Megsértették az én édesanyámat,
azt mondták róla, hogy már öregasszony,
ráncos a homloka, napja mulóban,
s ily korba bizony látása homályos.

Ó jaj, be megértik a bölcsek a végzet
otromba parancsát, ó jaj, beh tudósok.
De én, a tudatlan nem érthetem ezt meg.
Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel

izgága szátok a hu szeretetrol?
Láttátok-e arcát és kék szeme tündér
fényét a sötétbe, ha rémeket uzve
hozzám suhogott a gyermekszoba mélyén,
s ágyamra hajolva körülötte csönd lett,
fény lett körülötte? Láttátok-e aztán,
hogy tunt tova lassan, visszatekintve,
az éjt aranyozva, rám hagyva a békét?
Tudjátok-e, hogy nekem o az egyetlen,
és nem fiatal nekem o, nem is agg o, -
csak édesanyám, akit angyali szó hív
Szépen-csevegonek, Euláliának.

Nem hagylak el én, lásd, nem hagylak el, áldott
s mint egykor a gyermek, kis lovagod már
öklét mutogatta, ha bántani mertek,
úgy zördülök én most a vadkani-aljas
életre, mi megtép disznó agyarával
a porba alázva téged, te magasztos.
Nem hagylak el sohasem, te legelso
asszony a földön, a gyermeked itt van,
hogy védjen örökre és az idon túl
fölrakja fejedre fényes koszorúdat.

1935