc a fiút felébresztette, s átadta az üzenetet, az egy kicsit zsörtölődött, hogy miért zaklatják "ilyen korán" - így mondta -, de aztán csak magára kapdosta gönceit, s ment a fickóval, s csak annyit mondott, hogy bizony illendőbb lett volna, ha uraságod jő érte személyesen, s nem csak holmi idegent küld utána... vagyis...

- Vagyis tökfejű vagy! Ostoba, könnyen rászedhető - hogy szakadna meg a nyakad! De talán még semmi baj. Talán nem is akarták bántani a fiút. Megyek s előkerítem. Szedd rendbe az asztalt. Megállj csak: az ágytakaró úgy volt igazítva, mintha feküdt volna valaki alatta. Véletlenül történt-e ez?

- Nem tudhatom, nagy jó uram. De láttam, hogy a fickó matatott rajta - az, aki eljött a fiúcskáért.

- Mennydörgős mennykő! Azért tették, hogy becsapjanak, mégpedig időnyerés céljából. Ide figyelj: egyedül volt-e az a suhanc?

- Egyes-egyedül, uram.

- Bizonyos vagy benne?

- Bizonyos, uram.

- Erőltesd meg agyadat - gondold meg jól, ne hamarkodd el a választ!

- Hát amikor jött, nem volt vele senki, de most már dereng nekem, hogy mihelyt a fiúk a híd forgatagába léptek, holmi tekergő külsejű ember bukkant fel valami közeli zugból. Ahogy hozzájuk szegődött...

- Tovább! Mi történt vele! Nyögd ki már! - vágott közbe mennydörögve a türelmetlen Hendon.

- Mondom, a sokaság éppen akkor elsodorta, eltakarta a szemem elől őket, s azontúl semmit sem láttam, merthogy a gazdám is hívott, s dühöngött, hogy a comb, melyet egy deák rendelt, odaégett... mire én minden szentekre megesküdtem, hogy egy meg sem született magzatnál is ártatlanabb vagyok, s hogy...

- Kotródj a szemem elől, barom! Megbolondít a locsogásod! Hohó! Hová iszkolsz? Várj csak egy pillanatig! Mondd csak: Southwark felé igyekeztek?

- Pontosan arra, uram. De ahogy már az imént mondtam, ami azt a nyomorult odasült combot illeti, abban egy meg nem született magzat sem ártatlanabb, mint...

- Még mindig itt vagy? Még locsogsz? Tűnj el, mert kitekerem a nyakad!

Az inas eltűnt. Hendon utána, el is hagyta, s a lépcsőket kettesével véve dadogta:

"Az az aljas zsivány volt, aki a fiának mondta... Elvesztettelek, szegény kicsi bolond gazdám, még rágondolni is iszonyatos - pedig már úgy a szívemhez nőttél! De nem! A szentírásra és a nagyharangra: nem veszítettelek el! Nem én, mert az egész országot tűvé teszem, hogy megtaláljalak! Szegény gyerek! Pedig a reggelije is idefönt van - az enyém is, de már semmi étvágyam, hadd egyék meg a patkányok. Gyorsan, gyorsan utána - ez a jelszó!"

S amint csíkféreg módján furakodott a zajos sokaságban a hídon át, minduntalan ezt hajtogatta magában, mint különösképpen vigasztaló gondolatot:

"Zsörtölődött, de ment - hát persze hogy ment, hiszen azt hitte, hogy Miles Hendon hivatja, a lelkem! Másként nem tette volna, tudom, istenem!"

Annak a napnak hajnala felé Tom Canty kába álomból rezzent fel, s bámult bele a sötétségbe. Néhány pillanatig csendben hevert tovább, s megpróbálta összeszedni kusza gondolatait és benyomásait, hogy némi világosságot szűrjön le belőlük, aztán hirtelen boldog elragadtatással, de mérsékelve magát, felkiáltott:

- Mindent tudok! Mindent tudok! Istennek hála, végre csakugyan felébredtem. Jöjj, öröm, pusztulj, bánat! Hé, Nan, Bet! Rúgjátok le a szalmát, s gyertek ide mellém, hadd súgjam bele hitetlen fületekbe a legvadabb álmot, amellyel az éjszaka szellemei emberi lelket valaha is megtréfáltak!... Hé, Nan, nem hallod? Bet!...

Egy árnyék jelent meg mellette, s így szólt:

- Kegyes voltál parancsolni valamit?...

- Parancsolni?... Ó, jaj nekem! E hang ismerős. Beszélj, te! Ki vagyok én?

- Kegyelmességed bizony még tegnap estig walesi herceg volt, ma már azonban az én felséges uram, Edward, Anglia királya!

Tom a párnák közé dugta fejét, s úgy nyögdécselte keservesen:

- Jaj, jaj, hát nem álom volt! Eredj s pihenj, jó uram, hagyj magamra bánatommal!

Tom újból elaludt, s nemsokára kedves álmot látott. Mintha nyáridő lett volna, s ott játszott volna egyes-egyedül a Goodman földjének hívott szépséges mezőn, mikor hirtelen egy lábnyi magas, veres szakállú, púpos törpe állt elébe, s így szólt: - Áss eme tuskónál! - ő úgy is tett, s talált ott tizenkét szép, új veretű pennyt, valóságos kincset; de ez még nem volt minden, mert a törpe így folytatta: - Ismerlek. Jó és derék fiúcska vagy; szenvedésed véget ér, mert jutalmad napja elközelgett. Csak áss itt minden hetednapon, s mindig ugyanennyi kincset fogsz találni, vagyis tizenkét fényes új pennyt. De senkinek se szólj - őrizd a titkot!

Ekkor a törpe eltűnt, s Tom csak úgy repült zsákmányával az Offal Courtba, s közben ezt mondogatta magában:

"Apámnak minden este adok egy pennyt; azt fogja hinni, úgy koldultam, szíve majd örül, s én nem kapok több verést. Hadd kapjon hetenként egy pennyt a jó pap is, aki tanítgatott engem; a többi négy pedig legyen anyámé, Nané, Beté. Most már vége lesz az éhezésnek, rongyoskodásnak s az ütéstől-veréstől való rettegésnek is!"

Így érkezett meg álmában - lélekszakadva, de a nagy lelkendezéstől izzó szemmel - piszkos otthonába; négy pennyt beleejtegetett anyja ölébe, s így kiáltott:

- Ez a tiéd! Mind a tiéd! A tiéd, Beté meg Nané, s méghozzá tisztességesen szereztem, nem loptam s nem koldultam!

Örvendező, álmélkodó anyja keblére ölelte s felkiáltott...

- Későre jár. Nem méltóztatik felségednek felkelni?

Ó, jaj, nem ilyen választ várt szegény! Az álom tovaillant, s ő felébredt.

Szemét kinyitotta - hát a tündöklő ruhájú Első Kamarás Őlordsága térdepelt az ágya előtt. A csalfa álom boldogsága menten szertefoszlott: szegény fiú újra rádöbbent, hogy továbbra is fogoly - és király. A terem tele volt bíborruhás udvari néppel - a gyász színe volt - s az uralkodó más nemes szolgáival. Tom felült az ágyban, s a nehéz selyemfüggönyök közül nézte, nézte a finom társaságot.

Aztán megkezdődött az öltözködés fontos művelete: egyik udvaronc a másik után ereszkedett térdre hódolattal, s fejezte ki öltöztetés közben együttérzését az őt ért súlyos veszteség fölött. Mindenekelőtt a Főistállómester elővett egy inget, átadta az Udvari Falkamesternek, aki aztán a Másodkamarásnak nyújtotta, ki is továbbította a Windsori Erdő Fővadászmesterének, ez viszont a Harmadik Folyosóőrnek, emez a Lancasteri Hercegség Kancellárjának, ez ismét a Főruhatárosnak, ez a Királyi Fegyvermesternek, ez továbbadta a Tower Főporkolábjának, ez a Legfőbb Udvarmesternek, ez az Örökös Főtányérváltónak, ki is Anglia első Admirálisának, az Canterbury Érsekének, ez végül a Főkamarás Őlordságának, aki átvette azt, ami még megmaradt belőle, s ráadta Tomra. Szegény kicsi álmélkodó kölyök! A kézről kézre járó veder jutott eszébe, amikor tüzet oltanak.

S ezt a lassú és ünnepélyes vándorutat minden ruhadarabnak meg kellett tennie; nem csoda, ha Tom a ceremónia végére szörnyen kimerült, de annyira, hogy amikor végre már azt látta, hogy hosszú selyemharisnyája is megkezdi ezt a pályafutást, s ebből megértette, hogy a befejezés közeledik, forró hálát érzett magában. De korai volt örvendeznie!

A Főkamarás Őlordsága kézbe vette a harisnyát, s már-már azon volt, hogy Tom lábára felrántsa, amikor az arca egyszerre csak rákvörös lett, s a holmit sebtiben visszaadta Canterbury Érsekének - méghozzá döbbenten, s imígy suttogva:

- Nézd, Mylord! - s a ruhadarab egy pontjára bökött.

Az érsek előbb elsápadt, aztán elvörösödött, s a harisnyát továbbadta az Első Admirális Őlordságának, ezt suttogva:

- Nézd, Mylord!

Az Első Admirális a Főtányérváltónak nyújtotta, s alig futotta lélegzetéből, úgy pihegte:

- Nézd, Mylord!

Így sodródott vissza a harisnya a Legfőbb Udvarmesterhez, a Tower Főporkolábjától a Királyi Fegyvermesteren, a Lancasteri Hercegség Kancellárján, a Harmadik Folyosóőrön, a Windsori Erdő Fővadászmesterén, a Másodkamaráson, az Udvari Falkamesteren át - mindenütt rémülten suttogott "Nézd, Mylord!"-dal kísérve -, míg végül a Főistállómester kezéhez érkezett, ki is egy pillanatig holtsápadtan kereste a szörnyű rémület okát, aztán rekedten nyöszörögte:

- Ördög és pokol! Egy csat leesett róla! A Towerba a Királyi Harisnyák Főgondozójával! - s az Udvari Falkamester vállára rogyott, hogy visszanyerje elszállt erejét, miközben új, hibátlan harisnyát hoztak elő.

De hát minden dolognak vége van egyszer - s Tom Canty is felkelhetett az ágyból. Az arra hivatott udvari ember vizet öntött neki, az arra hivatott a mosdásban segédkezett, az arra hivatott törülközővel várta, és Tom szerencsésen túlesett a tisztálkodás műveletén, s kész volt elfogadni a Királyi Hajfodrász szolgálatait. Mikor végtére ennek a mesternek a keze közül is kikerült, olyan bájos és csinos kis figura volt, mint egy leányka, bíborselyem köpenykében és bugyogóban, bíbortollas kalpaggal a fején. Méltóságához illő pompával vonult most át reggelizőtermébe, az előtte kettényíló udvaronchad között: ahol csak elhaladt, hátrahúzódtak, az utat szabaddá tették, s térdre ereszkedtek előtte.

Reggeli után főemberei és ötven aranyozott csatabárdos kísérője királyi ceremóniával vezették a trónterembe, ahol is országos dolgokat kellett intéznie. "Nagybátyja", Hertford lord a trónus mellett állt, hadd legyen, aki a királyi elmét bölcs tanáccsal támogassa.

Aztán megjelent a boldogult király végrendeletét végrehajtó kiváló férfiak testülete, hogy némely intézkedésükhöz kikérjék Tom beleegyezését - inkább csak formaságból, de mégsem üres formaságból, miután kormányzót még nem neveztek ki kiskorúsága idejére. Canterbury Érseke jelentést tett a Végrehajtó Testületnek a legáldottabb emlékű király temetésére vonatkozó határozatáról, amit az aláírók nevének felolvasásával fejezett be, imigyen: Canterbury Érseke, Anglia Lordkancellárja, William St. John lord, John Russel Edward lord, Hertford Grófja, John Lisle Őrgrófja, Cuthbert, Durham Püspöke.

Tom oda se figyelt: az okiratnak egy előbbi cikkelye nyugtalanította. Ennél a pontnál félrefordult, és Hertford lordtól suttogva megkérdezte:

- Mit is mondott, melyik napra tűzték ki a temetést?

- A jövő hónap 16-ára, felség.

- Furcsa bolondéria. Eláll?

Szegény fiúcska, még mindig járatlan volt a királyi szokásokban; az Offal Court nyomorultjait egészen más szempontok vezették halottaik eltakarításánál, mint a királyi temetés rendezőit. Most Hertford lord egy-két szóval megnyugtatta lelkét. Azután egy miniszter nyújtotta át a Tanács határozatát a külországi követek fogadásáról, másnap délelőtt 11-re, s kérte a király hozzájárulását.

Tom kérdő tekintettel fordult Hertfordhoz, aki ezt suttogta:

- Felséged csak járuljon hozzá aláírásával! Azért jönnek, hogy kifejezzék királyi gazdáik részvétét a nagy fájdalomban, mely felségedet és egész Angliát sújtotta.

Tom így is tett. Most egy másik miniszter kezdett valami litánia felolvasásába, a boldogult király udvartartásának költségeiről, melyek is az elmúlt hat hónapban 28 000 fontra rúgtak - s a roppant összeg hallatára Tomnak a lélegzete is elállt. De elakadt akkor is, amikor kiderült a valóság, hogy ebből 20 000 mai napig fizetetlen; s megint elakadt, mikor meghallotta, hogy a király kincsesládái körülbelül üresek, s ezerkétszáz cselédje nagy nyomorúságban leledzik, járandóságát nem kapta meg. Tom elszorult szívvel szólalt meg:

- Tönkrejutunk, semmi kétség! Célszerű és szükséges tehát, hogy kisebb házat tartsunk ezentúl, s a cselédeket elbocsássuk, hiszen egyébre sem jók, mint időlopásra, s hogy az embert lelket ölő, gyötrelmes szolgálatokkal háborgassák, amelyek csak bábunak kellenek: se keze, se esze, hogy segítsen magán. Eszünkbe jut az a kicsi ház ott a Halpiaccal szemközt, Billingsgate-nél...

De egy erős szorítás a karján megszakította Tom hóbortos fecsegését, s arcába vért kergetett; s a jelenlevőkön egy szemrebbenés, egy arcrándulás sem árulta el, hogy hallották vagy észrevették volna ezt a furcsa beszédet.

Ezután egy miniszteri jelentés következett arról, hogy minekutána a boldogult király végrendeletében gondoskodott Hertford grófnak hercegi rangra, valamint öccsének, Sir Thomas Seymournak peerségre,^[4] Hertford fiának pedig grófságra való emeltetéséről, valamint, hogy a korona legfőbb szolgái is hasonló előléptetésekben részesüljenek: a Tanács elhatározta, hogy február 16-án ülést tart e címek és rangok adományozása és megerősítése végett, s hogy addig is - nem rendelvén a király írásban e méltóságok viselésére megfelelő birtokot - a Tanács, ismervén e tekintetben személyes óhaját, illőnek találta Seymournak 500, Hertford fiának 800 fontos birtok adományozását, s ehhez még a tetejébe egy 300 fontos részt a püspöki birtokból, mely a legközelebb megürül, mihelyt ehhez őfelsége hozzájárulását adja...

Tomnak majdnem kiszaladt a száján valami olyasmi, hogy előbb talán a király adósságait volna illő kifizetni, mielőtt elpazarolnának ennyi pénzt, de az óvatos Hertford kellő időben érintette meg a karját ahhoz, hogy benne szoruljon ez a kotnyeles megjegyzés. Minek következtében egy szó észrevétel nélkül ugyan, de nagy belső tusakodással adta meg királyi beleegyezését. S míg egy pillanatig azon tűnődött, hogy milyen könnyedén mível ő itt különös és ragyogó csodákat, agyán nagyszerű ötlet villant át: miért ne tehetné meg édesanyját Offal Court hercegnőjévé, s miért ne adhatna hozzá megfelelő birtokot? De ezt máris sötét gondolat hessentette el: ő csak név szerint király, ezek a nagy tekintélyű vének és hatalmas főurak a gazdái; ezeknek az ő anyja nem más, mint beteg elme szüleménye; hitetlen füllel hallgatnák meg tervezgetését, aztán menten doktorért küldenének.

Az egyhangú munka unalmasan folyt tovább. Kéréseket és kiáltványokat olvastak fel s mindennemű sallangos, szószaporító, kimerítő, közügyekre vonatkozó okiratot, hogy végül Tom repesve sóhajtott fel, s így motyogott magában:

"Mit vétettem én, hogy a jóisten megfosztott a mezőktől, a szabad levegőtől és napsütéstől, hogy ide zárt, s kétségbeesésemre megtett királynak?!"

Aztán szegény, zúgó fejecskéje a vállára billent, és az országlás dolga - nélkülözvén a felséges kezet, a szentesítő hatalmat - szépen megakadt. A szendergő gyermek körül csend lett, s a haza bölcsei felfüggesztették tanácskozásukat.

Tom a délelőtt folyamán őrizői, Hertford és St. John engedelmével egy kellemes órácskát töltött Lady Elisabeth és a kis Lady Jane Grey társaságában, noha a hercegnők lelkét igen-igen megülte a királyi családot ért gyászeset; ezután pedig "nénje" - ő lett később a történelem "Véres Máriá"-ja - didergette szegénykét kimért látogatásával, melynek más kelleme sem volt, csak az, hogy rövid ideig tartott. Alig egy-két pillanatra maradt magára, máris egy tizenkétéves forma nyápic fiút bocsátottak elé, akinek öltözete - hófehér nyakfodra és csipkés kézelője kivételével - fekete volt; fekete a mentéje, nadrágja, mindene. Gyászjelet egyébként nem viselt, csupán a vállán átkötött bíborszalagot. Habozva közeledett födetlen, meghajtott fővel, majd fél térdre ereszkedett Tom előtt. Tom csak ült mozdulatlanul, s egy pillanatig figyelte nagy komolyan. Aztán így szólt:

- Kelj fel, fiú. Ki vagy? Mit óhajtasz?

A fiú felkelt, s laza testtartással, de döbbent arckifejezéssel állt ott. S így szólt:

- Bizonyosan emlékszel rám, uram! Én vagyok a te pálcásfiúd.

- Az én pálcásfiúm?

- Igen, engedelmeddel, Humphrey vagyok, Humphrey Marlow!

Tom látta már, hogy ez olyasvalaki, akiről őt őrzőinek tájékoztatniuk kellett volna. A helyzet igen kényes volt. Mit tegyen hát? Megjátssza, hogy ismeri a fiút, s aztán minden szavával azt árulja el, hogy sohasem hallott róla? Nem, ezt nem fogja tenni. S hirtelen mentő ötlete támadt; ilyen s hasonló eset még máskor is előadódhat, mint most, hogy Hertfordot és St. Johnt mint a Végrehajtó Testület tagjait, fontosabb teendőik elszólítják, éppen ezért üdvös lesz valami tervet kieszelnie, hogy ilyen helyzetekből kivághassa magát. Igen, ez bölcs gondolat - mindjárt ki is próbálja ezzel a fiúval, s majd meglátja, milyen eredménnyel. Tehát gondterhesen kezdte simogatni a homlokát egy-két pillanatig, s aztán így szólt:

- Most már mintha emlékezném reád - de elmém a szenvedéstől csupa felhő és homály...

- Jaj, szegény uram! - kiáltotta a pálcásfiú élénken, s hozzátette magában: "Valóban igaz, amit beszélnek róla: bizony elment az esze - jaj, szegény fejének! És én, szerencsétlen, nem elfelejtettem, amit a lelkemre kötöttek: nem szabad észrevennem, hogy nincsenek otthon nála..."

- Furcsa, hogy játszadozik velem e napokban az emlékezetem! - mondta Tom. - De ne is törődj vele! Gyorsan javulok. Egy kis segítség elegendő, s máris visszajönnek a fejemből kihullt dolgok és nevek. Bezzeg nemcsak ezek, hanem még olyanok is, amelyeknek hírét sem hallottam! Add elő, mi járatban vagy!

- Semmiség, felséges uram, de csak előadom, ha már ilyen kegyesen megengeded. Ma harmadik napja, hogy felséged háromszor hibázott a görögben - a reggeli leckén -, emlékszik, ugye?

- Ho-hogyne, mintha, csakugyan...! (Nem is olyan nagy hazugság, mert ha valóban belekontárkodtam volna a görögbe, nemcsak három, de bizony harminc hibát is ejtettem volna.) Mondom, emlékszem már. Folytasd csak!

- A mestert felbőszítette a rendetlen és hanyag készülés, megígérte, hogy keményen megpálcáz érte engem.

- Téged? - kiáltott fel Tom, a megütközéstől szerepéből teljesen kiesve. - Miért is pálcázna meg téged az én hibám miatt?

- Ó, hát felséged erről is megfeledkezett! Mindig engem náspángol el, ha felséged hibát ejt a leckében...

- Bizony, egészen elfelejtettem! Te vagy az én magántanítóm, ugyebár, s ha hibázom, a mester rád fogja, hogy rosszul oktattál, és erre...

- Ó, uram, miféle beszéd ez? Én, a legutolsó szolgád, ugyan hogyan taníthatnálak téged?

- Akkor hát mi a vétked? Miféle rejtély ez? Megbolondultam volna csakugyan? Vagy te bolondultál meg? Beszélj csak, magyarázd meg!

- De jó uram, ezen igazán nincs magyaráznivaló! A walesi herceg szent és sérthetetlen személyét senki sem illetheti fenyítéssel, tehát ha hibázik valamiben, én kapok helyette. S ez így van rendjén, mert ez az én tisztem és kenyerem!

Tom csak bámult a nyugodt fiúra, s magában megállapította:

"Hát ez aztán csudálatos dolog - igen-igen furcsa és különös mesterség! Ezek után csak azt nem értem, mért nem fogadtak egy helyettem fésülködő és öltözködő fiút is. Add, istenem, hogy fogadjanak! - Ha ezt vállalnák helyettem, szívesen eltűrném a náspángolást, még hálát is adnék Istennek a cseréért!" - S aztán megvertek, szegény barátom, ahogy ígérték? - kérdezte hangosan.

- Nem, felség, mert büntetésem a mai napra tűzték ki, de talán mint gyászunkhoz nem illő dolgot elengedik. De még nem bizonyos, ezért hát ide bátorkodtam, felséged elé, hogy emlékeztessem abbeli ígéretére, miszerint érdekemben közbenjár.

- A mesternél? Hogy megússzad a pálcázást?

- Ó, már emlékezik!

- Javul az emlékezetem, látod-e? Nyugodj meg: a hátad pálcázatlan marad - gondoskodom róla!

- Ó, köszönöm, jó uram! - kiáltotta a fiú, s térdre ereszkedett megint. - De ha már eddig merészkedtem, hadd kérjem...

Tom, látva Humphrey úrfi habozását, biztatta, hogy csak folytassa, mondván, hogy "kegyelmes hangulatban találta".

- Akkor hát kimondom, mi nyomja szívemet! Mivelhogy nem vagy már walesi herceg, hanem király: azt csinálod, ami jólesik, senki sem mondhat neked ellent. Semmi értelme nem lévén, hogy tovább gyötörd magad borzalmas tanulással, tűzre veted a könyveidet, és sokkal vidámabb dolgokkal foglalkozol ezután. De akkor nekem befellegzett, s velem együtt árva húgaimnak is!

- Befellegzett? Hogy értsem?

- A hátam a kenyerem, ó kegyelmes felség! Ha hátam munka nélkül marad, éhen pusztulok! Ha abbahagyod a tanulást, hivatalomnak vége, felségednek nincs többé szüksége pálcásfiúra. Ne kergess el, uram!

A fiú szívet tépő esdeklése megindította Tomot. Valóban királyi nagylelkűséggel tört ki:

- Egyet se búsulj, fiam! Hivatalod örökös marad, benned és ivadékaidban minden időkre! - aztán kardja lapjával megérintette a fiú vállát, s így kiáltott: Kelj fel, Humphrey Marlow, Anglia királyi házának Örökös Főpálcásfiúja! Sose bánkódj, könyveimhez visszatérek, s olyan rosszul tanulok majd, hogy joggal fogják megháromszorozni fizetésedet, mert hivatali teendőid úgy megsokasodnak ezután!

A hálás Humphrey lelkesen felelt:

- Köszönöm, ó, legkegyelmesebb uram! Ez a fejedelmi bőkezűség messze túlhaladja legvakmerőbb álmaimat is! Most már boldog leszek, amíg élek, s az lesz az egész Marlow család!

Tomnak volt annyi esze, hogy észrevegye, ennek a fiúnak jó hasznát veheti. Csak biztatta Humphreyt, hogy beszéljen, s az nem is volt rest. Boldogan elhitte, hogy elősegítheti Tom "gyógyulását"; ugyanis valahányszor kisegítette Tom zavart elméjét bizonyos, a tanulással kapcsolatos részletek és tapasztalatok felidézésével a királyi iskolateremből vagy a palota egyéb helyeiről, észrevette, hogy Tom mindjárt egészen világosan "emlékszik" ezekre a körülményekre. Egy óra sem telt bele, s Tom az udvari személyeket és ügyeket illetően becses értesülések birtokában találta magát. El is határozta, hogy naponta merít ebből a forrásból, s evégből úgy rendelkezik majd, hogy Humphreyt bármely pillanatban bocsássák be a királyi magánszobába, akármikor jönne is, hacsak Anglia királya nincs éppen másokkal elfoglalva.

Alig bocsátotta el Humphreyt, máris jött Hertford lord, hogy Tomot tovább zaklassa.

Elmondta, a tanácsbeli lordok, attól tartva, hogy a király meggyengült egészsége felől túlzó híresztelések szivárogtak ki s terjedtek el, legbölcsebbnek s legjobbnak vélik, hogy őfelsége egy-két nap múlva kezdjen ebédelni a nyilvánosság előtt: egészséges arcszíne, erőteljes járása, nemkülönben erőltetett magabiztossága és csiszoltsága nagyobb bizonyossággal csillapítja az általános riadalmat - ha valóban terjedeznének ezek a gonosz hírek -, mint minden más kigondolható eljárás.

A gróf ezután igen tapintatosan oktatni kezdte Tomot az ilyen fényes alkalmakhoz illő viselkedésre, az általa amúgy is ismert dolgokra való "emlékeztetés" sovány ürügye alatt. De nagy megelégedésére kiderült, hogy Tomnak ebben alig van szüksége segítségre, ugyanis Humphrey már említette neki, hogy néhány nap múlva rendszeresen a nyilvánosság előtt kell ebédelnie - hírét a gyors szárnyú udvari pletykából szedte fel. De Tom erről, mondanom sem kell, hallgatott.

A király emlékezőtehetségét ilyen jó állapotban találván, a gróf, látszólag véletlenül, néhány próbát kockáztatott meg, hogy a gyógyulás mértékét kipuhatolja. S az eredmény egy-egy ponton - ezek a pontok Humphrey adatainak köszönhetők - igen örvendetes volt, s a lord mindent egybevéve nagyon megörült, és bizakodó lett. Annyira bizakodó, hogy reményteljes hangon azt mondta:

- Nos, meggyőződésem, hogy ha felséged egy cseppet jobban megerőlteti emlékezetét, a Nagy Pecsét titkát is megoldja, melynek elvesztése tegnap igen fontos volt, de ma már nem az, mert jogereje megszűnt a boldogult király életével. Mindazonáltal, ha megkísérelné felséged...

Tom csak ámult-bámult. Nagy Pecsét! Ezzel már igazán nem tudott mit kezdeni. Egy pillanatnyi tétovázás után felnézett nagy ártatlanul, s megkérdezte:

- Milyen is volt az, Mylord?

A gróf alig észrevehetően megrezzent, s magában ezt motyogta: "Hajaj, ismét elment az esze! Nem volt bölcs dolog hagynom, hogy ennyire megerőltesse!"

Aztán a beszédet gyorsan más tárgyra terelte azzal a szándékkal, hogy a nyomorult Nagy Pecsétet kiverje Tom fejéből - ez aztán könnyen sikerült is neki.

Másnap eljöttek a külországi követek pazar kíséretükkel; Tom pedig tiszteletet parancsoló pompában fogadta őket. A jelenet káprázatos fénye eleinte gyönyörködtette szemét, s képzeletét lángra gyújtotta. De a kihallgatás hosszú és unalmas volt, a beszédek is nagyrészt, úgyannyira, hogy ami mulatságnak, kedvtelésnek indult, fokról fokra fáradsággá és gyötrelemmé vált. Tom elpötyögtetett egy-egy szót, melyeket Hertford lord adott időnként a szájába, s nagyon szerette volna becsületesen ellátni feladatát, de hát túlságosan is félszeg volt még az ilyen dolgokban, semhogy tűrhető eredménynél jobbat érhetett volna el. Eléggé királyian festett ugyan, de hogy annak is érezze magát, az már sehogyan sem sikerült. Szívből örvendett, amikor vége volt a ceremóniának.

Napja nagyobb része királyi teendők ellátására "pazarlódott el" - ahogy ő maga határozta meg magában. Még az a két óra is, amelyet bizonyos fejedelmi szórakozásokra fordíthatott, inkább teher volt, nem más: annyi volt bennük a kimértség, szertartás, szabály.

Mindenesetre volt egy órája, melyet a pálcásfiúval kettesben töltött - tiszta nyereség, mert nemcsak szórakozott, hanem szükséges értesüléseket is szerzett rajta.

Tom Canty királyságának harmadik napja is csakúgy virradt fel s múlt el, mint a többi; a felhőkön csak egyetlen rés mutatkozott: kevésbé érezte magát kínosan, mint az előbbi napon.

Egy kicsit kezdett hozzászokni a körülményekhez és a környezethez: láncai még horzsolták, de nem folytonosan. Úgy találta, hogy az előkelőségek jelenléte és hódolata minden órával kevésbé és kevésbé csüggeszti és zavarja.

Csak egytől rettegett - ha ez nincs, minden komolyabb szorongás nélkül nézhetett volna a negyedik nap elé -, mégpedig a nyilvános ebédeléstől. Ezen a napon kellett elkezdenie. Fontosabb ügyek is voltak soron - e napon elnökölnie kellett a Tanácsban, mely véleményét és utasítását kérte a földkerekségen elszórt különféle nemzetekkel szemben követendő politikát illetően; azonkívül ezen a napon választják meg Hertfordot hivatalosan Lordprotectori^[5] tisztségre - s még sok egyéb ügy is elintézésre várt ezen a negyedik napon. De Tomnak mindez semmiség volt ahhoz a megpróbáltatáshoz képest, hogy egyes-egyedül, kíváncsian rámeredő szemek és suttogó népek előtt kell ennie, kik majd megjegyzésekkel kísérik viselkedését - s persze a hibáit, ha olyan szerencsétlen lesz, hogy egyet-egyet elkövet.

De semmi sem tartóztathatta fel azt a negyedik napot, így hát eljött. Szegény Tomot nyomott hangulatban és révetegen találta - s ilyen is maradt. Képtelen volt elűzni magától a rossz hangulatot. Már a reggeli hókuszpókuszok kedvét szegték, kimerítették. Ismét érezte nehéz rabsága minden keservét.

Késő délelőtt egy nagy kihallgatóteremben találta magát, s Hertford lorddal beszélgetett, úgy várta unottan tekintélyes számú főember és udvaronc szertartásos látogatását.

Kis idő múlva Tom, aki közben az ablakhoz ment, érdeklődve nézegette a széles országút forgalmát a palota kapui előtt, s teljes szívvel szeretett volna személyesen részt venni e nyüzsgésben és szabadságban, egyszer csak azt látja, hogy kiabálva és tülekedve közeledik valami szedett-vedett népség, férfiak, nők, gyermekek, a legalávalóbb és legnyomorultabb fajtából, s csak jönnek, jönnek az úton.

- Vajon mi történik ott? - kiáltott fel olyan kíváncsisággal, ahogy egy gyermek ilyen esetben kíváncsiskodhat.

- Te vagy a király - válaszolt ünnepélyesen a gróf, és meghajolt. - Megengedi felséged, hogy megtudakoljam?

- Hát hogyne! Szíves örömest! - kiáltott fel Tom lelkendezve, s magában jóleső megelégedéssel hozzátette: "Az igazat megvallva, nem is olyan szörnyű dolog királynak lenni! Azért vannak előnyei is, nemcsak hátrányai..."

A gróf egy apródot hívott, s az őrség kapitányához küldte ezzel a paranccsal:

- A sokaságot tartóztassák fel, s állapítsák meg idejövetelük okát. A király nevében!

Néhány másodperc múlva hosszú sor villogó páncélba öltözött királyi testőr vonult ki a kapun, és sorakozott fel az országúton a tömeggel szemközt. Egy követ térült-fordult, s hírül hozta, hogy a sokaság egy férfit, egy asszonyt s egy fiatal leánykát kísér a vesztőhelyre, mégpedig a birodalom békessége és tekintélye ellen elkövetett bűneik miatt.

Halál - méghozzá erőszakos kínhalál ezekre a szegény szerencsétlenekre! Tom szíve magától a gondolattól is elfacsarodott. Úgy erőt vett rajta a szánalom, hogy semmi mással nem törődött. A megszegett törvényekre vagy e három bűnös okozta fájdalomra, kárra cseppet sem gondolt. Másra sem tudott gondolni, mint a kínpadra s a szörnyű sorsra, mely az elítélteket fenyegette. Részvéte egy pillanatra azt is elfeledtette vele, hogy ő voltaképpen holmi árnyékkirály, s nem a valódi; de mielőtt ezt meggondolta volna, elkiáltotta parancsát:

- Hozzák ide őket!

De aztán el is pirult szörnyen, s valami mentegetőzésféle szökött a szájára. Miután észrevette, hogy parancsa sem a grófban, sem az ajtónálló apródban nem keltett semmiféle meglepetést, lenyelte a már-már kikottyantott szavakat. Az apród a legtermészetesebb módon mélyen meghajolt, s hátrálva távozott a szobából, hogy a parancsot továbbítsa. Tomot pedig átjárta a büszkeség melegsége s a királyi hivatallal járó előnyök élvezése. S azt mondta magában:

"Valóban úgy van, ahogy az öreg pap meséit olvasva éreztem, amikor magamat törvényt szabó és mindenkinek parancsoló királynak képzeltem, mondván: »tedd ezt, tedd azt. És senki se merjen gáncsot vetni akaratomnak?«"

Ekkor kitárultak az ajtók; egyik zengzetes címet a másik után jelentették be, és viselőik is sorban megjelentek. A termet hamarosan megtöltötték a nemes és cicomás alakok. De Tom alig vett tudomást róluk, annyira izgatott volt, s úgy belefeledkezett ama másik, sokkal lenyűgözőbb dologba. Révetegen ült be trónszékébe, s szemét a várakozás nyugtalanságával meresztette az ajtóra. A társaság ezt látva, nem akarta háborgatni, s országos ügyekről s udvari pletykákról csevegett.

Kisvártatva kimért, katonás lépések közeledése hallatszott, s egy porkoláb s a királyi gárda egy osztagának kíséretében beléptek a bűnösök. A porkoláb letérdelt Tom előtt, majd félreállt; a három elítélt is letérdelt, s úgy is maradt. A testőrök felállottak Tom trónszéke mögött. Tom nagy kíváncsian fürkészte a foglyokat. A férfi öltözetében, ruházatában volt valami, ami homályos emlékeket bolygatott meg benne.

"Mintha már láttam volna ezt az embert valahol... csak már nem tudom, mikor és hol" - ilyesfélét gondolt magában. Az ember éppen felpillantott, majd ugyanolyan gyorsan le is sütötte a szemét, nem bírván elviselni a királyi hatalom fenséges közelségét; de egyetlen pillantása elég volt Tomnak, hogy megismerje:

"Most már világos a dolog - gondolta. - Ez az az idegen, aki Giles Wittet kihúzta a Temzéből, s megmentette életét újév napján abban a szeles, szörnyű időben! Derék cselekedet volt - nagy kár, hogy azóta valami rossz fát tett a tűzre, s erre a szánalmas sorsra jutott... Sohasem felejtem el azt a napot, azt az órát! Mert egy órával azután, éppen amikor tizenegyet ütött, olyan alaposan döngetett el Canty anyó, hogy ahhoz képest minden azelőtti és utáni verés csak jámbor simogatás volt!"

Tom most azt parancsolta, hogy az asszonyt meg a leánykát vigyék ki egy kis időre, aztán ily szavakkal fordult a porkolábhoz:

- Jó uram, mit vétett ez az ember?

A tisztviselő térdre borulva válaszolt:

- Felséged engedelmével, egy alattvalód életét méreggel kioltotta.

Tom szánalma a fogoly iránt s egyszersmind a fuldokló fiú megmentőjének járó csodálata bizony hatalmas csapást szenvedett.

- S a dolgot rábizonyították?

- A legvilágosabban, uram!

Tom felsóhajtott.

- Vigyétek, megérdemelte sorsát. Igazán kár érte, bátor szívű ember volt - már úgy értem, annak látszik.

De a fogoly hirtelen erőt vett magán, kezét összekulcsolta, majd tördelni kezdte kétségbeesetten, és akadozó, rémült szavakkal könyörgött a "királyhoz":

- Ó, uram király, ha szánni tudsz nyomorultakat, essék meg rajtam a szíved. Ártatlan vagyok - sohasem is bizonyították rám igazán azt a szörnyű vádat -, de nem erről akarok beszélni. Az én ítéletemet már kimondták, s ez nem tűr megmásítást. De utolsó órámon tégy irgalmat velem, mert sorsom keservesebb, mintsem elbírhatnám. Kegyelmet, kegyelmet, uram király! Könyörületességed hallja meg esdeklésemet, s parancsold meg, hogy felakasszanak!

Tom elképedt. Nem gondolta, hogy erre lyukad ki.

- Lelkemre mondom, furcsa irgalom! Hát nem ez amúgy is az ítéleted?

- Ó, dehogy, nagy jó uram! Elevenen akarnak megfőzni!

A szavak megdöbbentő borzalmától Tom majdhogy fel nem ugrott trónszékéből. Mihelyt megdöbbenéséből magához tért, felkiáltott:

- Teljesüljön kívánságod, szerencsétlen! Még ha száz embert mérgeztél volna is meg, akkor se szenvedj ily nyomorult halált!

A fogoly arccal a földre borult, s szenvedélyes hálálkodásban tört ki:

- Ha valaha bajba jutsz - amitől isten óvjon -, váltson s szabadítson meg attól ez a mai jótéteményed!

Tom Hertfordhoz fordult, s így szólt:

- Mylord, hihető, hogy jogos volt ez a borzasztó ítélet?

- Ez a törvény, felség, a méregkeverőkre. Németországban a hamispénzverőket olajban főzik meg - de nem egyszerre, hanem kötélen eregetik bele, fokról fokra, lassan - előbb a lábfejét, aztán a lábszárát, aztán...

- Könyörgök, ne folytasd, uram, nem bírom hallgatni! - kiáltotta Tom, s kezével eltakarta szemét, hogy meneküljön a szörnyű képtől. - Megkérem szépen jó lordságodat, rendelje el, hogy változtassák meg ezt a törvényt, hogy többé ne sújtson ilyen kínszenvedés szegény emberi teremtést!

A gróf arca mély megelégedést árult el, mert jószívű és nemes keblű férfi volt - ami abban a vad korban, a rangjabeliek közt nem volt éppen mindennapi dolog -, s így szólt:

- Felséged nemes szavai máris eltörölték ezt a törvényt. A történelem emlékezni fog a királyi ház dicsőségére.

A porkoláb éppen el akarta vezetni a foglyot. Tom intett neki, hogy várjon. Aztán így szólt:

- Jó uram, szeretném alaposabban megvizsgálni ezt az ügyet! Ez az ember azt mondta, hogy tettét voltaképp rá sem bizonyították... Mondd el, amit tudsz!

- A király őfelsége engedelmével, a tárgyaláson kiderült, hogy ez az ember bement egy házba az Islington-tanyán, ahol egy beteg feküdt - három tanú állítja, hogy ez reggel tíz órakor történt, kettő pedig, hogy néhány perccel később -, nos, midőn a beteg egyedül feküdvén aludt, ez az ember otthagyta és elment. A beteg pedig még abban az órában, hamarosan görcsökben fetrengve s öklendezve, kiadta lelkét.

- Látta-e valaki, hogy mérget adott neki? Találtak-e mérget?

- Bizony nem, felség!

- Akkor hát honnét veszik, hogy megmérgezték?

- Engedelmeddel, felség, a doktorok állítják, hogy ilyen tünetek között csak méreg által lehet meghalni.

Nyomós bizonyíték - ebben az együgyű korban! Tom belátta e bizonyíték félelmetes erejét, és így szólt:

- A doktor érti a mesterségét - alkalmasint igaza van. Ennek az embernek bizony rútul áll a dolga!

- De ez még nem minden, felség! Van még más is, rosszabb ennél! Többen tanúsítják, hogy egy boszorkány, aki azóta elment a faluból, senki se tudja, hová, megjövendölte, saját fülük hallatára, hogy ez a beteg méreg által fog meghalni - sőt mi több, hogy egy idegen fogja neki beadni, méghozzá egy barna hajú, elnyűtt, közönséges ruhájú idegen! Márpedig erre a fogolyra csodálatosan ráillik a leírás! Kérem felségedet, tulajdonítson ennek a körülménynek olyan fontosságot, amilyet komolysága megérdemel, tekintve, hogy megjövendöltetett!

Ez borzasztó erejű bizonyíték volt ebben a babonás világban. Tom érezte, hogy az ügy már eldőlt; ha egyáltalán adunk valamit e bizonyítékokra, a szegény fickó bűnössége bizonyított volt. Mégis, hogy a fogolynak segítőkezet nyújtson, így szólt:

- Ha valamit felhozhatsz mentségedre, szólj!

- Semmi hasznosat nem tudok mondani mentségemre, uram király. Ártatlan vagyok, de nem tudom bizonyítani. Barátaim nincsenek, különben tanúsíthatnám, hogy azon a napon nem is jártam Islingtonban. Tanúsíthatnám, hogy a nevezett napon három mérföldre voltam onnan, pontosan Wapping Old Stairsben; sőt mi több, azt is tanúsíthatnám, uram király, hogy abban az órában nemhogy kioltottam volna, de megmentettem egy emberéletet! Egy fuldokló fiút...

- Elég, mondd csak, melyik napon történt ez?

- Reggel tíz órakor, egynéhány perccel azután, újesztendő napján, felséges...

- A foglyot engedjétek szabadon! A király így akarja!

Újabb elpirulás követte ezt a nem éppen királyi kitörést, aztán, hogy helytelen viselkedését, ahogy tudja, palástolja, így folytatta:

- Felbőszít, hogy egy embert ilyen gyatra bizonyíték és ilyen ostoba látszat alapján felakaszthatnak!

Az egybegyűlteken az elismerés moraja futott át. Nem a Tom döntésének szóló elismerés volt, mert hisz egy elítélt méregkeverőnek megkegyelmezni: olyan cselekedet volt, amelyet közülük helyesléssel vagy elismeréssel kevesen nyugtáztak volna - nem, a csodálat az értelemnek és a határozottságnak szólt. Némelyek meg is jegyezték:

- Nem bolond király ez! Elméje teljesen ép!

- Milyen józanul tette fel a kérdést! S mennyire hasonlított régi magához, ahogy oly kurtán-furcsán határozott és rendelkezett!

- Istennek hála, kórsága elmúlt! Nem félkegyelmű ez, hanem király! Szakasztott úgy cselekedett, mint az apja!

A sok helyeslésből valami Tom fülébe is eljutott. S ez persze nagy megkönnyebbülést okozott, sőt egész testét jóleső érzés járta át.

Gyermeteg kíváncsisága azonban hamarosan fölébe kerekedett e kellemes érzéseknek és gondolatoknak. Azon kezdett töprengeni, hogy vajon az az asszony meg a kislány miféle halálos bűnt követhetett el. Parancsára tehát eléje hozták a két rémült, zokogó teremtést.

- Hát ezek mit követtek el? - kérdezte a porkolábtól.

- Engedelmeddel, felség, sötét bűn terheli lelküket, s van rá bizonyíték bőven, minélfogva a bírák a törvénynek megfelelően bitófára ítélték őket! Eladták magukat az ördögnek, az a bűnük!

Tom összeborzadt. Azt tanulta, hogy irtózni kell az olyan emberektől, akik ezt a szörnyű dolgot cselekszik. Mégsem tagadhatta meg magától, hogy ki ne elégítse kíváncsiságát, ezért megkérdezte:

- Mikor és hol történt a dolog?

- Decemberben, éjfélkor, egy templomromban, felség!

Tom összeborzadt.

- Ki volt ott?

- Csak ők ketten, felség - meg az a valaki!

- Bevallották?

- Nem, felség, tagadják.

- Akkor hát hogyan tudódott ki?

- Bizonyos tanúk látták őket, amint arrafelé tartottak. Ez keltett gyanút. S azóta szörnyű tények erősítik meg, és igazolják ezt. Legkivált az, hogy a Gonosztól ilyen módon szerzett hatalommal olyan vihart idéztek elő, és zúdítottak a földre, hogy körös-körül elpusztult az egész vidék. A vihart negyvennél több tanú bizonyítja, de könnyen lehetne állítani ezret is, mindenkinek van oka emlékezni rá, mert mind megsínylették.

- Hát ez komoly dolog, annyi szent - tűnődött egy darabig; aztán megkérdezte: - A vihar megkárosította az asszonyt is?

A bölcs kérdés hallatára néhány ősz koponya elismeréssel bólogatott.

A poroszló azonban nem értette a kérdést; együgyű őszinteséggel felelt:

- Meg kell adni, felség, megkárosította, tudja mindenki. A hajlékát elsodorta a vihar, s gyermekestül fedél nélkül maradt.

- Eszerint drágán fizette meg a hatalmát, mely neki ily rossz szolgálatot tett. Még akkor is rosszul járt volna, ha csak egy pennyt is adott volna érte. De hogy lelkét adta, meg a gyermeke lelkét: azt bizonyítja, hogy bolond! Márpedig, ha bolond, nem tudja, mit cselekszik, tehát nem is bűnös!

Az öregebb koponyák ismét helyeslően bólogattak Tom bölcsességére, s egyikük így dörmögött:

- Ha pedig a király maga is bolond - mint ahogy híresztelik -, akkor ez olyanfajta bolondság, mely sok ember józanságán segíthetne, ha az isteni gondviselés jóvoltából megszállaná őket!

- Milyen idős a gyerek? - kérdezte Tom.

- Kilencéves, szolgálatodra, felség.

- Az angol törvények megengedik, hogy kiskorúak szerződjenek, s magukat eladják, Mylord? - kérdezte egy tudós bírótól.

- A törvény nem engedi meg, hogy kiskorú súlyosabb ügyekbe avatkozzék, felséges uram, tekintetbe véve, hogy zsengeségénél fogva felnőttek érettebb eszével és furfangjaival versenyezni alkalmatlan. Az ördög megvehet egy gyermeket, ha az akarja, s a gyermek is felcsaphat neki - de angol ember nem! Ez utóbbi esetben a szerződés semmis és érvénytelen.

- Hát ez bizony nagyon pogány és gyatrán kieszelt dolognak tetszik, hogy az angol törvény oly kiváltságot tagad meg angol embertől, amit az ördögnek megad! - kiáltott fel Tom nemes felháborodással.

Az ügynek ilyen új oldaláról való szemlélése nem egy mosolyt derített, s nem egy főben jegyződött fel, hogy majd az udvarban Tom eredetiségének és elmebeli gyógyulásának bizonyságául alkalomadtán előadhassák.

Közben az idősebb elítélt nő abbahagyta a zokogást, s lázas izgalommal, növekvő reménységgel kapaszkodott Tom szavaiba. Tom észrevette, s a vádlott elhagyatottsága, szörnyű fenyegetettsége még nagyobb megrendülést és rokonérzést váltott ki belőle. Ismét a porkolábhoz fordult:

- Mit cselekedtek, hogy vihart hozzanak?

- Lehúzták a harisnyájukat, felség!

Ez szörnyen megdöbbentette Tomot, s kíváncsiságát még jobban felcsigázta.

- Csodálatos! S ennek mindig ilyen rettenetes a hatása?

- Mindig, felség, legalábbis, ha az asszony kívánja, s hozzá elsuttogja a megfelelő igéket, akár magában, akár fennhangon.

Tom az asszonyhoz fordult, s parancsoló hangon mondta:

- Mutasd meg hatalmadat! Lássam azt a vihart!

A babonás gyülekezetben az arcok egyszeriben elsápadtak, s titokban mindenkinek mehetnékje támadt e helyről, amiből azonban Tom semmit sem vett észre, csak a kilátásba helyezett égszakadáson járt az esze. S hogy az asszony arcán zavart és megütközést tapasztalt, izgatottan tette hozzá:

- Ne félj! Ártatlanságod kiderül. Sőt szabad leszel, senki sem fog hozzád nyúlni! Lássuk hát azt a vihart!

- Ó, uram király! Nincs nekem ahhoz hatalmam! Hamis váddal ítéltek el!

- Félelmed akadályoz? Bízzál bennem: nem lesz bántódásod! Támassz vihart, de csak egy icipicit - mert nagyot, félelmetest nem kívánok -, tedd meg, s megmentetted az életedet, mehetsz, ahová akarsz, gyermekestül, a király bocsánatával, s nem érhet többé bántalom, gáncs az egész birodalomban!

Az asszony leborulva, könnyek között esküdözött, hogy nincs ilyen csodatevő hatalma - mert ha volna, boldogan mentené meg vele legalább gyermeke életét, a magáét pedig zokszó nélkül áldozná fel a király parancsára, ha ilyen kegyelmet érdemelne ki érte.

Tom tovább sürgette, de az asszony kitartott állítása mellett. Tom végül is így szólt:

- Úgy vélem, az asszony igazat mondott. Ha az én anyám volna az ő helyén, s ördöngös erővel bírna, egy pillanatig sem késlekedett volna felidézni a vihart, s az egész országot romba dönteni, ha a hóhértól életemet ezen az áron menthette volna meg! Ez bizonyság arra, hogy más anya is így cselekedett volna! Szabad vagy, jó asszony, te is, gyermeked is - mert ártatlannak tartalak. Most már, hogy nincs mitől félned, vesd le a harisnyádat, s támassz vihart! Bizony, gazdaggá teszlek érte!

A kegyelmet nyert asszony azt sem tudta, hálájában mit tegyen: engedelmeskedett hát, s Tom lázas várakozással s némi szorongással figyelt, az udvaroncok viszont határozottan féltek, és nagyon rosszul viselték magukat, sápítoztak és hüledeztek. Az asszony pedig lehúzta a harisnyáját, s a leánykáét is, s boldogan hálálta volna meg a király nagylelkűségét legalább holmi földrengéssel - de bizony felsült, kudarcot vallott szegény. Tom föllélegzett, s így szólt:

- Ne vesződj tovább, jó lélek, a gonosz elpárolgott belőled. Eredj békével! S ha valaha visszatérne beléd, ne feledkezz meg rólam, s támassz legalább egy kis forgószelet!

Az ebéd órája közeledett, de bármily különös, ez a gondolat Tomnak se szorongást, se nyugtalanságot nem okozott. A reggeli tapasztalatok csodálatosan megerősítették önbizalmát. A szegény kicsi mókus négynapi szoktatás után jobban beletalálta magát furcsa kalitkájába, mint egy felnőtt egy teljes hónap alatt. Semmi sem szemléltethetné jobban a gyermekek alkalmazkodóképességét!

De hadd siessünk most mi, kiváltságosak, a nagy ebédlőterembe, s vessünk egy pillantást az ott zajló eseményekre, mialatt Tomot előkészítették az ünnepélyes alkalomra. Aranyozott pillérű és oszlopú tágas terem, fala és mennyezete ékesen festett. Az ajtókban szobormerevségű, szálas őrök, festői öltözetben, alabárdosan. A körbefutó karzaton a muzsikások és mindkét nembeli polgárok zsúfolt, pompás öltözetű gyülekezete. A terem közepén, magas dobogón, Tom asztala. Most pedig adjuk át a szót a régi krónikásnak:

"Egy pálcás úr lép a terembe, nyomában egy másik, abrosszal, melyet háromszoros hódoló térdhajlás után ráterítenek az asztalra, majd újabb térdhajlás után kimennek; aztán két másik jő, egyikük szintén pálcával, a másik sótartóval, tányérral, kenyérrel; miután ezek is térdet hajtanak, mint az előbbi kettő, s a hozott dolgokat az asztalra helyezek, az iméntiek módján tett tisztelgések közepette kivonulnak. Végül két gazdag öltözetű nemesember jő, egyikük kenyérszelő késsel, s miután háromszor a legilledelmesebben leborulának, odajárulnak az asztalhoz, és bedörzsölik sóval és kenyérrel - méghozzá olyan szertartásos módon, mintha maga a király is jelen volna."

Ez zárja be az ünnepélyes előkészületeket. Most pedig messze, a visszhangos folyosó végén kürtszó harsan és alig hallható kiáltás:

- Utat a királynak! Utat a király legkegyelmesebb felségének!

Ezek a kiáltások percről percre közelebbről hallatszanak, s most hirtelen egész közelről, szinte a fülünkbe röppen a kürtszó, és felhangzik a kiáltás:

- Utat a királynak!

S ebben a pillanatban megjelenik a pazar látványú menet, s kimért léptekkel vonul be az ajtón. De hadd szóljon újra a krónikás:

"Elöl jőnek a szolgálattevő kamarások, bárók, grófok, térdszalagrendesek, egytől egyig igen pompás öltözetben s hajadonfőtt. Utánuk jő a kancellár két úr között, kiknek egyike a királyi pálcát, másika az ország kardját hozza veres tokban, aranyos liliomokkal kihímezve, hegyével felfelé. Utánuk jő maga a király - kinek megjelenését tizenkét kürt és számtalan dob idvezli nagy zenebonával, mialatt a karzaton mindenki feláll, s azt kiáltja: Isten oltalmába a királyt!

Nyomában jőnek a személyes szolgálatra rendelt főemberek, jobbján meg balján a díszőrség: ötven udvari nemes, aranyos csatabárdokkal."

Mindez remek és gyönyörködtető volt. Tom szíve hevesen vert, s szemében boldog fény csillogott. Igen előkelően mozgott, annál is inkább, mert nem gondolt rá, hogyan csinálja, annyira elbűvölte és eltöltötte szívét-lelkét a körülötte levő látvány és zenebona, no meg azért is, mert nem is lehet valaki nem előkelő a fényes-kényes ruhában, melyet egy kissé már meg is szokott. De az utasításokat számon tartotta, s tollbokrétás fejét könnyed bájjal meghajtva, viszonozta az üdvözlést:

- Köszönöm, jó népem!

Aztán asztalhoz ült anélkül, hogy fövegét levette volna, s tette ezt a legkisebb zavar nélkül: mert a kalapban evés volt az egyetlen királyi szokás, melyben a királyok és a Cantyk találkoznak, s e szokás ősi elsőbbségét egyik fél sem vitathatja el a másiktól.

A menet eközben festői csoportokra oszlott, s mindenki hajadonfőtt maradt.

Most vidám muzsikaszóra beléptek az udvari testőrök, "Anglia legderekabb és legszálasabb emberei, kiket is nagy gonddal válogattak evégből" - jobb, ha erről magát a krónikást hagyjuk ismét beszélni:

"Beléptek az udvari testőrzők, fedetlen fővel, skarlátvörösbe öltözve, hátukon a hímzett aranyrózsák; ezek aztán térültek-fordultak, s minden fordulással egy-egy fogást hozának, ezüsttálakon. Eme fogásokat aztán sorra egy másik úr vevé által, s helyezé az asztalra, a Főkóstoló peniglen minden étekfogónak rendre minden fogásból adott vala egy-egy falást, mérgezéstől való félelemből..."

Tom jól belakott, bár tudatában volt, hogy szemek százai kísérnek szájáig minden falatot, s akkor sem néznék feszültebb érdeklődéssel, ha puskaport nyelt volna, s most azt várnák, mikor robban fel, s veti őt szerteszét a teremben, diribdarabokra. Óvakodott a sietségtől s attól is, hogy bármit is tegyen magától; bölcsen megvárta, hogy a soron levő szolgálattevő letérdeljen, s helyette végezze el. Hiba nélkül esett túl a ceremónián - makulátlan és értékes diadal!

Mikor aztán az ebédnek vége volt, s ő továbbvonulhatott pompás kíséretével - fülében boldog zsivaj és kürtharsogás, pergő dobok, mennydörgő éljenzések -, úgy érezte, hogy mégis inkább szenvedné végig naponta többször a nyilvános királyi ebédelés kínját, ha ezen az áron megválthatná magát királyi hivatalának néhány sokkal borzalmasabb kötelességétől.

Miles Hendon csak úgy száguldott a southwarki hídfő felé, vizsla szemmel nézegetve a szökevények után, abban a reményben, hogy hamarosan utoléri őket. De csalódott. Kérdezősködött utánuk, s Southwarkban egy darabig nyomukban is volt - de aztán minden nyom megszűnt, s ő végképp nem tudta, mit tegyen. A nap hátralevő óráiban megfeszített erővel folytatta a keresést. A leszálló éjszaka úgy érte elcsigázottan és félig éhenholtan, hogy vágya teljesülésétől messzebb volt, mint valaha. Így hát a Tabard-fogadóban megvacsorázott, s lefeküdt, erősen eltökélve, hogy korán felkászálódik, s tűvé teszi az egész várost. Amint ott hevert töprengve, tervezgetve, ilyen meggondolásra jutott: a fiú, hacsak teheti, ismét megszökik állítólagos apjától, attól a zsiványtól. De vajon Londonba jön-e megint, hogy felkeresse előbbi tanyáját? Nem, ezt nem teszi, mert fél, hogy újra elrabolják. Akkor hát mitévő lesz? Miles Hendonnel való találkozása előtt sohasem lévén barátja, pártfogója, természetesen megpróbálná fellelését, hacsak nem kellene visszajönnie érte a veszedelmes Londonba. Tehát a fiú Hendon-Hallnak veszi útját - igen, ezt fogja tenni, tudván, hogy Hendon is hazafelé igyekszik, s reméli, hogy ott majd megtalálja. Igen, a dolog világos! Tehát egy percet sem vesztegethet többé Southwarkban, hanem fel kell kerekednie Kent felé, Monks Holm irányába, felverni az erdőt, s kérdezősködni úton-útfélen.

De most már térjünk vissza az elveszett királyocskához.

Az a tekergő, akit a kocsma inasa a suhanchoz s a királyhoz szegődni látott, a valóságban nem is szegődött hozzájuk, hanem csak szorosan a sarkukban követte őket. Egy szót sem szólt. Bal karja fel volt kötve, s nagy zöld tapasz volt a bal szemén; egy kicsit sántikált, s tölgyfa husánggal segített magának a járásban. A suhanc a királyt keresztül-kasul vonszolta Southwarkon, s aztán óvatosan kifordult vele az országútra.

A király toporzékolt, s kijelentette, hogy egy tapodtat sem megy tovább: Hendon kötelessége érte jönni, nemhogy ő menjen hozzá. Ilyen orcátlanságot nem tűrhet el; eddig, s ne tovább! A suhanc megszólalt:

- Képes volnál itt ácsorogni, amikor a barátod sebesülten fekszik amott az erdőn?! Jó, maradj!

A király viselkedése nyomban megváltozott. Felkiáltott:

- Sebesülten? S ki merte bántani? De ez most nem tartozik ide - csak vezess hozzá! Gyorsabban, fickó! Tán ólomból van a sarud? Mondd, megsebesítették? Hercegfi tette légyen is, szörnyen megkeserüli!

Jó messzire volt az erdő, de egykettőre odaértek. A suhanc körülnézett, észrevett egy földbe szúrt ágat, rajta rongycafattal, aztán hasonló ágat keresve és találva mind beljebb és beljebb ment az erdőbe. Minden bizonnyal ezek voltak az útmutatói a megadott célpont felé. Nemsokára tisztásra értek, ahol egy tanyaház üszkös romja feketéllett, s mellette kidőlt-bedőlt, rogyadozó pajta.

Emberi életnek semmi jele, és tökéletes csend mindenütt. A suhanc belépett a pajtába, s a király sietősen a nyomában. Sehol senki! A király döbbent és aggodalmas pillantást vetett a fickóra, s megkérdezte:

- Hol van?

Csúfondáros kacagás volt a válasz. A királyt most elöntötte a düh: felkapott egy fadarabot, s már-már rárontott a suhancra, amikor egy másik csúfondáros kacagás harsant a fülébe; a sánta zsivány röhögte el magát, aki egy bizonyos távolságból követte őket. A király hátrafordult, s mérgesen kérdezte:

- Hát te ki vagy? Mit keresel itt?

- Hagyd abba ezt a bolondságot - mondta az ember -, s csillapodj! Maskarám nem lehet olyan tökéletes, hogy úgy kellene viselkedned, mintha nem ismernéd meg alatta apádat!

- Te nem vagy az apám! Nem is ismerlek. Én vagyok a király! Ha szolgámat itt rejtetted el, add elő, különben keserűen megbánod, amit tettél!

John Canty kimért, zordon hangon vágott közbe:

- Világos dolog, hogy bolond vagy, azért sajnállak most megbüntetni; de ha bosszantasz, kénytelen leszek rá. Locsogásod kutyát sem ér, mert itt aztán senki se kíváncsi hóbortjaidra. De jobb, ha a nyelvedet már mostantól megfontoltan használod, hogy ha szállást változtatunk, bajunkat ne okozza. Gyilkoltam, s nem maradhatunk otthon - te sem maradhatsz, mert szükségem van a szolgálatodra. A nevemet, nyomós okokból, megváltoztattam. Mától kezdve Hobbsnak, John Hobbsnak hívnak, téged pedig Jacknek. Ehhez tartsd magad! Most pedig beszélj! Hol az anyád? Hol vannak a nénéid? Nem jöttek el a megbeszélt helyre. Tudod-e, hová mentek?

A király dacosan válaszolt:

- Ne zavarj ilyen talányokkal! Anyám meghalt; nénéim a palotában vannak.

A közelben ácsorgó suhanc hatalmasan felröhögött erre, s a király mindjárt rá is rohant volna, de Canty - vagy ahogy magát elnevezte: Hobbs - meggátolta benne.

- Nyughass, Hugo, ne bosszantsd. Szép esze elhagyta, s csak izgatod. Ülj le, Jack, s nyugodj meg szépen. Mindjárt kapsz egy falás ennivalót.

Hobbs és Hugo azután halkan pusmogni kezdett. Kellemetlen társaságuktól a király messzire húzódott, ahogy csak tudott. Leheveredett a pajta leghomályosabb zugába, ahol a pajta földjén lábnyi vastagságban elhintett szalma volt. Takarónak szalmát húzott magára, s nemsokára gondolataiba merült. Sok fájdalma volt, de az apróbbakat mind-mind elfeledtette vele a legkeservesebbik - apja halála. VIII. Henrik neve a világon mindenki másban csak borzalmat keltett, s holmi pusztulást lehelő szörnyet jelentett, kinek keze korbácsot és halált osztogat. De ennek a fiúnak csak boldog percek emlékét idézte, s a felidézett arc csupa jóság volt neki, csupa gyöngéd szeretet. Rendre elvonultak lelkében az apjával kettesben töltött kedves idők, s úgy csüggött rajtuk, hogy nemsokára patakzó könnyei is bizonyították, milyen mély és igazi fájdalom szorongatja szívét. S a telő-múló délutánban a megkínzott fiú szép csendesen nyugodalmas, enyhítő álomba merült.

Jó sok idő múlva - nem tudta volna megmondani, mennyi volt - érzékei félig öntudatra vergődtek, s ahogy behunyt szemmel hevert, és révetegen találgatta, hol van, mi történt vele, valami sustorgásra figyelt fel, ami nem volt más, mint az eső szomorú kopogása a házfedelen. Már-már a megelégedettség boldogsága lopakodott a szívébe, de azt hirtelen rikácsolások és durva röhögések kórusa szakította meg. Ez most már könyörtelenül a valóságra ébresztette. Fejét felütötte, hadd lássa, honnét jön a veszedelem. Bizony, félelmetes és visszataszító látvány tárult a szeme elé. A csűr túlsó végében a padló közepén hatalmas tűz égett; körülötte pedig a vörös lángok rémületes világában heverészett, fetrengett a toprongyos csatornatöltelék és zsiványnépség, nők és férfiak legtarkább sokasága, amelyet valaha is láthatott vagy álmodhatott! Voltak ott tagbaszakadt, hórihorgas, napégette ábrázatú, hosszú hajú s hihetetlen öltözetű férfiak és marcona, elvetemült sihederek hasonló cafrangokban; aztán betapasztott vagy bekötött szemű "vak" koldusok; falábú sánták és "mankósok", kórságosak, kiknek gennyes sebe kikandikált a kezdetleges pólya alól; egy rablóforma házaló a batyujával; egy köszörűs, egy üstfoltozó s egy vándor felcser - ki-ki kellő szerszámaival; a fehérnépek egyike serdületlen leányka, másika fejlett vászoncseléd, egyik még szinte zsenge, másik vén és rücskös képű banya - de mindannyiuk lármás, rikoltozó, csárogó s kivétel nélkül mocskos és cafatos ruhájú; s három ótvaros képű poronty; kötéllel a nyakában egypár girhes kutya is heverészett közöttük, melyeknek vakvezetés volt a hivatása.

Leszállt az éj, a banda éppen most fejezte be a vacsorát, s kezdődött a vad dáridó; az italoskorsó szájról szájra járt; aztán közfelkiáltásban törtek ki:

- Egy nótát! Azt a Denevér-dalt hé, Dick, hé, Dick, Lopd-el-Vidd-el!

Az egyik vak ember felállt, a hibátlan szemét elfedő tapaszt s a szívbe markoló táblát, mely nyomorúságát ecsetelte, ledobta, s felkészült a dalolásra. Ugyanakkor Lopd-el-Vidd-el is megszabadította magát falábától, s makkegészséges combjain, mint a cövek, zsivány komája mellé állott, aztán rekedten rágyújtottak egy pajkos nótára, melyet minden szakasz végén kórusban velük gajdolt az egész csürhe. Mikor egy-egy szakasz végére értek, a mámoros, részeg lelkesedés olyan fokra hágott, hogy apraja-nagyja kieresztette hangját, s elölről kezdve, velük kornyikált, miáltal olyan zenebona támadt, hogy csak úgy remegtek bele a gerendák. Ilyenformán szólt a lelkesítő szakasz:

Aztán társalgás következett - de már nem a dal tolvajnyelvén, melyet csak akkor használtak, ha ellenséges fülek hallhatták őket. Ebből kiderült, hogy John Hobbs cseppet sem újonc a szakmájában, hanem már jó ideje, hogy a bandához csatlakozott. Kérdezősködtek újabb viselt dolgai felől, s amikor odaért, hogy "véletlenül" megölt egy embert, az általános elégedettség morajával vették tudomásul. Amikor pedig azt is hozzátette, hogy ez az ember pap volt, meg is tapsolták, s koccintania kellett sorban valamennyivel. Régi kenyeres pajtásai vidáman ölelték keblükre, az új tagok pedig boldogan paroláztak vele. Megkérdezték, hogy "miért maradozott el hónapokig", mire így felelt:

- Londonban jobb és bátorságosabb, mint vidéken, legalábbis az utóbbi években, amióta a törvényeket így megszigorították, s ilyen buzgón végre is hajtják. Ha ez a szerencsétlenség nem ér, még most is ott volnék. Elhatároztam, hogy soha többé nem teszem a lábam vidékre - de ez a szerencsétlenség befütyült nekem!

Aztán ő kérdezte, hogy hány tagja van a bandának. A "góré", vagyis a kapitány így válaszolt:

- Huszonöt hétpróbás fickó, csizelők, csenők, zsebvágók, batyuzók, falazók, behúzók, beleértve a csirkéket, tyúkokat és egyéb virágszálakat. A java itt van, a többi kelet felé húz téli szállásra. Hajnalban mi is utánuk eregélünk.

- Nem látom Pókoslábút e tisztes gyülekezetben. Ugyan hol maradt?

- Szegény fickó kirúgott már, méghozzá derék vállalkozásban! Még a nyár derekán ölték meg holmi nézeteltérés közben.

- Hát ezt szomorú hallanom. Mindenre képes, derék fiú volt!

- Az volt bizony! A Fekete Bess, a szíve hölgye most is közénk tartozik, de rég eliszkolt kelet felé; finom, jó modorú csibe, senki se látta többször berúgva, mint négyszer egy héten.

- Mindig megbízható volt - jól emlékszem rá -, igazán talpraesett és mindig szavának álló leány. De az anyja már rakoncátlanabb, makacs teremtés volt; összeférhetetlen, zsémbes boszorka - bár az eszével sok jó szolgálatot tett a bandának.

- Amiatt vesztettük el! A tenyér jóslás s másfajta jövendőmondások, kuruzslások végül is boszorkányság hírébe keverték! A törvény lassú tűzön sütögette halálra. Valósággal könnyekig hatódtunk, látván, mily hősiesen néz szembe sorsával - s hogy piszkolja, gyalázza a körülötte bámészkodó sokaságot -, miközben a lángok már az arca felé csapkodtak, belekaptak gyér fürtjeibe, s ott csapkodtak öreg, ősz feje körül. S mocskolta őket - mondtam. De még hogy mocskolta! Élhetnék bár ezer esztendeig, ilyen mesteri káromkodást többé nem hallanék! Sajnos, vele együtt halt meg tudománya, művészete is. Hallhatunk még egy-egy közönséges és silány utánzatot: de valódi szitkozódást már aligha!

A kapitány felsóhajtott s a hallgatóság is, nagy részvéttel. S egy pillanatra a bandát általános búskomorság szállta meg, mert hiszen még az ilyen cserzett szívű semmiháziakból sem halt ki mindenestül az érzés, hanem nagy ritkán, különösen kedvező körülmények közt - amilyen például e pillanatban is előadódott - képesek elszomorodni a veszteségeik felett, amikor a szitkozódás művészete száll sírba, s nem hagy méltó örököst maga után. De egy-egy jó kortyintás a körbejáró kancsóból egykettőre helyrebillentette a gyászolók lelkét.

- Járt-e más is pórul barátaink közül? - kérdezte Hobbs.

- Egy-kettő, bizony! Kivált az újonnan jöttek - amolyan földönfutóvá tett, kiéhezett parasztnép, akiknek tanyáját elvették, s helyén juhlegelőt csináltak. Egy darabig koldultak; aztán saroglyához kötve korbácsolták őket, derékig pőrén, amíg vérük kicsordult, aztán kalodába zárták, s ott megkövezték őket; újból koldultak, újból megverték őket, s levágták a fél fülüket; koldultak harmadszor is - a szegény ördögök, mi mást is tehettek volna? -, erre aztán tüzes vassal billogot sütöttek az arcukra, majd eladták rabszolgának; megszöktek, felvadászták s felakasztották őket. Ez a történetük sommásan. De egynéhányuk szerencsésebben járt. Állj elő, Yokel, Burns, Hodge! Mutassátok kitüntetéseiteket!

Fel is állt három, s levetve egy-két rongyukat, megmutatták a hátukat; hát az bizony keresztül-kasul tele volt ostorvágta, régi hurkákkal; egyikük félrehúzta a haját, s megmutatta egykori bal füle helyét; a másik a vállán mutatta a billogot - az R betűt - és megcsonkított fülét; a harmadik így szólt:

- Yokel vagyok, valamikor jómódú gazda, volt szerető asszonyom, gyermekem - most azonban rangban-módban bizony egy kicsit más vagyok! Lehet, hogy a mennyben vannak azóta vagy ama másik helyen; az a fő, s hála érte a jóságos Úristennek, hogy nincsenek többé Angliában! Szegény jóságos, öreg édesanyám azzal kereste kenyerét, hogy beteget ápolt; s mert egy beteg meghalt, s a doktor nem tudta, miben, szegény anyámat megégették mint boszorkányt, zokogó gyermekeim szeme láttára. Az angol törvény! Fel a kupát mindannyian! Most mind koccintunk! Igyunk a könyörületes angol törvényre, mely megváltotta őt az angol pokoltól! Köszönöm, emberek, mindnyájatoknak! Én koldultam házról házra az asszonnyal, s velünk az éhes gyerekek, de éhesnek lenni bűn volt Angliában! Így hát levetkőztettek bennünket, s három városon át korbácsoltak. Igyunk hát újból a könyörületes angol törvényre! Mert e törvény ostora szívta fel hamar Marym vérét, s ezután hamar elkövetkezett a boldog szabadulás. Ott pihen már a szegények temetőjében, s nem érheti semmi bántalom. A gyermekek pedig, mialatt a törvény engem városról városra korbácsolt, éhen pusztultak. Igyatok, fiúk, bár egy cseppet, a szegény ártatlankákra, akik nem vétettek senkinek, soha! Újra koldultam - egy darab száraz kenyérért, mire kalodába zártak, s levágták a fél fülem - itt vöröslik a csonkja; de újra koldultam, s most itt a másiknak is a csonkja, hadd legyen emlékeztetőm! De mégis újra koldultam, hát eladtak rabszolgának: itt az arcomon, e piszokfolt alatt, ha lemosnám, láthatnátok a tüzes vas sütötte veres R betűt! Rabszolga! Angol rabszolga! Ez áll most előttetek. A gazdámtól megszöktem, s ha megfognak - az Isten rogyassza rá az eget még az országra is, mely ilyen törvényt alkotott -, felakasztanak!

- Dehogy akasztanak! - tört át egy csengő hang a csűr homályán. - A mai nappal ez a törvény nincs többé!

Mindnyájan megfordultak - s hát a kicsi király gyorsan közeledő furcsa alakját látják. Mihelyt a tűzvilágra kibukkant, s tisztán felismerhető volt, megindult a kérdések áradata:

- Ki ez? Mi ez? Ki vagy te, bikfic?

A fiúcska zavartalanul állt ott a meglepett és kérdő szemek kereszttüzében s fejedelmi méltósággal felelte:

- Én Edward vagyok, Anglia királya!

Vad kacagásorkán követte, mely félig csúfondárosságból, félig a sikerült játék okozta gyönyörűségből fakadt. A fiú vérig sértve ripakodott rájuk:

- Otromba csavargók, hát ez a köszönet az ígért királyi kegyelemért?

Többet is mondott még rikácsolva és felháborodott taglejtések kíséretében, de ez már elveszett a röhögések és csúfolkodó felkiáltások forgatagában. "John Hobbs" tett néhány kísérletet, hogy szavát hallassa a zenebonában, s ez végtére sikerült is neki:

- Cimborák! Ez a fiam! Holdkóros, bolond, eszefelejtett! Ne is törődjetek vele. Azt hiszi, ő a király!

- Az is vagyok, a király - jelentette ki Edward feléje fordulva -, s ezt majd saját bőrödön fogod tapasztalni, ha eljő az ideje! Bevallottad, hogy öltél - ezért lógni fogsz!

- Te akarsz engem elárulni? Te? Hisz csak rád teszem a kezem...

- Lassabban, hé! - mondta a tagbaszakadt kapitány, s idejében közbelépett, hogy megmentse a királyt, s nyomaték kedvéért Hobbsot ököllel leütötte. - Hát nem tisztelsz sem királyt, sem kapitányt? Ha jelenlétemben még egyszer elköveted ezt a tiszteletlenséget, saját kezemmel kötlek fel.

Aztán őfelségéhez fordult:

- Te pedig ne fenyegesd cimborádat, fiú! Attól pedig, hogy máshol rosszat mondjál rólunk, türtőztesd a nyelvedet! Királykodjál, ha hóbortosságodnak jólesik, de ezzel senkinek se árts! Felejtsd el ezt a címet, amit az előbb emlegettél, mert felségsértés! Mi lehetünk rossz emberek így-amúgy, apróbb dolgokban, de egyikünk sem olyan alávaló, hogy felségsértésre vetemedjék. Ebben már szerető, hű szívek vagyunk. Figyeld csak, igazat mondok-e! Most pedig, fiúk, egyszerre: "Éljen Edward, Anglia királya!"

- Éljen Edward, Anglia királya!

Ez a válasz olyan mennydörgéssel szakadt fel a tarka gyülekezetből, hogy a rozoga épület megremegett belé. A kicsi király arca egy pillanatra örömbe derült, s fejét egy kissé megbiccentve, méltóságteljes keresetlenséggel mondta:

- Köszönöm neked, jó népem!

E váratlan eredményre a banda valósággal gurult a nevetéstől. Mikor aztán valahogy magukhoz tértek, a kapitány, hangjában bizonyos jóindulattal, de határozottan így szólt:

- Hagyd abba, fiú! Nincs ennek semmi értelme. Csapongj kedvedre, ha már muszáj, de válassz más címet magadnak!

Egy üstfoltozó mindjárt javasolt is egyet:

- Első Fufu, Kukutyin királya!

Az új cím azonnal megfogant; mint egyetlen torokból dörgött a kiáltás:

- Éljen első Fufu, Kukutyin királya! - és nyerítettek, nyávogtak, harsogva röhögtek hozzá.

- Kapjuk fel s koronázzuk meg!

- Öltöztessük királyi díszbe!

- Kormánypálcát neki!

- Trónusra vele!

Ilyen s még húsz hasonló kiáltás röpködött összevissza; s mielőtt a szegény kis áldozat lélegzethez jutott volna, fejére tettek egy bádoglábost, vállára rongyos takarót borítottak, felültették egy hordó-trónusra, s kezébe nyomták az üstfoltozó forrasztóvasát. Aztán mindnyájan térdre borultak körülötte, csúfondárosan jajgatást és könyörgést mímeltek, szemüket mocskos rongyokkal s göncökkel törülgették, és közben így kiabáltak:

- Légy könyörületes hozzánk, ó, áldott jó király!

- Ne taposs könyörgő férgeidre, felséges urunk!

- Könyörülj rabszolgáidon, s adj nekik vigasztalásul bár egy királyi rúgást!

- Deríts fel s melegíts meg bennünket kegyes sugaraiddal! Hatalom izzó napja, te!

- Lábad nyomával tedd áldotta e földet, hadd együnk sarat, s legyünk nemesek tőle!

De mégis a tréfás üstfoltozó szolgáltatta az est fénypontját, s aratta a legnagyobb sikert. Letérdelt, s úgy tett, mintha meg akarná csókolni a király lábát - mire az jót rúgott rajta; az üstfoltozó pedig koldulva járta körül a bandát egy darab rongyocskáért, hogy ezzel ragassza be arcán a királyi rúgás helyét, mondván, hogy azt a durva levegőtől meg kell óvnia; így indul majd el szerencsét próbálni, s az arra járóknak fejenként száz shillingért mutogatja azt a foltot.

Olyan tréfás, halálra kacagtató volt, hogy az egész csürhe irigyelte, s nem győztek betelni vele.

A kicsi király szeme csupa könny volt a szégyentől és felháborodástól, s szívében ez a gondolat furkált:

"Ha valami szörnyű rosszat ígértem volna nekik, akkor se lehetnének gonoszabbak hozzám - pedig csak jót ígértem, s lám, hogy bánnak velem!"

A csavargók bandája kora hajnalban felszedelőzködött, s útnak eredt. Felettük zimankós ég, alattuk csúszós sár, s a levegőben a tél hidege. A bandából minden jókedv elillant; ki morcos, hallgatag, ki zsémbes és kötekedő volt, de jókedvű egy sem - s mindannyi szomjas.

A kapitány "Jack"-et holmi szűkszavú utasítással Hugo gondjaira bízta, John Cantynak pedig meghagyta, hogy nyughasson tőle, s hagyja békén magára; szintúgy Hugót is óva intette attól, hogy durván bánjék a fiúval.

Az idő nemsokára megenyhült, s a felhők valamicskét feljebb szálltak. A társaság már nem didergett többé, s kedvük is javult. Mind vidámabbak lettek, végül hergelődni kezdtek egymással, s az országúton haladókba is bele-belekötöttek - jeléül annak, hogy újból visszatért beléjük az életöröm. Hogy az emberek mennyire rettegtek tőlük, meglátszott abból, hogy útjukból kitértek, s némán tűrték elvetemült csúfolódásukat, egyetlen visszavágás kockáztatása nélkül. A sövényekről elemelintették a száradó fehérneműt, olykor a tulajdonos szeme láttára, aki még csak nem is tiltakozott, sőt boldognak látszott, hogy a sövényt is nem vitték magukkal.

Nemsokára megrohantak egy kis tanyaházat, s otthonosan telepedtek meg benne, miközben a reszkető gazda s háza népe az egész kamrát kiürítette, hogy derekasan megreggeliztesse őket. Megcsípkedték a háziasszony s a lányai arcát, amikor étellel szolgáltak nekik, és sértő jelzőkkel és állati röhögésekkel fűszerezett durva tréfákat űztek velük. A gazdát és a fiait csonttal, répával hajigálták, hogy azt se tudták, hova kapják a fejüket, s fergeteges tapssal jutalmaztak minden jobb találatot. Mindennek a tetejébe az egyik leány fejét - mert némely bizalmaskodásuk ellen tiltakozott - vajjal bekenték. Búcsúzásképpen pedig azzal fenyegetőztek, hogy visszajönnek, s a fejükre gyújtják a házat, ha viselt dolgaikról valami is fülébe jut a hatóságnak.

A banda déltájban hosszú s fárasztó csavargás után egy jókora falu szélén, valami sövénynél megpihent. Egyórás pihenőben állapodtak meg, aztán eloszolva, egyenként, különböző pontokon surrantak be a faluba, hogy ki-ki a maga mesterségét folytassa. "Jack"-et Hugóval küldték. Egy darabig erre-arra kószáltak, miközben Hugo csak az alkalmat leste, hogy munkához lásson - de hogy semmit sem talált, így szólt végül:

- Nem látok semmi lopnivalót! Nyomorult egy fészek. Tehát koldulni fogunk.

- Már aki! Csak folytasd a mesterséged - neked való. Én nem koldulok!

- Te nem? - csattant fel Hugo nagy szemet meresztve a királyra. - Mióta javultál meg ennyire?

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Hogy mit? Tán nem koldultál London utcáin egész életedben?

- Én? Te barom!

- Tartsd meg a bókjaidat, mert annál több marad neked! Apád azt mondta, hogy koldulsz, mióta a világon vagy! Talán hazudott? S azt mered állítani, hogy hazudott? - csúfolódott Hugo.

- Az, akit apámnak mondasz? Bizony, hazudott!

- Ejnye, ne add már furtonfurt a bolondot, te kölyök! Szórakozzál, de ne árts magadnak vele. Mert ha ezt megmondom neki, alaposan rád pörköl érte!

- Egyet se fáradj. Magam mondom meg neki.

- Istenuccse, tetszik nekem a bátorságod! De az eszed, az nem, hékás! Csonttördösésből, verésből úgyis kijut az életben, ha nem szántszándékkal keresi is az ember. Ami pedig ezt a dolgot illeti: én hiszek az apádnak. Bár nem vonom kétségbe, hogy tud és hogy szokott is hazudni, hisz ha szükséges, a bandában is hazudik majd mindenki. De most miért hazudnék? Okos ember nem kockáztatja lelki nyugalmát azzal, hogy csak úgy fölösen hazudjék! De most már rajta! Ha elment a kedved a koldulástól, miből tengetjük el magunkat? Konyhákat fosztogassunk?

A király türelmetlenül torkolta le:

- Hagyd abba ezt a bolondságot; untat!

Hugo indulatosan válaszolt:

- Hát ide figyelj, pajtikám! Koldulni nem akarsz, lopni nem akarsz - jó, nem bánom. De most megmondom, mit fogsz tenni. Te behúzó leszel, amíg én koldulok. Tagadd meg, ha van hozzá merszed!

A király már-már valami sértést vágott hozzá, amikor Hugo elébe vágott:

- Pszt! Ihol jön egy nyájas képű ember! Most én összeesem, mint a nyavalyatörős. Mikor az az ember iderohan, te feljajdulsz, térdre veted magad, s úgy teszel, mintha sírnál. De úgy óbégatsz, mintha a pokol összes kénköve égetné a bendődet, s így szólsz: "Jaj, uram, ez az én nyomorult bátyám! És senkink sincs a világon. Istenre kérem, vessen egy könyörületes pillantást a szegény nyomorékra, s adjon, ha csak egy pennyt is az erszényéből annak, akit így megvert az Isten, hisz mindjárt odavan szegény!" - de aztán jajgass, abba ne hagyd, és kunyorálj, amíg le nem gomboltuk azt a pennyt, különben velem gyűlik meg a bajod!

Azzal Hugo máris nyögni, nyöszörögni kezdett, szemét forgatta, s közben ide-oda tántorgott. S amikor az idegen szorosan közelükbe ért, nagyot ordítva elvágódott előtte, s elkezdett hánykolódni, hemperegni a sárban, mint akire rájött a nehézség.

- Ó, lelkem, lelkem! - szörnyülködött a jóságos idegen. - Szegény, szegény teremtés! Hogy szenved! Hadd segítselek fel...

- Ó, nemes uram, csak hagyd, s az Isten fizesse meg könyörületes szívedet - de szörnyen fáj az érintés, amikor így vagyok! Az öcsém is megmondhatja kegyelmednek, micsoda gyötrelmeket állok ki, mikor rajtam van ez a roham. Csak egy pennyt, drága uram, egyetlen pennycskét, hadd vehessünk rajta élelmet! Aztán hagyj sorsomra...

- Egy pennyt? Hármat kapsz, szegény boldogtalan teremtés! - s azzal kotorászni kezdett a zsebében, ideges sietséggel. - Fogd, szegény fiú, jó szívvel adom. Most pedig gyere csak, fiacskám, segíts, vigyük abba a házba elcsigázott testvéredet, ott majd...

- Nem vagyok a testvére! - vágott közbe a király.

- Hogyhogy nem vagy a testvére?

- Ne hallgass rá, uram! - nyögött fel Hugo. - Megtagadja a tulajdon testvérét, aki pedig fél lábbal a sírban van!

- Hallod-e, fiú, te csakugyan szívtelen vagy, ha ő valóban a testvéred. Szégyelld magad! Alig tudja mozdítani kezét-lábát! Ha pedig nem a testvéred, akkor kicsoda?

- Koldus, tolvaj! Kicsalta a pénzedet, s közben a zsebeidet is kiürítette. Ha igazán meg akarod gyógyítani, mérd a botodat a hátára jó néhányszor, a többit meg bízd a gondviselésre!

De Hugo sem várta meg a gyógyítás csodatételét! Talpon termett egy szempillantás alatt, s elnyargalt, mint a szél: a jóságos úriember pedig hiába vetette magát bősz kiáltozással a nyomába. S a király, mély hálát adva az égnek megszabadulásáért, nekiiramodott az ellenkező irányban, s meg sem állt, míg biztonságban nem érezte magát. Aztán nekivágott az első kínálkozó ösvénynek, s csakhamar háta mögött hagyta a falut. Úgy sietett, ahogy csak a lábától kitelt, több órán át, s közben idegesen hátra-hátrapillantgatott, hogy nem követik-e. De a félelem nemsokára elhagyta, s szívébe hálás biztonságérzés költözött. Érezni kezdte, hogy éhes, s hogy szörnyen fáradt. Betért hát egy tanyaházba. De alig szólalt meg, rámordultak durván, s elkergették. Rongyos gúnyájának köszönhette.

Tovább vándorolt sértetten, elkeseredve s erősen eltökélve, hogy többet nem teszi ki magát ilyesminek. De az éhség nagy úr, és estefelé, ahogy egy másik tanyához ért, újból szerencsét próbált. Itt még keservesebben megjárta: mindenfélének elmondták, s megfenyegették, hogy ha tüstént el nem hordja az irháját, elfogatják mint csavargót.

Hideg, borús éjszaka ereszkedett a földre, s a fájós lábú király lassan vánszorgott tovább. Kénytelen volt mozogni, mert mihelyt leült, hogy megpihenjen, a hideg azonnal csontig járta át. Minden élmény és tapasztalás új és rendkívüli volt, ahogy ment-ment az ünnepélyesen komor, kietlenül sivár éjszakában. Olykor hangokat hallott közeledni, távolodni s ismét beleolvadni a csendbe; s miután a hozzájuk tartozó testekből egyebet sem látott, mint holmi elmosódó foltot, mindebben volt valami rémületes és titokzatos, hogy beleborzadt. Néha észrevett valami pislákolást, de sajnos mindig nagy messziről, szinte egy más világból; ha pedig egy-egy juhkolomp ütötte meg a fülét, az is bizonytalan, távoli, felismerhetetlen volt; s a tompa tehénbőgés is csak foszlányokban szállt hozzá az éjjeli szélben, s igen szomorú hang volt! Egyszer-másszor pedig panaszos kutyavonítás ütötte meg a fülét a beláthatatlan erdők s mezők felől; minden hang távoli volt, s ez olyan érzést plántált a kicsi királyba, hogy minden élet és mozgás végtelen messze van tőle, s hogy ő magában, társtalanul áll a mérhetetlen magány közepette...

S csak botorkált tovább ezzel az új, borzongató érzéssel a szívében. Feje felett a száraz levelek zörgésétől minduntalan riadozva összerezzent, mintha suttogó emberi hangokat hallott volna. Aztán egy bádoglámpás fényébe jutott. Visszahúzódott az árnyékba, s várt. A lámpás egy csűr nyitott kapujában pislákolt; a király várt még egy kis ideig, de semmi nesz, semmi mozgás. Az ácsorgásban úgy átfázott, s a szállást kínáló csűr olyan csábítóan nézett rá, hogy végül elszánta magát - lesz, ami lesz -, besurrant. Halkan s lopva lépett be, s mihelyt átlépte a küszöböt, hangokat hallott a háta mögött. Elbújt egy hordó mögé, s lekuporodott. Két béres jött be lámpással, s beszélgetve munkához láttak. Ahogy ott tettek-vettek, jöttek-mentek a lámpással, a király ugyancsak kinyitotta a szemét, s a látottakból megállapította, hogy a csűr másik végében jó nagy istálló van. El is határozta, hogy oda veszi be magát, mihelyt magára marad. Egy rakás lópokróc helyét is jól megjegyezte körülbelül a feleúton, azzal a szándékkal, hogy néhányat az angol korona szolgálatába állít egy éjszakára.

A két ember végre befejezte munkáját, az ajtót maguk mögött bereteszelték, a lámpát elvitték s elmentek. A vacogó király pedig gyorsan, ahogy csak a sötétben tudott, sietett a pokrócokhoz. Felnyalábolta őket, aztán tapogatózva, szerencsésen bejutott az istállóba. Két pokrócból fekhelyet csinált magának, a másik kettővel betakaródzott. Most már boldog király volt, bár a pokrócok ócskák, vékonyak voltak s nem eléggé melegek; azonkívül pedig olyan csípős lóillatuk volt, hogy majd megfulladt tőle.

Ámbár a király éhes volt és átfázott, ugyanakkor olyan álmos és fáradt is, hogy ez utóbbi érzések hamarosan elnyomták amazokat, s csakhamar félálomszerű szendergés szállt reá. De hirtelen, amikor már éppen elnyelte volna az álom, tisztán érezte, hogy valami megérinti! Abban a szempillantásban felrezzent, s ijedten kapkodott lélegzet után. E sötétből jövő, titokzatos érintés hideg borzalma majdhogy el nem állította a szívverését. Csak feküdt mozdulatlanul, figyelt, s alig vett lélegzetet. De semmi sem moccant. Semmi sem zörrent. Már éppen ismét elnyomta az álom, amikor hirtelen újból érezte a titokzatos érintést. Iszonyatos érzés volt e zajtalan és láthatatlan lény könnyed legyintése, s a fiút majd' megőrjítette a rémület. Mitévő legyen - ez volt a kérdés. De nem tudott rá feleletet. Itt hagyja-e a meglehetősen kényelmes szállást, s elfusson a rejtelmes lény közeléből? De vajon hova? A csűrből nem léphetett ki, s az a gondolat, hogy vakon tébláboljon a sötétben, négy fal közé zárva a lidérccel, mely majd hajkurászni fogja, s nyirkosan lépten-nyomon meg-meglegyinti az arcát vagy a vállát: elviselhetetlen volt. De maradni s egész éjjel gyötrődni ebben a holt-eleven állapotban? Ez vajon jobb? Nem. Mi marad tehát? Jaj, csak egyet tehet, semmi mást, tudta jól: ki kell nyújtania a kezét, hogy azt a valamit megtalálja!

Kigondolni könnyű volt - de megtenni annál nehezebb. Háromszor is kinyújtotta a kezét, remegősen, a sötétbe, de mindjárt rémülten vissza is húzta - nem mintha hozzáért volna bármihez is, hanem azért, mert bizonyosra vette, hogy rögtön hozzáér. Negyedszer azonban egy kissé messzebbre nyúlt, s keze éppen hogy valami meleget, puhát érintett. Majd kővé meredt rémületében; olyan lelkiállapotban volt, hogy másra nem gondolt, csak arra, hogy friss, még ki nem hűlt holttestet érint. Azt gondolta, inkább a halál, semhogy még egyszer megérintse. De ez a gondolat elhamarkodott volt, mert nem ismerte az emberi kíváncsiság lebírhatatlan erejét. S reszkető keze nemsokára - elhatározása ellenére s jóformán önként - ismét kinyúlt, s tapogatott, mint az imént. Hát egyszer csak hosszú szőrcsomóba akadt; összeborzadt, de csak tapogatott tovább, keze a szőrt érezte, s valami meleg kötelet talált; a kötelet végigtapogatta, s egy ártatlan borjúra bukkant! - mert a kötél nem is kötél volt, hanem a borjú farka.

Erre már a király is erősen elszégyellte magát, hogy a sok rémületet és szenvedést egy hitvány, alvó borjú okozta. De nem kellett volna szégyenkeznie, hisz voltaképpen nem a borjú ejtette rémületbe, hanem valami iszonyatos, nem létező dolog, amit a borjú helyébe képzelt; s ebben a régi, babonás világban minden gyerek így viselkedett s szenvedett volna, ahogy ő.

A király most már nemcsak annak örült, hogy az a valami, ami megijesztette, csak egy kisborjú, hanem örült a borjú társaságának is, mert oly elhagyatottnak s társtalannak érezte magát, hogy még ez oktalan jószágocska társasága és közelsége is sokat érő adomány volt neki. A saját fajtájától pedig annyit szenvedett, s olyan bánásmódban részesült, hogy most egy ilyen istenteremtménye társaságában érezni magát - melynek szelíd szíve s jóságos lelke van, ha más fennköltebb tulajdonságokkal nem is rendelkezik -, valósággal vigasztalón hatott rá. Mindjárt el is határozta, hogy rangjától eltekint, s barátságot köt a borjúval.

S miközben puha, meleg nyakát cirógatta - mert a borjú ott feküdt éppen a keze ügyében -, megvillant eszében, hogy ezt az állatot felhasználhatja nem is egy dologra. Ezért hát fogta magát, az ágyát újravetette - de most már szorosan a borjú mellé, odakucorgott a borjú nyakához, a pokrócokat pedig barátjára is ráborította. Egy-két perc múlva olyan jó melegben és kényelemben érezhette magát, amilyenben a westminsteri királyi palota párnái között sem!

Most már kellemes gondolatai támadtak; az élet vidámabb képet öltött; a rabság, a bűn kötelékeitől szabad volt, s az aljas, kegyetlen söpredéktől is megszabadult. Melegben, fedél alatt volt, egyszóval jól érezte magát. Az éjjeli szél felkerekedett, s oly vad rohamokkal száguldott, hogy a vén csűr csak úgy rázkódott, recsegett belé, majd alábbhagyott, s időnként nyögve, sóhajtozva járkálta körül a zugokat és kiszögelléseket. De ez a királynak - most, hogy kényelmesen elhelyezkedett - muzsika volt: csak hadd üvöltsön és dühöngjön, hadd csapkodjon, nyögjön és süvítsen, bánta is ő, sőt gyönyörködött benne. Még szorosabban simult pajtásához, s elégedettségében boldog könnyűséggel álomtalan, békességes alvásba merült. A távolban kutyák vonítottak, el-elbődültek a bús tehenek, a szél pedig tovább tombolt, s vad esőpászmákkal csapkodta a tetőt. De Anglia királya csak aludt zavartalanul, s aludt a borjú is, mert együgyű jószág volt: sem a vihar nem zavarta, sem az, hogy király aluszik mellette.

Amikor a király jókor reggel felébredt, csak látja, hogy egy ázott, de okos patkány mászott be éjjel, és kényelmes vackot csinált magának az ölében. De most, hogy megzavarták, eliszkolt. A fiú elmosolyodott, és így szólt:

- Mitől félsz, szegény bolond? Én is csak olyan ágrólszakadt vagyok, mint te. Gyalázat volna, ha gyámoltalant bántanék, én, gyámoltalan. Sőt még hálás is vagyok neked a jó jelért; mert ha egy király olyan mélyre süllyedt, hogy a patkányok rajta alusznak, ez bizonyosan azt jelenti, hogy sorsa fordulóban: ennél mélyebbre, világos, hogy nem süllyedhet.

Feltápászkodott, és kilépett az istállóból - s e pillanatban gyermekhangokat hallott. A csűrajtó kinyílt, s két apró lányka lépett be rajta. Mihelyt a királyt megpillantották, abbahagyták a beszélgetést-kacagást, megálltak, s roppant kíváncsisággal bámultak reá; aztán elkezdtek suttogni, majd kissé közelebb mentek, ismét megálltak, csak bámultak és súgtak-búgtak. Aztán lassacskán nekibátorodtak, s hangosan kezdtek róla beszélgetni. Az egyik így szólt:

- Be kedves arca van! Mire a másik hozzátette:

- S be gyönyörű haja!

- De biza elég rongyos!

- S milyen éhenkórásznak látszik!

Még közelebb mentek hozzá, óvatosan körüloldalogták, s aprólékosan megvizsgálták mindenfelől, mintha valami furcsa, ismeretlen állatka volna; de félénken s nagy óvatossággal, hogy véletlenül meg ne harapja őket, ha netalán harapós. Végül is egymást bátorítón, kézen fogva megálltak előtte, s ártatlan tekintettel, jó kiadósan megbámulták. Aztán egyikük összeszedte bátorságát, s becsületes nyíltsággal megkérdezte:

- Ki vagy te, fiú?

- Én vagyok a király - hangzott a komoly felelet.

A lánykák egy kicsit meghökkentek, szemük tágra nyílt, s úgy maradtak némán egy jó fél percig is. Végül a kíváncsiság megtörte a csendet:

- A király? Miféle király?

- Anglia királya.

A gyermekek először egymásra, aztán őrá néztek, aztán - álmélkodva, szédelegve - megint egymásra, végre egyikük megszólalt:

- Hallod ezt, Margery? Azt mondja, hogy ő a király! Igaz lehet ez?

- Miért ne lehetne igaz? Gondolod, hazudik, Prissy? Mert az úgy van, hogy ha nem volna igaz, hazugság volna. Az bizony! Ezt jegyezd meg. Minden, ami nem igaz, hazugság, ha hiszed, ha nem!

Ez már alapos érvelés volt, s Prissy ingatag kétségei alól kirántotta a gyékényt; egy pillanatig tűnődött rajta, aztán a királyt a következő jámbor megjegyzéssel tette próbára:

- Ha igazán te vagy a király, akkor hiszek neked.

- Igazán én vagyok!

Ezzel minden rendben volt. Őfelsége király voltát minden további kérdés és vita nélkül fogadták el, s most már afelől kezdték kérdezgetni, hogy mi szél fújta ide, hogy járhat ilyen nem királyi ruhában, hova igyekszik s több effélét. Szegénynek igen jót tett, hogy végre olyanoknak panaszkodhat, akik nem csúfolják ki, s nem vonják kétségbe szavait; így hát lelkendezve s éhségét is elfeledve beszélte el viszontagságait, s a leánykák a legmélyebb s leggyöngédebb rokonszenvvel hallgatták. Amikor pedig utolsó kalandjához ért, s megtudták, mióta éhezik és szomjazik, tüstént abbahagyták a meséltetést, és siettek vele a tanyához, hogy reggelit szerezzenek.

Most már boldog, derűs volt a király, s így szólt magában:

"Ha majd ismét király leszek, mindig becsülni fogom a kisgyermekeket, és sohasem felejtem el, hogy ezek bíztak bennem, hittek nekem szenvedéseim idején - míg az idősebbek, okosabbnak tartván magukat, csak csúfoltak, hazugnak mondtak!"

A leánykák anyja a királyt szeretettel és szánalommal fogadta: ágrólszakadtsága s nyilvánvalóan zavarodott elméje meghatotta anyai szívét. Özvegy volt s meglehetősen szegény, éppen ezért elég szenvedést látott, hogy szíve megessék a nyomorultakon. Abban a hiszemben volt, hogy a bolond fiú elcsatangolt hozzátartozóitól vagy eltartóitól, ezért hát megpróbálta kiszedni belőle, honnan jött, avégből hogy gondoskodhassék visszaviteléről; de hiábavaló volt minden szomszéd városra s falura vonatkozó firtatása: a fiú arca s feleletei arra vallottak, hogy hírét sem hallotta a kérdezett helyeknek. Viszont komolyan és természetesen beszélt az udvari ügyekről, s többször elpityeredett, mikor a boldogult királyról, atyjáról beszélt, de mihelyt közönséges dolgokra fordult a társalgás, érdeklődése megszűnt s elhallgatott.

Az asszony ugyancsak zavarban volt, de nem hagyta annyiban. Főzés közben is különféle fortélyokon törte a fejét, hogy a fiút sarokba szorítsa, s kiszedhesse belőle igazi titkát. Beszélt neki a tehenekről, de az a füle botját sem mozdította; aztán a juhokra terelte a szót, ugyanazzal az eredménnyel. Ilyenformán az a sejtelme, hogy a gyermek pásztorfiú, szertefoszlott. Aztán beszélt malmokról, majd takácsokról, bádogosokról, kovácsokról, különféle szakmákról és mesterségekről; végül bolondokházáról, tömlöcről, menházról, de semmi eredmény, az asszony egy helyben topogott, egy szikrát se látott tisztábban; végül is csak egyvalami jöhetett szóba: a cselédi szolgálat. Úgy van, most már megtalálta a nyomot, nem lehetett más a fiú, mint holmi háziinas. Tehát ilyesmiről beszélt most már. De az eredmény leverő volt. A sepregetés témája nyilvánvalóan untatta, a tűzrakásra rá se hederített, a padlósúrolás és sikálás sem keltett benne semmi lelkesedést. Végtére a gazdasszony kétségbeesve, inkább már csak úgy tessék-lássék, a szakácskodás művészetét vetette fel. Legnagyobb meglepetésére és örömére a király arca hirtelen felderült! No lám, végre kiugrasztotta a nyulat a bokorból, gondolta, s még roppant büszke is volt cseles furfangjára s tapintatára, mellyel elérte ezt.

Fáradt nyelve most már pihenhetett; ugyanis a király beszélőkéjét a mardosó éhség s a sistergő, rotyogó fazekakból és serpenyőkből párolgó, orrcsiklandozó illat olyan ékesszólásra ingerelte holmi ínycsiklandozó fogásokról, hogy az asszony alig három perc múlva így szólt magában: "Bizony igaz, hogy kitaláltam. Konyhában segített ez, kukta volt!"

A fiú eközben csak sorolta étlapját, s olyan hozzáértéssel magyarázta, hogy a gazdasszony most már azt mondta: "Szent ég! Honnan a csudából ismerhet ennyi fogást s méghozzá ilyen finomakat? Mert merőben csak nagyurak s gazdagok asztalán előforduló holmit emleget. Ohó, már tudom! Akármilyen toprongyos kis tekergő mostan: mielőtt meggabalyodott volna, bizonyosan valami palotában szolgált. Az bizony, alkalmasint a király konyháján kuktálkodott! Mindjárt kiderül..."

Űzetve a vágytól, hogy bebizonyítsa, milyen éles eszű, azt mondta a királynak, hogy ügyeljen egy pillanatra a konyhára - még biztatta is, hogy toldja meg egy-két fogással a reggelit, ha jónak látja -, aztán kiment az udvarra, s intett a gyermekeknek, hogy kövessék. A király pedig így morfondírozott ezalatt:

"Egy másik angol királynak is volt hasonló megbízatása hajdanában, igazán nem lehet rangomon aluli olyan feladat ellátása, melyhez Nagy Alfréd is leereszkedett. Sőt megpróbálom derekasabban teljesíteni őnála; mert ő odaégette a pogácsát."

A szándék jó volt, de a kivitel alatta maradt, mert akár a másik, ez a király is csakhamar súlyos gondolatokba mélyedt, s vele is megesett ugyanaz a baleset: a főztje odakozmált. Az asszony éppen jókor toppant be, hogy a reggelit megmentse a teljes pusztulástól; a királyfit tűnődéséből kemény, de jó szándékú korholással rezzentette fel. De látva, hogy elrontott feladata miatt mily kétségbeesett, azonnal megenyhült, s máris csupa jóság volt és kedvesség.

A fiú ezután derekasan s kiadósan belakmározott, s ez felüdítette. Az étkezést az a furcsaság jellemezte, hogy mindkét fél mellőzte a rangkülönbséget, de e kegynek egyik élvezője sem vette észre, miben részesül; mert a gazdasszony - bár eredetileg csak holmi maradékot akart vetni a kis csavargónak, ahogy a többi csavargónak vagy a kutyának szokott, de az előbbi szidalom úgy égette a lelkét, hogy mindent megtett, amit megtehetett vigasztalására; így azt is, hogy a családi asztalhoz ültette a nála különbekkel együtt, emígy hangsúlyozván a felebaráti egyenlőséget. Ami pedig a királyt illeti, őt annyira bántotta a feladat elpuskázása - főleg, mert a család oly jóságos volt hozzá -, hogy a hozzájuk való leereszkedéssel óhajtotta jóvátenni ügyetlenségét - ahelyett, hogy megkövetelte volna az asszonytól s a gyermekektől, hogy állva szolgáljanak neki, amíg ő születését és méltóságát megilletően, egyedül foglalja el az asztalukat. Mindnyájuknak jót tesz, ha olykor irgalmasak vagyunk. Az asszonyt is egész napra boldoggá tette afeletti elégültsége, hogy milyen nagylelkű volt ehhez a sehonnaihoz. Szintúgy tetszelgett magának a király is, mert ily kegyesen megalázkodott egy akárki parasztasszony előtt.

Mihelyt a reggelit elköltötték, a háziasszony azt mondta a királynak, hogy mosogassa el az edényt; ez a parancsa a királyt egy pillanatra oly szörnyen megdöbbentette, hogy bizony közel volt a lázadáshoz, de aztán ezt mondta magában:

"Nagy Alfréd pogácsára vigyázott, az edényt is elmosogatta volna kétségkívül; ezért hát megpróbálom magam is."

Bizony fárasztó és kellemetlen munka volt, de végül mégiscsak elvégezte. Most aztán türelmetlen lett, folytatni szerette volna útját. Az ám, de az élelmes asszony társaságától nem szabadulhatott egykönnyen. Az asszony több apró-cseprő feladattal bízta meg, s ő el is végezte derekasan, dicséretre méltón. Aztán a kislányokkal együtt leültette, téli almát kellett hámoznia, de már ehhez oly ügyetlen volt, hogy az asszony hamarosan abbahagyatta vele, s kezébe nyomott egy henteskést, hogy fenje meg. Azután meg gyapjúfésülésre fogta, úgyhogy szegény már arról kezdett morfondírozni, hogy ő most aztán alaposan lefőzhette Nagy Alfréd királyt is az alantas cselédmunkában, aminek leírása jól hatna a meséskönyvekben vagy krónikákban, és már-már azon volt, hogy nemet mond. S amikor éppen ebéd után az asszony egy kosár macskakölyköt adott át neki, hogy vízbe fojtsa, nemet is mondott. Jobban mondva éppen azon volt, hogy tiltakozzék, mert érezte, hogy mindennek van határa. Ez a macskaölés volt az a pont - amikor közbejött valami. Ez a valami pedig nem volt más, mint John Canty - házalóbatyuval a hátán - és Hugo.

A király a két zsiványt a nagykapu felé közeledtükben pillantotta meg, mielőtt azok észrevették volna. Így hát arról a bizonyos határról egy szót se szólt, fogta a macskás kosarat, csendben, szó nélkül kiment a hátsó kapun, és sietve vágott neki a ház mögött egy szűk utcának.

A háztól már magas sövény választotta el, s bár halálosan félt, mégis teljes erejéből loholt a távoli erdő felé. Hátra se nézett, míg el nem érte az erdő szélét. Akkor visszafordult - s hát két embert látott messzire maga mögött. Ez elég volt; dehogy várta meg, hogy alaposabban szemügyre vehesse őket! Csak nyakába vette a lábát, s futott, míg be nem ért az erdő sűrűjébe. Ott megállt, abban a hitben, hogy most már kellő biztonságban van. Feszülten figyelt, de mélységes és ünnepélyes csend volt - sőt félelmetes és lélekszorongató. Csak egyszer-egyszer fogott fel a füle hangokat, de ezek oly távoliak és rejtelmesek voltak, mintha nem is valóságos hangok volnának, hanem kísértő lelkek panaszos nyöszörgései. Ilyenformán e zajok még félelmetesebbek voltak, mint maga a csendesség.

Eleinte az volt a szándéka, hogy itt marad estig; de izzadt testét rövidesen átjárta a hideg, s kénytelen volt mozogni, hogy felmelegedjék. Nekivágott hát egyenesen az erdőnek, remélve, hogy hamarosan megtalálja az utat. De csalódott. Ment, mendegélt, egyre beljebb; s minél tovább jutott, az erdő annál sűrűbbé vált. A sötétség is egyre sűrűbb lett, s a király egyszer csak arra ébredt, hogy ráesteledett. Borzadt még a gondolattól is, hogy ezen a rémületes helyen kell éjszakáznia. Lépteit szaporázta, de csak kárára, mert nem láthatta tisztán, hova lép. Következésképpen csak csetlett-botlott a gyökerek közt, s meg-megakadt tüskékben, iszalagokban.

Hogy megörült, amikor végre észrevett valami pislákoló világot! Óvatosan közelített, minduntalan megállt, körülnézett s figyelt. Valami hitvány kis viskó üvegtelen ablakából jött a világosság. Most valami hangot hallott, s majdhogy el nem futott, s el nem bújt ijedtében. De szándékát hirtelen megváltoztatta, mert mintha imádkoztak volna odabent. Az ablakhoz lopakodott, lábujjhegyre ágaskodott s bekukucskált. A szoba kicsi volt; padlója maga az istenadta föld, a használattól jó keményre döngölve. Egyik sarkában szalmafekhely, egy-két rongyos pokróccal; mellette veder, kupa, tál s két-három fazék, serpenyő; volt még egy falóca is meg egy háromlábú szék. A tűzhelyen rőzsetűz maradéka hamvadozott. Egy kis oltár előtt, egyetlen gyertya világában öregember térdelt, mellette, holmi vén faládán, nyitott könyv feküdt s egy emberi koponya. Szálas, csontos testalkatú öregember volt, haja s szakálla igen hosszú s hófehér; nyakától bokájáig érő báránybőr ruhába öltözve.

"Bizonyára egy szent remete!" - mondta magában a király. Végre rámosolygott a szerencse!

A remete feltápászkodott a térdelésből, s a király bekopogott. Öblös hang válaszolt:

- Lépj be! De hagyd odakint a bűnt, mert szent hely az, ahova belépsz!

A király belépett s megállt. A remete rámeresztette izzó, zaklatott szemét, s így szólt:

- Ki vagy?

- A király - hangzott a felelet nyugodt egyszerűséggel.

- Isten hozott, király! - kiáltott fel lelkesen a remete. Aztán lázas jövés-menés közben s folyton hajtogatva: - Isten hozott! Isten hozott! - odaigazította a fapadot, a királyt a tűzhelyhez ültette, némi rőzsét vetett rá, s aztán ideges léptekkel kezdte fel s alá méregetni a szobát.

- Isten hozott. Ó, sokan kerestek oltalmat itt, de méltatlanok voltak, s elkergettem őket. De egy király, ki eldobja koronáját, s méltóságának hívságos csillogását megveti, testét pedig rongyokkal fedezi, hogy életét a kegyességnek s a test sanyargatásának szentelje: az méltó erre, annak jár az istenhozott! Az menedéket kap itt holta napjáig!

A király sürgősen közbeszólt; hogy magyarázkodjék, de a remete ügyet sem vetett rá, alkalmasint nem is hallotta meg, csak rótta-rovogatta fel s le az útját, egyre hangosabb s dörgedelmesebb beszéddel:

- S te békességre lelsz itten! Senki fia fel nem fedezi rejtekhelyedet, hogy esdeklésével akarjon visszatérésre bírni ama léha és hívságos világba, melynek elhagyására az Úr indított. Itt majd imádkozol, elmélyedsz az írásban, elmélkedsz a földi világ bolondságain, csalárdságain, amaz eljövendő világ malasztjain. Fakéreg és erdei gyökerek lesznek a táplálékod, s naponta ostorozással sanyargatod a testedet, hogy lelked megtisztuljon. Szőrcsuhát viselsz pőre testeden, csak vizet iszol, s békességed lészen, ó, teljes békességed! S aki majd keresésedre jő, csalatkozva fordul vissza: téged többé nem találhat meg, s nem háborgathat!

Az öreg, folyton járkálva, végre halkabban beszélt, majd suttogásra fogta hangját. A király megragadta az alkalmat, hogy előhozakodjék a maga bajával. S tette ezt nyugtalanságtól, félelemtől ihletett ékesszólással; de a remete csak motyogott tovább, s rá se hederített. Majd mindig motyogva, odament a királyhoz, s így szólt nagy fontoskodva:

- Pszt! Mondok neked egy titkot! - már oda is hajolt, hogy közölje, de visszahőkölt, s hallgatózó állásba dermedt; aztán egy-két perc múlva lábujjhegyen odament az ablaknyíláshoz, fejét kidugta, s ezt súgta a fülébe: - Én arkangyal vagyok!

A király rettentőn megijedt, s azt mondta magában:

"Engedne Isten vissza a tolvajok közé! Mert lám, egy őrült vénember foglya vagyok!" - szorongása nőttön-nőtt, s arcáról is világosan lerítt. A remete lázas suttogással folytatta:

- Látom, érzed varázserőmet! Orcádon a megdöbbenés! Te nem juthatsz be ebbe a varázslatos világba, ezzel ne is ámítsd magad, mert ez magának a mennynek varázsköre! Én felszállok, s visszatérek egy szempillantás alatt. Ehelyt váltam arkangyallá, most öt esztendeje: mennyből küldött angyalok ruházták rám e csodálatos hatalmat. Jelenlétük ezt az odút elviselhetetlen ragyogással töltötte meg! S ők letérdeltek előttem, király! Bizony, letérdepeltek! Mert én náluk is nagyobb voltam. Jártam a mennyek csarnokában, a pátriárkákkal társalogtam. Érintsd csak a kezem - ne félj -, érintsd csak meg! Így! Most olyan kezet érintettél, mely Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal szorított kezet! Bizony, jártam én az aranycsarnokokban, s szemtől szembe láttam az Istenséget! - most pihenőt tartott, hogy fokozza a hatást; majd arca hirtelen színt váltott, újra talpra szökött, s keserű dühvel mennydörögte: - Az vagyok, az, arkangyal, de csak arkangyal! Én, aki pápa lehettem volna! Mert ez az igazság. Égi szózat mondá meg, álmomban, húsz esztendeje. Ó, igen, bizony úgy volt, hogy pápa leszek, hiszen az Ég mondta, hogy az leszek - de a király feloszlatta rendházunkat, s engem, szegény, ágrólszakadt szerzetest, világgá űztek, hatalmas küldetésemtől megraboltak! - itt ismét mormogni kezdett, homlokát ököllel csapdosta, tehetetlen dühében hol egy-egy szörnyű mérges átkot cifrázva, hol ezt hajtogatva csüggetegen:

- Ezért vagyok csak holmi arkangyal - én, aki pápa lehettem volna!

Így folytatta egy óra hosszat, s azalatt a szegény kicsi király csak ült egyhelyben, s szenvedett. Aztán az öreg őrjöngése hirtelen eloszlott, s maga lett a szelídség. Hangja nyájasra vált, felhőiből leereszkedett, s most már oly egyszerűen és emberien kezdett csevegni, hogy egykettőre teljesen megnyerte a király szívét.

A vén szentember a fiút közelebb igazította a tűzhöz, s kényelmesebben helyezte el; kisebb karcolásait, horzsolásait hozzáértő, gyöngéd kézzel megorvosolta, aztán meg hozzálátott a vacsorakészítéshez - és közben folyton mesélt, jóízűen, egyszer-egyszer megsimogatta a fiúcska arcát, megbúbolta a fejét, s mindezt olyan szelíden és babusgatóan, hogy hamarosan minden arkangyal okozta rémületét és irtózatát az ember iránti tiszteletté s szeretetté változtatta benne.

Így tartott ez a boldog állapot, amíg kettesben megvacsoráztak; majd a remete, miután imádkozott az oltár előtt, ágyba fektette a fiút egy kicsi fülkében, s olyan szerető becézéssel, babusgatással takargatta be, mint egy anya; így hagyta ott egy búcsúsimogatással, s ült le a tűz elé, s szórakozottan kezdte piszkálni a parazsat. De hirtelen abbahagyta, aztán az ujjaival bökdösni kezdte a homlokát, mintha valami elillant gondolatát igyekezett volna visszaidézni. De úgy látszott, sehogy sem boldogult. Majd egyszerre felpattant, belépett vendége fülkéjébe, s így szólt:

- Te király vagy?

- Király! - hangzott álmosan a felelet.

- Milyen király?

- Anglia királya!

- Angliáé? Akkor hát Henrik halott!

- Ó, jaj, bizony! Én a fia vagyok.

A remete arca rémítően elborult, s bosszút lihegve, keményen ökölbe szorította csontos kezét. Néhány percig állt így, ziháló mellel, aztán rekedten szólt:

- Tudod-e, hogy ő juttatott minket koldusbotra, s tett földönfutóvá?

Feleletet nem kapott. Az öreg a fiú fölé hajolt, belebámult nyugodalmas arcába, s figyelte egyenletes lélegzését.

- Alszik, mélyen alszik! - állapította meg; arcáról eltűnt a sötét felhő, s valami kaján gyönyörűség ült ki a helyére. Az alvó fiú arcán most mosolygás derengett. S a remete ezt morogta:

- Lám, boldog a fickó! - elfordult tőle, s elkezdett fel s alá járkálni nagy titokzatosan, mintha valamit keresne; hol megállt s fülelt, hol a fejét forgatta ide-oda, és egy-egy sebes pillantást vetett az ágy felé, s közben folyton motyogott, makogott magában. Végre megtalálta, amit keresett - egy rozsdás henteskést meg köszörűkövet. Visszalopózott a tűz mellé, leült, s szépen fenegetni kezdte a kést a kövön, folyton pusmogva, makogva, fel-felkiáltva. A szél sóhajtozva járta keresztül az elhagyott viskót, s messziről el-elhozta az éjszaka titokzatos hangjait. Repedésekből és likakból vakmerő egerek s patkányok fénylő szemei kandikáltak az öregre, de ő csak folytatta munkáját lázasan, elmerülve, s mindebből semmit sem vett észre.

Időnként végighúzta hüvelykujját a kés élén, s megelégedetten bólogatott hozzá.

- Már élesedik - mondta -, az ám, már élesedik!

Az idő múlásával nem törődött, csak dolgozott nyugodtan tovább, elszórakozva gondolataival, melyeket olykor ki is mondott:

- Az apja tett tönkre, ő nyomorított meg bennünket, s most elenyészett az örökös tűzben! Tőlünk megmenekült, de Isten akarata - igen, igen, az Isten, ne pereljünk vele. Ám a tűztől nem menekült! Nem, a könyörtelen, irgalmatlan, emésztő lángoktól, nem menekült! Azok pedig örökkévalók!

S így köszörült, köszörült tovább; s közben mormogott, vagy rekedten fel-felkacagott, majd ismét szavakban tört ki:

- Az ő apja tette mindezt! Csak arkangyal vagyok - de ha ő nincs, pápa volnék!

A király megmoccant. A remete nesztelenül az ágyához ugrott, letérdelt, s a fekvő gyermek fölé hajolva döfésre emelte kését. A fiú megint mozdult egyet; szeme egy pillanatra kinyílt, de értelem nem volt benne: semmit sem látott, s a másik percben már nyugodt lélegzése mutatta, hogy álma ismét mélyre fordult.

A remete egy ideig ugyanebben a helyzetben, lélegzetét is visszafojtva figyelt, majd lassan leeresztette a karját, és eloldalgott, mondván:

- Éjfél már régen elmúlt; nem volna jó, ha kiáltana, mert véletlenül erre haladhat valaki.

Odúját körülfutkosta, s hol innen, hol onnan egy-egy darab rongyot szedett fel; aztán visszalopózott, s gondosan, nagy elővigyázattal összekötözte a fiú bokáját anélkül, hogy felébresztette volna. Aztán a csuklóit is össze akarta kötözni, s többször is megkísérelte keresztbe tenni, ám a fiú mindig éppen akkor, amikor a kötél már-már rákerült, elhúzta hol az egyik, hol a másik kezét, de végül, amikor az arkangyal már közel volt a kétségbeeséshez, a fiú magától tette keresztbe őket - s a másik pillanatban már rajta is volt a hurok. Aztán a remete áthúzott egy rongyot a fiú álla alatt, s a feje tetején megcsomózta - persze óvatosan, fokról fokra, s oly ügyesen bogozta-göcsözte össze, hogy a fiú közben békésen aludt, s még csak meg sem mozdult.

Az öregember macska módra görnyedve elosont, majd lopakodva vitte oda az alacsony padot. Fél testével a derengő, pislákoló világosságban, félig árnyékban ült, s mohó szemét az alvó fiúra meresztve türelmesen virrasztott fölötte, nem érezte az idő múlását. Kését csendesen köszörülgette, motyogott, és kuncogott hozzá. S ahogy ott ült ebben a világításban s ebben a testtartásban, semmihez sem hasonlított jobban, mint egy iszonyú pókhoz, mely holmi boldogtalan, megkötözött, tehetetlenné beszőtt rovarra feni a fogát.

Jó idő múlva az öreg, még mindig meredt bámulásban - noha már semmit sem látott, mert lelke álomszerű révületbe került - észrevette, hogy a fiú szeme nyitva van! Tágra nyitva, s dermedt rémületben mered a késre. A kielégülő Sátán mosolya suhant át az öregember arcán, s anélkül hogy megmozdult vagy foglalatosságát abbahagyta volna, így szólt:

- VIII. Henrik fia, imádkoztál-e?

A fiú tehetetlenül vergődött kötelékeiben, s egyszersmind fojtott kiáltást kényszerített ki összeszorult állkapcsai között, amit a remete igenlő válasznak fogott fel.

- Akkor hát imádkozz újra! Mondd el a haldoklók imádságát!

A fiú testét borzongás rázta meg, s arca elsápadt. Újra vergődni kezdett, hogy kiszabadítsa magát, hánykolódva jobbra-balra, iszonyú elszántan, dühödten, kétségbeesve, de hasztalanul, mert a kötelék nem engedett. S ezalatt a vén szörnyeteg csak vigyorgott rá, csak bólogatott elégedetten, s fente-fente a kését, effélét mormogva hozzá:

- Egyre fogynak hátralevő perceid! Minden perc drága! Mondd el a haldoklók imádságát!

A fiú kétségbeesetten nyögött fel, aztán abbahagyta a vergődését, s csak lihegett tehetetlenül. Könnyei kibuggyantak, s egymás után peregtek végig az arcán. De ez a szívettépő látvány cseppet sem enyhítette a megveszekedett vénember vérszomját.

Most már derengett a hajnal; a remete észrevette, s rikácsolva, hangjában ideges félelemmel mondta:

- Hej, nem élvezhetem tovább ezt a mennyei gyönyörűséget! Az éj egykettőre tova. Mintha egyetlen pillanat lett volna, egyetlen pillanat! Mért nem tartott egy esztendeig!? Te egyházrabló ivadék, hunyd be búcsúzó szemed, ha félsz ránézni a...

A többi tagolatlan makogásba veszett. A vénember, kezében a késsel, térdre rogyott, s ráhajolt a nyöszörgő fiúra... De ha! Mily hangok a kunyhó közelében?! A kés kiesett a remete kezéből. A fiúra juhbőrdarabot vetett, s remegve felugrott. A hangok erősödtek, most már nyersen, fenyegetően. Aztán dördülések és segélykiáltások, majd gyors, távolodó lépések dobaja. De utána mindjárt mennydörgő ütések a kunyhó ajtaján s ordítozás:

- Hó-ó-ó-ha! Nyisd már ki! De gyorsan, a pokolbeli ördög nevében!

Ó, a legáldottabb muzsika volt, mely valaha is felcsendült a király fülében. Mert Miles Hendon hangja volt!

A remete tehetetlen dühében fogát csikorgatva, gyorsan kisurrant a hálókamrából, s az ajtót becsukta maga után; a király pedig az alábbi beszélgetést hallhatta a "Kápolná"-ból:

- Áldást, békességet, tisztelt uram! Hol a fiú - a fiam?

- Miféle fiú, jó ember?

- Miféle fiú? Ne hazudozz nekem, pap uram, s ajánlom, ne járasd velem a bolondját! Nem olyan kedvemben vagyok. Csak itt a közelben csíptem el a zsiványokat, akikről feltételeztem, hogy ők rabolták el tőlem, s vallomásra bírtam. Azt mondták, hogy újra megszökött, s a küszöbödig követték. A lábnyomát is megmutatták! Vigyázz! A tréfából elég, szent férfiú, ha nem adod elő... Hol a fiú?

- Ó, jó uram, alkalmasint arra a rongyos, királykodó csavargóra gondolsz, ki éjszakára nálam húzta meg magát! Ha ezzel volna dolgod megmondhatom: csak elszalajtottam valahová. Jön is vissza hamar!

- Hamar? Milyen hamar? Ne húzd az időt! Nem érném utol még? Mondd, milyen hamar jön vissza?

- Ne törd magad; egykettőre itt lesz!

- Jól van, megpróbálok várni. Megállj! Azt mondtad, hogy elszalasztottad valahová, te? Hát ez tiszta hazugság, hisz nem ment volna. Megtépte volna vén szakálladat, ha ilyen tiszteletlenségre vetemedtél volna. Hazudtál koma, biz' isten, hazudtál! Nem ment volna el se neked, se más emberfiának.

- Emberfiának nem is, alkalmasint - de én nem vagyok ember!

- Hát mi? Az isten szerelmére, mondd hát, mi vagy?

- Az titok - s vigyázz, el ne áruld! Én arkangyal vagyok!

Erre aztán rikkantott is valami szörnyűt Miles Hendon - a körülményekhez képest nem is egészen szentségtelent -, s aztán megtoldotta:

- Az már más! Most már megértem a fiú szolgálatkészségét! Mert annyi szent, hogy közönséges halandó alantas szolgálatára se kezét, se lábát nem mozdította volna! De a mindenségit, egy arkangyal parancsát még a királynak is teljesítenie kell! Hadd, hogy... pszt! Micsoda zaj ez?

Ezalatt a kicsi király hol rémülettől borzongva, hol reménységtől repesve feküdt ágyában, s teljes erejéből azon igyekezett, hogy hangosan nyögjön, s Hendon meghallhassa, de keserűen kellett tapasztalnia, hogy erőlködése kárba vész, nincs semmi hatása. De most hű szolgájának az utóbbi megjegyzése úgy érte, mint haldoklót a friss mezők éltető fuvallata; megint erőlködni kezdett tehát, éppen mikor a remete ezt mondta:

- Zaj!? Én csak a szelet hallom.

- Lehetséges, az volt. Úgy van, kétségtelenül a szél volt. Mintha eddig is hallottam volna, gyengén, ha! Már megint! Ez nem a szél! Be furcsa hang! Gyerünk csak, nézzük meg, honnan jő...

A király szíve most már majd kiugrott örömében. Lankadt tüdeje megtette, amit megtehetett - most már reménységgel -, de betömött szája s a rádobott birkabőr alaposan megbénította erőfeszítéseit. A remete következő szavaitól meg végképp elcsüggedt szegényke:

- Á, kívülről jön! Gondolom, abból a bozótból, ott! Gyere, hadd mutassam meg!

A király hallotta, hogyan lépnek ki beszélgetve ketten, azt is, mint enyészik gyorsan lépésük zaja - egyedül maradt baljós, nyomasztó, rémítő csendben, egyedül.

Örökkévalóságnak tetszett, míg újra közeledő lépéseket és hangokat hallott - de ezúttal valami új hangot is, ami nyilvánvalóan nem volt más, mint paták dobogása. Aztán jól kivehette Hendon szavát:

- Nem várok tovább. Nem várhatok! A fiú eltévedt a sűrű erdőben. Melyik irányba ment? Mutasd meg nekem, egy-kettő!

- Meg én, azaz várj! Veled megyek.

- Jól van, gyere. Lám, lám, biz' isten jobb vagy, mint amilyennek látszol. Úgy éljek én, nem hiszem, hogy akadna nálad nagylelkűbb arkangyal. Akarsz-e lovagolni? Hát csak ülj fel erre a kicsi csacsira - a gyereké -, vagy szent lábszáraid inkább ezen a roskadt öszvéren vetnéd át, melyet magamnak szereztem - még úgy is sokba került volna, ha egy vacak rézgarasnak egyhavi kamatját adom érte, amennyit egy munkátlan üstfoltozó fizetne egy rézgaras után.

- Nem, nem. Ülj csak az öszvérre, a szamarat pedig vezesd. Jobban bízom a magam lábában, majd gyalog megyek.

- Akkor hát kérlek, vigyázz a kisebbik állatra, míg én nekiveselkedem, s felmászom valahogy a nagyobbra.

Erre rúgkapálás, puffogás, topogás következett eget verő káromkodások kíséretében, azután egy keserves átkozódás - nyilván az öszvérnek szólt, mely alkalmasint végre megtört, abbahagyta a rúgkapálást, s úgy látszott, hogy pillanatnyilag megszűnt az ellenségeskedés.

A megkötözött kicsi király leírhatatlan kétségbeeséssel hallgatta ezeket a hangokat s a lépések távolodását. Most már minden reménye elhagyta, s szívét teljes reménytelenség fogta el.

"Egyetlen barátomat becsapta, s lerázta nyakáról - gondolta -, ő pedig visszatér és..."

Ismét eszeveszetten kezdett vergelődni kötelékei között, míg végre lerázta magáról a fojtogató juhbőrt.

S akkor hallotta, hogy az ajtót kinyitják! Ez a zaj még a velőt is megfagyasztotta benne - mintha már torkán érezte volna a kést. Rémületében behunyta a szemét, majd újra kinyitotta: John Canty és Hugo állt előtte.

- Hála istennek - kiáltotta volna, ha az álla fel nincs kötve.

Egy-két pillanat múlva tagjai szabadok voltak, üldözői kétfelől karon ragadva kirángatták, s magukkal hurcolták az erdőbe.

"Első Fufu király" tehát újra együtt csatangolt a zsiványokkal és földönfutókkal, goromba tréfáik és aljas csipkelődéseik céltáblájaként, és sűrűn szenvedve a különféle megaláztatásokat Canty és Hugo kezétől, valahányszor a kapitány csak hátat fordított nekik.

Cantyn és Hugón kívül senki sem haragudott rá igazán. Sőt egyikük-másikuk még szerette is, s mindnyájan csodálták bátorságát, talpraesettségét. Két-három nap alatt Hugo, akinek őrizetére és felügyeletére bízták, mindent megtett, amit csak tehetett, hogy a fiút alattomban gyötörje. Esténként, a szokásos tivornyák idején, azzal szórakoztatta a társaságot, hogy amúgy véletlenül kisebb-nagyobb bántalmakkal illette. Kétszer rálépett a lábára - persze véletlenül -, a király pedig, ahogy ez már méltóságához illett, megvetést és közömbösséget erőltetett magára. De amikor Hugo harmadszor is megszerezte magának ezt az örömöt, a király egy fütykössel - a banda legnagyobb gyönyörűségére - földre sújtotta. Hugót úgy elöntötte a düh és a szégyen, hogy felugrott, felragadta a fütyköst, és eszeveszetten rontott neki kis ellenfelének. Azonnal kört formáltak a két gladiátor köré, biztatni kezdték őket. De szegény Hugónak nem volt semmi szerencséje. Csapkodó és hadonászó inasverekedése vajmi gyengének bizonyult olyan ellenféllel szemben, akit Európa legelső vívómesterei oktattak mindenféle vívófogásra és a kardforgatás fortélyaira. A kicsi király fürgén és kecsesen küzdött, és olyan könnyen és pontosan fogta fel s hárította el az ütések zuhatagát, hogy a bámészkodók tarka hada csak úgy tombolt a lelkesedéstől. S valahányszor gyakorlott szeme egy-egy rést fedezett fel, és egy-egy villámgyors ütése zúgott le Hugo fejére, az ujjongásnak és rivalgásnak olyan vihara támadt körülötte, hogy egyenesen gyönyörűség volt hallani.

Tizenöt perc múlva Hugo összeverve, megtépázva, könyörtelen kacagásorkán céltáblájaként kullogott el a küzdőtérről. A párbaj sértetlen hősét pedig az ujjongó tömeg vállra kapta, és úgy vitte a kapitány elé, a díszhelyre, s ott nagy ceremóniával "Kakaskirály"-lyá koronázták. Előbbi alantasabb címét pedig eltörölték, s száműzetésre szóló határozatot hoztak mindazok ellen, akik régi címét kiejtenék.

De minden abbeli kísérletük, hogy a királyt a banda hasznot hajtó tagjává tegyék, kudarcba fulladt. Csökönyösen vonakodott bármit is tenni, sőt állandóan szökni próbált. Visszatérésének első napján belökték egy őrizetlen konyhába. De nemcsak hogy üres kézzel tért vissza, hanem még fel is akarta verni a házbelieket. Aztán egy üstfoltozóval küldték el, hogy segítsen a munkájában, de nem akart dolgozni. Sőt saját forrasztóvasával esett neki az üstfoltozónak. Végül is Hugónak és az üstfoltozónak más dolga sem volt, mint vigyázni, hogy meg ne szökjék. Ő pedig királyi méltóságának villámaival sújtott le mindazok fejére, akik szabadságában korlátozták, vagy pedig valami munkára akarták fogni. Egyszer megint csak Hugo őrizete alatt küldték el egy toprongyos asszonnyal s egy beteg csecsemővel koldulni. De az eredmény nem volt valami biztató: esze ágában sem volt, hogy a koldusok szószólója legyen, vagy munkájukból bármi más módon kivegye részét.

Így telt el néhány nap, s a csavargóélet nyomorúsága, terhei, szennye és aljassága fokról fokra olyan elviselhetetlen lett a szegény kis fogolynak, hogy már-már úgy érezte: a remete késétől való megszabadulása halálát legfeljebb csak késlelteti.

De éjjelenként álmában elfelejtette mindezt; a trónján ült, s ismét uralkodó volt. Ez természetesen csak fokozta az ébrenlét gyötrelmeit. Szenvedése a bandába való visszatérése és Hugóval való verekedése közti napokban lett csak igazán keserű és egyre nehezebben elviselhető.

A verekedés után való reggel Hugo bosszút szomjazva kelt fel. Különösen két terv foglalkoztatta. Az első, hogy a fickó büszkeségét megtörje, és képzelt királyságában kegyetlenül megalázza; s ha ez nem sikerülne, akkor ott volt a másik terve, mégpedig az, hogy valami bűnt fog a királyra, s aztán a törvény könyörtelen kezére juttatja.

Az első terv végrehajtására legalkalmasabbnak mutatkozott "kilist" csinálni a király lábára. Bizonyos volt benne, hogy ez aztán alaposan megalázza; mihelyt a "kilis" elmérgesedik, Canty segítségével majd arra fogják kényszeríteni, hogy a lábát mutogassa az országúton, és alamizsnát kunyeráljon. "Kilis"-nek a mesterségesen előidézett tályogot nevezték. A "kilis" előidézéséhez e művelet mestere oltatlan mészből pépet csinált, szappant, vasrozsdát kevert bele, rákente egy darab bőrre, amelyet aztán szorosan a lábra kötöttek. Ez természetesen úgy felmarta a bőrt, hogy a helyén szörnyűséges seb keletkezett. Még vért is kentek a seb környékére, mely megalvadt, és sötét, iszonyú színt öltött. Végül mocskos rongyokkal bepólyálták, de úgy, hogy az undok kelevény kilássék alóla, s a járókelőknek megessék a szíve.

Hugo segítségül hívta az üstfoltozót, akit a király a forrasztóvassal megtáncoltatott; magukkal vitték a fiút üstfoltozni, s mihelyt a tábor látókörén túljutottak, leteperték, s míg az üstfoltozó lefogta, Hugo a pépet szorosan a lábszárára kötötte.

A király tombolt és dühöngött, s akasztófát ígért mind a kettőnek, mihelyt a kormánypálcát újból kezébe kapja, de azok keményen szorították, tehetetlen vergődésén csak röhögtek, s gúnyolódtak fenyegetésein.

Így folyt a dolog, amíg a kenőcs csípni nem kezdte, s művük hamarosan tökéletes is lett volna, ha közbe nem jön valami. De közbejött: éppen akkor jelent meg a tett helyén a "rabszolga", az, aki szónoklatában lefestette Anglia törvényeit; véget vetett a gyalázatnak, s letépte az ocsmány pépes kötést.

A király el akarta kérni szabadítója fütykösét, hogy a két zsiványt ott a helyszínen elpáholja, de a fickó úgy vélekedett, hogy ez bajt hozhat rájuk, hagyják a dolgot estére, amikor az egész banda együtt lesz, és senki idegen nem mer majd beleavatkozni a leszámolásba. A kis társaságot visszavitte a táborba, és jelentette az ügyet a kapitánynak. Miután ez meghányta-vetette a dolgot, úgy határozott, hogy a királyt ne vigyék ezentúl koldulni, mivel napnál világosabb, hogy jobb és előkelőbb pályára hivatott; a koldus-rangból felemelte, és tolvajjá léptette elő.

Hugo öröme határtalan volt. Azelőtt is ösztönözte már a királyt lopásra, de mindig hiába; most azonban nem lehet baja vele, hiszen a király álmában nem merne ellenszegülni a főhadiszállásról érkező határozott parancsnak. Így hát aznap délutánra portyázást eszelt ki: annak során majd csak a törvény kezére juttatja a királyt. Mindezt persze ügyes fortéllyal, a véletlen látszatát keltve akarta végrehajtani. A "Kakaskirály" ugyanis most annyira népszerű, hogy a banda nem valami kesztyűs kézzel bánnék egy népszerűtlen tagjával, ha kiderülne róla, hogy csalárdul a közös ellenség, a törvény kezére juttatta a királyt.

Szép volt a terv; Hugo idejekorán átruccant áldozatával egy szomszéd faluba, s kettesben rótták az utcákat, egyiket a másik után; egyikük éles szemmel várt az alkalomra, hogy aljas tervét megvalósítsa, a másik ugyanilyen éles szemmel figyelt, mikor szökhetnék meg örökre e gyűlölt fogságból.

Mindkettő elszalasztott néhány közepesnek ígérkező alkalmat, mert szívük legmélyén ezúttal bizonyos sikerre vágytak, s nem akartak bizonytalan kimenetelű vállalkozásba kezdeni.

Először Hugónak kínálkozott alkalom. Egy asszonyság közeledett duzzadt, gazdagon megrakott kosarával. Hugo szemében kaján öröm csillant, amikor így szólt magában: "Egy életem, egy halálom! Ha ezt most rád tudom fogni, isten óvjon téged, Kakaskirály!" Látszólag türelmesen, de belül izgalomtól égve várt, várt, amíg az asszony közelükbe ért, s eljött a pillanat, aztán hirtelen odafordult a királyhoz, s azt súgta:

- Várjál itt, míg vissza nem jövök! - aztán áldozata után lopakodott.

A király szíve örömtől repesett: most végre megszökhet, ha Hugo elég messzire követi áldozatát...

De nem volt szerencséje. Hugo az asszony mögé lopakodott, kikapta a csomagot a kosárból, s szaladt vele vissza, zsákmányát futtában egy rongyos takaróba bugyolálva. De keletkezett is egyetlen szempillantás alatt óriási lárma! Mert az asszony rögtön észrevette kosarának hirtelen megkönnyebbedését, ha magát a tolvajt nem is látta. Hugo pedig meg nem állt, csak a király kezébe nyomta a batyut, és így szólt:

- Siess utánam a többiekkel, és kiabálj: "Tolvaj, tolvaj!" - de vezesd őket rossz irányba!

A következő percben Hugo bekanyarodott egy girbegurba utcába, majd pár pillanat múlva ártatlan és közömbös képpel újból felbukkant a színen, s egy oszlop mögé állt, hogy onnan figyelje a történendőket.

A felháborodott király tüstént földhöz csapta a batyut, hogy a takaró éppen akkor esett le róla, amikor az asszony odaért, nyomában az egyre sűrűsödő sokasággal. Egyik kezével megmarkolta a király csuklóját, a másikkal pedig a csomagot kapta fel, miközben hatalmas szidalomzáport zúdított a fiú fejére, aki hiába igyekezett markából kiszabadulni.

Hugo éppen eleget látott; ellenségét elfogták, s bizonyosan a törvény kezére jut. Elillant hát boldogan kuncogva, s a tábor felé vette útját, az otthon elmondandó legtetszetősebb hazugságot forgatva fejében.

A király pedig továbbra is az asszony erős markában vergődött, s időnként felkiáltott:

- Engedj el, te ostoba teremtés! Nem én fosztottalak meg silány holmidtól!

Közben a tömeg valóságos gyűrűt alkotott körülöttük; fenyegették a királyt, s mindenféle csúfságot kiáltoztak feléje. Egy bőrkötényes, hatalmas, feltűrt ingujjú kovácsmester furakodott most hozzá, hogy jól elverje, de hirtelen hosszú kardpenge villant, s lapjával hatalmas erővel csapott le az ember karjára, furcsa tulajdonosa ugyanakkor így szólalt meg nagy barátságosan:

- Jó emberek! Viselkedjünk csak finomabban! Csak semmi harag és káromkodás! Ez törvényre tartozó ügy, senki hivatlan ne avatkozzék bele! Ereszd el a fiú kezét, jó asszony!

A kovácsmester egyetlen pillantással végigmérte a marcona katonát, aztán maga elé dörmögve elkullogott, miközben egyre tapogatta a karját; az asszony pedig kelletlenül eleresztette a fiú csuklóját. A tömeg görbe szemmel nézte ugyan az idegent, de jobbnak látták hallgatni. A király ekkor szabadítója mellé ugrott, s kipirult arccal és csillogó szemmel így kiáltott:

- Csúnyán elmaradtál, de most éppen jókor jöttél, Miles lovag! Vágd ezt a csűrhet darabokra!

Hendon elfojtotta mosolyát, a király füléhez hajolt, s úgy súgta:

- Csak csendesen, felség! Óvatosan forgasd a nyelvedet, sőt legjobb, ha egyáltalán nem is forgatod! Bízzál bennem, s ne félj, minden jól végződik.

Azután így szólt magában: "Miles lovag! Istenuccse! Teljesen elfelejtettem, hogy lovag vagyok! Teringettét! Be csodálatosan emlékszik ez a gyermek különös hóbortjaira!... Üres és nevetséges cím az enyém, de megszolgálni mégsem volt kicsi dolog! S azt hiszem, nagyobb dicsőség ködlovagnak lenni az ő Árnyék és Álomkirályságában, mint akár grófnak holmi valódi királyságban!"

A tömeg egy közelgő poroszlónak engedett utat, aki éppen vállon akarta ragadni a királyt, mikor Hendon megszólalt:

- Csak lassan, barátom! Vedd el a kezedet! A fiú szépen követni fog, felelek érte. Vezess, s mi követünk.

Elöl ment a poroszló a batyus asszonnyal, mögötte Miles és a király, nyomukban a sokaság. A király lázadozni akart, de Hendon halkan így szólt hozzá:

- Gondold meg, felség! A törvényeket magad alkotod, felséges akaratoddal! Most éppen kútfejük szegje meg őket? Hogy kívánjon akkor engedelmességet alattvalóitól? A látszat az, hogy törvénysértés esett; ha a király majd ismét trónján ül, vajon megbánással fog-e emlékezni arra a percre, mikor látszólag alattvaló volt, s mint ilyen alárendelte magát saját törvénye hatalmának?

- Igazad van. Ne szólj többet. Meg fogod látni, hogy Anglia királya, míg közembernek számít, éppúgy engedelmeskedik a törvénynek, ahogy alattvalóitól megköveteli!

Amikor az asszonyt a bíró előtt vallomástételre szólították, megesküdött, hogy a vádlottak padján ülő kis bűnös követte el a lopást; mivel senki sem volt, aki az ellenkezőjét bizonyította volna, a kis királyt továbbra is vádlottként kezelték. A csomagot most kigöngyölték: kövér sült malac volt benne. A bíró arca hirtelen elborult, Hendon pedig elsápadt, s testét a rémület villámcsapás módján járta át, de a király mozdulatlan maradt, tudatlansága s a törvényben való járatlansága megkímélte az ijedtségtől. A bíró töprengett egy vészjósló percig, majd az asszonyhoz fordult:

- Mennyit ér szerinted ez a jószág?

Az asszony meghajolt, és így felelt:

- Három shillinget és nyolc pennyt, méltóságos bíró úr, hazudnék, ha egy pennyvel is kevesebbnek mondhatnám.

A bíró feszengve nézett végig a hallgatóságon, majd odaszólt az őrnek:

- Ürítsd ki a termet, s zárd be az ajtókat!

Így is történt. A teremben nem maradt más, csak a két hivatalos személy, a vádlott és a vádló, no meg Miles Hendon. Ez utóbbi mereven és sápadtan állt, homlokát kiverte a hideg veríték, majd patakokban folyt le arcán. A bíró újból az asszonyhoz fordult, és elérzékenyült hangon így szólt:

- Szegény, tudatlan fiú ez, kit talán az éhség sarkallt e tettre, hiszen a szegényekre most kemény idők járnak, s láthatod, hogy a fiúnak nincs gonosz arca... De ha az éhség hajtja az embert!... Jó asszony, tudod-e, hogy aki tizenhárom és fél penny értékén felül lop, azt a törvény akasztófára ítéli?

A kicsi királynak a megdöbbenéstől tágra meredt a szeme, de meg se mukkant.

De nem így az asszony! Az ijedtségtől remegve ugrott fel, és így kiáltott:

- Jóságos ég, mit tettem! Isten őrizz, a világért sem akarnám, hogy a gyereket felakasszák. Mentsen meg ettől, méltóságos bíró úr! Mit csináljak, jaj, mit csináljak?

A bíró méltóságteljesen így szólt:

- Az érték helyesbítése kétségtelenül megengedett dolog, ameddig jegyzőkönyvbe nem vétetett!

- Akkor hát az istenért legyen a malac ára nyolc penny, és áldassék a nap, melyen ily szörnyű tehertől szabadult a lelkiismeretem!

Miles Hendon örömében megfeledkezett az illendőségről, a királyt méltóságában megsértve, mindkét karjával átölelte. Az asszony hálásan búcsúzkodott, és elindult malacával.

Mikor a poroszló ajtót nyitott neki, maga is utána lopakodott a keskeny folyosón. A bíró a jegyzőkönyvet írta. A mindig éber Hendonnak feltűnt, hogy a poroszló követi az asszonyt, kilopózott hát a homályos folyosóra, és hallgatózni kezdett. A következő beszélgetést hallotta:

- Kövér malacocska! Jó falatnak ígérkezik, megveszem tőled, itt a nyolc penny!

- Nyolc penny, hogyisne! Szó sem lehet róla. Nekem is három shilling nyolc pennybe került, a régi király verette becsületes pénzben, melyet a most elhalt öreg Harry még nem értékelt le. Fütyülök a nyolc pennydre.

- Hát így áll a dolog? Eskü alatt vallottad, hogy a malac nyolc pennyt ér. Gyere csak vissza őméltósága elé, és felelj a bűnödért - a fiút pedig felakasztják!

- Jaj, jaj, szívecském, csak ezt ne tedd velem! Add ide a nyolc pennyt, és hallgass a dologról...

Az asszony sírva ment el; Hendon pedig visszaosont a törvényterembe, s hamarosan követte őt a poroszló, miután a zsákmányt biztos helyen elrejtette. A bíró még körmölt egy darabig, azután bölcs és jóságos dörgedelmet olvasott fel a királynak, s végezetül rövid fogságra ítélte, méghozzá a közösbe, s kitöltése után nyilvános megvesszőzésre is. Az elképedt király már kinyitotta a száját, hogy alkalmasint ott a helyszínen elrendeli a jóságos bíró kivégzését, de észrevette Hendon figyelmeztető jelét, és akármilyen nehezére esett is, lenyelte mondanivalóját. Hendon kézen fogta a fiút, meghajolt a bíró előtt, s a porkoláb vezetésével mindketten elindultak a börtön felé. Amint kiértek az utcára, a felbőszült uralkodó kikapta kezét Hendon markából, és így kiáltott:

- Te bolond! Azt hiszed, hogy elevenen belépek egy közös börtönbe?

Hendon lehajolt, és egy kicsit keményen így szólt:

- Bízol-e bennem? Akkor szót se! Ne rontsd helyzetünket veszedelmes beszéddel! Isten akarata történik: nem sürgetheted, és nem változtathatsz rajta; tehát csak várj, és légy türelmes, ne félj, eljön a megtorlás és az öröm ideje, ha majd megtörténik, aminek meg kell történnie!

A rövid téli nap vége felé közeledett. A kihalt utcákon csak egy-két késlekedő járt, ezek is léptüket szaporázva, s arcukra volt írva, hogy sietős a dolguk: az egyre erősödő szél és a szürkület elől kényelmes otthonukban szeretnének már menedéket találni. Nem néztek se jobbra, se balra, kis társaságunkra ügyet sem vetettek, mintha észre sem vették volna. VI. Edward váltig azon tűnődött, hogy egy király börtönbe vetését fogadták-e valaha ilyen közömbösen. A poroszló most egy elhagyott piactérre ért, s keresztül akart vágni rajta. Mikor a közepéig ért, Hendon karjára tette a kezét, és halkan így szólt hozzá:

- Álljunk meg itt egy pillanatra, jó uram, senki sem hall itt minket, nekem pedig volna egy-két szavam hozzád!

- Kötelességem tiltja! Kérlek, ne álld utamat, mindjárt este van!

- Állj már meg no, a dolog közelről érint téged is! Fordíts nekünk hátat egy percre, tégy úgy, mintha vak volnál; hadd szökjék meg az a szegény fiú.

- Kinek mondod ezt? Mindjárt téged is elfoglak!

- Csak ne siesd el a dolgot! Legyen eszed, s ne kövess el ostobaságot! - s a többit már úgy suttogta a fickó fülébe: - A nyolc pennyért vásárolt malac a fejedbe kerülhet, ember!

A törvény szolgája, szegény, először csak habozott, de aztán magához tért, fenyegetőzni, szitkozódni kezdett; Hendon nyugodt maradt, s türelemmel várta, míg kifogy a szuszból, aztán így szólt:

- Én szívellek téged, barátom, s nem akarom, hogy bajba keveredj. Jegyezd meg, minden egyes szót hallottam! Be is bizonyítom neked! - ezzel szórul szóra megismételte a beszélgetést, mely a poroszló és az asszonyság között folyt a folyosón, majd így fejezte be:

- Nos, pontosan mondtam-e el? Mit gondolsz, nem tudnám ezt ugyanígy elmondani alkalomadtán a bíró előtt?

Az ember félelmében és kétségbeesésében megnémult, aztán összeszedte magát, és erőltetett könnyedséggel hadarta:

- Be nagy dolgot csinálsz egy kis tréfából! Hisz csak tréfából ijesztettem meg az asszonyt!

- S a malacot is tréfából tartottad meg?

Az ember élesen felelt:

- Nem is másért uram! Csak tréfa volt, ha mondom!

- Még elhiszem neked - mondotta Hendon, félig csúfondárosan, félig meggyőző hangon -, de várjál itt egy percig, míg visszaszaladok, és megkérdezem a bírót magát, ő biztosan járatos a törvényben, de még a tréfában is!

Még beszélt, de máris elindult; a poroszló habozott egy kicsit, izgett-mozgott, káromkodott egyet-kettőt, majd elkiáltotta magát:

- Várj, várj, jó uram, csak egy kicsit várj! A bírót? Nincs annak több érzéke a tréfához, mint egy halottnak! Állj meg már no, egy szóra, jó uram! Az ördög vigye el! Úgy látszik, benn vagyok a pácban, s az egész egy ártatlan, könnyelmű kis tréfa miatt! Családos ember vagyok, feleségem, porontyaim... Értsünk szót, nagy jó uram: mit akarsz hát tőlem?

- Csak annyit, hogy legyél vak, néma és béna, amíg százezerig számolsz, de lassan - mondta Hendon, olyan ember arckifejezésével, aki méltányos szívességet kér, méghozzá csupán icipicit.

- Ez a fejembe kerülne! - mondja az elkeseredett poroszló. - Fontold meg a dolgot, jó uram, minden oldaláról: s belátod, hogy az egész csak tréfa, napnál világosabb, hogy az! S még ha nem is volt tréfa, akkor sem egyéb, mint holmi icurka-picurka botlás, amiért legfeljebb egy kis fejmosást kapok a bírótól.

Hendon oly méltóságteljesen válaszolt, hogy valósággal megdermedt körülötte a levegő:

- Tudod-e, mi a neve ennek a tréfának a törvény szerint?

- Honnét tudjam? Úgy látszik, tökfejű vagyok. Álmomban sem hittem, hogy neve is van, azt hittem, hogy én találtam ki!

- Márpedig van! A törvényben e bűn neve: "Non compos mentis lex, talionis, sic transit gloria mundi."^[6]

- Teremtő isten!

- S a büntetése: halál!

- Uram, irgalmazz nekem, szegény bűnösnek!

- Visszaéltél a hatalmaddal, megzsaroltad a neked kiszolgáltatottat, megkaparintottad három és fél pennynél többet érő vagyonát, csak bagóval fizettél, s ez a törvény szemében felbujtás, árulás feljelentésének elmulasztása, hivatalos hatalommal való visszaélés, ad hominem expurgatis in status quo - s a büntetés váltságdíjjal meg nem váltható, más büntetésre át nem változtatható, és papi segédlet nélküli - kötél általi halál!

- Fogj meg, uram, reszket a lábam! Légy irgalmas, s kímélj meg ettől a sorstól! Máris hátat fordítok, semmit sem látok az egészből.

- Csak hogy megjött az eszed! Hát a malacot visszaadod-e?

- Hogyne adnám! Soha többé nem nyúlok egyhez is, még ha a magasságos ég küldené is egy arkangyalával! Menj - vak vagyok, érted? Nem látok semmit. Azt fogom mondani, hogy betörted az ajtót, s erőszakkal vetted el tőlem a fiút. A tömlöcajtó régi és rozzant, azazhogy majd éjfél és hajnal között magam töröm szét egy kicsit!

- Tedd meg, jó lélek, s ne félj, nem lesz semmi bajod. A bíró jó szívvel van a szegény fiú iránt, nem fog könnyeket ontani, de még a börtönőrök csontjait se töreti össze szökése miatt.

Mihelyt Hendon és a király olyan messzire jutott, hogy a poroszló nem láthatta őket, Hendon a királyt a városon kívül egy bizonyos helyre irányította, hogy ott várjon rá, amíg a fogadóban megfizeti tartozását. Fél óra sem telt belé, s a két barát vidáman kocogott Hendon két rozzant paripáján. A király most nem fázott, s jól érezte magát, mert eldobhatta rongyait, s felölthette a használt ruhácskát, melyet Hendon vett volt neki a London Bridge-en.

Hendon kímélni akarta a fiút a túlságos fáradalmaktól, úgy gondolta, hogy a nehéz utazás, rendszertelen táplálkozás és kevés alvás csak árthat megzavarodott elméjének; ellenben pihenés, rendszeresség és mérsékelt testmozgás siettetni fogja gyógyulását. Alig várta, hogy egészségesnek lássa már a kicsi bolondost, s megszabadultan beteg látomásaitól. Elhatározta hát, hogy nagy pihenőkkel, kényelmes ügetésben folytatják az utat otthona felé, melytől oly régóta élt elszakítva - ahelyett hogy türelmetlenségének engedve, éjjel-nappal lóhalálában nyargalnának.

Mikor már vagy tíz mérföldet tettek meg a királlyal, nagyobbacska faluba értek, s megszálltak egy jó fogadóban. Viszonyuk újból a régi lett. Hendon ismét a király széke mögé állt ebéd közben, s kiszolgálta; aztán, hogy eljött a lefekvés ideje, levetkőztette, maga pedig pokrócba burkolózva feküdt az ajtó elé.

Másnap s harmadnap ráérősen baktattak tovább, elemlegették külön-külön átélt viszontagságaikat, s nagyon jól mulattak egymás kalandjain. Hendon részletesen elmesélte vándorlásait: hogyan s merre kereste volt mindenfelé az eltűnt királyt, hogyan járatta vele bolondját az "arkangyal" az erdőben, majd pedig, mikor látta, hogy nem tud tőle, Hendontól szabadulni, hogyan kanyarodtak vissza kunyhójához.

- Azután - mesélte - a vénember bement a hálókuckóba, de mindjárt kétségbeesett ábrázattal jött is vissza onnan. Előadta, hogy szentül hitte, a fiú már régen hazajött, s lefeküdt pihenni, de hát most sehol sem találja!

Ő várt, várt egy álló napig a kunyhónál; aztán látta, hogy minden remény hiába, s nekivágott tovább keresni a fiút.

- S az öreg Sanctus Sanctorum^[7] igazán sajnálta, hogy felséged nem jött vissza - mondta Hendon -, láttam az arcán.

- Meghiszem azt! - mondta a király, s aztán előadta viszontagságait. Bezzeg bánta most Hendon, hogy nem tekerte ki az arkangyal nyakát!

Az utazás utolsó napján Hendon egyre vidámabb lett. Nyelve szünet nélkül pergett. Öreg apjáról és Arthur bátyjáról mesélt mindenfélét, ami nemes, kiváló jellemüket bizonyította; áradozva beszélt Edithjéről, és ez olyan jó hangulatba ringatta, hogy még Hugh öccséről is képes volt néhány jó szót ejteni. Állandóan színezgette magában megérkezésük közeli pillanatát; hej, micsoda meglepetés lesz mindenkinek az ő váratlan hazatérése, s micsoda hálás boldogság fog mindenkit eltölteni!...

Szép vidék volt. Itt is, ott is házikók és gyümölcsösök; az út hatalmas legelőkön vezetett át, s a lankák úgy váltogatták egymást, mint tengeren a hullámok. Délután a hazatérő tékozló fiú már folyton letéregetett az útról, s fel-felkaptatott valami dombocskára, hátha onnan már megpillanthatja otthonát. Igyekezetét siker koronázta, s boldogan kiáltott fel:

- Ott a falu, királyom! S ott a kastély is, nem messzire! Idelátszanak a tornyai! És az az erdő amott túl: az apámé. Ó, most aztán megláthatod, milyen is a rang és a gazdagság! Hetvenszobás ház - gondold csak el, és huszonhét szolga! Végre nekünk való szállás, igaz-e? Gyere, siessünk, majd kivet a bőrömből a türelmetlenség!

Siettek is, ahogy csak bírtak; három óra mégis elmúlt, mikor a faluba értek. A falut gyorsan szelték át, s közben Hendon szája be nem állott.

- Itt a templom - rajta ugyanaz a borostyán, se több, se kevesebb. Ott meg a vendégfogadó, a vén "Veres Oroszlánhoz" - amott pedig a piac... Itt a májusfa, és ott van a kút, nem változott semmi, csak az emberek. Hiába, tíz esztendő megváltoztatja az embert; néhányat mintha ismernék közülük, de engem egy sem ismer...

Így ömlött belőle a szó. A falu végét hamarosan elérték; akkor egy magas sövény szegte, kanyargó keskeny ösvényre tértek, s ezen körülbelül fél mérföldet haladtak, míg egy cifra kapun át hatalmas virágoskertbe nem léptek. A kapu oszlopait faragott címerek díszítették. S nemsokára ott álltak a kastély előtt.

- Isten hozott Hendon-Hallban, királyom! - kiáltott fel Miles. - Ó, be nagy nap ez! Apám, bátyám és Edith-em most majd kiugranak a bőrükből örömükben, s a viszontlátás mámorában csak hozzám szólnak majd, csak hozzám lesz szavuk - ezért ne haragudj, ha te látszólag valamivel hűvösebb fogadtatásban részesülsz! Hamarosan az is megváltozik, mert ha megtudják, hogy pártfogoltam vagy, ne félj, keblükre ölelnek Miles Hendon kedvéért, s házunkban és szívünkben örök otthonra találsz.

A következő pillanatban Hendon leszállt lováról a főbejárat előtt; lesegítette a királyt is, aztán kézen fogta, és berontott a házba. Néhány lépcsőn tágas terembe jutott, belépett; inkább szelesen, mint szertartásosan leültette a királyt, aztán az íróasztalnál ülő ifjú emberhez szaladt a kandalló elé, melyben barátságos tűz lobogott.

- Ölelj meg, Hugh - kiáltotta -, és mondd, hogy örülsz hazatérésemnek! Hívd apánkat, mert nem otthon az otthon, amíg kezét meg nem fogom, arcát meg nem pillantom, és meg nem hallom a hangját!

De Hugh pillanatnyi megrökönyödés után csak hátrahőkölt, és szúrós, szinte sértett tekintetet szegzett a betolakodóra, majd valami titkos fortélytól vezetve csodálkozó kíváncsiságot erőltetett az arcára, amelybe némi őszinte, nem tettetett részvét is keveredett. Végül is szelíden így szólt:

- Elméd, úgy látszik, megzavarodott, szegény idegen! Bizonyára sokat szenvedtél a sors kemény kezétől; külsőd is erről tanúskodik. Kinek tartasz engem?

- Kinek tartalak? Ki másnak, mint aki vagy? Hugh Hendonnek! - vágta ki Miles egy kicsit élesen.

A másik ugyanolyan szelíd hangon folytatta:

- És te kinek képzeled magad?

- A képzeletnek ehhez semmi köze! Azt akarod mondani, hogy nem ismered meg bennem bátyádat, Miles Hendont?

Örömteli meglepetés villant át Hugh arcán, s így kiáltott fel:

- Nem tréfa ez? Avagy feltámadhatnak a holtak? Áldott legyen az Isten, ha így van! Szegény elkóborolt fiunk újból a miénk e sok kegyetlen év után! Ó, ez szebb, semhogy igaz volna! Kérlek, légy könyörületes, és ne tréfálj velem! Gyorsan gyere a világosságra - hadd nézzelek meg közelről!

Megragadta Miles karját, az ablakhoz vonszolta, tetőtől talpig végigmérte ide-oda forgatva, s maga is körüljárta, hogy jól megvizsgálhassa minden oldalról; ezalatt a megtért "tékozló fiú" repesett az örömtől, s egyre bólogatott fejével:

- Folytasd csak, öcsém, folytasd: egy tagom vagy arcvonásom sincs, mely ne állná ki a próbát! Vizsgálgass kedvedre, jó Hugh, én vagyok valóban elveszett bátyád, igaz-e, az öreg Miles! Ó, be nagy nap ez, mondtam, ugye, hogy nevezetes nap! Add a kezedet, tartsd az orcádat - istenem, mindjárt meghalok a boldogságtól!

Éppen rá akart borulni öccsére, mikor Hugh elhárítóan emelte fel a kezét, majd feje gyászosan előrecsuklott, s elfúló hangon mondta:

- Ó, istenem, adj erőt e szörnyű csalódás elviseléséhez!

Miles egy percig mukkanni sem tudott a csodálkozástól. Mihelyt magához tért, felkiáltott:

- Miféle csalódás! Tán nem vagyok a bátyád?

Hugh szomorúan rázogatta a fejét, és így szólt:

- Adná az ég, hogy az legyél, s hogy más szemek felleljék a számomra láthatatlan hasonlatosságot! Attól félek, a levél nem hazudott.

- Miféle levél?

- Tengeren túlról jött hat-hét évvel ezelőtt, s tudatta velünk, hogy bátyám elesett a csatában.

- Hazugság volt! Hívd apádat - ő majd megismer engem.

- Hiába hívnám a halottat!

- Halott? - Miles szava elakadt, szája remegni kezdett. - Apám halott! Iszonyú hír! Akkor hát oda fele örömöm. Hadd lássam hát Arthur bátyámat - ő bizonyosan megismer és vigasztalni fog.

- Ő is meghalt.

- Uram, irgalmazz! Meghaltak mind a ketten - a jók és derekak meghalnak, lám, s bezzeg én, a hitvány életben maradtam! Ó, légy irgalommal, s ne mondd, hogy Edith is...

- Halott? Nem, ő él.

- Akkor istennek hála, örömöm újból teljes! Siess, öcsém, küldd ide! Ha ő is azt mondja, hogy én nem vagyok én... de nem, ő nem teszi; nem, nem! Ő megismer, hogy is kételkedhettem benne egy percig is? Hozd őt ide - s a régi szolgákat is, ők is rám ismernek, semmi kétség!

- Csak öt van meg közülük: Peter, Halsey, David, Bemard és Margherit.

Ezeket szólva Hugh kiment a szobából. Miles egy kicsit megütődött, majd maga elé mormogva fel-alá kezdte róni a padlót:

- Az öt gézengúz megmaradt, s a huszonkét hűséges elment - furcsa dolog.

Csak járt-kelt fel s alá folyton dünnyögve, s a királyról teljesen megfeledkezett. Őfelsége egyszerre csak komoly hangon, igaz részvéttel szólt hozzá, bár a szavait gúnyosnak is lehetett volna tartani:

- Ne vedd túlságosan a szívedre szerencsétlenségedet, barátom! Nemcsak te vagy a világon, akit megtagadnak, nevetve kiforgatnak a jussából! Nem egyedül jártál így!

- Ó, királyom! - kiáltott Hendon egy kicsit elpirulva. - Még ne ítélj meg engem, várj, és minden kiderül. Nem vagyok én csaló! Ő majd megmondja, Anglia legdrágább ajkairól fogod meghallani! Én, csaló? Hisz ismerem ezt a régi kastélyt, itt függnek őseim képei, s e holmikat itt körös-körül úgy ismerem, mint gyermek a szobáját! Itt születtem és nevelkedtem, uram, az igazat mondom; nem hazudnék neked soha, és ha senki sem hisz nekem, kérlek, legalább te ne kételkedj bennem - ezt már nem tudnám elviselni.

- Dehogy kételkedem! - jelentette ki a király gyermeki egyszerűséggel és bizalommal.

- Szívemből köszönöm - kiáltott Hendon meghatottan. Majd a király ugyanolyan gyermeteg egyszerűséggel kérdezte:

- Te talán kételkedsz bennem?

E kérdés már éppen furdalni kezdte Hendon lelkiismeretét, zavarba hozta, s ezért hálás volt a sorsnak, hogy éppen nyílt az ajtó, és Hugh lépett be rajta, megkímélve őt ezáltal a kínos választól.

S íme, csodálatos szépségű, pompás öltözetű hölgy libegett be Hugh mögött, utána pedig libériás inasok sora. A hölgy lassan közeledett, fejét lehajtotta, szemét a földre szegezte. Arca leírhatatlan szomorúságot mutatott. Miles Hendon eléje ugrott, és így kiáltott fel:

- Ó, Edithem, drágám!

De Hugh szigorúan visszaparancsolta, s így szólt a hölgyhöz:

- Nézz rá. Ismered őt?

Miles hangjának hallatára az asszony egy kicsit megrebbent, s mintha arcába is vér szökött volna, majd hirtelen reszketni kezdett. S még percekig állt némán, azután lassan felemelte a fejét, s üveges és rémült tekintettel meredt Hendon szemébe, miközben egyre sápadtabb lett, s végül halotti szürkeség borította arcát.

- Nem ismerem! - mondta; megfordult, felnyögött, de zokogását elfojtotta, és kitántorgott a szobából.

Miles Hendon egy székre rogyott, s arcát kezébe temette. Némi szünet után Hugh így szólt a szolgákhoz:

- Megnéztétek? Nos, ismeritek-e?

A szolgák fejüket rázták, mire gazdájuk így szólt:

- A szolgák nem ismernek! Attól félek, valami tévedés történt. Láthattad, hogy a feleségem sem ismer.

- A feleséged! - Hugh-t egy szempillantás alatt a falhoz nyomta, s torkát vasmarokkal szorította meg. - Ó, te rókalelkű bitang, most már mindent tudok: magad írtad azt a levelet, hogy jegyesemet és vagyonomat elrabolhasd! Hordd el magad innen, míg vitézi rangomra egy ilyen hitvány paprikajancsi meggyilkolásával szégyent nem hozok!

Hugh vérvörös arccal, fulladozva rogyott a legközelebb eső székbe, s ráparancsolt szolgáira, hogy fogják el s kötözzék meg a garázda idegent. A szolgák habozva álltak, majd egyikük megszólalt:

- Fegyver van nála, Sir Hugh, s mi védtelenek vagyunk!

- Fegyver? Mit számít, hisz elegen vagytok! Rá, ha mondom!

De Miles óvatosságra intette őket, mondván:

- Régóta ismertek: semmit sem változtam, csak gyertek rám, ha tetszik!

Ez a figyelmeztetés vajmi kevéssé lelkesítette a szolgákat; továbbra sem mozdultak.

- Takarodjatok hát, rongy cselédek, kapjatok fegyverre, s őrizzétek az ajtókat, amíg valakit poroszlókért futtatok - mondta Hugh. Kifelé indult, s a küszöbön megfordulva hátraszólt Milesnak:

- Figyelmeztetlek, hogy hiábavaló szökési kísérletekkel csak ártasz magadnak!

- Miért szöknék? Ettől ne tarts, mert Miles Hendon Hendon-Hallnak és minden benne levőnek ura! És itt marad - hidd el nekem!

A király pár pillanatig tépelődve ült, majd fölnézett, és így szólt:

- Furcsa, nagyon furcsa! Sehogy sem értem!

- Dehogyis furcsa, felség, cseppet se furcsa, bizony! Ismerem én őt, természetes, hogy így viselkedik. Zsivány volt ez születésétől fogva.

- Ó, nem róla beszéltem, Sir Miles.

- Nem róla? Akkor hát miről? Mi a furcsa?

- Furcsa, hogy nem hiányzik a király.

- Hogyan? Miféle király? Nem egészen értem.

- Igazán? Te nem találod egészen furcsának, hogy az ország nincsen tele futárokkal és személyemet leíró hirdetményekkel, melyekkel utánam kutatnak? Senki sem szomorkodik és aggódik azon, hogy eltűnt az állam feje? Hogy eltűntem, és nyomom veszett?

- Persze, persze, felség, majd elfelejtettem! - ütött a homlokára Hendon, majd sóhajtott egyet, és így szólt magában: "Szegény zavarodott elme! Még mindig siralmas álmai foglalkoztatják..."

- De van egy tervem, mely mindkettőnket visszahelyez jogainkba! Írok egy levelet, mégpedig három nyelven: latinul, görögül és angolul, és reggel Londonba nyargalsz vele. Másnak oda ne add, csak Hertford lord nagybátyámnak; mihelyt meglátja, tudni fogja, hogy én írtam. És tüstént küldeni fog értem.

- Nem lenne jobb, felség, ha várnánk, amíg visszaszerzem jussomat? Akkor könnyebben módját ejteném...

A király parancsoló hangon szakította félbe:

- Csend! Silány birtokod, hívságos érdekeid tán előbbre valók, mikor a nemzet jólétéről és a trón szentségéről van szó?

Azután szelídebb hangon, mintha megbánta volna előbbi szigorúságát, folytatta: - Engedelmeskedj, és ne félj semmit. Majd igazságot szolgáltatok neked! Visszahelyezlek jussodba! Sőt még meg is jutalmazlak! Semmit se felejtek, s mindent meghálálok.

Azzal felragadta a tollat, és munkához látott. Hendon szeretettel nézte, majd így szólt magában:

"Ha sötét volna, azt hinném, csakugyan király szólt hozzám; annyi szent, hogy amikor rájön a bolondja, úgy mennydörög, villámlik, akár egy igazi király. Hol tanulhatta ezt? Lám, milyen boldogan irkafirkál értelmetlen ákombákomokat, latinnak, görögnek képzelvén őket, s hacsak ki nem találok valami fortélyt, kénytelen leszek úgy tenni, mintha elindulnék ezzel a hóbortos küldetéssel."

A következő percben Miles gondolatai az előbb történtekre fordultak, s olyan mély töprengésbe esett, hogy amikor a király átadta neki a megírt levelet, gépiesen csúsztatta zsebébe.

"Milyen különösen viselkedett Edith - motyogta -, mintha megismert volna - s mintha mégsem ismert volna meg! Hogy ez a két megállapítás ellentétes, nyilvánvaló, de nem tudom összeállítani őket; egyik igazság sem dönti meg a másikat. A dolog egyszerűen így állhat: arcomat, alakomat, hangomat meg kellene ismernie, mert hogyan lehetne másképpen? Mégis azt mondta, hogy nem ismer; ez elég bizonyíték, hiszen sosem tudott hazudni! De hopp, kezdem érteni! Talán befolyásolta, erőnek erejével kényszerítette, hogy hazudjék... Ez a kulcsa! Megfejtettem a titkot. Halálos félelem látszott rajta - hát persze, hisz kényszerítették. Meg fogom őt keresni; megtalálom? Most, hogy Hugh nincs jelen, az igazat fogja mondani! Eszébe jutnak a régi idők, amikor játszópajtások voltunk, s ez meglágyítja a szívét! Nem, nem tud ismét megtagadni, hanem színt vall. Nincs benne egy csepp ármányosság - mindig igaz és becsületes volt. Akkor régen szeretett engem, s akit az ember szeretett, el nem árulhatja..."

Boldogan lépett a kilincshez, de éppen nyílt az ajtó, s belépett Edith. Nagyon sápadt volt, de biztos léptekkel jött feléje; járása csupa báj és nemes méltóság. Arca szomorú, mint az imént.

Miles boldog bizakodással szaladt eléje, de ő alig látható mozdulattal állította meg. Aztán leült, intett Milesnak, hogy üljön le ő is. Ezzel az egyszerű mozdulattal a régi pajtásviszony felújítását hárította el magától, s Milesből idegent és vendéget csinált. Ez a meghökkentően rideg viselkedés emberünket annyira meglepte, hogy egy pillanatig maga is gondolkodóba esett, vajon valóban az-e, akinek tartja magát.

És Edith megszólalt:

- Uram, azért jöttem, hogy figyelmeztesselek! Az őrülteket ugyan nem lehet álmaikból felrezzenteni, de talán arra rávehetlek, hogy ne rohanj vesztedbe! Én elhiszem, hogy álmod a való igazság a te szemedben, s ebben nem vagy hibás, de ne maradj itt egy percig sem tovább, ez a hely csupa veszedelem! - Majd erősen Miles szeme közé nézett, és jelentőségteljesen így folytatta: - Annál is inkább, mert te szerfelett hasonlítasz ahhoz, akit elvesztettünk, s aki, ha élne, éppen ilyen volna, mint te!

- Az égre, asszonyom, hisz az én vagyok!

- Látom, uram, komolyan annak gondolod magad. Nem kételkedem becsületességedben - de figyelmeztetlek, mást nem tehetek. Férjem a környék ura, hatalma szinte korlátlan. Tőle függ, hogy az emberek gyarapodnak-e vagy tönkremennek. Ha nem hasonlítanál ahhoz, akinek képzeled magad, férjem alkalmasint beérné azzal, hogy további békés álmodozást kívánjon neked. De higgy nekem, én jól ismerem őt - tudom, mit fog tenni! Rád fogja, hogy bolond szélhámos vagy, s egykettőre ettől fog visszhangzani a környék - majd újból Miles szeme közé nézett és folytatta: - Ha csakugyan Miles Hendon volnál, és ezt tudná rólad a férjem s a környéken mindenki - jól figyelj arra, amit mondok, és vedd fontolóra -, akkor is ugyanilyen veszedelemben volnál, s ugyanilyen bizonyos volna bűnösséged! Akkor is megtagadna téged, és senkinek sem volna bátorsága ellenkezni vele...

- Ezt mind elhiszem - mondta Miles keserűen. - Olyan hatalom, mely örök barátokat arra tud kényszeríteni, hogy egymást elárulják és megtagadják, méltán számíthat azoknak engedelmességére, akiknek a mindennapi kenyerükről van szó, s akiket nem kötnek a becsület és hűség pókfonalai!

A hölgy arca egy kicsit elpirult, s szemét lesütötte. De hangja nem árult el semmit, amikor folytatta:

- Figyelmeztetlek, még egyszer figyelmeztetlek, menj el innen, különben ez az ember tönkretesz! Zsarnok, nem ismer irgalmat. Én, aki láncra vert rabszolgája vagyok, csak tudom! Szegény Miles és Arthur és drága gyámom, Richard lovag, már nem szenvednek tőle, s nyugalmuk vagyon! Bizony, jobb volna neked is velük lenned, mintsem ennek a szörnyetegnek a kezei közé kerülj! A te követelésed a birtokhoz és a ranghoz való jogát fenyegeti: saját házában támadtál rá, mondom, véged van, ha itt maradsz. Menj hát, ne tétovázz! Ha nincsen pénzed, fogadd el tőlem ezt az erszényt, és vesztegesd meg a szolgákat, hadd engedjenek ki. Ó, szegény lélek, menekülj, amíg nem késő! Menekülj!!!

Miles az erszényt egyetlen mozdulattal elutasította, felkelt, és Edith elé állt.

- Csak egyet tégy meg nekem - mondta. - Nézz a szemembe, hadd lássam, bírja-e tekintetemet a szemed... Így - s most felelj: én vagyok-e Miles Hendon?

- Nem, nem ismerlek!

- Esküdj meg!

A válasz halk, de érthető volt:

- Esküszöm!

- Ezt már ember fel nem foghatja!

- Menekülj! Miért vesztegeted az időt? Mentsd az életed!

Ebben a pillanatban poroszlók rontottak be a terembe, és heves dulakodás kezdődött. De Hendont hamarosan legyűrték és elvonszolták. Elfogták a királyt is; mindkettőjüket megkötözték, s vitték a börtönbe.

A cellák mind tömve voltak; a két sorstársat tehát egy nagy teremben verték vasra, ahol általában a kisebb bűnösöket tartották. Társaságban nem volt hiány: körülbelül húsz különböző korú és nemű bilincsbe vert fogoly tengődött itt - lármás, mocskos szájú csürhe. Őfelségét keserű szavakra ragadtatta a királyi személyét ért gyalázat, de Hendon komor volt és hallgatag. A történtek nagyon feldúlták. Mint örömtől repeső tékozló fiú tért haza, s azt hitte, mindenki ujjongani fog. De kiebrudalás és tömlöc lett a fogadtatás. A vágy s a beteljesedés között akkora volt a különbség, s hatása oly megdöbbentő, hogy nem tudta eldönteni, voltaképpen gyászos-e vagy nevetséges-e a helyzete. Úgy érezte magát, mint aki szivárványt látni rohan, s közben beleüt a mennykő...

De kusza és gyötrő gondolatai lassan-lassan elcsendesültek, és kizárólag a szép Edith köré csoportosultak. Viselkedésén újra meg újra elgondolkodott, de sehogy sem talált megnyugtató magyarázatot. Ráismert-e vagy sem? Nehezen megoldható talány volt ez, és sokáig töprengett rajta, de végül is arra a megállapodásra jutott, hogy igenis, ráismert, csak érdekből alakoskodott. Átkozni akarta nevét is, de ez a név olyan sok időn át volt szent neki, hogy a rút szidalmakon megbicsaklott a nyelve.

Hendon és a király szurtos, foltos rabpokrócba burkolózva, igen-igen nyugtalanul töltötte az éjszakát. A lekenyerezett porkolábok pálinkát hoztak néhány rabnak, s ebből természetesen következett, hogy sokan alávaló nótákra gyújtottak, verekedtek, ordibáltak és ricsajoztak. Végül, jóval éjfél után, az egyik férfi rárontott egy nőre, s bilincsével úgy fejbe verte, hogy mire a porkoláb odaért, majdnem meghalt szegény. A porkoláb alaposan eldöngette a fickót; szent volt a béke, és a ricsajozásnak is vége lett. Most már mindenki alhatott, ha ugyan nem zavarta a két sebesült ember állandó jajveszékelése.

A következő héten sivár egyhangúságban, eseménytelenül teltek éjjelek és nappalok; napközben Hendonhoz többé-kevésbé ismerős alakok jöttek bámészkodni, s hogy a "csalót" különféle szitkokkal illessék; éjjel pedig rendszeressé vált a hajbakapás. Végül mégis történt valami változás. A porkoláb egy öregembert vezetett be, s így szólt hozzá:

- Ebben a teremben van a zsivány - jártasd körül vén szemeidet, hadd lám, meg tudod-e mondani, melyik az.

Hendon feltekintett, s fogsága óta először kellemes érzés járta át. S magában így szólt:

"Ez Blake Andrews, egész életében apám családját szolgálta, becsületes, jó lélek, aranyszívű ember. Legalább annak idején az volt. Ma már egy sem hű, becsületes szolga, mind hazug gazember. Ez a fickó is rám ismer, de megtagad, akár a többi!"

Az öregember körülvizslatott, mindenkit sorra megnézett, s aztán így szólt:

- Nem látok én itt csak rongyos sehonnait és utcasöpredéket! Melyik az?

A porkoláb nevetett.

- Itt ni! - mondta. - Nézd meg jól ezt a nagy mihasznát, s aztán mondd meg a véleményedet!

Az öregember közelebb ment, Hendont hosszan és alaposan végigmérte, azután megrázta fejét, és így szólt:

- Ez nem Hendon, s nem is volt soha!

- Jól van! Jól lát még az a vén szemed! Ha én lennék Sir Hugh, bezzeg ellátnám e rongyos szemétrevaló baját, hogy...

A porkoláb mondókájának nyomatékául lábujjhegyre állt, mintha képzeletbeli kötélen lógna, s közben hörgésszerű hangot hallatott, hogy annál jobban szemléltesse a fulladást.

Az öregember tajtékozva tette hozzá:

- Legyen boldog, ha nem jut rosszabb sorsra! Ha rám bíznák a betyárt, bizony isten, elevenen égetném meg, meg én! Ne legyen a nevem becsületes ember, ha nem!

A porkoláb tréfás hiénakacagást hallatott, és így szólt:

- Csak mondd meg neki alaposan a magadét! Így tesznek a többiek is. Meglásd, jó mulatság!

Azzal szobájába sietett s eltűnt. Az öregember pedig hirtelen térdre rogyott, s úgy suttogta:

- Hála legyen istennek, hogy itthon vagy újra, jó uram! Már hét esztendeje holtnak hiszünk, s íme, itt vagy teljes és valóságos mivoltodban! Az első percben megismertelek. S nem volt könnyű közömbös arcot vágnom, mintha mást se látnék itt, csak mihaszna csalókat és söpredéket! Szegény vagyok és öreg, Sir Miles, de csak egy szót szólj, s én megyek, s világgá kiáltom az igazságot, még ha attól koldulok is.

- Nem, ezt nem teheted! Neked vesztedet okozná, s még csak nem is segítenél mirajtunk! - mondta Hendon. - Mégis hálás vagyok neked; most már nem veszítem el végképp a hitemet az emberiségben.

Az öreg szolga Hendonra és a királyra igen hasznosnak bizonyult; sokszor nézett be még ugyanis hozzájuk, hogy "becsmérelje" Hendont, s közben mindig becsempészett valami jó falatot, hogy a rabkoszton javítson, s mindig voltak friss hírei is. Hendon a csemegéket félretette a királynak; nélkülük őfelsége talán át sem vészelte volna a nehéz napokat, hiszen a komisz rabeledel, amit a porkoláb lökött eléjük, le se ment a torkán. Andrewsnak, hogy rajta ne kapják, látogatásait rövidre kellett szabnia, de azért minden alkalommal sikerült épp elég hírt elmondania. Ezeket halkan pusmogta el, de jó hangosan gyalázkodva megtűzdelte csúf jelzőkkel, hogy körülöttük meghallhassa boldog-boldogtalan, és mulasson rajtuk.

Így Hendon fokról fokra megtudhatta, mi történt a családjával. Arthur meghalt hat évvel ezelőtt. Ez a szörnyű csapás, no meg hogy Milesról nem kapott hírt, apját igen-igen megtörte; közeledni érezte halálát, s azt akarta, hogy Hugh és Edith még halála előtt egybekeljenek. De Edith haladékot kért, mert Miles visszatértében még mindig reménykedett; azután megjött a levél Miles haláláról. A hír végképp leverte Sir Richardot, s úgy érezte, ütött utolsó órája, a házasságot most már még jobban sürgették, Hugh-val egyetemben. De Edithnek sikerült még egy hónap haladékot kiharcolnia, majd még egy újabb hónapot, sőt még egy harmadikat is. Azután, már Sir Richard halálos ágyánál, megtartották az esküvőt. Házasságuk nem lett boldog. A környéken suttogni kezdték, hogy Edith az esküvő után nem sokkal férje iratai közt a végzetes levél több vázlatára bukkant, s szemébe vágta, hogy fondorlatos módon siettette a házasságot s apjuk halálát is persze.

Mindegyre arról hallott az ember, hogyan kegyetlenkedik Sir Hugh a hitvesével és a cselédeivel, s apja halála után már a képmutató szelídséget is levetkezte, s nyakló nélkül kegyetlenkedett mindazokkal, akiknek kenyere így vagy úgy tőle és birtokától függött.

Andrews beszámolójára egy alkalommal a király is hegyezni kezdte a fülét.

- Azt beszélik - mondta az öreg -, hogy a király megbolondult. De könyörgök, meg ne mondd senkinek, hogy tőlem hallottad, mert úgy hírlik, aki beszél róla, halál fia.

Őfelsége rámeredt az öregemberre, majd megszólalt:

- A király nem bolond, jó ember. Te pedig jobb volna, ha a magad bajával törődnél, semmint hogy ilyen felségsértő ostobaságot terjesztenél!

- Mit akar ez a gyermek? - kérdezte Andrews e nagy felháborodástól megrökönyödve, hisz erre igazán nem számíthatott. De Hendon intett egyet, s az öreg nem is firtatta tovább a dolgot, hanem folytatta mondókáját:

- A megboldogult királyt egy-két nap múlva temetik Windsorban - az új királyt pedig huszadikán koronázzák Westminsterben.

- Márpedig ahhoz meg is kell találniuk! - motyogott őfelsége, ezután bizakodó hangon vágta ki: - Feltétlenül megkeresnek - s magam is azon leszek, hogy megtaláljanak.

- De az isten szer... - huzakodott neki az öreg, de mondanivalója máris a torkán akadt, mert Hendon újra intett neki. Folytatta hát tereferéjét: - Sir Hugh is elmegy a koronázásra, méghozzá nagy reménységgel! Arról ábrándozik, hogy főrendként tér majd haza a koronázásról, merthogy a Lordprotectornál nagy becsben áll!...

- Miféle Lordprotectornál? - csattant fel őfelsége.

- A somerseti herceg őfenségénél.

- Ki az a somerseti herceg?

- De hisz csak egy van - Seymour, Hertford grófja!

A királynak csak úgy süvöltött a hangja:

- De mióta herceg? S mióta Lordprotector?

- Január utolsó napja óta.

- S ha szabad kérdeznem, ki tette azzá?

- Ő maga meg a Nagy Tanács. A király beleegyezett.

Őfelsége felugrott.

- A király? - kiáltotta. - Miféle király?

- Még hogy miféle király! (Uramfia, mi baja ennek a fiúnak?) Mivel csak egy királyunk van, nem nehéz a felelet: őfelsége VI. Edward, akit Isten tartson meg! Méghozzá micsoda bájos, aranyos fiúcska! S akár bolond, akár nem - mondják, napról napra gyógyul -, mindenki csak dicséri, áldja és imájába foglalja, hogy Isten tartsa meg sokáig Anglia trónusán! Mert uralkodását már emberséges cselekedettel kezdte, megmentetvén Norfolk herceget; most pedig el fogja töröltetni a népünket gyötrő és sanyargató legkegyetlenebb törvényeket!

Őfelsége a csodálkozástól szólni sem tudott, s oly mély töprengésbe esett, hogy már nem is hallgatta, mit fecseg tovább az öreg. Az említett "fiúcska" az a kicsi koldusgyerek volna, akit saját ruháiba öltöztetve hagyott a palotában? Nem tartotta valószínűnek, hiszen viselkedése, beszéde rögtön elárulná, ha mégúgy akarná is a walesi hercegnek kiadni magát; mindjárt elkergetnék, s kutatni kezdenének az igazi herceg után. Vagy talán az udvar valami főúri sarjadékot ültetett az ő helyére? Nem, nagybátyja ezt semmiképp sem engedné meg! Mindenható kezével azonnal összezúzná az ilyenfajta próbálkozást... Szegény fiú nem sokra jutott töprengéseiben: minél konokabban akarta megoldani a rejtélyt, annál jobban összekuszálódott a fejében, s annál jobban fájt a feje, annál rosszabbul aludt. Londonba akart jutni, s óráról órára nőtt a türelmetlensége, fogságát egyre elviselhetetlenebbnek érezte.

S hiábavaló volt Hendon minden fortélya a király felvidítására: lehetetlenség volt megvigasztalnia. Két asszony azonban, akik mellette voltak vasra verve, több eredményt ért el ezen a téren. Jóságos gondozásuk mellett a király nyugalmat lelt, s egy kis béketűrést tanult. Hálás volt nekik ezért, igen-igen megszerette őket, s jól érezte magát megnyugtató szomszédságukban. Megkérdezte tőlük, miért vannak börtönben, s mikor közölték, hogy baptisták, elmosolyodott és megkérdezte:

- Hát ez is bűn, s börtönbe kerül érte az ember? Fáj, hogy nem sokáig leszünk együtt! Ilyen apróságért csak nem tartanak itt, ki tudja, meddig?

A két teremtés nem felelt semmit, de arcukon volt valami, ami nyugtalanította a királyt. Kíváncsian folytatta hát:

- Nem mondtok semmit? Szépen kérlek, feleljetek: ugye, nem vár reátok más büntetés? Nyugtassatok már meg, hogy nem kell ilyesmitől félnetek! Talán megkorbácsolnak? Csak nem lesznek ilyen kegyetlenek! Mondjátok, hogy nem. Ugye, nem?

Az asszonyok most már azt sem tudták, hova legyenek zavarukban, s nagyon elcsüggedtek, mert a választ sehogy sem lehetett elkerülni; végül elfúló hangon szólalt meg az egyik:

- Jaj, a szívünk szakasztod meg! De tán megengedi az Isten, hogy elviseljük az...

- Bevallottátok hát? - vágott közbe a király. - Tehát meg fognak korbácsolni benneteket! Ó, a kőszívű gazemberek! De ne sírjatok, nem tudom elviselni! Legyetek bátrak! Ha visszajutok jogaimba, majd megszabadítalak ettől a szörnyűségtől, legyetek nyugodtak!

Mikor a király reggel felébredt, az asszonyok már nem voltak ott.

- Bizonyosan kiszabadultak - mondta örömmel, azután bánatosan tette hozzá: - De jaj nekem! Ők voltak vigasztalóim.

Mindegyikük egy-egy kis szalagdarabot hagyott neki emlékül, odakötözték ruhájára. Azt mondta, megőrzi, amíg él, s hogy mihelyt lehet, felkutatja drága jótevőit, s oltalmába veszi őket.

A főporkoláb azonban éppen akkor jött be néhány alantasával, s a foglyokat a börtönudvarra terelte. A király boldog volt: be szép lesz látni a kék eget, s friss levegőt szívni újra! Még bosszankodott, és morgott is a poroszlók lassúsága miatt, de végre rákerült a sor, láncait leoldották, s Hendonnel együtt a többi fogoly után küldték.

A börtönudvart kőpadozat fedte, s felül az ég felé nyitott volt. A rabok hatalmas boltívű kapuból tódultak kifelé, s az udvaron, háttal a falnak, sorba állították őket. Előttük kötelet vontak, s poroszlók is vigyázták őket. A reggel meglehetősen hűvös volt, s az éjszaka hullott kevéske hó csak szomorúbbá tette a látványt. Időnként csípős téli szél süvöltött végig az udvaron, s a havat ide-oda hajkurászta.

Az udvar közepén két, oszlophoz kötözött nő állott. A király első pillantásra rádöbbent, hogy éppen az ő jótevői! Megborzongott, s így szólt magában:

"Hát sajnos mégse szabadultak ki, mint ahogy gondoltam. Még elképzelni is szörnyűséges, hogy ilyenek korbácsot szenvedjenek - Angliában! Ez a gyalázat - nem holmi pogány országban, hanem a keresztény Angliában! Megkorbácsolják őket, és én, akit olyan kedvesen vigasztaltak, most kénytelen vagyok végignézni ezt a rettentő igazságtalanságot! Megfoghatatlan, hogy én, a hatalom kútfeje ebben az országban, ne tudjam őket megmenteni. De jól vigyázzanak magukra ezek a szörnyetegek, mert egy szép napon még számon kérem tőlük a gazságokat! Minden korbácsütésért százzal fognak fizetni!

Hatalmas kapu nyílt most, s egy sereg polgár tódult be rajta. A két asszonyt körülfogták, s eltakarták a király szeme elől. Aztán egy pap jött be, áttört a sokaságon, de ezt sem lehetett sokáig látni. A király most beszédet hallott, mintha kérdésekre felelnének, de egyetlen szónak sem tudta kivenni az értelmét. Ekkor jövés-menés, készülődés támadt; a poroszlók ide-oda szaladgáltak az asszonyok mögött elhelyezkedő népség közt. S ezenközben a sokaság mind csendesebb s csendesebb lett...

Most a sokaságot elparancsolták az asszonyok mellől, s egyszerre olyan irtózatos látvány tárult a király elé, hogy a vér is megfagyott ereiben: fahasábokkal rakták körül az asszonyokat, s valaki alájuk gyújtott!

Az asszonyok leszegték fejüket, s kezükkel eltakarták az arcukat. A ropogó tuskók közt a sárga lángok egyre magasabbra csaptak, s a szél már kék füstfelhőket lengetett, a pap felemelt kézzel imádkozott - amikor hirtelen két leányka rohant be a nagykapun, s szívet tépő sikoltozással borultak az asszonyokra a máglyán. A poroszlók azonban hamarosan elráncigálták őket onnan. Egyiküket szorosan tartották, de a másik kiszabadította magát, az anyjával akar meghalni, kiáltotta, s mielőtt megakadályozhatták volna, újra az anyja nyaka köré fonta a karját. Újból elrángatták, de már a szoknyája lángra lobbant, két-három ember kellett, hogy lefogja, letépték róla szoknyája égő darabját, s félredobták. Közben folyton kapálózott, vergődött, ki akarta tépni magát a kezük közül, s egyre azt kiabálta, hogy most már teljesen magára marad a világban, hagyják hát, hadd haljon meg az anyjával. S bár mindkét lány szakadatlan vergődött és sikoltozott, hangjukat elnyomta a máglya felől hallható, velőtrázó halálordítás. A király az őrjöngő lányokról a máglyára nézett, de tüstént el is fordult, s hamuszürke arccal esett a falnak, s oda se nézett többé. S így beszélt magában:

"Amit e futó szempillantásban láttam, amíg élek, nem tudom elfelejteni. Éjjel-nappal folyton csak erre gondolok majd, holtom napjáig! Lettem volna vak!"

Hendon figyelte a királyt, s elégülten állapította meg magában: "Elmezavara javul; megváltozott a fiú, kezd szelídülni. Ezelőtt nekirohant volna a gazfickóknak, s király voltát hirdetve parancsolta volna, hogy bocsássák szabadon az asszonyokat. Rögeszméje mégiscsak elmúlik szép csendesen, emlékezni is alig fog rá, elméje ismét egészséges lesz... Isten küldje el mielőbb ezt a napot!"

Ugyanezen a napon sok rabot hoztak, itt kellett éjszakázniuk, hogy másnap az ország különböző helyeire szállítsák majd őket; ott kapják meg aztán kirótt büntetésüket. A király ezekkel is elbeszélgetett. Eleitől kezdve kötelességének tartotta elbeszélgetni, amikor csak lehetett, a rabokkal, hogy ezzel is készüljön királyi hivatására, s egyik-másik történet hallatára majd a szíve szakadt meg szegénynek. Egyikük - egy asszony - félkegyelmű volt; egy-két rőfnyi szövet ellopása miatt ítélték akasztófára. Egy másik embert lólopással vádoltak, de mivel ellene semmi bizonyítékot nem találtak, már azt hitte, megmenekedett az akasztófától; az ám, alig került szabadlábra, újra elfogták, amiért szarvast lőtt a király erdejében, erre aztán már sikerült bizonyítékot is találniuk, s ezúttal nem menekszik az akasztófától. Volt köztük egy inasgyerek is, akinek a története különösen elszomorította a királyt; ez a fiú elmondta, hogy egy este talált egy sólymot, mely megszökhetett a gazdájától, s mert úgy gondolta, hogy most már övé lehet, hazavitte; de a bíróság tettét lopásnak minősítette, és halálra ítélte.

A királyt rettenetesen felháborította ez a sok embertelenség, s követelte, Hendon törjön ki a börtönből, menjenek lóhalálában a Westminsterbe, hogy trónját elfoglalja, és ezentúl jogarát kegyelmezőn nyújthassa ki e szerencsétlenek feje fölé, s életüket megmenthesse.

"Szegény gyermek - sóhajtotta Hendon -, ezek a gyászos történetek újra visszahozták nyavalyáját! Ha ebbe az áldatlan helyzetbe nem kerül, a fiú talán meg is gyógyult volna azóta!"

Volt a rabok között egy öreg prókátor, arca rettenthetetlenséget árult el. Három évvel ezelőtt röpiratot adott ki a lordkancellár ellen; igazságtalannak bélyegezte. Emiatt aztán pellengérre, füleinek levágására, hivatalvesztésre s ráadásul még 3000 font bírságra s életfogytig tartó rabságra ítélték. Nemrégiben újból szerkesztett egy röpiratot, s most arra ítélték, hogy levágják, ami még füleiből maradt, hogy 5000 fontot fizessen, azonkívül mindkét orcájára süssenek billogot, s továbbra is börtönben maradjon.

- Tiszteletreméltó törvényünk! - mondta, s ősz fürtjeit félrehúzva megmutatta füleinek csonkját.

A király szeme csak úgy izzott a dühtől, s így szólt:

- Senki sem hisz nekem - te sem. De sebaj! Egy hónapon belül szabad leszel, sőt mi több, ezeket a gyalázatos törvényeket, melyek meggyaláztak téged, s szégyent hoztak az angol névre, töröltetni fogom a törvénykönyvekből! Rosszul van alkotva a világ, a királyok előbb saját törvényeik iskoláját kellene hogy kijárják: hadd tanuljanak emberséget!

Közben Miles kezdett nagyon belefáradni a rabságba, a tétlenségbe. S amikor most ügye tárgyalásának napja elérkezett, úgy érezte, örömmel fogadna bármilyen ítéletet, csak ne kelljen tovább börtönben ülnie. De ebben tévedett, mert ahogy meghallotta, hogy "piszkos csavargónak" titulálják, s kétórai kalodára ítélik, amiért piszkos csavargó létére Hendon-Hall urát is megtámadta, rettentő haragra gerjedt. Mellesleg a Hendon-címre és -birtokokra való igényét s a felperessel való testvéri kapcsolatnak hangoztatását mint lényegtelen körülményt meg sem említették.

Hiába szitkozódott és fenyegetőzött, amíg a kalodához vitték, nem sokat ért vele; a fogdmegek durván taszigálták, s időnként jól odasóztak neki tiszteletlen magatartásáért.

A király sehogy sem tudta keresztülfúrni magát a Hendon mögött nyomakodó csőcseléken; csak kullogott a többiek után, messziről követve jó barátját és szolgáját. Őt magát is majdnem pellengérre ítélték, amiért ilyen elvetemült emberrel cimborál, de fiatal korára való tekintettel megúszta holmi pirongatással és dorgálással. Mikor a tömeg végre megállapodott, körös-körül cikázott az embergyűrű szélén, hogy rést találjon és besurranjon - s ez a vállalkozás nehezen bár, de végül sikerült neki. Akkorra már szegény szolgája ott ült a kalodában a piszkos csőcselék kénye-kedvének odavetve, ő - az angol király kedves szolgája! Edward hallotta az ítélethirdetést, de a felét sem értette. Haragja azonban, ahogyan értelmére s emez új gyalázat tudatára ébredt, egyre nőtt, s tetőpontját akkor érte el, mikor látta, hogy egy tojás repül a levegőben, s Hendon arcán fejezi be útját. A tömeg elé állt, és így kiáltott:

- Szégyen, gyalázat! Ez az én szolgám! Azonnal engedjétek szabadon! Én vagyok a...

- Hallgass - kiáltott rémülten Hendon -, csak ártasz magadnak! Ne törődjék vele, tiszt uram, bolond a fiú.

- Eszem ágában sincs törődni vele, jó ember, az ördög hallgat rá! De azért nem ártana egy kicsit megleckéztetni! - azzal az alantasához fordult, és így szólt: - Kóstoltasd csak meg a kis bolonddal a vesszőt, hadd tanuljon emberséget!

- Vagy hatot húzzatok rá nyugodtan, nem árt neki - ajánlotta Sir Hugh, aki alig pár perccel előbb lovagolt a térre, hogy nézze, miként haladnak a dolgok.

A királyt megfogták. Nem is próbálta magát kiszabadítani. A szent személyét fenyegető ekkora sértés gondolatára szinte megbénult. A történelem már tud ugyan egy megvesszőzött angol királyról, de elviselhetetlen volt elképzelnie is, hogy éppen őneki kell e gyalázatra második példát szolgáltatnia. Már kelepcében volt, s nem volt mit tennie: vagy vállalja a büntetést, vagy kegyelemért könyörög. Nehéz próba! Vesszőzzék hát meg inkább - ezt megengedheti egy király -, mintsem kegyelemért könyörögjön.

Közben azonban Miles Hendon megoldást talált:

- Hagyjátok a gyermeket! - ordította. - Szívtelen kutyák, nem látjátok, mily vézna és fiatal? Eresszétek el, vállalom én a megcsapatást!

- Tyű, ez nem is rossz ötlet - köszönet érte! - mondta Sir Hugh, s csúfondáros elégedettség látszott az arcán. - Hadd menjen a kis éhenkórász, s helyette húzzatok e fickóra egy tucatot - méghozzá istenigazából.

A király éppen kézzel-lábbal tiltakozni akart, de Sir Hugh szavai hamarosan beléfagyasztották a szót:

- Csak mondd meg, ami a szívedet nyomja, fiacskám - de vedd tudomásul, hogy hattal többet kap minden szavadért!

Hendont kieresztették a kalodából, s derékig levetkőztették. Miközben csapták, a szegény király elfordult, s megengedte magának, hogy orcácskáin csak úgy patakozzanak nem éppen királyi könnyei.

"Ó, a derék jóságos lélek! - mondta magában. - Hűséges tettét sohasem fogom elfelejteni! Örökre emlékezetemben tartom, de ők is megemlegetik!" - tette hozzá szenvedélyesen. S amint tovább füstölgött magában, Hendon e nagylelkűsége egyre nagyobbnak és nemesebbnek tűnt fel előtte, s ehhez képest nőtt, növekedett hálája is. Majd így szólt magában:

"Aki királyát sebektől s talán haláltól menti meg - s ezt tette ő értem -, kétségtelenül nagy dolgot cselekszik; de mindez semmiség ahhoz a tetthez képest, ha valaki királyát a gyalázattól menti meg!"

Hendon megcsapatása közben meg se mukkant: katonás szívóssággal tűrte a kemény suhintásokat. Ez, s azzal, hogy magára vállalta a fiú büntetését, még az elvetemült szedett-vedett csőcselékből is tiszteletet váltott ki; a csúfolódás egyszerre véget ért, és a nagy csendben csak az ütések puffanását lehetett hallani...

Mire Hendon ismét a kalodában találta magát, a teret betöltő csend az iménti csúfolódó lármának furcsa ellentéte volt. A király csendben odalépett Hendon mellé, s ezt súgta a fülébe:

- Királyok már nem adhatnak neked nemességet, te nagy, nemes lélek, mert megkaptad már ezt attól, ki a királyok felett áll, de a király igenis megerősítheti nemességedet az emberek előtt! - ezzel a vesszőt felvette a földről, Hendon vérző vállát könnyedén megérintette, s így szólt:

- Angliai Edward gróffá üt téged!

Hendon elérzékenyült. Szeme könnybe lábadt, ugyanakkor állapotának s körülményeinek kegyetlen humora annyira csiklandozta, hogy majdnem elnevette magát; az egyik szeme sírt, a másik kacagott. Hogy a rút kalodából meztelenül és véres háttal egyszeriben a grófság fennkölt magasságába és ragyogásába emelintik - el se tudott képzelni ennél furcsábbat. Magában így szólt:

"Most aztán istenigazában felmagasztaltak! Az Álmok és Árnyak Királyságának ködlovagja ködgróffá lépett elő. Kezdő szárnynak szédítő repülés! Ha ez így megy tovább, úgy tele leszek aggatva egész bokor légvári címmel és kitüntetéssel, hogy úgy festek majd, mint egy valóságos májusfa! De bármilyen értéktelenek is, én mindig becsülni fogom, mert a szeretet adományozta őket. Ezek a tiszta kézből és becsületes lélekből származó bolondos titulusok minden talpnyalással kicsikart s csak érdekből adományozott címnél és rangnál kedvesebbek nekem!"

A rettegett Sir Hugh megfordította lovát, s mikor elvágtatott, az eleven fal némán nyílt meg előtte, de ugyanolyan némán zárult be ismét, s továbbra is néma maradt. Odáig ugyan senki sem merészkedett, hogy a rab dicséretére bár egy megjegyzést kockáztasson, de maga az, hogy nem gyalázták, éppen eléggé kifejezte elismerésüket. Egy későn érkezőt, aki mit sem sejtett a mostani helyzetből, s nagy csúfolkodva állt a "szélhámos" elé, majd már éppen hozzá vágott egy döglött macskát, szó nélkül ütöttek le, és rugdostak ki onnan, s ezután az áhítatos csendet már mi sem zavarta meg.

Mikor Hendon kalodabüntetése lejárt, szabadon engedték, de meghagyták, hogy tűnjék el a környékről, és soha vissza ne térjen.

Kardját, öszvérét, szamarát is visszakapta. Felült, s nyomában a királlyal, elindult; a sokaság tisztelettel nyílt szét, s engedett nekik utat, s mihelyt eltűntek, ki-ki ment a dolgára.

Hendon hamarosan gondolataiba mélyedt. Fontos dolgokat kellett meghányni-vetnie. Mit csináljon? Hová menjen? Vagy hatalmas pártfogót kell találnia a pokol fenekéből is, vagy lemondhat örökségéről, s még ráadásul viselnie kell tovább is a szélhámosság bélyegét. De hol találhatja meg ezt a hatalmas pártfogót? Bizony hol? Fogas kérdés. S apránként derengeni kezdett fejében egy lehetőség, igaz, hogy csekélyke reményre jogosító, de mégis megfontolásra méltó lehetőség, mert kecsegtetőbb úgysem kínálkozott. Nem felejtette el ugyanis, miket mesélt az öreg Andrews a fiatal királynak a nyomorultak és szerencsétlenek iránt való jóságáról és nemeslelkűségéről. Miért ne próbálná meg ő is, hogy kihallgatást és igazságot kérjen tőle? Igen ám, de egy ilyen ágrólszakadt szegény ember kaphat-e bebocsátást a király felséges színe elé? Lesz, ahogy lesz - majd csak eligazodik a dolog; az ember úgysem mehet addig át a hídon, míg oda nem ér. Sok vihart látott legény volt, fortélyos, minden hájjal megkent: semmi kétség, most is kivágja magát. Először is meg sem áll a fővárosig. Talán apja öreg barátja, Sir Humphrey Marlow segít majd neki - a jó öreg Sir Humphrey, a néhai király konyhájának vagy istállójának vagy valamijének a főfelügyelője. Szóval már nem emlékezett rá pontosan, minek mije is voltaképpen.

Most, hogy már útjának határozott célja volt, s lelkéből a megaláztatás, elkeseredés köde felszállt s eloszlott, felemelte fejét, és körültekintett. Csak bámult, hogy milyen nagy utat tettek meg, s mily messze volt már mögöttük a falu. A király lehorgasztott fejjel botorkált mögötte, bizony, ő is mély gondolataiba, terveibe merült. És Hendon újkeletű jókedvére sötét aggodalom borult hirtelen: vajon hajlandó lesz-e a fiú vele abba a városba visszatérni, ahol rövid életében mást sem ismert, csak szenvedést, nyomorúságot? A kérdést fel kell tenni, fel bizony, ez elkerülhetetlen. Így hát öszvérét visszafogta, s a királyhoz fordult:

- Elfelejtettelek megkérdeni, uram, hogy voltaképpen hová tartunk. Parancsolj hát, felség!

- Londonba!

Hendon folytatta hát az útját. Bár a felelet nagy örömére szolgált, egyszersmind el is képedt tőle alaposan.

Az utat minden említésre méltó kaland nélkül tették meg. Végén csattant az ostor. Február 19-én éjjel tíz óra tájban léptek a London Bridge-re, ordítozó, nyomakodó sokaság kellős közepébe: a hejehujázók sörtől kigyúlt arcát jól lehetett látni a fáklyák fényében - s egyszer csak valami grófnak vagy más egykori főrendűnek karóba húzott feje zuhant le, estében Hendont könyökön ütötte, majd ugrándozva begurult a sürgő-forgó lábak tömkelegébe. Ilyen múlandó és állhatatlan minden emberi mű! Az elhunyt jó király három hete halott, s alig három napja nyugszik a sírban, s íme, a díszek, melyeket oly nagy gonddal választott ki főemberei közül kedves hídja ékesítésére, máris hulldogálnak!... Egy polgár megbotlott a guruló fejben, saját fejét pedig beleütötte az előtte menő hátába; ez megfordult, s az első keze ügyébe eső embert szépen leütötte, őt viszont ennek a barátja sújtotta le mindjárt. Különben is legfőbb ideje volt, hogy egymásnak essenek, hisz a másnapi ünnepség, a koronázás ünnepsége - rövidesen elkezdődik. Az embereket majdnem szétvetette a sok erős ital meg a hazafiság. Öt perc múlva már a híd nagy részén tombolt a verekedés, s tíz percbe sem telt, egy holdnyi területen zajlott, s valóságos csetepatévá fajult. Ekkorra azonban Hendon és a király végképp elszakadtak egymástól a hömpölygő, üvöltöző sokaságban. Így hát mi is elhagyjuk őket egyelőre.

Míg az igazi király toprongyosan rótta az utakat, rosszul táplálkozott, s hol a zsiványok gorombáskodásait és csúfolódásait tűrte, hol tolvajokkal és gyilkosokkal zárták egy börtönbe, hol pedig bolondnak vagy csalónak nevezték - addig az álkirálynak, Tom Cantynak egészen másfajta élmények jutottak osztályrészül.

Amikor utoljára találkoztunk vele, a királyság éppen kezdett neki ízleni.

A dolog egyre élvezetesebb volt: csupa napfény és öröm volt az élete. Nem volt már mitől félnie, aggodalmai eloszlottak, zavara megszűnt, s fesztelen önbizalommal járt-kelt. A pálcásfiú kincsesbányájából mind több hasznos dolgot bányászott elő.

Ha játszani vagy beszélgetni akart, odahívatta Lady Elisabethet és Lady Jane Greyt; akkor küldte el őket, mikor jólesett neki. Mindezt pedig oly könnyedén intézte, mint aki az ilyesmihez hozzászokott. Már az sem ejtette zavarba, hogy ezek a magas rangú személyiségek távozáskor kezet csókoltak neki.

Kezdte élvezni a felkelés és lefekvés ceremóniáját is, és aprólékos szertartásossággal vett részt bennük. Büszkeséggel töltötte el, hogy magas rangú államférfiak és szolgálattevő kamarások sorfala között vonulhatott az asztalhoz; ez annyira tetszett neki, hogy megkettőzte testőreit, s számukat százra kerekítette. Szerette hallani, amint a harsonák szava végigzeng a palotán, a hosszú folyosókon, s nyomában felhangzik: "Utat a királynak!"

Már azt is élvezte, mikor magas trónusán a Tanácsban kellett ülnie, s igyekezett többnek látszani, mint a Lordprotector szócsövének. Szerette fogadni pompás kíséretükkel a nagyköveteket, akik hatalmas, őt "testvérüknek" tituláló uralkodóktól hoztak hódoló üzeneteket. Ó, boldog Tom Canty, nemrég még Offal Court-beli lakos!

Pompás ruháiban is öröme telt, s több újat rendelt; négyszáz szolgáját kevésnek tartotta nagyságához, s a számukat megháromszorozta. A hajlongó udvaroncok hízelgése fülének édes muzsika lett. Kedves és jólelkű maradt, minden elnyomottnak kitartó és határozott védelmezője, s állandó hadat viselt az igazságtalan törvények ellen. De ha valaki esetleg megsértette, grófokra, sőt hercegekre is olyan szúrós szemet meresztett, hogy csak úgy remegtek tőle. Egy alkalommal, mikor királyi "nővére", a félelmetesen kegyes Lady Mary vitatkozni kezdett vele, hogy miért ad olyan sok kegyelmet a börtönt, akasztófát vagy máglyát érdemlőknek, hiszen felséges apjuk tömlöceiben egyszerre hatvanezer rab is volt, és csodálatos uralma alatt hetvenkétezer tolvajt és rablót juttattak hóhérkézre - a fiút nemes felháborodás fogta el, s szobájába parancsolta őt, ott kérje Istent, hogy kebléből a követ távolítsa el, és tegyen helyébe emberi szívet.

Vajon Tom Cantynak sohasem voltak lelkiismeret-furdalásai a szegény kis igazi király miatt, aki olyan kedves volt hozzá, és aki olyan nemes felháborodással szaladt ki, hogy a durva kapuőrt megbüntesse? Bizony, sokat gondolt rá, és királysága első napjaiban és éjszakánként állandó szorongások gyötörték, s szívből várta, hogy visszatérjen, s az őt megillető jogaiba és pompába visszahelyeztessék. De ahogy telt-múlt az idő, és a királyfi csak nem jött, Tom figyelmét egyre erősebben elfoglalták új élményei, s az eltűnt uralkodóról lassanként csaknem teljesen elfeledkezett; végül pedig, ha néha-néha eszébe jutott is, szinte már rossz szellemként fogadta, hisz benne csupa szégyent és lelkiismeret-furdalást ébresztett.

Szegény anyja és nővérei ugyanígy tűntek el a lelkéből. Eleinte fájdalommal gondolt rájuk, vágyott utánuk, de később már megborzadt a gondolatra is, hogy egy napon eljönnek ide rongyosan, csókjaikkal elárulják, s e magasztos helyről visszahúzzák a sárba, a nyomortanyák szennyébe és szenvedéseibe.

De végül is ezek a gondolatok nyomtalanul elpárologtak a fejecskéjéből. Elégedett, sőt boldog volt; de ha olykor-olykor szomorú és vádló arcuk mégis felmerült előtte, a csúszó-mászó férgeknél is alábbvalónak érezte magát.

Február 19-én éjfélkor Tom Canty boldog fiúcskaként merült álomba pompás ágyában, a királyi palotában; hű szolgái őrizték, s királyi pompa vette körül. Másnapra volt kitűzve Anglia királyává való koronázásának ünnepe. Ugyanebben az órában Edward, az igazi király éhesen és szomjasan, piszkosan és rongyosan, az utazástól elcsigázva, a hídi csetepatéban megtépázva szorongott a sokaság között, amely nagy áhítattal bámulta a székesegyházból ki- és besiető mesterembereket. A hangyák módjára nyüzsgő emberek az utolsó simításokat végezték a királyi koronázás előkészületein.

Amikor Tom Canty másnap reggel felébredt, olyan ágyúdörgéssel volt tele a levegő, hogy ég-föld visszhangzott belé. Muzsika volt ez a fülének, hiszen azt jelentette, hogy az angol világ mindenképpen igyekszik előírásos módon köszönteni e nagy napot.

Tom újból azon vette észre magát, hogy a Temzén haladó csodálatos bárkás menetnek ő a főalakja; ősi szokás szerint ugyanis a Londonon keresztülvonuló "bemutatkozó felvonulás"-nak a Towertől kell indulnia, és oda is kell visszatérnie.

Mikor odaérkezett, a vén erődítmény falain mintha ezer rés támadt volna: minden egyes nyílásból piros lángnyelv csapott ki, majd fehér füstpamacs bodorodott elő, utána fülsiketítő dörrenés hallatszott, mely elnyomta a sokaság örömujjongását, s megremegtette a földet. Mindez, a lángnyelv, a füst s a dördülés csodálatos gyorsasággal ismétlődött meg többször is, úgyhogy néhány perc múlva a vén Tower teljesen eltűnt saját felhőjében, csak a Fehér Torony épületének csúcsa látszott ki, s a rajta levő zászlókkal úgy bukkant elő a sűrű füstből, mint hegycsúcs a felhők tengeréből.

A csodálatos öltözékű Tom Canty táncoló harci ménen ült, melynek díszes nyeregtartója majdnem a földet súrolta, mögötte a "nagybátyja", Somerset, a Lordprotector, szintén lovon. A királyi testőrség, ragyogó páncélban, kétoldalt sorfalat alkotott: a Lordprotector után ugyancsak végeláthatatlan menetben következtek csatlósaik kíséretében a nemesek, ezek után jött a város polgármestere és a tanácsosok testülete karmazsinveres bársonyruhában, mellükön aranylánccal; nyomukban következtek London céheinek vezetői és mesterei, gazdagon felcicomázva, s minden céh a maga mutatós zászlóival. Részt vett a felvonulásban a "Tiszteletre méltó Régi íjászszázad" is - mely akkor már háromszáz éves volt, s az egyetlen katonai alakulat Angliában, mely független a parlamenttől, s eme kiváltságát máig is élvezi. Ragyogó látványosság volt ez a menet, s az odasereglett polgárok az út egész hosszában örömujjongással fogadták. A krónikás így ír erről: "Mikoron a király bevonult a városba, az emberek imádsággal, idvezlő rivalgással, gyengéd szavakkal s mindenféle, szeretetüket kifejező jellel köszönték; a király a távolabb állókat boldog tekintetével, a közel állókat peniglen kedves szavakkal idvezlé; jóakaratukért éppoly hálát mutatott, mint aminő boldogságot amazok. Mindenkinek, aki szerencsét kívánt neki - Isten tartsa meg soká őfelségét! -, hálásan imígy felelt: - Isten tartson meg soká mindnyájatokat! - s hozzáfűzé, hogy szívből köszöni jókívánságaikat, s a népek a király kedves feleleteitől és integetéseitől csak úgy repestek örömükben."

A Fenchurch utcában egy emelvényen pazar öltözetű, szép gyermek fogadta őfelségét. Üdvözlő versikéjének ezek voltak az utolsó sorai:

A nép örömujjongásban tört ki, és egyetlen kórusban ismételte a gyermek versét. Tom Canty elnézett a bámész arcok tengere fölött, szívében túláradt a boldogság, s úgy érezte, ezen a világon csak azért érdemes élni, hogy az ember király legyen s egy nemzet bálványa. Ebben a pillanatban messziről megpillantotta néhány Offal Court-beli rongyos pajtását; egyik a hajdani játékbirodalmának főadmirálisa, a másik a királyi kamarás; s ettől még jobban hízott a büszkeségtől, mint eddig. Ó, ha felismernék mostan! Micsoda lehetetlen dicsőség lenne, ha felismernék, s rádöbbennének, hogy a nyomortanyák kicsúfolt álomkirálya már valódi király, aki előtt nevezetes hercegek és grófok hódolnak, s az egész angol világ a lábainál hever. De erről le kellett tennie, hiszen a felismerés többe kerülne, mint amennyit ér; tehát a fejét elfordította, és hagyta, hadd ujjongjon-rajongjon a két rongyos fiú, anélkül hogy tudnák, kit is ünnepelnek voltaképpen.

Közben minduntalan fölhangzott a kiáltás: "Adakozz! Adakozz!" - s ilyenkor Tom Canty marokszámra szórta a vadonatúj, fényes pénzdarabokat a tülekedő népség közé.

Így szól tovább a krónikás: "A Gracechurch utca felső végén, a Sas-fogadó cégére előtt a város roppant diadalívet állíta fel s alatta az utca egyik végétől a másikig terjedő emelvényt. Az itt látható képek sora a király közvetlen elődeit ábrázolá. Ott ült Yorki Erzsébet, a hatalmas fehér rózsa közepében, a szirmok valóságos szoknyafodrokat képzének körülötte; mellette VII. Henrik, hatalmas piros rózsa közepében; a királyi pár keze egymásba vala kulcsolva, s a jegygyűrűjük feltűnően jól látható vala. A piros és fehér rózsából hosszú szár nyúlt föl egy második emelvényre, ahol is VIII. Henrik ült piros-fehér rózsákból kiemelkedvén, mellette peniglen az új király anyjának, Jane Seymournak képmása. Ebből a párból is kinőtt egy ág, éspeniglen egy harmadik emelvényre, melyen is VI. Edwardnak hasonmása trónolt királyi fenségben, s az egész képsort fehér és piros rózsákból font koszorúk ékesíték."

A különös és pazar látvány annyira elragadta a tömeget, hogy ujjongásától alig lehetett hallani a magyarázó szöveget mondó gyermek vékonyka hangját, akinek feladata volt dicsőítő versezetekkel magyarázni a dolgot. De Tom Canty cseppet sem bánta ezt, hisz az ujjongás őneki minden költeménynél szebb muzsika volt! Bárhová fordította is boldog arcát, mindenütt felismerték a hasonlatosságot a képmás és őmaga közt, és ez a lelkendezés újabb orkánját kavarta fel.

A látványos felvonulás haladt tovább újabb és újabb diadalívek alatt, egyik kép a másikat követte: látványos és jelképes ábrázolatok káprázatos sora, mindegyik a kicsi királynak valamely erényét, tehetségét, érdemét ábrázolta. "A Cheapside-on véges-végig az ereszekről és ablakokból zászlók és lobogók lógtak: az utat peniglen a legdrágább szőnyegek és aranyhímes brokátok borították - köztük az ott levő boltok legremekebb darabjai; s ennek az utcának a pompája felfedezhető vala más utcákban is, sőt helyenként még felül is múlá."

- S mindez a csoda és káprázat az én üdvözlésemre szolgál! - suttogta Tom Canty.

S az álkirály orcája csak úgy rózsállott az izgalomtól, szeme parázslott, egyszóval majd felvetette a boldogság.

Ebben a pillanatban, amikor újabb marék pénzt akart a nép közé szórni, egy sápadt, megdöbbent arcot pillantott meg: meredt szemmel bámult rá a szélső sorból. Kínos megrökönyödés torpantotta meg: az anyja! S kezét tenyerével kifordítva, máris a szeme elé kapta - a régi önkéntelen mozdulattal, egy elfelejtett eset emlékeként, mely, íme, megrögzött szokássá vált... Anyja a következő percben már áttörte magát a tömegen, a testőrökön, és mellette termett. Lábát átölelte, csókolta, ahol érte, és így kiáltott:

- Ó, gyermekem, egyetlenem! - s feléje fordította boldogságtól, szeretettől átszellemült arcát. De egy testőr mindjárt el is rángatta gyermekétől, s káromkodva, erős karjának egyetlen lökésével a sokaság közé lódította. S e szánalmas esemény közben hirtelen kiszaladt Tom Canty száján:

- Nem ismerlek, asszony! - de nagyot nyilallott a szíve, amikor látta, mily kegyetlenül bánnak vele. S mikor az anyja utolsót pillantott feléje az őt egyre jobban elnyelő tömegből, olyan kimondhatatlan szívfájdalom és szenvedés látszott az asszony arcán, hogy Tom büszkeségén felülkerekedett a szégyenkezés, és porba sújtotta bitorlott királyságát. Mit ért már neki a dicsőség! Rongycafatként hullott le róla.

A menet továbbhaladt, egyre tovább, mind nagyobb ragyogás s fokozódó ujjongások közepett; de Tom Cantynak olyan volt már mindez, mintha nem is lett volna. Se nem látott, se nem hallott. A királyság elvesztette szépségét, varázsát; pompázatossága csupa vád, szemrehányás, hogy csak úgy zsugorodott a lelkiismeret-furdalástól. S így szólt:

- Bárcsak az Isten szabadítana meg rabságomból!

Íme, öntudatlanul úgy beszélt, mint kényszerű nagyságának első napjaiban.

A menet pedig csak haladt tovább, mint ragyogó és végtelen kígyó, a furcsa, régi városon át, kanyargós utcáin, ujjongó sokaság sorfalai között; de a király csak lovagolt lehajtott fővel és üveges szemmel, s egyebet se látott, csak édesanyja arcát, sebzett tekintetét...

- Adakozz! Adakozz! - a kiáltás süket fülekre talált.

- Éljen Angliai Edward! - mintha földrengés rázta volna meg a földet, de a király nem is törődött vele. A kiáltások úgy értek füléhez, mintha messzi hullámverés moraját hallaná, mert mindent elnyomott egy másik, harsányabb, saját kebléből előtörő hang, a vádoló lelkiismereté, s egyre a szégyenteljes szavakat ismételte: "Nem ismerlek, asszony!"

E szavak úgy hasítottak a király lelkébe, mint lélekharang kongása az élőébe, ha eszébe jutnak elköltözött barátja ellen elkövetett alattomos hitszegései.

Pedig újabb hódolat áradt feléje minden fordulónál, új csodák, új ragyogás; a várakozó ütegek késleltetett dörejét szabadjára engedték, új kiáltozás és ujjongás szakadt fel az ácsorgó sokaság torkából, de a király meg se rezzent, s a bensejét gyötrő, vádló hangnál egyebet sem hallott.

Lassanként a tömeg is észrevette a király fásultságát, jókedvük megcsappant, s egyre több aggodalom vegyült bele, mintha az éljenzés is alábbhagyott volna. A Lordprotector hamar észrevette, s az okát is nyomban kifürkészte. A király mellé rúgtatott, lehajolt nyergéből, kalapját levette, és így szólt:

- Uram, ez nem alkalmas idő az ábrándozásra. Az emberek látják lehajtott fejed, borús tekinteted, s rossz jósjelnek veszik. Fogadd meg a tanácsom: ragyogtasd e baljós felhőkre király voltod fényességét, hadd szórja szét azokat! Fel a fejjel! Mosolyogj a népre!

A herceg, ezeket mondván, jobbra is, balra is pénzt szórt, majd elfoglalta eredeti helyét. Az álkirály pedig gépiesen azt tette, amire kérték. De mosolyából hiányzott a szív; még szerencse, hogy csak kevesen álltak annyira közel hozzá vagy volt elég éles szemük ahhoz, hogy észrevegyék. Alattvalóit üdvözlő főbiccentései finomak és figyelmesek voltak; adományai királyian bőséges kézből fakadtak; ilyenformán az emberek hamar megnyugodtak, s az ünneplés ismét olyan rivalgásokkal folyt, mint azelőtt.

Azonban kevéssel a felvonulás befejezése előtt a herceg újra kénytelen volt előrelovagolni s megpirongatni a királyt. Ezt suttogta:

- Felséges királyom! Rázd le magadról szörnyű rosszkedvedet! A világ szeme rajtad! - azután egy kicsit ingerülten tette hozzá: - Vesszen az a bolond asszony! Ő zavarta meg felségedet.

A felcicomázott fiúcska fénytelen szemmel fordult a herceg felé, s így szólt síri hangon:

- Édesanyám volt!

- Nagy Isten! - nyögött fel a herceg, s megfaroltatta lovát. - A jel tehát jóserejű volt. Ismét elment az esze!

Menjünk vissza néhány órával, s helyezkedjünk el a westminsteri apátságban, ez emlékezetes koronázási napon, hajnali négy órakor. Társaságban sincs hiányunk, mert, noha még éjszaka van, a fáklyákkal világított karzatokon már gyülekeznek az emberek, s szívesen várnak hét-nyolc óra hosszat, míg eljön az ideje, hogy olyasmit lássanak, amit életükben még egyszer aligha: a király koronázását! London és Westminster azóta van talpon, mióta három órakor megdördült a figyelmeztető ágyúszó; s a sok cím és rang nélküli gazdag, akik megvásárolták a kiváltságot, hogy megpróbáljanak ülőhelyet találni a karzatokon, máris özönlenek befelé a nekik fenntartott bejáratokon.

Az idő eléggé unalmasan vánszorog. A tolongás már megszűnt, hiszen a karzatok már régóta rogyásig teltek. Most nyugodtan ülhetünk, s kedvünkre gondolkodhatunk. Jobbra-balra pillantgathatunk a katedrális tompa félhomályában, a zsúfolt karzatok és erkélyek egy-egy rekeszére, míg a másik részt eltakarják a közbeeső kiszögellések, oszlopok, és jól látható az egész hatalmas északi kereszthajó, mely még üresen várja Anglia kiváltságosait. A pompás kelmékkel és brokátokkal díszített dobogót is láthatjuk, melyen a trónus áll. A trónus éppen a dobogó közepét foglalja el, a négy lépcsőfokú emelvényen. A trónus ülésébe be van építve egy durva, lapos szikladarab - a Scone-kő -, melyen a skót királyok sok-sok nemzedékét koronázták, s így az idők folyamán eléggé megszentelődött ahhoz, hogy ugyanerre a célra az angol királyoknak is megfeleljen. A trónszéket, lábzsámolyával egyetemben, gazdag aranyszövet borítja.

Csend uralkodik, a fáklyák tompán pislákolnak, s az idő lassan vánszorog. De végre mégiscsak beköszönt a hajnal, a fáklyákat eloltják, s tompa ragyogás árad el a nagy boltozatok között. A fenséges épületnek most minden részlete kiválik, de csak lágyan, álomszerűen, mert a nap kissé felhőfátyolos.

De az álmosító egyhangúság csak hét órakor szakad meg: ugyanis amikor éppen hetet kondít az óra, salamoni pompájú ruhában megjelenik a kereszthajóban az első főrangú hölgy. Selyembe és bársonyba öltözött apród kíséri kijelölt helyére, egy második pedig a hölgy uszályát emeli, majd átveti az ölén, s elrendezi, amikor helyet foglal. Majd zsámolyt illeszt eléje, s keze ügyébe teszi hercegi koronáját, hogy könnyen elérhesse a nemesek együttes koronázásának idején.

Ekkor a többi főrangú hölgy is megérkezik tündöklő csoportban, körülöttük selyembe öltözött testőrök csillognak-villognak, leültetik és kényelembe helyezik őket. A szín most már eléggé eleven. Mozgás és élet, kavargó színek mindenütt; de nemsokára ismét megcsendesedik, mert a főrangú hölgyek mind megérkeztek, a helyükön ülnek: mint valami pazar mező, tele csudálatos virágokkal. A legkülönbözőbb színekben pompázik, és gyémántokkal van meghintve, akár a Tejút. Van itt mindenféle életkor: ráncos, fehér hajú nagyasszonyok, akik oly messze-messze vissza tudnak emlékezni, hogy még III. Richárd koronázására s a régmúlt zavaros napjaira is emlékeznek; aztán középkorú, szépséges delnők, bájos, kecses, fiatal dámák, gyönyörű, sugárzó szemű, hamvas arcú leányzók, akik minden bizonnyal ügyetlenkedve illesztik majd fejükre drágaköves koronácskájukat, ha a nagy pillanat elérkezik; merőben új lesz nekik a dolog, s roppant izgatottságuk majd kínosan hátráltatja őket. Nagyobb baj azonban mégsem történhet, hiszen a hölgyek haját eleve olyan ügyesen rendezték el, hogy a koronát könnyűszerrel, egy mozdulattal illeszthetik fel, mihelyt megadják a jelt.

Kigyönyörködhettük magunkat a gyémántos ruhákban tündöklő főrangú hölgyek sűrű csoportjában, mert csodálatos e látvány - de ezután esünk csak ámulatba igazán! Kilenc óra tájban a felhők hirtelen felszakadnak, a tompa félhomályt sugárkéve szeli át, s szép lassan végigjár a hölgyek sorain. S érintésétől, íme, sokszínű lángra lobbannak a drágakövek, hogy ujjbegyünk csak úgy bizsereg a villamosáramütéstől, mely e látvány hirtelenségétől és pazarságától testünkön átszaladt! Most egy, ez alkalomra küldött napkeleti követ halad át a külföldi követek testületében a napnyalábon, s a csillogó-villogó ragyogás olyan lenyűgöző körülötte, hogy lélegzetünk eláll: tetőtől talpig drágaköves ékes, és legkisebb mozdulatára valóságos szivárvány táncol vele.

De - időnyerésből - hadd ugorjunk egyet! Eltelt egy óra, két óra, két és fél óra - s ekkor tompa ágyúdörgés adta hírül, hogy a király és hatalmas kísérete végre megérkezett; a várakozó sokaság erre boldogan felderült. Mindenki tudta, hogy újabb várakozás következik, de ez a várakozás kellemes lesz, mert elnézheti az ember, amint a királyt már előkészítik, beöltöztetik a szertartásba, és elnézheti, hogyan gyülekeznek a birodalom díszruhás főemberei.

Ezeket szertartásosan helyükre vezették, s kezük ügyébe helyezték koronácskáikat; eközben a karzatok népén egyre nagyobb izgalom vett erőt, mert legtöbbjük életében először csodálhatott meg olyan hercegeket, grófokat, bárókat, kik ötszáz éves történelmi nevet viseltek.

Mikor végre mindnyájan helyet foglaltak, a látvány a karzatokról és minden kedvező pontról olyan csodálatos volt, hogy aki látta, úgy megbámulta, hogy sohase felejthesse el.

Most az egyház palástos, püspöksüveges nagyfejűi léptek fel az emelvényre kísérőikkel, s ki-ki elfoglalta a maga helyét. Utánuk a Lordprotector jött és más magas személyiségek, majd pedig egy testőr szakasz. Megint egy kis szünet következett. S ekkor egy jeladásra diadalmas muzsika harsant, és Tom Canty hosszú aranypalástban megjelent az ajtóban, és szépen fellépkedett az emelvényre. Mindenki felállott; megkezdődött a fölkenés ceremóniája.

A templomot fenséges himnusz gazdag hanghullámai árasztották el, s ez üdvözlés és fogadtatás után Tom Cantyt a trónhoz vezették. Az ősi szertartás lenyűgöző ünnepélyességgel folyt, mialatt a nézők csak ámultak-bámultak. Amint a végéhez közeledett, Tom Canty mind sápadtabb és sápadtabb lett, s egyre mélyebb keserűség és kétségbeesés lett úrrá bűntudatos szívén.

Végre a szertartás utolsó mozzanata is elkövetkezett. A canterburyi érsek felvette a párnáról az angol koronát, s a reszkető álkirály feje fölé tartotta. Ebben a pillanatban szivárványos ragyogás áradt a tágas kereszthajóba: a főrangúak nagy gyülekezetének minden egyes tagja egyszerre kapta fel koronáját a feje fölé, s így álltak mozdulatlanul.

Mélységes csend ömölt el a templomban. S ebben a fennkölt pillanatban egy megdöbbentő alak tolakodott a színre, akit az elrévült sokaságból senki sem vett észre, míg végig nem száguldott a főhajó közepén. Rossz cipőjű, toprongyos fiúcska volt, hajadonfőtt, és cafatokban lógtak durva göncei. Rongyos külsejéhez és siralmas állapotához sehogy sem illő méltósággal emelte fel kezét, s fenyegette meg az érseket:

- Megtiltom, hogy az angol koronát e méltatlan főre tedd! Én vagyok a király!

Abban a pillanatban felháborodott kezek csaptak le a fiúra, de ugyanakkor Tom Canty is villámgyorsan előlépett királyi öltözékében, s csengő hangon így kiáltott:

- Eresszétek el! Ő a király!

A sokaságon ijedt meghökkenés sepert végig, egy részük felugrált helyéről, hüledezve néztek a jelenet két főszereplőjére és egymásra, mint akik nem tudják, ébren vannak-e vagy alusznak, s nem álom az egész. A Lordprotector maga is meghökkent, de hamar feltalálta magát, s harsány hangon kiáltott:

- Ne figyeljetek őfelségére! Ismét rajta a betegség - fogjátok meg a csavargót!

Már-már engedelmeskedtek neki, de az álkirály nagyot toppantott, s így kiáltott:

- Fejeddel játszol! Ő a király! Hozzá ne nyúljon senki, ha kedves az élete!

A kezek lehanyatlottak. Mintha mindenki megbénult volna: egyetlen szó, egyetlen mozdulat! Az az igazság, hogy senki sem tudta, mit cselekedjék, mit mondjon ebben a rendkívüli, furcsa s váratlan helyzetben. S míg azon igyekeztek, hogy összeszedjék magukat, a fiú tovább haladt előre méltóságteljesen, öntudatosan, s nem torpant meg egy pillanatra sem; s mialatt a megzavart elmék tehetetlenül vergődtek, szépen fellépett az emelvényre; az álkirály boldogan eléje szaladt, térdre borult előtte, s így szólt:

- Uram, királyom! Elsőnek hadd esküdjék neked hűséget Tom Canty, s hadd mondja: tedd fel koronádat, és foglald el ismét a helyed!

A Lordprotector szeme most szúrósan meredt a jövevény arcára, de a szigorú tekintetet hamarosan álmélkodás váltotta fel. Ugyanez történt a többi előkelőséggel is. Összenéztek, s önkéntelenül egy lépést hátráltak. Mindenki egyre gondolt: "Milyen csodálatos hasonlatosság!"

A Lordprotector egy-két pillanatig tétovázott, aztán nagy tisztelettel megszólalt:

- Engedelmeddel, Sir, néhány kérdést tennék fel, melyek...

- Felelek rájuk, Mylord!

Erre a herceg sok kérdést tett fel az udvarral, az elhunyt királlyal, a királyfival, a hercegnőkkel kapcsolatban - a fiú pontosan és habozás nélkül megfelelt. Leírta a palota dísztermeit, az elhunyt király lakosztályát és a walesi hercegét is.

- Hát ez különös!... Hát ez csodálatos!... Megmagyarázhatatlan!... - mondogatták, akik csak hallották. A dolog kezdett másként festeni, mint eddig, s a Lordprotector fejét csóválva szólalt meg ismét:

- Ez mind igaz és csodálatos! De nem több, mint amennyi kitelik a mi királyunk őfelségétől is!

Ez a megjegyzés s az, hogy őt még mindig királyként emlegetik, Tom Cantyt nagyon elszomorította, s úgy érezte, reményeinek búcsút mondhat.

- Ez még nem bizonyíték - tette hozzá a Protector.

A tömeg hangulata ismét borulni kezdett s méghozzá veszedelmesen. A Lordprotector tanakodott magában, rázta-rázta a fejét, s nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy "az államra és mindnyájukra veszedelmes lehet egy ilyen rejtélyre sok időt vesztegetni; országunkban ellentétet támaszthat, és alááshatja a trónt." Hirtelen határozott:

- Sir Thomas, fogd el ezt a... azazhogy megállj! - arca felderült, s ezt a kérdést szegezte a rongyos trónkövetelőnek:

- Hol van a Nagy Pecsét? Felelj nekem erre, s megoldódik a rejtély, mert erre csak a walesi herceg tudhat felelni. Ilyen apróságtól függ egy trón és egy dinasztia!

Ez szerencsés és jó gondolat volt. Hogy az előkelőségek is annak tartották, azt a néma helyeslés szemtől szemig cikázó, körbejáró pillantásai bizonyították. Úgy van, csak az igazi herceg, senki más nem oldhatja meg az eltűnt pecsét titkát! Ez a kis senkiházi csaló jól bemagolhatta a leckéjét, de tudománya ezen a ponton csődöt mond, hiszen maga a tanítója sem tudhat erre válaszolni; remek, igazán remek ötlet, e zavaros és veszedelmes ügytől most aztán egykettőre megszabadulunk!... Így bólogattak és mosolyogtak, s magukban elégedetten lesték, kínos zavarában mint némul el mindjárt az eszeveszett kis sehonnai.

De hogy meglepődtek, látva, hogy ilyesmiről szó sincs, s mint hüledeztek, hallván, hogy azonnal magabiztosan, nyugodtan válaszol:

- Nincsen ebben semmi nehéz! - aztán könnyedén és fesztelenül megfordult, s mint aki megszokta, hogy parancsolgasson, így rendelkezett:

- St. John uram, menj a palotába, az én lakosztályomba - senki nem ismeri olyan jól, mint tekegyelmed -, és a padlóhoz közel, az előszobába nyíló ajtótól balra, a legtávolabbi sarokban találsz a falon egy rézszeget; nyomd meg, s egy kicsi kincseskamra nyílik meg, melyről még tekegyelmed sem tudott, sőt rajtam kívül senki a világon, csak a furfangos mester, aki nekem készítette. Az első, amire a szemed esik, a Nagy Pecsét. Hozd ide azonnal!

Mindenki elcsudálkozott e beszéden s még inkább azon, hogy ez a kicsi koldus micsoda tévedhetetlen biztonsággal szemelte ki s szólította nevén a főurat, méghozzá olyan nyugodt s magabiztos arccal, mintha egész életében ismerte volna. A gróf annyira meglepődött, hogy már-már engedelmeskedett. Éppen indult, amikor hirtelen összeszedte magát, s pirulással ismerte be baklövését. De Tom Canty keményen ráförmedt:

- Mit habozol? Nem hallottad a király parancsát? Eredj!

St. John lord mélyen meghajolt - s feltűnt, hogy meghajlása rendkívüli óvatosságában egyik királynak sem szólt, hanem a kettőjük közé eső semleges területnek -, azzal távozott.

Most a főrangúak pompás csoportjában mozgolódás támadt, lassú, alig észrevehető, de folytonos és kitartó mozgolódás - amilyent lassan forgatott kaleidoszkópban figyelhet meg az ember, midőn is egy-egy tündöklő alakzat részecskéi szétesnek, s új alakzatba állnak össze -, mondom, e mozgolódás fokról fokra eloszlatta a Tom Cantyt körülvevő fényes koszorút, s a jövevény közelében verődött ismét össze. Tom Canty már majdnem egyedül maradt. Most feszült várakozás és aggódás rövid szünete következett, s ez elég volt ahhoz, hogy még ama kevés óvatos is, aki eddig Tom Canty körül maradt, nekibátorodjék, s átsurranjon egyenként a többséghez. Végül Tom Canty, királyi palástban és felcicomázva, tökéletesen egyedül, elszigetelve s szembetűnő árván ácsorgott e sokatmondó üres tér közepében.

Most ismét felbukkant St. John. Amint a főhajón végighaladt, olyan izgalom fogott el mindenkit, hogy a halk suttogás is elhalt, s a fojtott csendben csak a lord lépéseinek tompa kopogását lehetett hallani. Minden szem rászegeződött. Amikor az emelvényhez ért, egy pillanatra megállt, aztán Tom Canty felé fordult, mélyen meghajolt, s így szólt: - Felség, a pecsét nincs ott!

Gyülevész népség nem illanhat el hamarabb pestises mellől, mint ahogy a sápadt és megrémült udvaroncok rebbentek szét a rongyos kis trónkövetelő oldaláról.

Egy pillanat, s magában állt ott, barát és támasz nélkül, dühösen és bosszúsan, villámló szemek céltáblájaként. S a Lordprotector dühösen kiáltott:

- Dobjátok ezt a koldust az utcára, s ostorozzátok végig a városon - nem érdemli meg, hogy többet foglalkozzunk vele!

Testőrtisztek ugrottak elő, hogy teljesítsék a parancsot, de Tom Canty visszaparancsolta őket:

- Vissza! Aki hozzányúl, életével játszik!

A Lordprotector most már végképp megzavarodott. St. Johnhoz fordult:

- Jól kerested? De minek is kérdem! Egyre furcsább a dolog! Apróságot, csecsebecsét könnyen elveszít az ember, s nem is csodálkozik rajta, de hogy egy akkora tárgy, mint Anglia pecsétje, nyom nélkül eltűnjék, és senki se tudjon róla, egy súlyos aranykorong...

Tom Canty parázsló szemmel ugrott elő, és így kiáltott:

- Állj! Ez elég! Kerek volt? És vastag? S betűk, figurák belevésve? Úgy? Ó, most már tudom, mi az a Nagy Pecsét, amiért akkora hűhót csaptatok! Már három hete megkaphattátok volna, ha leírjátok, milyen! Nagyon is jól tudom, hol van - de nem én tettem oda először!

- Hát kicsoda, felség? - kérdezte a Lordprotector.

- Az, aki itt áll - Anglia törvényes királya. S ő maga mondja meg nektek mindjárt, hol van - akkor majd elhiszitek, hogy saját fejétől tudja. Gondolkozz csak rajta, királyom, törd egy kicsit a fejedet: ez volt az utolsó, a legeslegutolsó tetted azon a napon, mikor kirontottál a palotából az én rongyaimban, hogy megbüntesd a katonát, aki bántott engem.

Nagy csend lett, egy mozdulat, egy suttogás sem zavarta meg, s minden szem a jövevényre tapadt, aki leszegett fővel s összevont szemöldökkel kutatta emlékezetében a haszontalan emlékek limlomja között azt az elsikkadt mozdulatocskát, melyet, ha megtalál, őt trónjára ültetheti, de ha nem leli, örökre megmarad annak, ami - koldusnak, földönfutónak. Teltek a pillanatok, a pillanatok percekké nőttek - s csak némán vergődött magában. Végül nagyot sóhajtott, fejét lassan megrázta, s reszkető ajakkal, kétségbeesett hangon így szólt:

- Emlékszem a jelenetre - az egészre -, de a pecsét sehogy sem szerepel benne.

Szünetet tartott, felnézett, majd nemes méltósággal mondta:

- Uraim, ha meg akartok fosztani egy uralkodót jussaitól, mert nem képes bemutatni ezt a bizonyítékot, nem akadályozhatom meg, mert erre nincs hatalmam. De...

- Jaj, őrültség, őrültség ez, királyom! - kiáltott rémülten Tom Canty. - Várj - gondolkodj! Ne hagyd magad! Az ügy még nem veszett el! És nem is fog! Hallgass csak ide, figyeld minden szavam: hadd idézzem fel benned azt a reggelt, mindent úgy, ahogy történt! Beszélgettünk - a nővéreimről meséltem neked, Nanről és Betről -, ugye, erre emlékszel? Azután öreganyámról - s az Offal Court-beli fiúk durva játékáról. Ugye, erre mind-mind emlékszel?! Nagyszerű, csak figyelj tovább, és minden eszedbe jut! Ennem-innom adattál, s fejedelmi jószívűséggel küldted ki a szolgákat, hogy ne kelljen szégyenkeznem előttük alacsony származásom miatt - hát persze hogy emlékszel erre is!

Miközben Tom sorra vette ezeket a részleteket, s a másik fiú helybenhagyóan bólogatott, a nagy hallgatóság és az előkelőségek zavart csodálkozással figyeltek oda: ez a mese nagyon is igaznak hangzott, de hogy a csodában támadhatott e lehetetlen kapcsolat királyfi és koldus között? Soha zavartabb, izgatottabb és hüledezőbb gyülekezetet!

- Aztán pedig tréfából ruhát cseréltünk. Majd a tükör elé álltunk, s olyan egyformák voltunk, hogy azt mondtuk: mintha nem is történt volna ruhacsere - no lám, erre is emlékszel. Ekkor észrevetted, hogy a katona megsebezte a kezemet - ide nézz, ez az; még most sem tudok írni ezzel a kezemmel, oly merevek az ujjaim. Ekkor felséged felugrott, s a katona ellen bosszút esküdve az ajtó felé rohant; elhaladtál az asztal mellett; az a holmi, amit pecsétnek mondtok, az asztalon hevert, felkaptad, és izgatottan néztél körül, mintha keresnéd, hová rejtsed el - és ekkor szemed ráesett a...

- Megvan! Ennyi elég - és Istennek legyen érte hála!... - kiáltott fel a rongyos kis trónkövetelő óriási izgalommal. - Menj, jó uram, St. John - a falon függő milánói páncélruha egyik ujjában megleled a pecsétet.

- Úgy van, királyom, úgy van! - ujjongott Tom Canty. - Most már a tied Anglia jogara! És aki még most is el akarná vitatni, annak jobb lett volna némának születnie! Járj sebesen, St. John uram, mintha szárnyad volna!

Most már az egész gyülekezet talpon volt, szinte magánkívül az izgalomtól, aggodalomtól, gyötrő nyugtalanságtól. A földszinten és az emelvényen fülsiketítő vitatkozás támadt: jó ideig senki sem tudott vagy hallott mást, sőt nem is akart másról tudni, mint amit szomszédja kiáltott a fülébe, vagy ő a szomszédjáéba. Az idő észrevétlenül suhant - senki sem tudta, mennyit -, míg végre hirtelen az egész templom elcsendesedett, s St. John a Nagy Pecsétet magasra tartva megjelent az emelvényen. Felharsant a kiáltás:

- Éljen az igazi király!

Öt percen át reszkettette a levegőt a kiáltozás, a különféle zeneszerszámok csengése-bongása, s csak úgy fehérlett a tenger sok keszkenő lobogtatástól. S ezalatt egy rongyos fiúcska, Anglia legkiemelkedőbb alakja, állt boldogságtól és büszkeségtől pirulva az emelvény közepén a királyság körülötte térdeplő főuraival.

Ekkor mindenki felemelkedett, és Tom Canty így szólt:

- Most pedig, ó, királyom, vedd e királyi ruhákat, és add vissza szegény Tom szolgádnak rongyait!

A Lordprotector erre így szólt:

- Vetkőztessétek le a csibészt, és vessétek a Towerba!

De az új király, az igazi király így szólt:

- Ezt nem engedem! Csak neki köszönhetem, hogy visszanyertem a koronámat! Senki rá ne merje tenni a kezét! Ami téged illet, kedves nagybátyám, Lordprotector, bizony háládatlan vagy ehhez a fiúhoz, pedig úgy hallottam, herceggé tett! - a herceg elpirult. - Csakhogy ő nem volt király; most mit ér neked ez a szép cím? Holnap őáltala fogsz hozzám folyamodni címed elismeréséért, különben hercegséged oda, s egyszerű gróf maradsz.

E pirongatás hallatára a somerseti herceg őkegyelmessége kissé visszahúzódott az első sorból. A király Tomhoz fordult, és kedvesen kérdezte:

- Szegény fiú, hogyan emlékeztél rá, hová tettem a pecsétet, mikor én magam sem emlékeztem?

- Ó, nagyon könnyen, királyom, hisz többször is használtam!

- Használtad? S mégse tudtad megmondani, hol van?

- Nem tudtam, hogy ezt keresik. Nem magyarázták el, felséges uram, részletesen, hogy milyen.

- Akkor hát mire használtad?

Tom arca irult-pirult, szemét lesütötte, s csak hallgatott.

- Mondd meg bátran, jó fiú, ne félj semmit! - biztatta a király. - Mire használtad Anglia Nagy Pecsétjét?

Tom egy pillanatig szánalmas zavarban hebegett-habogott, aztán kibökte:

- Diót törtem vele!

Szegény fiút a kacagás lavinája majdhogy le nem döntötte a lábáról. De ha valakiben mégis maradt kétség afelől, hogy a Tom Canty Anglia királya, s hogy nem jártas a királykodás kellékeinek használatában, ez a felelet végképp eloszlatta kétségeit.

Időközben a pompás királyi palástot Tom válláról a királyéra terítették, s eltakarták vele rongyait. Majd folytatták a koronázás szertartását. Az igazi királyt fölkenték, fejére tették a koronát, miközben ágyúk dörögték szerte a hírt a városban, s egész London szinte rengett az ujjongástól.

Miles Hendon elég festői, nem mindennapi figura volt, mielőtt a London Bridge-en belekeveredett a verekedésbe; hát még mikor kikerült belőle! Alig volt valami pénzecskéje, mikor belekerült, de mikor kikerült belőle, nem volt egy fityingje sem! A zsebtolvajok utolsó garasától is megfosztották.

Annyi baj legyen, csak a fiút meg tudná találni! Katonaemberként nemcsak úgy vaktában vágott neki a feladatnak, hanem mindenekelőtt haditervet eszelt ki.

Mit tehetett a legvalószínűbben a fiú? Hová mehetett a maga fejétől? Nos - okoskodott Miles -, természetesen régi tanyáját keresi fel először, mert ez kótyagosnak, egészségesnek, hontalannak s kitagadottnak egyaránt természetes ösztöne. De hol lehet a régi tanyája? Rongyait s azt a zsiványforma embert tekintve, aki ismerni látszott a fiút, sőt egyenesen apjának mondotta magát, otthonának alkalmasint London valamelyik legszegényebb és legalávalóbb negyedében kell lennie. Vajon sokáig kell kutatni utána, s nehezen talál-e rá? Nem, úgy vélte, könnyen és hamarosan rábukkan. Nem magát a fiút fogja keresni, hanem a csődületeket; valami kisebb vagy nagyobb embergyűrű közepében előbb-utóbb feltétlen megtalálja szegény kis barátját, amint szokása szerint a csúfolódó, ingerkedő tömeg óriási mulatságára királynak mondja magát. Akkor majd Miles Hendon megnyomorít egy-kettőt ebből a csürhéből, s magával viszi kicsi védencét, szerető szavakkal megnyugtatja, vigasztalja, s többé sose szakadnak el egymástól.

Így vágott neki Miles a keresésnek. Órákon át csatangolt eldugott utcákban, mocskos sikátorokban, csoportokat és csődületeket keresve, s találva is számtalant - de még a nyomát sem a fiúnak. Ez szerfölött meghökkentette ugyan, de nem csüggesztette el. Véleménye szerint nem a haditervben volt a hiba; csak abban számította el magát, hogy azt hitte, rövid ideig tart, pedig lám, mily hosszúra nyúlik.

Mire nagy sokára reggel lett, már nem egy mérföldet járt be, s nem egy csődületet kutatott át, de az eredmény csak annyi, hogy meglehetősen fáradt, roppant éhes és igen álmos volt. Valami reggelit kívánt, de megszerzésére semmi mód; hogy kérjen, eszébe sem jutott, s hogy kardját zálogba tegye, arra éppoly kevéssé gondolt, mint hogy megváljon becsületétől; ruhadarabjai egynémelyikétől tán megválhatna - de hamarább lehet vevőt találni betegségre, mint efféle holmira.

Délben még mindig csatangolt, mégpedig ezúttal a koronázási menetet követő sokaság között; mert úgy okoskodott, hogy a királyi pompa nagy erővel vonzza kicsi bolondosát. Követte hát végig Londonon a menet minden kacskaringóját s minden útját, egészen a Westminsterig és a székesegyházig. Ide-oda tolakodott a templom körül összegyűlt sokaságban, jó ideig tévetegen és kábán, majd nekiindult azzal, hogy valami új és jobb haditervet próbál kifőzni. Amikor tépelődéséből lassan felocsúdott, azon vette észre magát, hogy a város messze a háta mögött, és hogy javában esteledik. A folyó közelében járt, a mezőn; szép vidéki kastélyok tájéka volt ez, nem olyan környék, ahol jó szívvel fogadják az ilyen toprongyost.

Cseppet sem volt hideg; lefeküdt hát egy sövény aljába, hogy pihenjen s gondolkozzék. Érzékei hirtelen kezdtek zsibbadozni: a tompa, messzi-messzi ágyúdörgés meglegyintette fülét, mire így szólt magában: "Az új királyt megkoronázták" - s azon nyomban el is aludt. Már több mint harminc órája se nem aludt, se nem pihent. Fel sem ébredt, csak másnap, a délelőtt közepe táján.

Bénán, meggémberedve, félig éhenholtan ébredt, megmosakodott a folyóban, éhségét egy-két pint vízzel csillapította, s a Westminster felé kezdett vánszorogni, folyton korholva magát, amiért annyi időt elvesztegetett. S íme, az éhség új tervhez segítette. Megpróbál beszélni az öreg Sir Humphrey Marlow-val, s némi pénzt kér kölcsön tőle, majd pedig... de tervnek ez is elég egyelőre; ráér tovább szövögetni álmait, ha ezt elérte.

Tizenegy óra tájban érkezett a palotához, s noha fényes sokaság haladt ugyanebben az irányban, hála ruhájának, nem maradt észrevétlen. Közelről fürkészte az emberek arcát, hátha találna közöttük olyan jóindulatút, amelynek tulajdonosa hajlandó üzenetét bevinni az öreg udvarnagyhoz. Mert arról, hogy ő maga személyesen bejusson a palotába, egyszerűen szó sem lehetett.

S ekkor a mi pálcásfiúnk haladt el mellette; megfordult, alakját jól végigmérte, s így szólt magában:

"Ha ez nem a kóbor lovag, akiért őfelsége úgy odavan, szamár legyek - ha ugyan eddig is az nem voltam. Az utolsó rongyig megfelel a leírásnak - hogy az Isten két ilyent teremtsen, igazán a csodatétel aprópénzre váltása volna. Bár találnék valami kifogást, hogy megszólíthassam!"

Ettől a gondtól azonban maga Miles Hendon kímélte meg, ugyanis feléje fordult, ahogy már az ember általában megrezzen, ha valaki erősen nézi hátulról, s mivel nagy érdeklődést fedezett fel a fiú szemében, hozzálépett és megszólította:

- Te éppen most jöttél ki a palotából; oda tartozol?

- Oda, uram.

- Ismered-e Sir Humphrey Marlow-t?

A fiú meghökkent, és így szólt magában:

"Úristen, az én boldogult öreg apámat?" - hangosan pedig így válaszolt:

- Nagyon jól ismerem, uram.

- Nagyszerű! Bent van?

- Bent - mondta a fiú, magában pedig hozzátette: "A sírban."

- Megkérhetnélek arra a szívességre, hogy jelentsd a nevemet neki, s mondd meg, hogy szeretnék vele néhány szót szólni?

- Készséggel, jó uram!

- Akkor hát mondd meg neki, hogy idekint van Miles Hendon, Sir Richard fia... Nagyon leköteleznél, kedves fiam!

A fiú csalódottnak látszott. "A király nem ilyen nevet említett - mondta magában -, de nem baj; ez az ikertestvére, s bizonyosan hírt tud adni őfelségének a másik Hogyishíjákról."

Így szólt hát Mileshoz:

- Állj ide egy pillanatig, uram, s várj, amíg választ hozok.

Hendon a megjelölt helyre húzódott; fülke volt a palota falában, benne kőpad, rossz időben az őrök menedékhelye. Alighogy leült, néhány alabárdos haladt el ott egy tiszttel. A tiszt meglátta, embereit megállította, s azt parancsolta, bújjék elő. Hendon engedelmeskedett; azonnal elfogták mint a palota területén ólálkodó gyanús alakot.

Kezdett rútul festeni a dolog. Szegény Miles magyarázkodni akart, de a tiszt durván elhallgattatta, s embereinek megparancsolta, vegyék el a kardját, s motozzák meg.

"Adná az isten, hogy találjanak valamit - mondta szegény Miles -, magam is eleget kotorásztam, s hiába, pedig nagyobb szükségben vagyok, mint őkelméék!..."

De nem találtak mást, csak egy levelet. A tiszt felbontotta, s Hendon elmosolyodott, mikor megpillantotta az ákombákomot, melyet elveszett kicsi barátja vetett papírra még Hendon-Hallban ama gyászos napon. A tiszt arca, amikor az angol változatot elolvasta, elsötétült; Miles arca azonban, amint hallgatta, éppen ellenkező színt öltött.

- Egy újabb trónkövetelő! - kiáltott fel a tiszt. - Biz' isten, úgy szaporodnak manapság, akár a nyulak. Fogjátok meg ezt a zsiványt, emberek, s jól vigyázzatok rá, míg ezt a fontos levelet bejuttatom őfelségéhez.

Elsietett, Hendon pedig ott maradt az alabárdosok markában.

"Most aztán véget érnek szenvedéseim - dörmögött magában -, mert nyilvánvaló, hogy kötélre jutok e kis firkálmány miatt. S mi lesz az én szegény kicsi barátommal? Csak a jó isten tudja..."

Nemsokára azonban meglátta a nagy sietve visszatérő tisztet, s összeszedte minden bátorságát, hogy a bajjal férfiasan nézzen szembe. A tiszt megparancsolta embereinek, hogy foglyukat eresszék el, s adják vissza a kardját, azután tisztelettel meghajolt, és így szólt:

- Uram, kegyeskedjék követni engem!

És Hendon követte.

"Ha most nem a halál s az ítélet útján járnék - miért is takarékoskodnom kell a bűnnel -, megfojtanám ezt a gazfickót gúnyos udvariasságáért!" - mormogta a foga között.

Átvágtak egy népes udvaron, s a palota főkapujához értek, ahol a tiszt újabb meghajlással átadta Hendont egy díszes öltözetű ajtónállónak, aki nagy tisztelettel fogadta, s cifra lakájok sorfala között óriási csarnokon vezette át; ezek is illendőképpen hajbókoltak, amint elhaladt előttük, de csak úgy pukkadoztak az elfojtott kacagástól a mi derék madárijesztőnk háta mögött. Majd széles lépcsőn haladt vele föl, előkelőségek csoportjai között, s végül egy tágas terembe vezette, s utat tört neki Anglia egybegyűlt nemessége közt, hogy bejusson; ekkor meghajolt, figyelmeztette, hogy vegye le a kalapját, s otthagyta a terem közepén, minden szem célpontjaként, méltatlankodó tekintetek, csúfolkodó fintorgások kereszttüzében.

Miles Hendon szörnyű zavarban volt. Tőle ötlépésnyire, mennyezetes trónuson ott ült a fiatal király, s fejét elfordítva beszélgetett valami emberforma paradicsommadárral - valami herceggel talán.

Hendon megjegyezte magában, hogy ha az embert halálra ítélik élete virágjában, éppen elég keserves az ilyen nyilvános megszégyenítés nélkül is. Szerette volna, ha a király gyorsan elbánik vele: a közelében álló kinyalt alakok egyike-másika kezdett meglehetősen orcátlanul viselkedni.

Ebben a pillanatban a király egy kicsit feljebb emelte a fejét, s Hendon jól az arcába láthatott. S majdhogy a lélegzetét el nem állította ez a látvány! Mintha keresztüldöfték volna, úgy állt ott, és bámult a szép fiatal arcocskára, majd felkiáltott:

- Nicsak, az Álmok és Árnyak Királyságának ura a trónusán!

Még dörmögött maga elé egyet-mást, folyton csodálkozva, hüledezve, majd körös-körbe jártatta tekintetét, a pompás gyülekezetet és a ragyogó termet alaposan szemügyre vette, s így mormogott magában: "De hisz ez mind valóság - színvalóság ez, semmi esetre sem álom!" Aztán megint a királyra nézett, és így tanakodott tovább:

"Álom ez?... Vagy Anglia igazi uralkodója és nem az ágrólszakadt kis bolond, akinek véltem? Ki oldja meg nekem e rejtélyt?"

Ekkor hirtelen egy ötlet villant fel az agyában: a falhoz szaladt, felkapott egy széket, letette a terem közepén, és ráült. Szörnyű méltatlankodás morajlott fel, durva kéz ragadta meg, s valaki ráförmedt:

- Fel, faragatlan pojáca! Képes volnál leülni a király jelenlétében?

A zűrzavar felkeltette őfelsége figyelmét, kinyújtotta a kezét, s így kiáltott:

- Ne nyúljatok hozzá, joga van rá!

A gyülekezet elképedve hőkölt. A király pedig folytatta:

- Tudjátok meg, ladyk, lordok, uraim, ez az én hűséges, szeretett szolgám, Miles Hendon, aki jó kardjával védte meg fejedelmét testi bántalmaktól s talán a haláltól is - és ezért ő lovag a király akaratából. Hasonlóképp vegyétek tudomásul, hogy magasabb szolgálatáért, mellyel is uralkodóját korbácstól s gyalázattól mentette meg, mert magára vállalta: ő Anglia peerje, Kent grófja, s méltóságához illő aranyat s birtokot is nyer. Mi több, a kiváltság is, melyet az imént gyakorolt, királyi adomány, s azt is elrendeltük, hogy ivadékai apáról fiúra örököljék a jogot, hogy leülhessenek uralkodójuk előtt, évszázadról évszázadra, amíg a trónus áll. Ne háborgassátok!

Ketten, akik valami akadály miatt csak aznap reggel érkeztek vidékről, s alig öt perce voltak a teremben, e szavakra szinte főbe kólintva kapdosták hol a királyra, hol e madárijesztőre tekintetüket. Sir Hugh és Lady Edith volt ez a két alak. De az új gróf nem látta őket. Még mindig hüledezve csudálkozott az uralkodóra, és így motyogott maga elé:

"Lássatok csudát! Hisz ez az én kicsi koldusom! Az én kis bolondom! S még én akartam neki megmutatni, mi a nagyuraság, hetvenszobás és huszonhét szolgájú kastélyomban! Ez az, aki ruhául világéletében csak rongyokat, simogatásul rúgást s eledelül moslékot kapott. S ezt fogadtam én fiamnak, s akartam embert csinálni belőle! Úristen, csak volna nálam egy zsák, hogy beledughassam a fejem!"

Aztán hirtelen eszébe jutott, mire kötelez az illendőség, térdre rogyott, s kezével a király kezében hűséget esküdött, megköszönte a birtokait, méltóságait. Azután felemelkedett, tisztelettudóan félreállt - még mindig minden szem céltáblája s irigységük tárgya.

Most a király felfedezte Sir Hugh-t, s haragosan szikrázó szemmel kiáltott:

- Fosszátok meg e tolvajt hamis rangjától s lopott vagyonától, s aztán lakat alá vele, míg elő nem veszem!

A volt Sir Hugh-t elvitték.

Ekkor mozgolódás támadt a terem másik végében: a gyülekezet kettévált, s Tom Canty furcsa, de díszes ruhában, egy ajtónálló nyomában végigvonult az eleven falak között. Letérdelt a király előtt, aki így szólt:

- Értesültem az elmúlt néhány hét történetéről, és igen elégedett vagyok veled. Az országot igazi királyi nagylelkűséggel, könyörületességgel kormányoztad. Megtaláltad-e anyádat és testvéreidet? Jól van, gondom lesz rájuk - apád pedig kötélre jut, ha te is úgy akarod, s a törvény jóváhagyja. Halljátok mind, akik itt vagytok! A mai naptól fogva azok, akik a király kegyelmét élvezik a "Krisztus menhelye" oltalmában, ezentúl nemcsak testi, hanem lelki és szívbéli táplálékot is kapnak, és ez a fiú majd ott lakik, s élete fogytáig fő-fő rangja lesz a tisztes igazgatótestületben. S mivel király volt, úgy illik, hogy nemcsak közönséges tisztelet adassék neki; ennélfogva jegyezzétek meg jól a díszruháját, mert erről lesz megismerhető, és ezt senki se utánozza! S bárhova lép, ez emlékeztesse a népet, hogy egy időben király volt, s a megillető tiszteletet és köszöntést senki meg ne tagadja. A korona oltalmazza, a trón istápolja őt, s tiszteletreméltó címe lészen: a király pártfogoltja.

A büszke, boldog Tom Canty felállt, megcsókolta a király kezét, majd elvezették a király elől. Nem is vesztegetett sok időt, szaladt anyjához, hogy mindent elmeséljen neki meg Nannek, Betnek, hadd örvendezzenek együtt.

Amikor minden titok kiderült, Hugh Hendon vallomásaiból megtudták, hogy felesége az ő parancsára tagadta meg Milest azon a napon Hendon-Hallban; e parancsnak azzal a fogadkozással adott nyomatékot, hogy ha nem hajlandó tagadni, hogy az illető Miles Hendon - életével lakol. Erre Edith csak azt mondta: hát ölje meg, úgyis mit ér neki ez az élet, de Milest meg nem tagadja. Erre azt mondta az ura, hogy az ő életét megkíméli, de Milest gyilkoltatja meg! Ez már más volt; így hát szavát adta rá, s meg is tartotta.

Hugh-t mindazonáltal zsarolásaiért, testvére vagyonának, címének bitorlásáért nem ítélték el. Sem Edith, sem Miles nem akart ellene tanúskodni; ezt Miles nem engedte volna meg Edithnek, ha netalán ő akarta volna is. Hugh otthagyta a feleségét, s a kontinensre utazott, ahol el is pusztult hamarosan; özvegyét pedig Kent grófja - vagyis Miles - nemsokára feleségül vette. Volt nagy vigasság Hendon-falván, mikor az új pár először ment haza!...

Tom Canty apjáról többé senki se hallott.

A király megkerestette azt a parasztot, kit megbillogoztak s rabszolgának adtak el, megszabadította őt a Kapitány bandájában viselt nehéz életétől, és kényelmes megélhetést biztosított neki. Az öreg ügyvédet is kiengedtette a börtönből, s a bírságot visszafizettette neki. A szeme láttára megégetett két baptista asszony gyermekének jó otthonról gondoskodott, s szigorú büntetést mért a tisztre, aki Miles Hendont ártatlanul megvesszőztette. Megmentette az akasztófától azt a fiút, aki elfogta a szökött sólymot, és az asszonyt is, aki szövetmaradékot lopott a takácstól; de arról, hogy a király erdejebeli szarvas megöléséért halálra ítélt embert megmentse, elkésett...

Hálás volt a bírónak, akinek megesett volt rajta a szíve, mikor malaclopással vádolták, s megelégedéssel láthatta, hogyan emelkedik a köztiszteletben, s lesz nagy, megbecsült ember belőle.

A király, míg csak élt, örömest mesélgette kalandjai történetét, attól a perctől fogva, amikor az őr elkergette a palota kapujától, egészen az utolsó éjfélig, mikor is ügyesen a serénykedő mesteremberek közé vegyülve besurrant a templomba, felmászott és elbújt a Hitvalló síremlékén, s másnap olyan sokáig aludt ott, hogy majdnem elkésett a koronázásról. Azt mondta, hogy a hasznos lecke gyakori ismételgetése megerősíti abbeli elhatározásában, hogy tanulságait népe hasznára fordítsa; ilyenformán, amíg csak él, abba nem hagyja e történet mesélgetését, hogy szomorú benyomásai frissen maradjanak az emlékezetében, s csordultig buzogjanak szívében a könyörületesség forrásai.

Rövid uralkodása alatt Miles Hendon és Tom Canty voltak a király kedvencei s legőszintébb gyászolói is, amikor meghalt. A jó Kent grófnak jobb ízlése volt, semhogy különös kiváltságával visszaéljen; de azért haláláig mégis kétszer élt vele, a már említett alkalmon kívül: egyszer Mária királynő és egyszer Erzsébet királynő koronázásán. Egy utóda pedig I. Jakab trónra lépésekor élt vele. Míg végre ennek fia is élhetett vele, negyedszázad is eltelt, s a "Kentek kiváltsága" elhalványult az emberek emlékezetében. Ilyenformán, amikor az akkori Kent grófja megjelent I. Károly és udvara előtt, hogy családja kiváltságát érvényesítse és fenntartsa, s az uralkodó jelenlétében leült, lett ott cifra riadalom! De aztán hamarosan tisztázódott a dolog, és kiváltságában megerősítették. A család utolsó sarja a polgárháborúban esett el, a királyért, s vele e különös kiváltságnak is vége szakadt.

Tom Cantyból szép, fehér hajú, tekintélyes és jóságos arcú öregember lett. S egész életében tisztelet övezte, mert feltűnő és különleges öltözete emlékeztette a népeket, hogy "egy időben király volt". Ilyenformán, valahol megjelent, a tömeg szétvált, utat nyitott előtte, s ezt sugdosták egymásnak:

- Kalapot le! A király pártfogoltja! - s köszöntötték, ő pedig mosolygott válaszul; s ezt meg is becsülték az emberek, hiszen olyan tiszteletreméltó élettörténete volt.

Bizony, VI. Edward király csak néhány évig élt, szegény fiúcska. De legalább becsületben. Nem is egyszer, amikor valami magas rangú főember vagy a korona egy-egy aranyos ruhájú oszlopa vitába szállt vele engedékenysége miatt, s erősködött, hogy egy-egy törvény, melyet éppen enyhíteni szándékozott, amúgy is épp elég enyhe, s nem sújtja s nyomja el kelleténél jobban a népet, a király nagy, jóságos szeme bús ékesszólással fordult feléjük.

- Mit tudtok ti szenvedésről, elnyomásról? Én s az én népem tudja, de ti nem!

VI. Edward uralkodása sajátságosan jóságos volt az akkori zord világhoz képest. Most, hogy elbúcsúzunk tőle, az ő dicsőségére véssük ezt emlékezetünkbe!

1. Don Caesar de Bazan - lovagregényhős ^[VISSZA]

2. A Kingsdale lordok, de Courcy leszármazottai, ma is élvezik ezt a különös kiváltságot (Mark Twain jegyzete) ^[VISSZA]

3. "Meghalt a király! - Éljen a király!" ^[VISSZA]

4. Peerek (ejtsd: pirek) - az angol országgyűlés felsőházának tagjai ^[VISSZA]

5. Protector (ejtsd: protektor) - a kiskorú vagy beteg uralkodó mellé kijelölt kormányzó ^[VISSZA]

6. Hendon lovag a törvényszolga megtévesztésére latin mondattöredékeket kevert össze ^[VISSZA]

7. Sanctus Sanctorum (ejtsd: szanktusz szanktórum) - szentek szentje ^[VISSZA]