MIKSZÁTH KÁLMÁN (1847-1910):
A Balóthy-domínium

     Ősapák, akik ott lógtok kardosan, buzogányosan az antikvárius boltok limlomja között, mindennap nézlek, ha arra járok, de azt sem tudom, kinek az apái vagytok.
     Cédula van akasztva a medveprémes mente valamelyik sarkán vagy a kalpag fölé, hogy >ára négy forint<, némelyiken hat forint, aszerint, amennyit megértek, vitézlő ősapák!
     Nem ismerünk, és mégsem vagytok idegenek. Maga a kalmár is, aki árul, kézdörzsölve morogja, ha vértől elborult szeme rátok esik: Ejnye, be ösmerős arc, mintha már lettünk volna üzleti összeköttetésben valamikor.
     Nono, öreg kurucok, értsük meg egymást, nem kegyelmetek csinálták az üzleteket, de a kegyelmetek unokái, akik a földjeiket és arcvonásaikat örökölték.
     Bizonyság ez arra, hogy az örökségnek megvan még a fele: az arcvonások.
     Hanem a domíniumok bizony elmentek.
     Ha úgy megelevenednének kegyelmetek, és meghallgatnának, be szívem szerint mondanám el, miként futott el az a föld lábaik alól.
     Ott van példának okáért minálunk a Balóthy nemzetség.
     Apámtól hallottam, hogy az öreg Balóthy Boldizsár, aki most hordszéken jár, öt szilaj lovon járt; s négyezer holdat szántott.
     Áldott kövér föld volt, mind a négyezer hold egy darabban. S ez az egy darab olyan, mintha az egész világ oda volna teremtve kicsiben. Volt ott folyó végig a hosszú, széles réten, folyó hátán malom, hegy s hegy hátán szőlő ott volt erdő, ősvadon a fele, szelíd gesztenyékből a másik fele. Körülbelül ilyen lehet a paradicsom, ha nagyon szép.
     Balóthy Boldizsár büszke arccal mutogatta vendégeinek a birtokát.
     - Pompás fekete agyag - szólt ilyenkor, és meghasította a kampós botjával. - Kenyérre lehetne kenni, mint a vajat.
     Igaz is, hogy príma klasszis talaj volt. Egyszer arra jártak a földkóstolók, s az egyik ekképp nyilatkozott:
     - Mikor az Úristen a Bánátust teremtette, hát egy darab kiesett a kezéből, s ide csöppent.
     Ez a mondás nagyon megtetszett Boldizsár úrnak, és tovább szőtte:
     - S valamelyik Balóthy éppen erre ment, és beleült.
     Ebből aztán látszik, milyen régieknek képzelte Boldizsár úr a Balóthyakat, s milyen régen övék a birtok.
     Napjában négyszer-ötször is elbeszélte dicsekedve:
     - Első foglalás! Ez nem olyan hitvány birtok ám, mint a többi! Ezt nem a királyok adták a Balóthyaknak!
     Valami előérzete lehetett, hogy annyira kevesellte a királyokat.
     Mert nem ők adták a birtokot, az igaz, hanem megharagudtak, és ők vitték el. (Tudniillik azok a bizonyos négy királyok. )
     Az öreg Boldizsár szenvedélyesen szeretett kártyázni, s annyi adósságot csinált, hogy a birtoknak elúszott a fele. Kétezer holdat kénytelen volt eladni. A másik kétezer holdat is csak úgy lehetett megmenteni, hogy a fia, Balóthy István, elvett egy gazdag polgárleányt (bedobta a kútba az unokák elől az aranykulcsot); a polgár ipa pénze tette lehetővé, hogy a kétezer hold megmaradjon az István nevén.
     István egész életét arra áldozta, hogy karriert csináljon, s ez úton az elveszett birtokrészt visszaszerezze.
     Megpróbált mindent, hanem mindezt a szokott hazai formában cselekedte.
     Az pedig nagyon rossz forma (az ember elkölt harmincezer forintot, hogy egy három évig tartó kétezer forintos állást kapjon, s ezt nevezik Magyarországon karriernek), mert nemhogy visszaszerezte volna az ősi birtok felét, hanem még az a másik fele is majdnem elolvadt.
     Mikor István elhalt ezelőtt tíz esztendővel, fiára, Balóthy Antalra nem maradt csak kétszáz hold meg a kidűlt-bedűlt kastély.
     Antal tanult az ősöktől, se nem kártyázott, se nem politizált, hanem valamit csak kellett csinálnia: ivott. Mégis nagy haladás az apja után, olcsóbb inni, mint itatni.
     A kétszáz holdacskához azonban elég egy gége. A birtokot nemsokára ellicitálták. A Balóthy-család elpusztult a vidékünkről, csak az emléke maradt meg.
     Pestre mentek lakni, nem mentettek meg egyebet, csak a bútoraikat.
     Valahol a Zöldfa utcában vettek egy szegényes harmademeleti lakást. Ott lakott az öreg nagyapa, az unoka és fiatal neje. Éppen áldott állapotban volt az asszonyka, s mikor a kis Gábor megszületett (a XXIII-ik Balóthy Gábor a családfán), akkorra már nem maradt az ősi földből semmi.
     .De igen. az ablakban volt még egy virágcserép. egy szívós rezedavirág, mely dacára a fűtetlen szobának, nem fagyott ki a télen át. Ebben a cserépben még a porhanyós otthoni agyag barnállott. Az adott életet a virág gyökereinek. Balóthy Boldizsár be sokszor elnézte a kis virágot elborult homlokkal.
     Egyszer a kis Gáborral játszott az ablaknál.
     Eleven fiúcska volt XXIII. Gábor, s amint ott vickándozott kis ingecskéjében a szépapa karján, kis kövér lábával úgy meg találta rúgni azt a cserepet, hogy a nyitott ablakon át leesett a magasból, diribdarabra tört a kövezeten, s földje elszóródott a levegőben. Össze nem szedi azt soha senki többé.
     Ez volt a legeslegutolsó föld a Balóthy-domíniumból.
     Az öreg szeméből egy könnycsepp esett ki, ahogy utána hajlott a lefelé röpülő cserépnek.
     Azután szelíden, szomorúan simogatta meg a kis unokát, aki valami bolondságot gagyogott összevissza.
     - Látod, látod, neked is jutott még az ősök földjéből pazarolni való.