A makrancos hölgy
Katharina, a makrancos hölgy, Baptistának, egy gazdag
páduai úrnak legnagyobb lánya volt. Olyan fékezhetetlen szellemű, olyan
vad és indulatos, kotnyeles és csípős nyelvű hölgy volt, hogy egész
Páduában nem ismerték más néven, csak Makrancos Katának. Igen kétesnek,
sőt valójában lehetetlennek látszott, hogy valaha is akadjon olyan
úriember, aki feleségül merje venni ezt a lányt, ezért hát sokan
kárhoztatták Baptistát, amiért visszautasított sok nagyszerű ajánlatot,
amely Katharina szelíd húgát, Biancát illette. Baptista azzal utasította
el Bianca kérőit, hogy majd ha az idősebb nővért illendően férjhez adja,
csak akkor nyernek szabadságot arra, hogy Biancát megkérhessék.
Történt azonban, hogy egy Petruchio nevű nemesember
érkezett Páduába azzal a céllal, hogy feleséget keressen: az ő
bátorságát nem vették el a Katharina indulatáról szóló hírek, s amikor
hallotta, milyen gazdag és csinos lány, elhatározta, hogy feleségül
veszi ezt a hírhedt hárpiát, s majd szende, kezes asszonnyá zabolázza.
És az már igaz, hogy senki sem volt olyan alkalmas erre a herkulesi
munkára, mint Petruchio, akinek természete éppolyan fennhéjázó volt,
mint Katharináé, de volt szelleme, jókedve, humora is, továbbá okos,
helyes ítéletű férfi is volt, értett hozzá, hogyan kell szenvedélyes,
tomboló dühöt tettetni, amikor pedig olyan nyugodt volt a kedélye, hogy
ő maga is vidáman tudott nevetni saját színlelt haragján, mivel
természettől gondtalan és könnyed férfi volt. Az a szilaj viselkedés
tehát, amelyet akkor alkalmazott, amikor Katharina férje lett, merő
játék volt csupán, vagy pontosabban szólva, bölcsen belátta: ez a
tettetés az egyedüli módja annak, hogy saját területén kerüljön fölébe a
dühöngő Katharina szenvedélyességének.
Petruchio nekiindult tehát, hogy a makrancos
Katharinának udvaroljon, de mindenekelőtt apját, Baptistát kereste föl,
engedélyt akart kérni, hogy megnyerhesse lányát, a szelíd
Katharinát - mert így nevezte Petruchio -, s huncutul azt mondta,
hallott már szemérmes szerénységéről, nyájas viselkedéséről, s azért
jött el Veronából, hogy szerelméért versengjen. Az apa szerette volna
férjhez adni lányát, de azért kénytelen volt bevallani, hogy Katharina
nemigen felel meg ennek a jellemzésnek, és csakhamar ki is tűnt, milyen
szelíd anyagból faragták Katharinát, mert berontott a szobába
zenetanárja, és panaszkodott, hogy növendéke, a szelíd Katharina betörte
fejét a lantjával, mert a mester hibát merészelt találni Katharina
játékában. Amikor ezt Petruchio hallotta, így szólt:
- Derék egy leányzó, jobban szeretem, mint valaha, és
epedek, hogy végre cseveghessek vele. - Aztán határozott válaszért
sürgette az öregurat, és így szólt: - Az én ügyem sürgős, signor* Baptista, nem jöhetek naponta udvarolni. Ismerted
atyámat: meghalt már, s minden javának, birtokának én vagyok örököse.
Mondd meg hát, ha megnyerem lányod szerelmét, milyen hozományt adsz
vele.
Baptista úgy gondolta, kérő létére kissé nyers a
modora, de örült, hogy férjhez adhatja Katharinát, s ezért azt felelte,
húszezer tallér hozományt ad vele, halála után pedig fele birtokát:
úgyhogy gyorsan elrendezték ezt a furcsa házasságot, s Baptista elment,
hírül adni makrancos lányának szerelmese szándékait, aztán beküldte őt
Petruchióhoz, hogy meghallgassa udvarlását.
Közben Petruchio azon gondolkozott, hogyan próbálja
megnyerni szerelmét, és így szólt magában:
- Amint belép, elkezdek neki mulatságosan udvarolni; ha
gúnyolódik, azt mondom neki, olyan édesen énekel, mint a csalogány; ha
szemöldökét ráncolja, azt mondom neki olyan derűs az arca, mint a
harmattal frissen mosott rózsák; ha egy szót sem szól, ékesszólását
dicsérem majd, s ha azt mondja, hagyjam magára, úgy köszönöm meg, mintha
arra kért volna, maradjak vele egy hétig.
Katharina ekkor méltóságteljesen belépett, s Petruchio
így szólította meg:
- Jó reggelt, Kata, hallom, ez a neved.
Katharinának nem tetszett ez az egyszerű üdvözlés;
ezért megvetően így szólt:
- Aki velem beszél, Katharinának nevez.
- Hazudsz - felelte a szerelmes -, a te neved
egyszerűen Kata, helyre Kata, néha makrancos Kata, de annyi bizonyos,
Kata, hogy te vagy a legcsinosabb Kata az egész keresztény világon, és
ezért, Kata, mivel szelídségedet dicsérik minden városban, eljöttem,
hogy megkérjelek, légy a feleségem.
Annyi bizonyos, hogy ezek ketten furcsa lánykérést
rendeztek. A lány hangosan és dühösen bizonygatta a fiúnak, hogy méltán
jutott a makrancos névhez, a fiú azonban továbbra is Katharina édes,
udvarias szavait magasztalta, végül pedig - mert olyan rövidre akarta
fogni az udvarlást, amennyire csak lehet -, amikor hallotta, hogy
közeledik a lány apja, így szólt:
- Édes Katharina, hagyjuk már ezt a hiábavaló
fecsegést, apád úgyis beleegyezett, hogy a feleségem légy, már a
hozományban is megállapodtunk, és akár akarod, akár nem, elveszlek.
Ekkor belépett Baptista, Petruchio pedig azt mondta
neki, hogy lánya kedvesen fogadta őt, s megígérte, hogy jövő vasárnap
férjhez megy hozzá. Katharina tagadta, azt mondta, inkább lássa vasárnap
Petruchiót felkötve, s szemrehányásokat tett apjának, amiért azt kívánja
tőle, hogy ilyen kelekótya csirkefogóhoz menjen, amilyen Petruchio.
Petruchio arra kérte az apját, ne is hallgasson lánya dühös szavaira,
mert ők ketten megbeszélték, hogy Katharina majd vonakodni fog az apja
előtt, de amikor egyedül voltak, igen gyöngédnek és szeretetteljesnek
találta. Végül így szólt a lányhoz:
- Add kezedet, Kata! Velencébe megyek, és mindenféle
szép holmit hozok neked esküvőnk napjára. Gondoskodj az ünnepségről,
apám, és hívd meg a násznépet. Nyugodtak lehettek, hozok gyűrűket,
mindenféle cicomát, gazdag ruhákat, hadd legyen szép az én Katharinám,
most pedig csókolj meg, Kata, mert vasárnap megesküszünk.
Vasárnap összegyűlt az egész násznép, de sokáig kellett
várniok, amíg Petruchio megjelent, úgyhogy Katharina már zokogott
bosszúságában, ha arra gondolt, hogy Petruchio csak csúfot űzött belőle.
Végül mégis megjelent, de semmit sem hozott el a Katharinának ígért
menyegzői cicomából, ő maga sem volt vőlegénynek öltözve, hanem furcsa,
rendetlen ruhát viselt, mintha csak gúnyt akarna űzni abból a komoly
ügyből, amiért voltaképpen eljött; még a szolgáját, sőt a lovaikat is
ugyanilyen hitvány és hóbortos módon szerelte föl.
Petruchiót nem lehetett rábeszélni, hogy ruhát váltson,
azt mondta, Katharina hozzá jön feleségül, nem pedig az öltözékéhez;
amikor aztán látták, hogy hiába okoskodnak vele, elmentek a templomba,
de ott is ugyanolyan bolondul viselkedett, mert amikor a pap megkérdezte
Petruchiót, akarja-e Katharinát feleségül, olyan hangos káromkodás
kíséretében mondta ki az akarom-ot, hogy mindnyájan megriadtak, a
pap leejtette a könyvét, és amikor lehajolt, hogy fölvegye, ez a
hóbortos vőlegény akkorát vágott rá, hogy a pap is, a könyve is földre
pottyant. És amíg csak az esküvői szertartás folyt, Petruchio úgy
toporzékolt és káromkodott, hogy a szilaj Katharina csak úgy reszketett
félelmében. Amint véget ért a szertartás, még ott helyben, a templomban
már bort kért, hangosan felköszöntötte a társaságot, a borba mártott
süteményt a sekrestyés arcába vágta, és furcsa tettét nem is indokolta
mással, minthogy a sekrestyésnek gyér, éhenkórász szakálla van, és
mialatt ő ivott, mintha kinézte volna szájából azt a süteményt. Annyi
bizonyos, hogy soha még egy ilyen őrült házasságot nem kötöttek, de
Petruchio azért öltötte magára ezt a vadságot, hogy annál jobban
sikerüljön a makrancos felesége megzabolására kieszelt terve.
Baptista bőséges lakodalmat készített elő, de amikor
visszatértek a templomból, Petruchio kézen fogta Katharinát, és
kijelentette, az a szándéka, hogy azonnal hazaviszi feleségét, és sem
apósának tiltakozása, sem a feldühödött Katharina mérges szavai nem
változtathattak akaratán. Ragaszkodott ahhoz a férji jogához, hogy úgy
rendelkezzék feleségével, ahogy neki tetszik, s magával is hurcolta
Katharinát, mert olyan hetykének és eltökéltnek mutatkozott, hogy senki
sem merészelt ujjat húzni vele.
Petruchio a feleségét egy nyomorúságos, ösztövér, csont
és bőr gebére ültette, amit külön e célra szemelt ki, de őneki magának
és szolgájának sem volt különb lova; sáros, göröngyös utakon át
haladtak, és valahányszor Katharina lova megbotlott, szidta, átkozta a
szegény, terhe alatt alig vánszorgó rozzant párát, mintha csak a
legvadabb ember volna, aki valaha is élt ezen a földön. Végre fárasztó
utazás után, miközben Katharina egyebet sem hallott, mint Petruchio
dühös veszekedését a szolgákkal és a lovakkal, hazaértek. Petruchio
nyájasan üdvözölte otthonában, de eltökélte, hogy Katharina se
nyugalomhoz, se ennivalóhoz nem jut ezen az éjszakán. Az asztalokat
megterítették, a vacsorát hamarosan felszolgálták, de Petruchio azzal az
ürüggyel, hogy minden fogásban hibát talál, földhöz csapta az ételt és
megparancsolta a szolgáknak, hogy vigyék ki; s mindezt, úgy mondta, merő
szeretetből teszi Katharina iránt, nehogy rosszul elkészített ételt
egyen. S amikor Katharina fáradtan és vacsora nélkül visszavonult
lenyugodni, Petruchio ugyanígy hibát talált felesége ágyában, a földre
hajigálta a párnákat és takarókat, úgyhogy Katharina kénytelen volt
egész éjszaka egy székben ülni, de ha már-már sikerült elszundítania,
azonnal felébresztette férjének harsány hangja, amint szolgáira
viharzott, amiért rosszul vetették meg felesége menyegzői ágyát.
Másnap Petruchio folytatta ezt az eljárást, és továbbra
is kedvesen beszélt Katharinával, de amikor Katharina megpróbált enni,
férje hibát talált mindenben, amit eléje tettek, s a reggelit éppen úgy
földhöz vágta, mint a vacsorát, úgyhogy Katharina, a gőgös Katharina
kénytelen volt könyörögni a cselédeknek, hozzanak neki titokban egy
morzsa ételt, de azokat Petruchio kitanította, s így azt felelték,
semmit sem mernek adni Katharinának uruk tudta nélkül.
- Ó - mondta Katharina -, csak azért vett el, hogy
kiéheztessen? A koldusok, akik apám kapujához jöttek, azok is kaptak
enni! De én, aki soha nem tudtam, mit jelent az, bármit is kérni,
éhezem, mert nem kapok enni, szédülök, mert nem alhatom el,
káromkodással tartanak ébren, ordítozással táplálnak, és az egészben az
bosszant legjobban, hogy mindezt a tökéletes szerelem ürügyén műveli, és
úgy tesz, mintha rögtön meg kéne halnom, amint alszom vagy eszem.
Itt a magányos elmélkedés félbeszakadt, mert Petruchio
belépett; nem az volt a célja, hogy Katharina a végletekig éhezzen,
ezért hát valami kis húst hozott neki, és így szólt hozzá:
- Hogy van az én édes Katám? Látod, szerelmem, milyen
buzgó férj vagyok? Én magam készítettem el az ételedet. Remélem, jóságom
hálát érdemel? Hogyan! Egy szót sem szólsz? Akkor nem ízlik neked az
étel, és hiábavaló volt minden fáradozásom.
Parancsot adott hát a szolgának, vigye ki a tálat. A
rendkívüli éhség megtörte már Katharina gőgjét, és ilyen szókra bírta,
bármilyen dühöt érzett is szíve mélyén:
- Kérlek, hadd maradjon.
De nem ez volt minden, amit Petruchio el akart nála
érni, s ezért így felelt:
- A leghitványabb szolgálatot is köszönettel szokás
fizetni, az enyémnek is ez jár, mielőtt az ételhez nyúlsz.
Mire Katharina tétovázva kinyögte:
- Köszönöm, uram.
Erre aztán megengedte Petruchio, hogy felesége
hozzálásson a szegényes ételhez, és így szólt:
- Váljék egészségedre, szelíd szívem Katám. De gyorsan
egyél. Most pedig, édes szerelmem, visszatérünk apád házába, ott aztán
kedvünkre kimulatjuk magunkat, selyemruhákban, szép kalapokkal, arany
gyűrűkkel, fodrokkal, szalagokkal, legyezőkkel, két rend csipkeruhával -
s hogy elhitesse vele, mennyire igazán az a szándéka, hogy
megajándékozza ilyen örvendetes holmival, behívott egy szabót és egy
divatárust, azok behoztak néhány új ruhát, amit ő rendelt meg Katharina
számára, aztán leszedette az edényt az inassal, még mielőtt Katharina
elverhette éhségét, és így szólt hozzá: - Mi az, már meg is ebédeltél?
A divatárus átnyújtott egy kalapot e szavakkal:
- Itt az a kalap, amit méltóságoddal megbeszéltünk!
Petruchio erre újra elkezdett viharozni, kijelentette, hogy a kalapot
úgy szabták ki, mint egy bögrét, de nem nagyobb, mint egy dióhéj vagy
csigaház, és azt mondta a divatárusnak, vigye el és nagyobbítsa meg.
Katharina közbeszólt:
- Nekem ez kell, ma minden úrinő ilyen kalapot hord.
- Ha majd te is olyan finom leszel, mint egy úrinő -
felelte Petruchio -, akkor te is kapsz egyet, addig nem.
Az étel, amit Katharina elfogyasztott, kissé életet
öntött csüggedt lelkébe, s ezért így szólt:
- Uram, remélem, szabad beszélnem, márpedig beszélni
akarok. Nem vagyok kisbaba, sem gyerek; nálad különbek is eltűrték, hogy
kimondjam, ami a lelkemet nyomta, ha pedig te nem tudod eltűrni, jobb,
ha betömöd a füledet.
Petruchio úgy tett, mintha nem hallotta volna ezeket a
haragos szavakat, mert szerencsére rájött, hogy az érvekkel való
feleselgetésnél sokkal jobb módja is van annak, hogy feleségével
elbánjon, ezért mindössze ez volt a válasza:
- Úgy van, igazad van, vacak egy kalap ez, és nagyon
szeretlek, amiért nem tetszik neked.
- Szeretsz vagy nem szeretsz - mondta Katharina -,
nekem tetszik a kalap, és nekem ez a kalap kell vagy semmilyen.
- Azt mondod, látni akarod a ruhát - mondta Petruchio,
aki még mindig úgy tett, mintha félreértené.
Előrelépett hát a szabó, és megmutatott Katharinának
egy szép ruhát, amit neki készített. Petruchiónak azonban az volt a
szándéka, hogy se a kalapot, se a ruhát ne kapja meg, s ezért ebben
éppen annyi hibát talált.
- Ó, Uram irgalmazz! - mondta. - Micsoda rongy ez, hát
erre te azt mondod, ruhaujj? Olyan ez, mint egy ágyúcső. Úgy föl van
szeletelve, mint egy almáslepény.
A szabó azt mondta:
- Méltóságod mondta, hogy a mai divat szerint
készítsem!
Katharina közbevetette, hogy sohasem látott még jobban
szabott ruhát. Ez elég is volt Petruchiónak: elrendelte, hogy titokban
fizessék meg ezeknek az embereknek áruikat és kérjék elnézésüket, amiért
látszólag ilyen furcsán bánt velük, nyíltan azonban goromba szavakkal és
dühöngő mozdulatokkal kikergette a szobából a szabót és a divatárust,
aztán Katharinához fordult és így szólt:
- Akkor hát jöjj, Katám, inkább elmegyünk apádhoz,
ilyen szegényesen, ahogy most vagyunk öltözve.
Aztán lovait nyergeltette, és erősködött, hogy
ebédidőre odaérnek Baptista házához, mert még csak hét óra. Csakhogy
amikor ezt mondta, nem kora reggel volt, hanem éppen délidő, ezért
Katharina meg merte kockáztatni - bár szerényen, mert már csaknem
behódolt férje erőszakos modorának - ezt az állítást:
- De uram, hiszen már két óra, úgyhogy vacsorára sem
érkezhetünk meg.
Petruchio azonban csak akkor akarta Katharinát elvinni
apjához, ha már olyan feltétlenül alárendelte magát az ő akaratának,
hogy helyesel mindent, amit férje mond, azért hát, mintha csak a napnak
is ura lenne és parancsolhatna az óráknak, azt mondta, annyi legyen az
idő, amennyi neki tetszik, csak aztán indulhatnak el.
- Mert - folytatta - bármit is mondok, te mindig
vitázol velem. Nem is megyek ma, hanem csak akkor, amikor annyi lesz az
idő, amennyit én mondok.
Katharina kénytelen volt még egy napig gyakorolni ezt
az újdonsült engedelmességét, s csak amikor Petruchio már tökéletesen
leigázta büszke lelkét, és emlékezni sem mert arra, hogy létezik olyan
szó is, mint »ellentmondás« -, csak akkor engedte meg Petruchio, hogy
meglátogassa apját, de még útközben is az a veszély fenyegette
Katharinát, hogy visszafordulnak, és pusztán azért, mert olyasmire
célzott, hogy a nap süt, amikor pedig Petruchio azt erősítgette, hogy
teli hold ragyog délidőben.
- De hát az anyám fiára mondom - vágta rá Petruchio -,
az pedig én magam vagyok, az legyen, amit én akarok, a hold vagy a
csillagok, mielőtt tovább megyek veled apád házába.
Ekkor úgy tett, mintha megint csak vissza akarna menni,
de Katharina, csakhogy már nem a makrancos Kata, hanem az engedelmes
feleség, így szólt:
- Menjünk hát előre, kérlek, most, amikor már ilyen
messzire eljöttünk, és legyen a nap vagy a hold, vagy ami neked tetszik,
és ha neked úgy tetszik ezentúl, hogy faggyúgyertya, esküszöm, nekem is
az lesz.
De Petruchio el volt rá tökélve, hogy ezt ki is
próbálja és ezért megint csak ezt mondta:
- Mondom, hogy a hold.
- Tudom, hogy a hold - felelte Katharina.
- Hazudsz, hiszen az az áldott nap - mondta Petruchio.
- Akkor hát az áldott nap - felelte Katharina -, de nem
a nap, ha te azt mondod rá, hogy nem az. Aminek te nevezni akarod, az
lesz, és örökre az lesz Katharinának.
Erre már Petruchio megengedte, hogy Katharina folytassa
úr ját, de hogy további próbát tegyen, vajon tartós lesz-e ez az
engedékeny kedve, úgy szólított meg egy öreg urat, akivel az úton
találkoztak, mintha fiatal nő lett volna:
- Jó reggelt, nemes úrhölgy. - És megkérdezte
Katharinát, látott-e valaha ennél szebb kisasszonyt, dicsérte az
öregember orcáinak piros és fehér színét, a szemét két ragyogó
csillaghoz hasonlította és megint csak így szólította meg: - Gyönyörű
szép leányzó, mégegyszer jó napot kívánok neked! - És azt mondta
feleségének: - Édes Kata, csókold meg őt a szépségéért.
A végképpen legyőzött Katharina gyorsan magáévá tette
férje véleményét, és hasonló módon intézte szavait az öreg úrhoz:
- Te ifjú, bimbózó hajadon, szép vagy, üde és édes!
Hová mégy? Merre van a lakóhelyed? Boldogok az ilyen szép kislány
szülei.
- No, de Kata, remélem, nem őrültél meg! Ez egy férfi,
öreg, ráncos, aszott és ernyedt, nem pedig hajadon, ahogy te mondod.
Mire Katharina így szólt:
- Bocsáss meg, öregúr, a nap annyira elkápráztatta
szememet, hogy mindent zsengének és üdének láttam, amire csak ránéztem.
Most már felismerem, hogy tiszteletreméltó apó vagy, remélem,
megbocsátod sajnálatos tévedésemet.
- Kérlek, bocsáss meg neki, derék öregúr - mondta
Petruchio -, és mondd meg nekünk, merre utazol? Nagyon örülnénk
megtisztelő társaságodnak, ha egy úton haladsz velünk.
Az öregúr így felelt:
- Kedves uram, te is vidám úrhölgy, furcsa
köszöntésetek nagy csodálatba ejtett. Nevem Vincentio és fiamat megyek
meglátogatni, Páduában lakik.
Petruchio ekkor felismerte, hogy az öregúr Lucentio
apja, egy fiatal nemesemberé, aki Baptista kisebbik lányát, Biancát
készült elvenni, mire Petruchio nagy örömet okozott Vincentiónak, amikor
elmondta, milyen gazdag lányt vesz el feleségül a fia. Erre aztán
mindnyájan jókedvűen együtt utaztak, amíg elértek Baptista házához, ahol
nagy társaság gyűlt össze, hogy megünnepeljék Bianca és Lucentio
esküvőjét, miután Baptista, amikor már kiházasította Katharinát, örömmel
beleegyezett Bianca házasságába is.
Beléptek a házba és Baptista meghívta őket a
lakodalomra, ahol jelen volt még egy másik újdonsült házaspár is.
Lucentio, Bianca férje és Hortensio, egy másik ifjú
férj, nem állhatták meg, hogy ravasz tréfákkal ne célozgassanak
Petruchio feleségének makrancos természetére, mivel e gyöngéd ifjú
férjek láthatóan rendkívül elégedettek voltak választott hölgyeik
szelídségével, és nevettek Petruchio kevésbé szerencsés választásán.
Petruchio nem sokat törődött tréfáikkal, mindaddig, amíg ebéd után a
hölgyek vissza nem vonultak, de aztán észrevette, hogy maga Baptista is
együtt nevet a többiekkel az ő rovására, és amikor Petruchio azt
állította, hogy az ő felesége engedelmesebb lesz, mint az övék,
Katharina apja így szólt:
- Nem, igazán sajnálom, Petruchio fiam, de félek, te
kaptad a legmakrancosabbat valamennyitek közül.
- Nohát - felelte Petruchio - én meg azt mondom, nem,
és lássuk meg, igazat beszélek-e. Hívassa ide mindegyikünk a feleségét,
és akinek a felesége legszófogadóbb és legelőször jelenik meg a hívásra,
az nyeri meg a fogadást, már amiben megállapodunk.
A másik két férj szívesen ráállt erre, mert meg voltak
róla győződve, hogy az ő szelíd feleségük engedelmesebb lesz a nyakas
Katharinánál, s ezért húsz tallér fogadást ajánlottak, de Petruchio
jókedvűen azt felelte, hogy ennyit tenne a solymára vagy a kutyájára, de
hússzor ennyit a feleségére. Lucentio és Hortensio felemelték a fogadást
száz tallérra, és először Lucentio küldte el szolgáját Biancához azzal a
kéréssel, hogy jöjjön hozzá. De a szolga e szavakkal tért vissza:
- Uram, úrnőm azt üzeni, el van foglalva, nem jöhet.
- Hogyan - kérdezte Petruchio -, azt mondja, el van
foglalva, nem jöhet? Hát így válaszol egy feleség?
A többiek jót nevettek Petruchio szavain, és azt
mondták, örülhet majd, ha Katharina nem rosszabb választ küld neki. Most
aztán Hortensio volt soron, hogy feleségét hívassa, s ezért így szólt
inasának:
- Menj, mondd meg a feleségemnek, hogy kéretem, jöjjön
ide!
- Hohó, te kéreted? - mondta Petruchio. - Akkor persze,
hogy eljön.
- Félek, uram - mondta Hortensio -, a te feleséged
kérésre sem jön.
De ez az udvarias férj csakhamar kissé csalódottan
nézett szolgájára, amikor úrnője nélkül tért vissza. Meg is kérdezte
inasát:
- Mi az, hol a feleségem?
- Uram - felelte a szolga - úrnőm azt mondja, bizonyára
valami jó tréfán töröd a fejedet, ezért nem is jön. Azt mondja, menj te
hozzá.
- No, ez egyre cifrább lesz - mondta Petruchio, aztán e
szavakkal küldte el szolgáját: - Menj el, fickó, az úrnődhöz, mondd meg
neki, azt parancsolom, jöjjön ide.
A társaságnak alig volt ideje azt gondolni, hogy úgysem
engedelmeskedik e hívásnak, amikor Baptista egészen elámulva
felkiáltott:
- Szentséges szűzanyám, itt jön Katharina!
Katharina pedig belépett; és szelíden így szólt
Petruchióhoz:
- Mit kívánsz, uram, miért hívattál?
- Hol a húgod és Hortensio felesége? - kérdezte
Petruchio.
Katharina azt felelte:
- A fogadószobában a kandallónál beszélgetnek.
- Menj és hozd őket ide! - mondotta Petruchio.
Katharina szó nélkül elment, hogy végrehajtsa férje
parancsát.
- Ha vannak csodák, akkor ez csoda a javából - mondta
Lucentio.
- Úgy van - mondta Hortensio -, csoda ez, és nem is
tudom, mi lesz ebből!
- Hát mi lenne belőle? - mondta Petruchio. - Béke,
szerelem, nyugodt élet, helyes felsőbbség, egyszóval mindaz, ami szép és
jó a házasságban.
Katharina apja nem tudott hova lenni örömében, amikor
lányának e megjavulását látta, és így szólt:
- No hát szerencsét kívánok neked, Petruchio fiam!
Megnyerted a fogadást, én pedig még húszezer tallért hozzáteszek a
hozományhoz, mintha egy másik lányomat is hozzád adnám, mert úgy
megváltozott, mintha egészen más nő lett volna belőle.
- Én meg - mondta Petruchio - még jobban kiérdemlem a
fogadást, és több jelét is mutatom újonnan szerzett erényének és
engedelmességének. - S amikor Katharina a két másik hölggyel belépett,
így folytatta: - Látjátok, ott jön, és hozza akaratos feleségeiteket,
mint női rábeszélésének foglyait. Katharina, ez a fejdísz nem illik
hozzád, le azzal a limlommal és tiporj rá.
Katharina azonnal lekapta fejdíszét és földhöz vágta.
- Úristen - mondta Hortensio felesége -, csak addig ne
legyen okom sóhajra, míg ilyen ostobán nem viselkedem.
És Bianca is azt mondta:
- Fuj, micsoda ostoba szófogadás ez!
Bianca férje azonban így szólt feleségéhez:
- Bárcsak a te szófogadásod is ilyen ostoba volna. A te
bölcs szófogadatlanságod, szép Bianca, ebéd óta száz talléromba került.
- Elég ostobaság volt tőled - mondta Bianca -, ha az én
szófogadásomra tettél.
- Katharina - mondta Petruchio -, meghagyom neked,
mondd meg ezeknek a nyakas asszonyoknak, milyen engedelmességgel
tartoznak uruknak és férjüknek.
S a megjavult makrancos hölgy valamennyi jelenlevő nagy
csodálatára olyan ékesszólóan magasztalta a feleséghez illő szófogadást
és engedelmességet, mint ahogy az imént gyakorolta is, készségesen
alávetve magát Petruchio akaratának. És Katharina újra híres lett
Páduában, de nem úgy, ahogy eddig, mint makrancos Kata, hanem mint
Katharina, a legszófogadóbb, a legengedelmesebb feleség Páduában.
* (ejtsd: szinyor) "úr" olaszul