1632-ben születtem, York városában. Családom idegen eredetű volt. Apám Brémából származott ide, és először Hullban telepedett le. Kereskedéssel szép vagyonhoz jutott, de később abbahagyta ezt a foglalkozást, és Yorkba költözött. Itt vette el anyámat, a Robinsonok családjából. Ezért neveztek engem Robinson Kreutznaernek. Mivel azonban Angliában a neveket rendesen eltorzítják, rám ragadt a Crusoe név. Társaim is mindig így neveztek.

Harmadik fiú voltam a családban. Nem neveltek semmi foglalkozásra. A fejem már nagyon korán tele volt kalandos tervekkel. Apám ekkoriban már eléggé megöregedett. Igyekezett taníttatni, amennyire ezt a házi nevelés és a falusi iskola lehetővé tette. Azt szerette volna, ha ügyvéd leszek. Én azonban mindenáron tengerre akartam szállni, s ez a szándékom teljesen szembeállított apám akaratával, sőt parancsaival.

Apám komoly és bölcs ember volt. Kitűnő tanácsokkal látott el, mert előre látta sorsomat. Egy reggel szobájába hívott, hová köszvénye kötötte, és barátságos hangon megvitatta velem ezt a kérdést. Megkérdezte, hogy a vándorkedven kívül miféle okom van még arra, hogy az apai házat és szülőföldemet elhagyjam. Elmondta, hogy csak az egészen kétségbeesett emberek, vagy pedig a nagyon gazdagok kockáztathatnak meg ilyen kalandokat. Nekem azonban egyik fajtához sincs semmi közöm. Azon az úton, amelyen mi járunk, csendesen és simán folyik az ember élete.

Aztán komolyan és szeretettel figyelmeztetett, hogy ne kövessem fiatalos szenvedélyemet. Ne rohanjak azokba a nyomorúságokba, melyektől a természet és környezetem megvédenek. Ő szívesen gondoskodik rólam, mindent elkövet, hogy jól érezzem magam itthon. Kijelentette, hogy bolond lépésre határozom magam, ha elmegyek hazulról. És lesz időm majd gondolkozni azon, milyen helytelen volt elhanyagolni tanácsát. De akkor már senki sem segít a visszatérésben.

Ekkor könnyek szöktek szemébe. Talán maga sem tudta, hogy előre látja jövőmet. Annyira meghatódott, hogy abbahagyta a beszélgetést. Csak annyit jegyzett meg: most nagyon tele van a szíve, és nem tud többet mondani.

Engem a beszélgetés nagyon megindított, mert ugyan kire ne lett volna hatással? Elhatároztam, hogy többé nem kívánkozom idegenbe, hanem apám óhajának megfelelően, otthon telepszem meg. Sajnos, jószándékom néhány nap alatt elpárolgott. Hogy apám ellenvetéseit ne halljam, elhatároztam, hogy titokban távozom.

Annyira azonban mégsem siettem, ahogy első fellángolásomban elképzeltem. Mikor egyszer anyámat a rendesnél valamivel jobb kedvűnek láttam, elmondtam neki, mennyire szeretnék világot látni. Semmi máshoz nincs kedvem, és legjobb lenne, ha apám is beleegyezését adná a dologhoz. Tizennyolc éves vagyok, most már elkéstem, hogy mesterséget tanuljak, vagy ügyvédbojtárnak menjek. Ha meg is kísérelném, végül biztosan elszöknék mesteremtől, és tengerre mennék. Szóljon apámnak, hogy engedjen el.

Anyámat a dolog nagyon felizgatta. Kijelentette, hogy közbenjárásának semmi értelme. Apám soha nem adná beleegyezését ahhoz, amiről tudja, hogy ártalmamra van. Csodálkozik rajta, hogy is jut eszembe ilyesmi. Ő is megismételte, hogy pusztulásba rohanok. És ami őt illeti, szintén nem nyújt segédkezet romlásomhoz. Nem szeretné, ha valaha is azt mondhatnám, hogy ő beleegyezett, mikor apám nemet mondott.

Körülbelül egy év múlva mégis nekimentem a világnak. Közben makacsul süket maradtam minden kísérlettel szemben, hogy valamilyen komoly foglalkozást kezdjek. Gyakran vitatkoztam apámmal és anyámmal, akik ellenezték mindazt, amire hajlamaim késztettek.

Egyszer éppen Hullban időztem, ahová véletlenül mentem. Nem volt szándékomban, hogy éppen akkor szökjem meg. Egyik barátom azonban, aki apja hajóján éppen Londonba készült, rábeszélt, hogy menjek vele. Tehát sem apámat, sem anyámat nem kérdeztem, sőt üzenetet sem hagytam hátra számukra. Belenyugodtam abba, hogy majd csak megtudják valahogyan a dolgot. És 1651. szeptember 1-én - életemben először - hajóra szálltam. Úgy gondolom, kalandvágyó fiatalok bajai aligha kezdődtek korábban és tartottak tovább, mint az enyéim.

Alig hagyta el a hajó a Humber-öbölt, szél támadt, és a tenger vadul hullámzani kezdett. Mivel azelőtt még soha tengeren nem voltam, testemben szörnyű gyöngeséget és lelkemben iszonyú rémületet éreztem. Komolyan gondolkozni kezdtem tettemen. Eszembe jutottak szüleim tanácsai, apám könnyei és anyám rimánkodásai. Lelkiismeretem, mely akkoriban még nem kérgesedett meg, súlyos szemrehányásokat zúdított rám.

A vihar egyre erősödött. A hullámok mind magasabbra tornyosultak, bár meg se közelítették azokat, amelyeket később láttam. Én azonban még ifjú hajós voltam, tapasztalatokkal nem rendelkeztem, és amit láttam, éppen elég volt nekem. Elkészültem rá, hogy minden hullám elnyelhet bennünket, és amikor a hajó zuhant, úgy éreztem, hogy meg sem állunk a tenger fenekéig. Kétségbeesésemben megfogadtam, hogy hazamegyek apámhoz, és soha életemben nem teszem hajóra a lábam, ha ép bőrrel szárazföldre kerülök. Követni fogom apám tanácsait, mert beláttam, milyen helyes mindaz, amit a csendes életről mondott.

Bölcs és józan gondolataim mindvégig kísértek, amíg a vihar tartott. Másnap azonban, mikor a tenger kisimult, kezdtem kissé megszokni a dolgot. Ennek ellenére egész nap levert voltam, mert tengeribetegségem még nem múlt el. Estére a szél is elállt, és gyönyörű napszállta volt. Másnap ugyanígy kelt a nap, és a szélcsendes tenger a szelíd napfényben olyan gyönyörű látványt nyújtott, amilyent még soha nem láttam.

Éjszaka mélyen aludtam, gyengeségem elmúlt, vidám voltam, és kíváncsian néztem a vizet, mely előző nap olyan kegyetlennek és rémesnek mutatkozott. És nehogy jószándékom gyökeret verhessen bennem, hozzám lépett barátom, aki az útra csábított.

- Na, Bob - mondta vállamra ütve -, hogy érzed magad utána? Fogadjunk, hogy nagyon megijedtél a múlt éjjel attól a kis széltől!

- Hogy kis szél, azt mondod? - kiáltottam fel. - Iszonyú vihar!

- Vihar? Ó, te bolond! Ezt nevezed te viharnak? Semmi se volt az egész. Az ilyen kis szélfújás egy jó hajónak meg se kottyan. De te még egészen zöldfülű vagy, Bob. Gyere, főzzünk puncsot, és akkor mindent elfelejtesz. Mit szólsz ehhez a szép időhöz?

Egyszóval én is úgy jártam, mint a többi hajós. A puncs elkészült, én pedig becsíptem. Akkor éjszaka mindent elfelejtettem: nem bántam az elmúltakat, és nem törődtem jövendőmmel. Ahogy a tenger simasága visszatért és a vihar elült, úgy rohantak meg régi gondolataim. Félelmemet és aggodalmamat mintha elnyelte volna a tenger, és vágyaim visszatérő áramlatában elfelejtettem kétségbeesett fogadalmaimat. Ha időnként feltámadt bennem a meggondolás, leráztam magamról. Öt vagy hat nap alatt tökéletes győzelmet arattam lelkiismeretem felett, mint a fiatalemberek általában, akik elhatározzák, hogy nem törődnek ilyesmivel.

A hatnapos tengeri utazás után Yarmouth Roadsba értünk. Mivel a szél ellenkező irányból fújt és a tenger csendes volt, a vihar óta elég keveset haladtunk. Itt horgonyt kellett vetnünk, mivel a szél továbbra is ellenkező irányból, vagy délnyugatról fújt. Legalább egy hétig itt maradtunk. Ez alatt Newcastle-ból számos hajó érkezett a folyótorkolatba, mert itt szokták megvárni a kedvező szelet, mellyel felfelé lehet a folyón haladni.

Nem időztünk volna itt sokáig, hiszen a dagály is felvitt volna minket, de a szél négy vagy öt napig kegyetlenül fújt. Mivel azonban ezt a helyet alkalmas pihenőhelynek tekintették, a horgony és a hajókötél pedig jól tartott, az emberek nem sokat törődtek a dologgal. Úgy töltötték idejüket, ahogy a tengerészek általában: heverészéssel és mulatozással. Nyolcadik nap reggel azonban erősödni kezdett a szél. Valamennyi emberünk a vitorlák bevonásával foglalatoskodott, hogy a hajó jobban kibírja a szelet. Délre a hullámok már magasra csaptak. Némelyik el is öntötte a hajót. Azt gondoltuk, hogy a horgony is kiszakad, és a kapitány elrendelte egy másik horgony leeresztését.

Ekkor már borzasztó vihar dühöngött. Észrevettem, hogy a tengerészek arcán is rémület és iszony tükröződik. Hallottam, hogy a kapitány, noha a hajó gondja éppen eléggé elfoglalta, nemegyszer felsóhajtott:

- Végünk van, mindnyájan elveszünk.

Az első szélrohamok közben eltompultan feküdtem kabinomban. Múltkori megbánásom visszatért, de keményen küzdöttem magam ellen. Azt gondoltam, mostani halálfélelmem is el fog múlni. De mikor a kapitány elment mellettem, és hallottam kétségbeesett hangját, magam is borzalmasan megrémültem. Kiugrottam a kabinból, és körülnéztem. Soha ilyen gyászos látvány nem tárult elém. A hullámok hegymagasságra emelkedtek, és minden három-négy percben elöntöttek bennünket. Körös-körül nem láttam egyebet, mint pusztulást. Két közelünkben levő hajónak tőből letört az árboca a súlyos megterheléstől. A mi embereink azt kiáltozták, hogy körülbelül egy mérföldnyire egy hajó elsüllyedt. Két másik hajónak a horgonya kiszakadt, így kisodródtak a nyílt tengerre. Sorsuk most már a véletlenre volt bízva, mert az árbocaik eltörtek. A könnyű hajók jobban bírták a vihart és a tengert. Kettőt vagy hármat mégis elragadott a szél. Egyetlen vitorlájukkal hihetetlen sebességgel haladtak. Estefelé a kormányos és a csónakmester arra kérték a kapitányt, hadd vágják le az előárbocot. Ő azonban nem akart beleegyezni. A csónakmester erősködött, hogy különben elsüllyed a hajó. Erre a kapitány mégis beleegyezett. Az előárboc levágása után a főárboc olyan bizonytalanul állt, hogy kénytelenek voltunk azt is levágni, most már teljesen puszta volt a fedélzet.

Elképzelhető lelkiállapotom, hiszen kezdő hajós voltam még, és ilyesmit soha nem éltem át. Pedig még nem is tartottunk a legrosszabbnál. A vihar dühe fokozódott. Még a tengerészek is elismerték, hogy soha ilyet nem láttak. Igaz, hogy hajónk erős volt, de súlyos terhet vitt magával. A tengerészek sűrűn ismételték, hogy elsüllyedünk. A vihar most már olyan hevesen dühöngött, hogy olyasminek lehettem tanúja, amit ritka ember láthat: a hajóskapitány, a csónakmester és a tengerészek egyformán a halálra készültek, és minden pillanatban várták, hogy alászállunk a tenger fenekére.

Az éjszaka közepén egyik emberünk elkiáltotta magát, hogy léket kaptunk. Egy másik már azzal a hírrel jött, hogy a víz négy láb magasan áll a hajó fenekén. Mindenkit a szivattyúkhoz rendeltek. Ennek hallatára szívem verése is elállt. Az ágyról, amelyen ültem, háttal lebuktam a kabin padlójára. Társaim azonban felemeltek és rám förmedtek: hogy ha semmi egyébre nem vagyok jó, szivattyúzni és is tudok úgy, mint más. A szivattyúkhoz mentem, és teljes erővel munkához láttam.

Míg ezt csináltuk, a kapitány néhány könnyebb hajót kísért figyelemmel, melyek nem voltak képesek megbirkózni a viharral. Ezért kénytelenek voltak kifutni a tengerre, és mellettünk suhantak el. Elrendelte, hogy vészjelül süssük el az ágyút. Én nem tudtam, ez mit jelent, és azt gondoltam, hogy darabokra tört a hajó, vagy más szörnyűség történt. Egyszóval annyira oda voltam, hogy ájultan estem össze. Ebben a pillanatban azonban mindenki saját életével törődött, és senki sem volt arra kíváncsi, mi történt velem. A szivattyúhoz más lépett, engem pedig lábával félretolt. Otthagyott fekve, azt hitte, hogy meghaltam.

Jó időbe került, míg magamhoz tértem. Tovább dolgoztunk. A víz azonban egyre növekedett a hajó belsejében, és nyilvánvaló volt, hogy süllyedünk. Igaz ugyan, hogy a vihar kezdett már csendesedni, de reménytelennek látszott, hogy elérjük a kikötőt. A kapitány tehát újabb vészlövéseket adatott le. Egy könnyű hajó megkísérelte, hogy egy csónakot küldjön segítségünkre, ami elég kockázatos dolog volt. De jó ideig nem tudtunk a csónakba jutni, pedig a csónak sem maradhatott sokáig a hajó mellett. Végül az emberek addig eveztek minden erejüket megfeszítve, és életüket kockáztatva, hogy a mieinket megmentsék, míg sikerült hozzájuk a hajó farán át egy kötelet bójával együtt átdobni. Hosszú munka után elkapták ezt az úszó golyót. Mi közel húztuk mentőinket a hajónk orrához, és valamennyien átszálltunk a bárkába.

Mikor már a csónakban voltunk, céltalannak tartottuk, hogy az ő hajójukat elérjük. Úgy határoztunk, hogy a part felé evezünk. Kapitányunk megígérte nekik, hogy a csónak árát megtéríti, ha összetörne a parton. Így félig evezve, félig sodortatva északi irányban megközelítettük Winterton Nesst.

Negyedórája lehettünk már a csónakban, mikor tanúi lehettünk, hogy hajónk elsüllyed. Ekkor értettem meg először igazán, mit jelent ez a szó. Bevallom, szememet is alig mertem felemelni, mikor a szót matróztársaim szájából hallottam. Attól a pillanattól kezdve, hogy a csónakba raktak - mert magamtól aligha lettem volna képes belemászni - szívem is elhalt bennem. Részben a kiállott félelem gyötört, részben pedig azok a gondolatok, hogy még mi vár rám.

Miközben így hányódtunk, és embereink nekifeszültek az evezőknek, hogy a parthoz közelebb vigyük a csónakot - a parton számos ember gyűlt össze. Láttuk őket a hullámok tetejéről, mikor a tenger magasba emelte a csónakunkat. Ide-oda szaladgáltak, hogy segítségünkre lehessenek, ha megérkezünk. Mi azonban csak igen lassan közeledtünk. Nem tudtunk partra jutni addig, míg el nem hagytuk a wintertoni világítótornyot, ahol a szárazföld kissé felfogta a szél erejét. Itt, noha nem minden nehézség nélkül, mindnyájan biztonságban partra léptünk. Utána gyalog Yarmouthba mentünk, ahol mint hajótörötteket, nagy szeretettel fogadtak. A városi hatóság jó szállásokat jelölt ki számunkra, a kereskedők és hajótulajdonosok pedig pénzt is adtak, hogy Londonba juthassunk, vagy vissza Hullba, ha úgy látjuk jónak.

Ha a józan ész győzött volna bennem, akkor Hullba térek vissza, onnan pedig hazamegyek. Rossz végzetem azonban makacsul hajtott előre, és én nem ismertem megállást. Józan ítéletem ugyan nemegyszer hangosan figyelmeztetett, hogy térjek vissza, de ehhez nem volt erőm.

Barátom, aki a kapitány fia volt, és kezdetben erősen ösztökélt, közben valahogy lehiggadt. Yarmouthba érkezésünk óta csak most, két-három nap múlva beszéltem vele először, mert különböző helyeken voltunk elszállásolva. Első látásra úgy rémlett, hogy egész megjelenése megváltozott. Mélabúsan nézett rám, fejét csóválta, és megkérdezte, hogy érzem magam. Aztán elmesélte apjának, ki vagyok, és hogy ezt az utat csak próbaképpen tettem meg. Apja felém fordult, és igen komoly hangon mondta:

- Fiatalember, magának soha többé nem szabad tengerre mennie. Úgy tekintse ezt az eseményt, mint nyilvánvaló intelmet. Maga nem született tengerésznek.

- És ön, uram, sohasem megy többé tengerre? - kérdeztem.

- Az más. Nekem hivatásom, éppen ezért kötelességem is. De ha maga ezt az utazást csak próbaképpen csinálta, most kóstolót kapott, mit várhat, ha makacskodik. És micsoda maga, miért akar tengerre menni?

Erre elmondtam neki eddigi életemet; meghallgatta, aztán hevesen kitört:

- Mit követtem el, hogy ilyen szerencsétlen alakot vettem hajómra! Ezer fontért sem vinném magammal, ha újra tengerre szállok.

Aztán lehiggadt, és nagyon komolyan, intő hangon azt tanácsolta, hogy menjek vissza apámhoz, és ne erőszakoljam pusztulásomat.

- Fiatalember - mondta -, higgyen nekem: ha nem fordul vissza ezen az úton, csak bajban és csalódásban lesz része.

Aztán elváltunk. Nemigen tudtam, mit feleljek, és nem is láttam többé. Hová ment, nem tudom. Még volt zsebemben némi pénz, tehát szárazföldön Londonba utaztam. Ott is, akárcsak útközben, sokat tusakodtam magammal, hogy melyik életet válasszam: hazamenjek-e vagy a tengerre.

A szégyen megakadályozta, hogy hazamenjek. Elképzeltem, hogy mennyit nevetnének rajtam a szomszédok, és hányszor kellene megszégyenülnöm nemcsak apám, anyám, de mindenki előtt. Azóta többször megfigyeltem, milyen következetlen nemegyszer az ember, különösen, ha fiatal. Nem szégyelli a vétket elkövetni, de szégyelli megbánni.

Egy darabig így éltem: nem tudtam, mit csináljak, és milyen életpályát válasszak. A hazameneteltől még mindig makacsul idegenkedtem. Ám egy idő múlva elmosódott azoknak a bajoknak az emléke is, amelyekben részem volt. Ezzel együtt az a halk hang is elhallgatott bennem, amely a hazatérésre intett. Végre teljesen félretettem ezt a gondolatot, és elkezdtem utána járni, hogyan mehetnék világgá.

Az a gonosz befolyás, amely elcsábított az apai háztól és belém oltotta a kalandok heves és elpusztíthatatlan vágyát, süketté tett minden intelemmel, sőt apám óhajával szemben is. Ez a vágyakozás volt az, amely nemegyszer az elképzelhető legesztelenebb vállalkozásra késztetett. Így kerültem egy hajóra, amely az afrikai partokra készült. Vagy ahogy a hajósok általában nevezni szokták: a guineai útra.

Nagy baj volt, hogy ezekbe a kalandokba nem mint hajós kerültem. Igaz ugyan, hogy akkor valamivel keményebb munkát végzek, de egyúttal megismerkedem a tengerészkötelességekkel, s lehetett volna belőlem hajóhadnagy vagy hajóskapitány. Én azonban mindig a rosszabbat választottam. Mert volt a zsebemben némi pénz, és finom ruhákat viseltem, mindig utasként vonultam fel a fedélzetre. Nem volt a hajón semmi dolgom, és nem is tanultam meg semmit.

Londonban először egész jó társaságba kerültem. Ilyen szerencse ritkán jut osztályrészül a hozzám hasonló, rossz útra tévedt fiatalembereknek. Megismerkedtem egy hajóskapitánnyal, aki a guineai partokat járta. Mivel utazásai elég jól sikerültek, újra oda készült. A kapitány örömét lelte társaságomban, mely abban az időben egyáltalán nem volt kellemetlen. Mikor hallotta tőlem, hogy kedvem van világot látni, megkérdezte, hajlandó vagyok-e vele együtt útra kelni. Nem fog semmibe kerülni, legyek asztaltársa és társalkodója, és ha van kedvem árut vinni, hasznot is húzhatok a dologból, amennyire a becsület megengedi. Esetleg talán vihetem is valamire.

Kapva kaptam az ajánlaton. A kapitánnyal szoros barátságot kötöttem. Becsületes, nyílt ember volt. Vele tettem meg az utat, és egy kis vagyonkát is vittem magammal, melyet kapitány barátom önzetlen becsületessége jelentékenyen megnövelt. Körülbelül negyven fontot fektettem a kapitány tanácsára mindenféle játékszerbe és csecsebecsébe. A negyven fontot levelezés útján rokonaimtól szedtem össze. Úgy gondolom, ők vették rá apámat és anyámat, hogy legalább ennyivel járuljanak hozzá utazásomhoz.

Kalandozásaim közül ezt az egyetlen utazást nevezhetem eredményesnek, amit teljességgel kapitány barátom jellemének és becsületességének kell tulajdonítanom. Irányítása mellett tűrhetően megismertem a mennyiségtant és a hajózás szabályait. Megtanultam, miként kell a hajó pályáját ellenőrizni, hogy lehet helyét meghatározni, egyszóval egy csomó olyan dolgot, amit a tengerész embernek tudnia kell. Mivel kedvét lelte a tanításban, én is szívesen tanultam. Egyszóval a guineai utazás tett hajóssá és kereskedővé. Ebből a vállalkozásból öt font és kilenc uncia aranyport hoztam haza, mely Londonba érkezésem után háromszáz font sterlinget jövedelmezett. A jó üzlet oltotta belém azt a nyerészkedő szellemet, mely később romlásomat okozta.

De ez az utazás sem járt baj nélkül. Először is majdnem állandóan beteg voltam, mert a rendkívül forró éghajlat heves lázat okozott. Ugyanis üzleteinket főleg az afrikai partokon bonyolítottuk le, a tizenötödik szélességi foktól észak felé.

Elhatároztam tehát, hogy guineai kereskedő leszek. Nagy szerencsétlenségemre barátom megérkezésünk után meghalt. Én azonban meg akartam ismételni az utat. Ugyanarra a hajóra szálltam, mint előzőleg; most a kormányos vezette. Ez volt életem legszerencsétlenebb vállalkozása. Szörnyű bajokon mentem keresztül.

A legelső az volt, hogy a Kanári-szigetek táján, vagy inkább a szigetek és az afrikai part között, reggeli szürkületben egy mór^[1] kalózhajó támadott meg bennünket. Kifeszített vitorlával üldözni kezdett. Mi szintén annyi vitorlát bontottunk ki, amennyit csak tudtunk, vagy inkább annyit, amennyit árbocaink elbírtak, csak hogy megmeneküljünk. De láttuk, hogy a kalózhajó nemsokára utolér bennünket. Felkészültünk tehát a harcra. A mi hajónkon tizenkét ágyú volt, a gazemberekén pedig tizennyolc.

Körülbelül délután három órakor értek utol. De ekkor tévedésből keresztbe fordultak felénk, amire mi egyszerre nyolc ágyúból adtunk rájuk sortüzet. Erre megint eltávolodtak. De tüzelésünket a födélzeten levő kétszáz ember puskával viszonozta. Egyikünknek sem történt semmi bajunk, mert mindnyájan fedezék mögött voltunk. A kalózok új támadásra készültek, mi pedig védekezésre. Most azonban a másik oldalról támadtak, és hatvanan ugrottak fedélzetünkre. Azonnal össze-vissza szabdalták vitorláinkat és kötélzetünket. Mi puskákkal, lőporos csomókkal, meg effélékkel vettük fel velük a harcot, és kétszer is megtisztítottuk tőlük a fedélzetet. De hajónk most már képtelen volt a mozgásra. Három emberünk elesett, és nyolc megsebesült. Kénytelenek voltunk megadni magunkat, és tűrni, hogy fogolyként szállítsanak Szaleh kikötővárosba.

A bánásmód, amelyben részesültem, nem is volt olyan rossz, mint ahogy először elképzeltem. Engem nem vittek az uralkodó udvarába, mint ahogy a többit. A kalózhajó kapitánya megtartott magának. Rabszolgájává tett, mert fiatal és ügyes voltam, tehát alkalmas a szolgálatra. Életkörülményeim meglepő változása nagyon elszomorított. Kereskedőből rabszolgává lettem. Most eszembe jutott apám intelme és jóslata, hogy nyomorúságban lesz részem, és senki sem segít majd rajtam. De ez csupán kóstoló volt abból a tömérdek nyomorúságból, amin még életem folyamán át kellett esnem.

Új gazdám vagy uram hazavitt szállására. Reménykedni kezdtem, hogy talán majd a tengerre is magával visz. Elképzeltem, hogy a sors talán összehoz egy spanyol vagy portugál hadihajóval, én pedig visszanyerem szabadságomat. Reményem azonban csakhamar elpárolgott. Mikor újra tengerre szállt, engem házában hagyott, hogy kis kertjét gondozzam, és a rabszolgák szokott munkáját végezzem. De mihelyt kalandozásából hazatért, azt parancsolta, hogy aludjak kabinjában, és vigyázzak a hajóra.

Itt szüntelenül menekülésemről ábrándoztam. Törtem a fejemet, mi lenne ennek legalkalmasabb módja. De semmit sem találtam megfelelőnek. Egy ember sem volt a közelben, akivel együtt szállhattam volna hajóra. Pedig mennyire szerettem volna a rabszolgák között egy angolt, írt vagy skótot találni. Két év telt el így. A képzelődés nemegyszer magával ragadott, de soha semmi sem bátorított, hogy a gyakorlat terére lépjek.

Két év múlva körülményeim úgy alakultak, hogy a szabadulás gondolata ismét tanyát vert fejemben. Gazdám már hosszabb ideje lustálkodott otthon. Hajóját egyelőre nem készítette útra. Ennek, mint hallottam, első oka a pénzhiány volt. Szokás szerint hetenként egyszer vagy kétszer - szép idő esetén többször is - kiment a hajó egyik csónakjával halászni. Ilyenkor a csónakban mindig magával vitt engem és egy fiatal mórt. Nagyon jól érezte magát társaságunkban. Én elég ügyes halásznak bizonyultam. Annyira vittem már, hogy néha egy mórral, aki rokona volt, meg a fiatalemberrel elküldött halászni.

Egyszer egy szép tiszta reggel útnak indultunk. Hirtelen köd ereszkedett le, amely olyan sűrű volt, hogy a partot teljesen elvesztettük szemünk elől, noha csak fél tengeri mérföld távolságra lehetett. Nem tudtuk, melyik irányban kell eveznünk, ezért egész nap és egész éjjel dolgoztunk. Mikor hajnalodott, azt tapasztaltuk, hogy ahelyett, hogy a partnak tartottunk volna, kikerültünk a nyílt tengerre. Legalább két tengeri mérföldre lehettünk a szárazföldtől. De azért nagy munka és némi veszély árán mégiscsak haza jutottunk. Reggel ugyanis elég erős szél kerekedett. Amellett szörnyen éhesek is voltunk.

A szerencsétlenség után főnököm elhatározta, hogy a jövőben majd jobban vigyáz magára. Mivel birtokában volt hajónk nagy mentőcsónakja, elhatározta, hogy máskor iránytű és eleség nélkül nem megy halászni. Megparancsolta tehát a hajóácsnak, aki szintén angol rabszolga volt, hogy építsen a nagy csónak közepére egy kis fülkét, amilyen a bárkákon szokott lenni. Legyen mögötte hely a kormány kezelőjének, előtte pedig a vitorlaigazgatásra. A csónak úgynevezett ürülapocka-vitorlával volt ellátva. A vitorla alsó szárnyának a keresztrúdja közvetlenül a kabin teteje fölött csapkodott, amelyet meglehetős alacsonyra építtetett. Belül csak a heverésző gazda számára, továbbá egy vagy két rabszolgának, az étkezőasztalnak meg egy kis szekrénynek volt hely, melyben palackot, kenyeret, rizst és kávét tartott.

A csónakkal sokszor mentünk halászni. Mivel én elég ügyesnek bizonyultam ebben a mesterségben, sosem indult el nélkülem. Egyszer két vagy három mórral készült halászni, akik elég rangos személyek voltak. Úgy rendelkezett tehát, hogy nagyobb rakományt szállítsunk éjszaka a fedélzetre. Elő kellett készíteni még három puskát is lőporral és golyóval, mert a halászat mellett még tengeri madarakra is akart vadászni.

Parancsait végrehajtottam, s másnap reggel vártam őt a tisztára mosott csónakban. Feltűztem zászlaját, és gondoskodtam mindenről, ami a vendégek kényelmét elősegíti. Közben főnököm a csónakra jött, és közölte, hogy vendégei nem jöhetnek, mert valami dolguk akadt. Megparancsolta, hogy mint rendesen, az emberrel meg a fiúval menjek halászni, mert barátai a házánál fognak vacsorázni. Azt is megparancsolta, hogy mihelyt egy kevés halat fogtam, vigyem azonnal házába. Megígértem, hogy úgy lesz.

Ebben a pillanatban felmerült agyamban minden régebbi gondolatom, melyet a menekülésről szőttem. Itt van ez a kis csónak, mely az én parancsnokságom alatt áll! Mikor gazdám elment, készülődni kezdtem, de nem a halászatra, hanem az útra. Nem tudtam, de nem is nagyon töprengtem rajta, hogy merre fordítsam a kormányt. Egyetlen vágy fűtött: hogy erről a helyről elkerüljek.

Első csínyem az volt, hogy a mórral ennivalót hozattam a fedélzetre. Közöltem vele, hogy nekünk tilos urunk kenyeréből enni. Bólintott, hogy ez így van. Aztán hozott egy kosár kétszersültet, és három kancsó friss vizet is a csónakba. Tudtam, főnököm merre tartja az italos ládát, melyet bizonyára szintén angol hajóról zsákmányolt. Amíg a mór a parton tartózkodott, ezt is a csónakba vittem, mintha már előbb odakészítettük volna urunk számára. Vittem továbbá egy nagy darab méhviaszt is a fülkébe, legalább negyed mázsát nyomhatott, továbbá egy csomag cérnát vagy zsineget, egy baltát, egy fűrészt, egy kalapácsot. Tudtam, mindennek nagy hasznát vehetem, különösen a viasznak, amiből gyertyát készíthetek.

Egy második félrevezető fogással is éltem. Együgyűségében ezt se vette észre. Izmailnak hívták, de általában csak Muleynek, vagy Moelynek nevezték.

- Moely - kiáltottam -, urunk puskái a csónak fedélzetén vannak. Nem hoznál lőport meg golyókat? Talán néhány madarat is lőhetnénk.

- Igen - felelte -, majd hozok.

Hozott is egy nagy bőrtarisznyában legalább másfél font vagy talán még több lőport, egy másikban pedig öt vagy hat font súlyú golyót. Mindezt a csónakba raktuk. Közben gazdám fülkéjében is találtam valamennyi puskaport; ezzel megtöltöttem az egyik korsót, melynek tartalmát előbb egy másikba ürítettem. Most már minden szükségessel el voltunk látva. Tehát kivitorláztunk a kikötőből halászni.

A kikötő bejáratánál levő erődítménynél tudták, kik vagyunk, és nem is törődtek velünk. Mindig legalább egy mérföldnyire eltávolodtunk a kikötőtől, mielőtt behúztuk vitorláinkat, és halászni kezdtünk. A szél északkeletről fújt, ami nem volt éppen ínyemre. Déli szél esetén ugyanis bizonyára elértük volna a spanyol partokat, és befuthattunk volna Cadiz öblébe. De akármerről is fújt a szél, nem bántam. Elhatároztam, hogy elmegyek erről a szörnyű helyről, és a többit a sorsra bízom.

Egy darabig halásztunk, de semmit sem fogtunk. Ha a horgomra hal akadt, nem húztam fel, hogy a mór meg ne lássa, vagy pedig azt mondtam:

- Ez nem lesz jó, a gazdánk nem szereti az ilyet. Menjünk tovább.

Ő semmi rosszra nem gondolt. Beleegyezett, a csónak elejébe ült, és kifeszítette a vitorlát. Én a kormányt fogtam, és úgy vezettem a hajót, hogy legalább egy mérföldnyire távolodjunk a parttól. Aztán tettem, vettem, mintha halászni akarnék. Átadtam a fiúnak a kormányt, és odaléptem, ahol a mór állt. Színleltem, mintha mögötte valamiért lehajolnék. Ekkor hirtelen átfogtam a derekát, és belöktem a tengerbe. Azonnal felbukott, mert kitűnő úszó volt. Könyörögni kezdett, vegyem be a csónakba, és kijelentette, hogy a világ végére is eljönne velem. Olyan gyorsan úszott utánunk, hogy bizonyára utolér, mert csak lassú szél fújt. Erre a kabinba léptem, megragadtam az egyik puskát, ráfogtam, és kijelentettem, hogy eddig semmi rosszat nem tettem neki, és ha csendben marad, ezután se lesz baja.

- Elég jól úszol - mondtam -, hogy elérd a partot, és a tenger is nyugodt. Igyekezz visszajutni a partra, akkor nem bántalak. De ha a csónak közelébe merészkedsz, golyót röpítek a fejedbe, mert én szabadulni akarok.

Erre megfordult, és elkezdett a part felé úszni. Nincs kétségem, hogy könnyűszerrel elérte, mert kitűnő úszó volt.

Mikor némi távolságba kerültünk tőle, a fiúhoz fordultam, akit különben Xurynak hívtak.

- Xury, ha hűséges leszel hozzám, nagy embert csinálok belőled. De ha azt látom képedről, hogy hűtlen vagy, téged is a tengerbe doblak.

A fiú rám mosolygott, és olyan ártatlan arcot vágott, hogy lehetetlen volt nem bízni benne. Hűséget esküdött, és megígérte, hogy követ a világ végére is.

Míg az úszó mórt láttam, mindaddig a szél ellen kormányoztam a csónakot. Azt a látszatot akartam kelteni, mintha a gibraltári szoros felé igyekeznék.

Mihelyt alkonyodni kezdett, megváltoztattam az irányt, és egyenesen délkelet felé vitorláztam, hogy minél közelebb maradjak a parthoz. Most már friss szél fújt, és a tenger is sima volt. Azt hiszem, másnap délután három óra tájban, mikor először jutottam a part közelébe, nem kevesebb, mint százötven mérföldnyire lehettem Szalehtől délre. Ez már jóval túl lehetett a marokkói szultán birodalmán, mert ember sehol nem mutatkozott a parton.

Én azonban annyira féltem a móroktól, és annyira aggódtam, hogy a kezükbe kerülhetek, hogy nem álltam meg, nem mentem ki a partra, sőt horgonyt se vetettem. A szél iránya állandó maradt, én pedig öt napig hajóztam változatlan elszántsággal. Aztán a szél iránya is megfordult. Ekkor már joggal következtettem arra, hogy üldözőim, ha egyáltalán utánam jöttek, lemondtak további terveikről. Kimerészkedtem tehát a partra, és horgonyt vetettem egy kis folyó torkolatában. De hogy melyikében, nem tudom. Ugyanígy fogalmam sem volt a földrajzi szélességről, a földről vagy a népről, ahová érkeztem.

Nem láttam embereket, de nem is nagyon óhajtottam. Elsősorban friss vízhez szerettem volna jutni. A torkolatban este kötöttünk ki, és úgy határoztunk, hogy partra úszunk, mihelyt besötétedik. Akkor majd felderítjük a vidéket. De mikor alkonyodott, szörnyű morgó és üvöltő hangokat hallottunk. Nem tudtuk, miféle állattól származnak, de szegény fiú majd meghalt a félelemtől, és könyörgött, hogy virradat előtt ne szálljunk partra.

- Jól van Xury, akkor nem megyünk. De lehetséges, hogy holnap emberekkel találkozunk, akik talán az oroszlánoknál is rosszabbak.

- Akkor adunk nekik puskalövés - mondta Xury nevetve -, csináljuk őket futni.

Így törte Xury az angolt, mikor velünk, rabszolgákkal beszélt. Én nagyon örültem, hogy ilyen vidám, s adtam neki gazdánk palackjából egy jó korty italt. Xury tanácsa különben jó volt, és el is fogadtam. Horgonyt vetettünk, és egész éjjel csendben maradtunk. Én figyeltem, mert nem tudtam aludni. Ugyanis két vagy három órán át óriási vadállatok mászkáltak a közelben (a nevüket nem tudom). Lejöttek a tengerpartra, becsúsztak a vízbe, lubickoltak, és szemlátomást gyönyörűséget találtak a hűsölésben. Olyan utálatos üvöltő hangokat hallattak, amihez hasonlót soha életemben nem hallottam.

Xury szörnyen rettegett; bevallom, magam is. Különösen akkor, mikor az egyik otromba teremtés úszva megközelítette a csónakot. A sötétben alakját nem tudtuk kivenni, de üvöltéséből azt következtettük, hogy óriási állat lehet. Xury azt állította, hogy oroszlán. Lehet, hogy az is volt. A fiú könyörögni kezdett, hogy vonjuk fel a horgonyt, és menjünk el innen.

- Azt már nem, Xury - feleltem -, legföljebb meghosszabbítjuk a kötelet, és kimegyünk a tengerre. Oda már nem jönnek utánunk ezek az állatok.

Alighogy kimondtam, az állat már körülbelül két evező távolságra közelítette meg csónakunkat. Ekkor a kabinba mentem, kihoztam egy puskát, és rálőttem. Rögtön megfordult, és a part felé úszott.

Lehetetlen leírni azt a szörnyű zajt, azt az összevissza üvöltést és ordítást, melyet a part szélén, majd beljebb a szárazföldön a puskalövés okozott. Nem tévedek, ha úgy vélem, hogy azelőtt még soha nem hallottak ilyesmit. Kalandunk meggyőzött róla, hogy éjjel nem szállhatok partra. Viszont az már más kérdés, hogy nappal megkísérelhetem-e, mert legalábbis olyan rossz a vadak kezébe esni, mint a tigrisek vagy oroszlánok körmei közé kerülni.

De bármiként állt a dolog, mindenképpen partra kellett mennünk vízért, mert már egy csepp sem volt a korsókban. Xury kijelentette, hogy ő szívesen kimegy a partra a korsóval, hogy vizet keressen, ha kívánom. Megkérdeztem tőle, miért akar kimenni? Mért ne mennék én, és miért ne maradna ő a csónakban? A fiú feleletében annyi ragaszkodás volt, hogy mindörökre megkedveltem.

- Ha vademberek jönni, megenni engem, te elmenni.

- Rendben van, Xury, akkor megyünk mind a ketten. Ha pedig vademberek jönnek, megöljük őket; akkor egyikünket sem ehetik meg.

Adtam Xurynak egy darab kétszersültet és egy korty szíverősítőt az említett italos ládából. Aztán olyan közel vittük a csónakot a parthoz, ahogy jónak láttuk, és kigázoltunk a partra. Nem vittünk magunkkal egyebet, csak fegyverünket és a két üres korsót.

Nem akartam szem elől téveszteni a csónakot, mert attól féltem, hogy esetleg a vadak kenuikkal leereszkednek a folyón. A fiú azonban egy mérfölddel beljebb a szárazföldön meglátott egy lapályosabb helyet. Egész addig elkószált, majd láttam, hogy felém rohan. Azt hittem, a vadak üldözik, vagy valamilyen ragadozó állat ijesztette meg. Rohantam, hogy segítségére siessek. De közelébe érve láttam, hogy egy állat lóg a válláról. Nyúlhoz hasonlított, bár a színe és lábának alkata más volt. Eldicsekedett, hogy sikerült lelőnie. Nagyon örültünk a zsákmánynak; húsa valóban ízletes volt. Még nagyobb örömünkre szolgált azonban, hogy Xury jó ivóvizet talált, közben pedig nem találkozott vadakkal.

Később rájöttünk, hogy nem kellett volna olyan sokat fáradni a víz miatt, mert amikor a folyó árja leapadt, valamivel feljebb egy kis friss vizű csermelyt találtunk. Megtöltöttük korsóinkat, lakomát csaptunk a nyúlból, és indulásra készültünk, miután emberi nyomot nem fedeztünk fel a parton.

Előbbi utamból tudtam, hogy a Kanári-szigetek és a Zöldfok-szigetek nincsenek messze ettől a parttól. De mivel műszereim nem voltak, nem tudtam megállapítani, milyen szélességi fokon vagyunk. Ellenkező esetben könnyen megtaláltam volna ezeket a szigeteket. De reménykedtem, hogy előbb-utóbb belekerülök abba az útvonalba, amerre az angol kereskedelmi hajók járnak, és akkor feltétlenül találkoznom kell valamelyikkel, amelyik felvesz bennünket.

Megközelítő számítás szerint jelenlegi tartózkodási helyem a marokkói szultán birodalma és a néger föld között feküdt. Itt lakatlan sivatag terült el, legfeljebb ragadozók élnek rajta. A négerek a móroktól való félelmükben délre húzódtak, a mórok pedig, bizonyára kopársága miatt, nem méltatták arra, hogy letelepüljenek. És valószínűleg mindnyájan kerülik a tömérdek tigris, oroszlán, leopárd és egyéb vadállat miatt. A mórok csak vadászni jönnek ide, de akkor valóságos hadsereggel. Legalább két-háromezren szoktak lenni. És valóban: majdnem ezer mérföldön át csak sivatagos partot láttunk, és nem hallottunk egyebet, mint a vadállatok ordítását.

Egyszer vagy kétszer látni véltem a Teneriffai-csúcsot a Kanári-szigeteken. Nagy kedvem lett volna eljutni odáig. Kétszer is megpróbáltam, de az ellenszél mindig visszakergetett. A tenger is túlságosan hullámos volt járművem számára. Tehát eredeti elhatározásomhoz híven a part közelében maradtam.

Azután útközben még többször szálltunk partra vízért. Egy ilyen alkalommal hajnaltájban egy kis földnyelv alatt vetettünk horgonyt, mely elég meredeken emelkedett ki a tengerből. Minthogy dagály volt, mélyebben be akartunk jutni a kontinensre. Ekkor Xury, akinek úgy látszik, nálam jobb szeme volt, azt súgta, hogy menjünk távolabb a parttól.

- Ott, ott fekszik egy szörnyű állat a dombon, mélyen alszik.

Odanéztem, s egy hatalmas oroszlánt pillantottam meg, mely a domb árnyékában pihent.

- Xury - mondtam -, menj ki a partra, és öld meg.

- Én megölni! Ő megesz egy szájjal - mondta ijedten. Úgy akarta mondani, hogy egy falásra.

Erre én egy szót se szóltam, intettem neki, hogy maradjon csendben, fogtam legnagyobb puskánkat, mely ágyúnak is beillett, megtömtem lőporral és golyóval, majd félretettem. Aztán megtöltöttem egy másikat is két golyóval, úgyszintén a harmadikat is öt kisebbel. Hosszan megcéloztam a fejét. De úgy feküdt, hogy lábát az orra elé dugta. A golyó tehát lábszárcsontjába talált, és szétroncsolta. Ordítva felugrott, de törött lába miatt újra visszaesett. Aztán három lábra állt, és szörnyen üvöltött. Ehhez hasonlót még sosem hallottam. Meglepett, hogy nem a fejét találtam. Azonnal újabb lövést adtam le a második puskából. Nyögve összeesett, de még mindig vergődött. Ekkor Xury nagy bátran kikéredzkedett a partra.

- Menj csak - mondtam, mire ő kezében a kisebb puskával átgázolt a vízen, és az állat mellé érve, fülébe lőtt. Ettől vége volt.

Vadászatunk azonban nem juttatott eleséghez. Én sajnáltam az elpazarolt puskaport. Xury azonban kijelentette, hogy valamit mégiscsak megment belőle. Kérte, adjam kezébe a baltát.

- Miért, Xury? - kérdeztem.

- Levágni a fejét - mondta.

Azonban sehogy sem boldogult az állat fejével. Tehát a lábát vágta le, és magával hozta a csónakba. Valóban óriási példány volt. Én arra gondoltam, talán a bőrét mégis megmenthetjük, és esetleg később hasznát vehetjük. Elhatároztam, hogy megnyúzzuk. Xuryval együtt munkához láttunk. Kiderült, hogy ezt ő jobban értette, mert én bizony elég kontárul dolgoztam. Egész napunk azzal telt el, hogy az állatot nyúztuk, de végül elkészültünk vele. Bőrét a kabin tetejére terítettük, ahol a napon két nap alatt megszáradt. Később aztán fekvőhelyemül szolgált.

Ez után a pihenő után elindultunk déli irányban, és tíz vagy tizenkét napot haladtunk. Az élelmiszerrel nagyon takarékosan bántunk, mert erősen fogyott. A partra sem mentünk többször, csak amikor kénytelenek voltunk friss vizet hozni. Tervem az volt, hogy a Gambia- vagy Szenegál-folyókon túl elérjük a Zöld-fokot, ahol reményünk lehet arra, hogy európai hajóval találkozzunk; más választásom nem volt: mert vagy megtalálom a szigeteket, vagy pedig elpusztulok a négerek közt.

Tudtam, hogy ezt a fokot, vagy ezeket a szigeteket minden európai hajó érinti, mely akár a guineai partokra vagy Brazíliába, akár Kelet-Indiába veszi útját; szóval egy gondolatra tettem fel sorsomat: hogy vagy hajóra találok, vagy elpusztulok.

Mikor már több mint tíz nap óta elhatározásomhoz tartottam magamat, meggyőződtem róla, hogy a föld, amerre haladok, lakatlan. Elvitorlázva, két vagy három helyen láttunk a parton embereket, akik megbámultak minket. Megfigyeltük, hogy meglehetősen feketék és meztelenek. Egyszer kedvem lett volna partra szállni és találkozni velük; de Xury sokkal óvatosabb volt nálam, és azt mondta:

- Nem menni, nem menni.

Ennek ellenére a part közelébe kormányoztam a bárkát, hogy beszélhessek velük, ők pedig jó darabon együtt rohantak a parton. Megfigyeltem, hogy fegyver nem volt a kezükben, egy kivételével. Ez egy hosszú, vékony nyársat tartott, amelyet Xury lándzsának nevezett. Elég messzire és jól lehetett célba dobni vele. Noha jókora távolságban voltunk tőlük, jelekkel úgy-ahogy megértettük egymást. Különösen azt próbáltam jelezni, hogy ennivalóra van szükségem; ők erre arra kértek, állítsam meg a hajómat, és szereznek élelmet. Én leeresztettem vitorlámat, közülük pedig kettő elrohant, s alig fél óra múlva visszatért. Két darab szárított húst és kevés gabonát hoztak magukkal, olyat, amilyen a földjükön terem. Mi egyikről sem tudtuk, micsoda. Mégis szívesen elfogadtuk volna, de hogy miképpen jussunk hozzá, az már nehezebb feladat volt. Nem akartam megkockáztatni, hogy a partra kimenjek hozzájuk, és ők is nagyon féltek tőlünk. Végül megtaláltuk a biztonságos módot: ugyanis kivitték a partra, és letették, aztán messzire eltávoztak. Ezalatt mi a fedélzetre szállítottuk az ételt. Aztán ismét közel jöttek.

Köszönetet intettünk nekik, mert egyebet nem tudtunk adni; de rövidesen alkalom kínálkozott, hogy csodálatos módon lekötelezzük őket. Mert miközben vesztegeltünk, két hatalmas állat rohant a partra. Úgy láttuk, hogy az egyik dühösen kergeti a másikat a hegyek felől a part felé. Észrevettük, hogy az emberek rettenetesen megrémültek, különösen a nők. Csak a lándzsás ember nem futamodott meg, de a többi igen.

Azonban a két állat egyenesen a vízbe rohant; nem is törődtek a négerekkel, hanem a vízben úszkálni kezdtek, mintha csak szórakozni jöttek volna ide. Végül egyikük közelebb jött a csónakunkhoz, mint vártam. Én azonban felkészültem erre, mert megtöltöttem a puskámat, s megparancsoltam Xurynak, helyezze a többit is tűzkész állapotba. Mikor az úszó állat egészen a közelbe ért, tüzeltem. A lövés a fejét találta. Rögtön a vízbe bukott, aztán újra felemelkedett, ide-oda dobálta magát, mintha az életéért harcolna, ami igaz is volt. Majd a part felé úszott. De még mielőtt elérte volna, a halálos sebesülésbe belepusztult.

Lehetetlen kifejezni, hogy puskám zajára és tüzére milyen ijedtség fogta el szegény fekete teremtéseket. Néhányan szinte szörnyethaltak félelmükben, és a rémülettől ájultan lehanyatlottak. De mikor látták, hogy az állat meghalt, és elmerült a vízben, én pedig integetek nekik, hogy jöjjenek a partra, megemberelték magukat, és elkezdték keresni a tetemet. A vére vezetett nyomra, mert pirosra festette a vizet. Kötél segítségével a partra húzták. Úgy láttam, igen érdekes, foltos, csodálatosan szép leopárd volt; a négerek az ámulattól égnek emelték a kezüket, mert nem tudták, mivel öltem meg az állatot.

A másik a puska kicsapó tüzétől és zajtól megrémülve a partra úszott, és egyenesen a hegyekbe rohant, ahonnan jött; olyan távol volt, hogy nem tudtam megállapítani, micsoda. Láttam, hogy a négerek szeretnék megenni az állat húsát, hát kegyesen megengedtem nekik. Mikor jelekkel beleegyezésemet adtam, igen hálásak voltak. Rögtön munkához láttak. Noha nem volt késük, egy éles fadarabbal olyan ügyesen, sőt még ügyesebben nyúzták le a bőrét, mint ahogy mi a késsel tudnánk. Megkínáltak a hússal, de én vonakodtam elfogadni. Integettem, hogy legyen az övék. Viszont jeleztem, hogy igényt tartok a bőrre. Nagyon szívesen odaadták, sőt ráadásul még ennivalót is hoztak, melyet nem ismertem ugyan, de mégis elfogadtam. Aztán jelt adtam, hogy vízre van szükségem, és felemeltem egyik korsómat, felfordítva, hogy lássák, hogy üres. Azt is jeleztem, hogy szeretném megtölteni. Erre rögtön kiáltozva hívták még néhány társukat. A parton csakhamar két asszony jelent meg, akik agyagból készült, és úgy gondolom, napon kiszárított edényt hoztak. Miként az előbb, ezt is letették, én pedig elküldtem Xuryt a korsókkal a partra. Mind a hármat vízzel tele hozta vissza.

El voltam hát látva gyökerekkel és gabonával, továbbá vízzel. Barátságos négereimtől elbúcsúztam, és körülbelül tizenegy napig haladtam előre anélkül, hogy a partot megközelítettem volna. Egyszer csak észrevettem, hogy a szárazföld messze benyúlik a tengerbe, előttem mintegy négy vagy öt mérföldnyire. Mivel a víz nyugodt volt, a helyet alkalmasnak találtam, hogy kimenjek a nyílt tengerre. Viszont két vagy három mérföldnyire a másik oldalon szintén szárazföldet vettem észre. Ebből arra következtettem, hogy minden bizonnyal elértem a Zöld-fokot és azokat a szigeteket, melyeket Zöldfok-szigeteknek hívnak. A szigetek persze meglehetősen messzire voltak, és nem tudtam elhatározni magam, mit tegyek. Mert ha a szél elkap, egyiket sem érhetem el.

Hogy töprengjek, beléptem a fülkébe, és leültem; Xuryt állítottam a kormány mellé. Egyszer csak hirtelen hallom a fiú kiáltását:

- Uram, uram, hajó vitorlával!

Szegény fiú szinte magánkívül volt, mert azt hitte, hogy gazdájának valamelyik hajója üldöz bennünket. Én azonban jól tudtam, hogy sokkal messzebb vagyunk, hogysem utolérhetnének. Kiugrottam a fülkéből, és rögtön azt is láttam, hogy portugál hajóról van szó: mindebből arra következtettem, hogy négerekért megy a guineai partokra. De mikor irányát megfigyeltem, beláttam, hogy más célja lehet, és nincs szándékában a part felé közeledni. Erre minden erőmet megfeszítve nekivágtam a tengernek, mert szerettem volna érintkezésbe jutni velük.

De úgy találtam, minden vitorlám kevés ahhoz, hogy az útjukba kerüljek. Féltem, hogy tovább mennek, mielőtt jelt adhatnék nekik. S mikor már majdnem elfogott a kétségbeesés, azt hiszem, talán messzelátó segítségével észrevették, hogy egy európai csónak úszik a vízen; talán valamely elsüllyedt hajó maradványa. Leeresztették vitorlájukat, hogy utolérhessem őket. Annyira felbátorodtam, hogy kilőttem puskámat. Ők később elmondták, hogy füstjét látták, de a hangját nem hallották. Jeladásom után türelmesen várakoztak, és körülbelül három óra múlva a fedélzeten voltam.

Megkérdezték portugálul, spanyolul és franciául, hogy ki vagyok, de nem értettem őket. Végül egy skót tengerész jelent meg a fedélzeten, és megszólított. Kérdésére elmondtam, hogy angol vagyok, és a mórok rabszolgaságából szöktem meg, Szalehből. Erre felszólítottak, hogy lépjek a fedélzetre, s nagyon szívesen elhelyeztek a hajón minden holmimmal együtt.

Mindenki elképzelheti, milyen végtelenül örültem szabadulásomnak, mert úgy gondoltam, hogy nyomorúságos és reménytelen helyzetemnek vége van. Hála fejében azonnal felajánlottam mindenemet a kapitánynak. Ő azonban nagylelkűen kijelentette, hogy semmit sem fogad el tőlem, sőt mindenemet megkapom, mihelyt megérkezünk Brazíliába.

- Azért mentettem meg, mert arra gondoltam, milyen boldog lennék én is hasonló helyzetben. Fordulhat még úgy a sorsom, hogy én is leszek ilyen bajban. Mellesleg - jegyezte meg -, ha önt Brazíliába vinném, olyan földre, amelyik hazájától messze van, és útiköltség címén elvenném mindenét, ön ott éhen veszne. Vagyis, egyszerűen azt az életet venném el öntől, amit visszaadtam.

Nemcsak szavaiban volt nagylelkű, hanem tetteiben is. Megparancsolta a tengerészeknek, hogy ne nyúljanak semmihez, ami az enyém. Mindent a saját fülkéjébe vitetett, és pontos leltárt adott a tárgyakról, még a három agyagkorsóról is.

Ami a csónakomat illeti, igen jó darab volt; miután a kapitány megtekintette, felajánlotta, hogy megveszi hajója számára, és megkérdezte, mit kérek érte. Kijelentettem, hogy miután olyan nagylelkű volt hozzám, semmit sem kérek a csónakért, hanem ingyen engedem át neki. Erre írást adott, hogy Brazíliában egyenlítsék ki az árát, továbbá 60 pezetát ajánlott fel Xuryért, amit én nem voltam hajlandó elfogadni. Nem mintha nem engedtem volna át szívesen a kapitánynak, de nem volt szívem megfosztani szabadságától szegény fiút, aki olyan hűségesen mellettem állt. Mikor közöltem vele okaimat, felajánlotta, hogy átveszi a fiút, és tíz év múlva felszabadítja. Maga Xury is hajlandónak mutatkozott, tehát átadtam a kapitánynak.

Brazília felé nagyszerű utunk volt, s körülbelül huszonkét nap múlva érkeztünk meg a Todos los Santos-öbölbe. Miután így újra megmenekültem nyomorúságomból, töprengeni kezdtem, mihez kezdjek.

Nem lehetek elég hálás azért a nagylelkű bánásmódért, amelyben a kapitány részesített. Semmit sem fogadott el útiköltség fejében, viszont húsz dukátot fizetett a leopárd bőréért és negyvenet az oroszlánéért, továbbá gondoskodott róla, hogy mindent pontosan megkapjak, amit átvett tőlem. Amit hajlandó voltam eladni, szintén megvásárolta tőlem, így a korsóimat, két puskámat, a viasz maradványát, mert a többiből mécsest csináltam: egyszóval kétszázhúsz pezetát kaptam a rakományomért, és ezzel az összeggel szállhattam partra Brazíliában.

Rövid idő múlva elszegődtem egy hozzá hasonlóan becsületes ember cukornádültetvényére. Egy ideig ott maradtam, és megismerkedtem a cukornádültetés és a cukorkészítés furfangjaival. Mikor láttam, milyen jól élnek az ültetvényesek, és milyen gyorsan meggazdagodnak, elhatároztam, hogy én is közéjük állok, ha megkapom a letelepülési engedélyt. Ezenkívül szerettem volna módot találni arra, hogy hozzájuthassak Londonban hagyott pénzemhez. Tehát miután a honosító levelemet megkaptam, annyi földet vásároltam, amennyire pénzemből telt, és elkezdtem terveket szőni.

Volt egy lisszaboni portugál szomszédom, aki azonban angol szülőktől származott. Wellsnek hívták, és a helyzete hasonlított az enyémhez. Azért nevezem szomszédomnak, mert az ő ültetvénye volt legközelebb az enyémhez. Nagyon szívélyesek voltunk egymáshoz. Ő is hasonlóan kevés pénzzel rendelkezett, és körülbelül három évig inkább csak élelmiszereket termesztettünk. De kezdtük összeszedni magunkat, és a föld is rendbe jött. Harmadik évben már dohányt is ültettünk, és a következő év folyamán jókora földet vetettünk be cukornáddal. Jobban éreztem, mint valaha, hogy segítségre lenne szükségünk.

Elgondolkoztam, hogy mindezt hazámban is megtehetném, barátaim közt, és akkor nem kellene itt lennem ötezer mérföldnyi távolságban - idegenek és vadak között. S egyre inkább bánkódtam sorsomon. Senkivel nem beszélhettem, legfeljebb hébe-hóba a szomszédommal. Két kezem munkájából éltem. És már akkor úgy éreztem magam, mint a lakatlan szigetre került ember, aki teljesen önmagára van utalva.

A hajó kapitánya, aki megmentett, közben visszaérkezett. Levelet adtam neki, hogy elhozza Angliában hagyott pénzemet. Ebben megírtam rabszolgaságomat, menekülésemet, találkozásomat a tengeren a portugál kapitánnyal, viselkedésének emberségességét, jelenlegi állapotomat és azt, hogy mire van szükségem.

Miután a derék kapitány Lisszabonba érkezett, módot talált rá, hogy egy ott tartózkodó angol kereskedővel mindent elhozasson. A londoni kereskedő a száz fontot angol javakba fektetve elküldte Lisszabonba a kapitányhoz, s ő el is hozta nekem Brazíliába.

Mikor a rakomány megérkezett, egyszerre gazdag embernek képzeltem magam. Oda voltam az örömtől. A következő évben az ültetvényen nagy eredményeket értem el. Ötven bálával több dohányt termeltem, mint amennyit szomszédaimmal el tudtam cserélni. Mikor így vagyonosodni kezdtem, a fejem zsongani kezdett a tervektől. Négyévi brazíliai tartózkodásom alatt felvirágoztattam ültetvényemet. Nem csupán az ország nyelvét tanultam meg, hanem ültetvényes társaimmal is ismeretséget kötöttem, sőt a San-Salvador-i kereskedőkkel is. Miközben közöttük forgolódtam, gyakran beszéltem nekik a guineai partokon tett utazásomról. Arról, hogyan kereskednek ott a négerekkel, és hogy semmiségekért - mint amilyenek a játékszerek, kések, ollók, színes üvegek meg effélék - nem csupán aranyport, fűszert, elefántcsontot, hanem még négereket is lehet vásárolni a brazíliai ültetvényekre.

Mikor ezekről a dolgokról beszéltem, mindig igen figyelmesen hallgattak, különösen akkor, ha a négerkereskedésre fordult a szó, ami abban az időben már komoly állami üzlet volt.

Történetesen éppen néhány ismerős kereskedő és ültetvényes társaságában voltam, és igen komoly formában meséltem ezekről a dolgokról. Másnap reggel aztán hárman felkerestek, és elmondták, hogy nagyon érdekelte őket az, amiről a múlt éjszaka szólottam, és szeretnének titkos ajánlatot tenni nekem. Miután titoktartást ígértem, előadták, hogy szándékukban áll felszerelni egy Guineába induló hajót. Nekik is ültetvényeik vannak, akárcsak nekem, és semmi annyira nem hiányzik ottan, mint a rabszolga. Ez olyan üzlet, amit nem lehet nyilvánosan űzni, mert négereket csak állami közvetítéssel szabad eladni. Éppen ezért elhatározták, hogy saját maguk hoznak ide négereket, és elosztják egymást közt, az ültetvényeken. Megkérdezték, hajlandó vagyok-e átvenni a vezetést, aminek fejében pénzbefektetés nélkül ugyanannyi négert kapnék, mint ők.

Én pedig, aki önmagam legnagyobb ellensége voltam, nem tudtam ellenállni az ajánlatnak. Kijelentettem, hogy szívvel-lélekkel velük vagyok, ha távollétem alatt gondját viselik az ültetvényemnek, és hagyatkozásom értelmében intézkednek vele, ha szerencsétlenség érne. Erre kötelezték magukat. Én elkészítettem a végrendeletemet, melyben halálom esetére az ültetvényemet és egyéb javaimat mint általános örökösre, a kapitányra hagyom, aki életemet megmentette, olyan formában, hogy felét megtarthatja magának, másik felét pedig eljuttatja rokonaimnak, Angliába.

Mikor így mindent elrendeztem, a hajót felszereltük, megraktuk teherrel, és 1659. szeptember 1-én, szerencsétlen órában, a fedélzetre szálltam társaimmal együtt. Épp nyolcadik évfordulója volt annak, hogy dacolva apám tekintélyével és fittyet hányva saját érdekeimnek, elhagytam a szülői házat.

Hajónk körülbelül 120 tonnás volt, hat ágyúval. Tizennégy matróz volt rajta, továbbá a kapitány, a segédkapitány és magam. A fedélzeten nem vittünk sok terhet, legfeljebb olyan apróságokat, amelyek alkalmasak a négerekkel folytatott cserekereskedésre, tehát üveggyöngyöt, színes cserepeket, kagylókat és más semmiségeket, különösen apró távcsöveket, késeket, ollókat, baltákat, meg efféléket.

Aznap, mikor hajóra szálltunk, rögtön kibontottuk a vitorlákat, mert a szél északnak fújt. Az volt a szándékunk, hogy akkor fordulunk az afrikai partok felé, mikor elértük a tíz vagy tizenkettedik északi szélességi fokot. Abba az irányba vitt bennünket az áramlat is. Az időnk igen jó volt, csupán a meleg kínzott egészen a San Augustino-fok magasságáig. Onnan kezdve nekivágtunk a nyílt tengernek, szemünk elvesztette a szárazföldet, és úgy vettük az irányt, mintha a Fernando de Noronha-szigetre készülnénk. Ebben az irányban haladtunk mintegy tizenkét napig, és megfigyeléseim szerint az északi szélesség hét fok huszonkét percén lehettünk, mikor egy hatalmas szélvihar egészen eltérített útirányunktól.

Délkeletről indult el, északnyugatnak tartott, és aztán északkeleten állapodott meg. Ebből az irányból olyan hatalmas erővel fújt, hogy tizenkét napon át semmi egyebet nem tehettünk, mint rábíztuk magunkat, és hagytuk, hogy az ár maga előtt hajtson, amerre a sors és a szél ereje kormányoz. Mondanom sem kell, hogy ez alatt a tizenkét nap alatt mindvégig arra számítottam, hogy a tengerbe veszünk. Hozzá kell tennem, hogy senki sem volt a hajón, aki reménykedett volna a menekülésben.

A vihar dühöngése mellett az is fokozta elkeseredésünket, hogy egy emberünk meghalt, egy másikat pedig a hajósinassal együtt az ár lesodort. A tizenkettedik napon a szél valamennyire lecsendesedett, a kapitány pedig a lehetőséghez képest méréseket próbált eszközölni. Úgy találta, hogy körülbelül az északi szélesség tizenegyedik fokán van, de körülbelül huszonkét fok hosszúságra nyugatra a San Augustino-foktól. Arra következtetett, hogy a guyanai partok közelében lehet, Brazília északi részén, az Amazon-torkolaton túl, közel az Orinoco-torkolathoz, amelyet általában Nagy Folyónak neveznek.

A szél még mindig erősen fújt, mikor egyszer reggel egyik emberünk hangosan felkiáltott:

- Föld! - Erre mi mindnyájan kirohantunk fülkéinkből, hogy lássuk, a világnak melyik táján járhatunk. A hajó hirtelen megfeneklett a homokon. Megállásunk olyan gyorsan történt, hogy a hullámok átcsaptak a fedélzeten, és mi mindnyájan azt képzeltük, hogy elvesztünk. A hajó védett oldalára sereglettünk, hogy megmeneküljünk a tenger hullámaitól.

Nagyon nehéz dolog olyasvalaki számára, aki még nem élt át hasonló helyzetet, leírni rémületünket. Nem tudtuk, hol vagyunk. Fogalmunk sem volt róla, hová hajtott minket a hullám: szigetre-e vagy a nagy szárazföldre, lakatlan vagy lakott tájra. A szél annyira dühöngött - bár, mint említettem, ereje némileg alábbhagyott -, hogy nemigen remélhettük, hogy hajónk hosszabb ideig kibírja. Előbb-utóbb darabokra kell törnie. Csak arra a csodára számíthattunk, hogy a szél hirtelen megfordul. Egyszóval, egymásra meredve ültünk, és minden pillanatban a halált vártuk. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a hajó még mindig megvan, és hogy a kapitány szerint, csökken a szél.

Mérlegelve, hogy a szél valamivel alábbhagyott, a hajó azonban megrekedt a homokban, és túlságosan szilárdan áll, semhogy elmozdulhatna, átéreztük rettenetes helyzetünket. Nem tehettünk egyebet, mint hogy megpróbáljuk menteni az életünket, úgy, ahogy tudjuk. A vihar előtt volt ugyan egy csónak a hajó orrához kötve, ezt azonban a hullámok odavágták az oldalához, úgyhogy darabokra tört, és vagy elsüllyedt, vagy az ár vitte el. Ebben tehát nem reménykedhettünk. A fedélzeten levő másik csónakunk vízreeresztése viszont kétségesnek tetszett. Töprengésre azonban nem volt idő, mert mindnyájunkat az a gondolat nyűgözött le, hogy a hajó hamarosan darabokra törik, sőt egyesek szerint ez már be is következett.

Kétségbeesett helyzetünkben a kapitány szemlét tartott a csónak fölött, és a legénység maradékának segítségével átbillentette a hajó oldalán. Miután mindnyájan beszálltunk legfontosabb dolgainkkal együtt, szám szerint tizenegyen, sorsunkra bíztuk magunkat. Mert igaz ugyan, hogy a vihar ereje jelentékenyen csökkent, a tenger azonban rémesen csapkodta a partot, tehát bízvást viharosnak nevezhettük.

Helyzetünk igen szomorú volt. Világosan láttuk, hogy ilyen magas hullámokon csónakunk semmiképp sem maradhat meg, és menthetetlenül vízbe fúlunk. Vitorlánk sem volt, ámbár amúgy se tudtunk volna mit kezdeni vele. Így tehát evezőkkel próbáltuk megközelíteni a szárazföldet, és szívünk úgy elnehezedett, mintha kivégzésre mennénk. Jól tudtuk ugyanis, hogy mihelyt a partot megközelítettük, csónakunk a zátonytorlaszokon ezer darabra törik. Noha a szél is vitt a part felé, saját kezünkkel siettettük pusztulásunkat: teljes erőnkből nekifeküdtünk az evezőknek.

Hogy milyen a part, sziklás-e vagy homokos, meredek-e vagy menedékes, nem tudtuk. Végső reménnyel az az elképzelés kecsegtetett, hogy esetleg öbölbe jutunk, vagy valamely folyó torkolatába, ahol már csendesebb vizeket érünk. De semmi ilyesmi nem látszott, és mikor egyre közelebb értünk a parthoz, a föld még a tengernél is rémesebbnek látszott.

Erre akkor jöttünk rá, amikor már egy fél mérföldnyire megközelítettük. De hirtelen hegymagasságú hullám kapott hátára, teljesen kiszolgáltatva a sorsnak. Olyan dühvel ragadott fel, hogy a csónakot felfordította. Így szakadtunk el mindnyájan a csónaktól és egymástól is, és még csak fel sem kiálthattunk, mert egy pillanat alatt elborított a víz.

Senki sem képes leírni a gondolatoknak azt a zűrzavarát, melyet akkor éreztem, mikor vízbe merültem. Igaz ugyan, hogy jó úszó voltam, de mégsem sikerült a hullámok fölé emelkednem, hogy lélegzetet vehessek. A hullám közben a part felé vágtatott, és amikor elérte, vissza is húzódott, engem pedig letett a csaknem száraz földre. A lenyelt víztől csaknem félholt voltam.

Volt annyi lélekjelenlétem, hogy egy kevés lélegzethez jutva észrevegyem: közelebb vagyok a szárazföldhöz, mint reméltem. Lábra álltam tehát, és minden erőmmel a szárazföld felé törtem, mielőtt újabb hullám jöhetne, amely visszavisz a tengerbe. De csakhamar rájöttem, hogy ezt lehetetlen elkerülni. Láttam, hogy a tenger hatalmas hegyként nyomul utánam, mint dühös ellenség, akivel nem vagyok képes felvenni a harcot. Egyetlenegyet tehettem, teleszívtam magam levegővel, hogy a lehetőség szerint fennmaradjak a hullámokon. Így lélegzetemet megőrizve úsztam a part felé. Leginkább arra vigyáztam, hogy a hullám, amely most előre visz, ismét hátára kapjon, és ne vigyen vissza a tengerre.

A rám zúduló hullám egyszerre húsz vagy harminc láb mélységnyire temetett magába, és én éreztem, hogy hatalmas erő ragad előre gyorsan a part felé. Visszatartottam a lélegzetemet, és teljes erőből úsztam. A visszatartott lélegzettől tüdőm már majdnem megpattant, mikor hirtelen éreztem, hogy emelkedem, és fejem meg kezem a víz színe felett van. Alig két másodpercig voltam képes felszínen tartani magamat, de ez mégis nagy megkönnyebbülést jelentett, mert újból lélegzethez és bátorsághoz jutottam. A víz ismét eltemetett, de nem olyan sokáig, hogy ki ne bírtam volna. Mindig arra kellett vigyáznom, hogy a hullámok vissza ne vigyenek, míg csak szilárd talajt nem érzek lábam alatt. Újra megállapodtam néhány pillanatig, hogy lélegzethez jussak. Amíg a víz ismét utolért és felragadott, teljes erővel igyekeztem a part felé. De erőfeszítésem nem volt képes megmenteni a tenger dühétől, mely újra tombolva közeledett felém. Még kétszer emelt fel a hullám, mert a part igen sekély volt.

Az utolsó sodrás csaknem végzetessé vált számomra, mert a tenger, amely magasba kapott, egy sziklára helyezett, vagy inkább dobott. Mégpedig olyan erővel, hogy elvesztettem eszméletemet, és már a menekülésre sem tudtam gondolni. Az ütés mellemet és oldalamat érte, úgyhogy elállt tőle a lélegzetem. S ha nem tér vissza idejében, a tengerbe veszek. De valamelyest jobban lettem, mielőtt az újabb hullámhegy megérkezett. Látva, hogy a víz újra elborít, elhatároztam, hogy erősen belekapaszkodom a sziklába, és ha lehetséges, mindaddig visszatartom a lélegzetemet, míg átcsap fölöttem a hullám.

Mivel a part közelében a hullámok nem voltak olyan magasak, mint az előbb, meg tudtam várni apadásukat, aztán ismét egy darabot rohantam. Olyan közel jutottam a parthoz, hogy a legközelebbi hullám átcsapott ugyan rajtam, de már képtelen volt magával ragadni. A következő iramodással már elértem a szárazföldet, ahol szerencsésen felkapaszkodtam a parti sziklákra, és letelepedtem a fűre. Túl voltam a veszélyen: a víz már nem tudott elérni.

Azt hiszem, hogy nem lehet szóval elmondani, milyen boldog önkívület fogja el az embert, ha megmenekül, mikor már a sírban képzelte magát. Én is égnek emeltem kezem, és egész lényemet átjárta a szabadulás öröme. Ugráltam, táncoltam, énekeltem.

De hirtelen arra gondoltam, hogy valószínűleg minden társam elpusztult, és egyedül én menekültem meg. Egyiket sem láttam többé, nyomukra sem bukkantam, eltekintve három kalaptól, egy sapkától és két felemás cipőtől.

Szemem a megfeneklett hajóra tévedt, amelyet a tomboló tenger és a nagy távolság miatt alig láttam. Csak most csodálkoztam igazán, hogy voltam képes elérni a partot.

Igyekeztem erőt meríteni abból, ami vigasztalást jelentett számomra. Elkezdtem szemlélődni, hogy lássam, milyen helyre jutottam és mi a legközelebbi tennivalóm. Örömöm azonban csakhamar alábbszállt, mert szabadulásom borzalmas volt. Mindenem átázott, nem öltözhettem át, és sem étellel, sem itallal nem erősíthettem meg magam. Más remény nem kecsegtetett, mint hogy vagy éhen veszek, vagy felfalnak a vadak. Különösen az sújtott le, hogy nincs fegyverem, amellyel vadászhatnék vagy élelemhez juthatnék, illetőleg védhetném magam más lények támadása ellen. Nem volt egyebem, mint egy késem, egy pipám és egy kis dohányom a szelencében. Ebből állt minden vagyonom, és a kétség olyan gyötrelmesen fojtogatott, hogy egy darabig őrültként rohantam ide-oda.

Leszállt az éjszaka, én pedig nehéz szívvel gondoltam arra, milyen sors vár rám, ha ragadozó állatok élnek ezen a vidéken, amelyek éjszaka szoktak zsákmány után járni.

Csupán abból merítettem vigaszt, hogy egy vörösfenyőhöz hasonló, bár tüskés fa nőtt a közelemben. Elhatároztam, hogy felmászom rá, és egész éjjel azon töprengek: a következő napokban miként fogok meghalni, mert az életem kilátástalannak tetszett. Mintegy kétszáz méternyire eltávolodtam a parttól, mert szerettem volna friss ivóvizet találni. Nagy örömömre találtam is. Miután néhány kortyot lenyeltem, egy kevés dohányt vettem a számba, hogy távol tartsam magamtól az éhséget. Aztán felmásztam a fára, és olyan helyzetet igyekeztem felvenni, hogy akkor se essem le, ha elbóbiskolnék. Előbb még vágtam egy bunkós botot, hogy szükség esetén védekezhessem. Mivel rettenetesen fáradt voltam, elnyomott az álom, és olyan jól aludtam, amennyire hasonló helyzetben lehet. Úgy gondolom, jobban kipihentem magam közben, mint életemben valaha is, hasonló helyzetben.

Mikor felébredtem, fényes nappal volt. A vihar elcsendesült, a tenger sem dühöngött és dagadozott annyira, mint előbb. Legjobban azonban az lepett meg, hogy az éjszaka a vihar a hajót felemelte a homokról, ahol megfeneklett, és majdnem addig a szikláig sodorta, melyhez a hullámok először vágtak oda. Ez a parttól körülbelül egy mérföldnyire lehetett, és mivel a hajó még mindig egyenesen állott, a fedélzetére kívánkoztam, hogy megmentsek néhány fontos dolgot.

Mikor a parton újra körülnéztem, az első, amit észrevettem, a csónak volt, amelyet a szél és a tengervíz tőlem jobbra, körülbelül két mérföldnyire vetett szárazra. Amíg lehetett, a parton haladtam, hogy odajussak. Azonban köztem és a csónak között egy körülbelül félmérföldes vízsáv húzódott. Egyelőre hát visszatértem, mert mindenekelőtt a hajóra szerettem volna jutni, reménykedve, hogy találok ott egy s más hasznos dolgot.

Délutánra a tenger meglehetősen lecsendesedett, s a dagály is elvonult, annyira, hogy negyed mérföldnyire megközelíthettem a hajót. Ekkor keserűségeim kiújultak. Nyilvánvalóvá lett előttem, hogy mindnyájan megmenekülünk, ha a hajón maradunk. Vagyis mindnyájan kijöhettünk volna a partra, és akkor most nem kellene így egyedül, vigasz nélkül állanom. Könnyek szöktek a szemembe. De mivel ez úgysem segített, elhatároztam, hogy feljutok a hajóra, ha lehetséges. Levetettem hát ruhámat - ugyanis rendkívül forró volt az idő -, és belevetettem magam a vízbe.

Mikor azonban a hajóhoz értem, újabb nehézségek tornyosultak elém: hogy jutok a fedélzetre? Ugyanis a zátonyra futott test magasan kiemelkedett a vízből, és nem lehetett semmibe se belekapaszkodni. Kétszer is körülúsztam, mikor második alkalommal egy kötéldarabot pillantottam meg. Csodálkoztam, hogy először nem vettem észre. Elég mélyen lecsüngött a hajó elején, úgyhogy nagy nehézséggel el tudtam érni, és segítségével felmászhattam a hajó orrára. Itt úgy láttam, hogy a hajó léket kapott, s belsejének nagy részét elöntötte a víz; viszont oldalt fekszik egy kemény homoktorlaszon, vagy inkább a földön, a fara pedig felemelkedik, míg az orra csaknem belemerül a vízbe. Ilyenformán az egész hátsó rész szabad volt, s mindaz, amit itt tartottunk, száraz. Elképzelhető, hogy első gondom annak felkutatása volt, hogy mi menekült meg és mi veszett el.

Mindenekelőtt megtaláltam a hajó élelmiszerkészletét: szárazon és vízmentesen. Mivel hallatlanul éhes voltam, a kenyérraktárba mentem, és megtöltöttem zsebemet kétszersülttel, és azt ettem, miközben egyéb tennivalóimat intéztem, mert veszteni való időm nem volt. A nagy kabinban rumot találtam, jó nagyot húztam belőle. Szükségem is volt erre, mert bizony nem csekély lelkierő kellett mindahhoz, ami előttem állt. Most elsősorban csónakra volt szükségem, amelyen a legszükségesebb dolgokat partra vihetem.

Felesleges lett volna veszteg ülni, és várni, hogy maguktól ölembe pottyanjanak a dolgok. Elő kellett venni találékonyságomat. Volt néhány deszka és gerenda félretéve a hajón. Elhatároztam, hogy munkához látok. Felcipeltem a deszkákat a fedélzetre, egy kötéllel egyiket a másikhoz kötöttem úgy, hogy a víz el ne sodorhassa őket egymástól. Mikor ezzel készen voltam, leeresztettem az egész tákolmányt a vízre a hajó oldaláról, és magam is utána ereszkedtem. Úgy találtam, hogy engem fenn képes tartani a vízen, de nagyobb terhet már nem lehet szállítani rajta, mert túl könnyű. Így hát munkához láttam. Ácsfűrésszel három darabra vágtam az egyik árbocot, és gerendáit nagy fáradsággal hozzákötöttem tutajomhoz. Munkámhoz erőt adott az, hogy minderre szükségem van, és úgy dolgoztam, ahogy máskor képtelen lettem volna.

Tutajom tehát elég erős volt, hogy jelentős súlyt vigyen magával. Most már azon gondolkoztam, mivel terheljem meg, és hogyan védjem meg rakományomat a tenger hánykolódásától. De ezen sem sokáig törtem a fejemet. Először is ráraktam a fedélzet összes deszkáját és gerendáját, utána pedig végiggondolva azt, hogy mire van legjobban szükségem, fogtam három tengerészládát, feltörtem, kiürítettem, aztán leeresztettem a tutajra. Az egyiket megtöltöttem élelemmel, mégpedig kenyérrel, rizzsel, három hollandi sajttal, öt darab szárított kecskehússal (amit igen kedveltünk) és némi európai gabonával, ezzel a szárnyasokat etettük, amelyeket a tengeren magunkkal vittünk. Azonban ezek az állatok már elpusztultak. Volt itt vegyesen búza és árpa. Később, nagy csalódásomra kiderült, hogy a patkányok mindet megették. A hajórakományból megtaláltam még néhány láda innivalót, köztük pár üveg jó szíverősítőt, ezenfelül öt vagy hat gallon rizspálinkát. Miközben a hajón foglalatoskodtam, ismét emelkedni kezdett az ár, noha meglehetősen nyugodtan. Nagy rémülettel vettem észre, hogy ingem, kabátom és köpenyem, melyeket a parton hagytam a homokon, felkapja a víz. Tudniillik, amikor a fedélzetre úsztam, csak térdig érő vászonnadrágomat és harisnyáimat hagytam magamon. Erre nekiláttam, hogy ruhát kerítsek, amiből éppen eleget találtam, többet azonban nem vittem magammal, mint amennyire éppen szükségem volt. Tudniillik más dolgokon akadt meg a szemem: elsősorban szerszámokon, amelyeknek hasznát vehetem a parton. Hosszú keresés után végre megtaláltam az ácsládát, ami sokkal kellemesebb és értékesebb lelet volt számomra, mintha egy hajórakomány aranyat találok. Ezt is leeresztettem a tutajra, de arra nem vesztegettem időt, hogy megnézzem, mi van benne. Különben is nagyjából ismertem tartalmát.

Aztán fegyverre és lőszerre terjedt ki gondom. Két igen jó vadászpuska és két pisztoly volt a kabinokban. Először ezeket helyeztem biztonságba, néhány lőszertokkal és egy kis csomag golyóval, utána pedig két rozsdás kardot. Tudtam, hogy van a hajón három puskaporos láda is, de fogalmam sem volt róla, hol tartja mesterünk. Hosszú keresgélés után végre rájuk bukkantam, kettő még száraz volt, a harmadikat víz érte. Az előbbieket a fegyverek mellé raktam a tutajomra. Most már úgy gondoltam, hogy eléggé felpakoltam, tehát azon törtem a fejem, hogy jussak mindezzel partra, nem lévén se vitorlám, se tolórudam, se evezőm. Nem is beszélve arról, hogy egy kis szélroham is feldöntheti tákolmányomat.

Három dolog biztatott: először a sima, csendes tenger, másodszor a part felé áramló, emelkedő dagály, harmadszor pedig, hogy a kis szél, ami fújt, a part felé tartott. Miután pedig megtaláltam a csónak két vagy három törött evezőjét és az ácsládában egyéb szerszámok mellett két fűrészt, egy fejszét és egy kalapácsot - rakományommal együtt nekivágtam a tengernek. Körülbelül egy mérföldön át tutajom meglehetősen jól haladt, csupán azt vettem észre, hogy kissé oldalt tért az iránytól, ahol először partot értem. Ebből arra következtettem, hogy számolni lehet bizonyos vízáramlással, s reménykedni kezdtem, hogy lesz a közelben folyó vagy patak, amelyet rakományommal együtt kikötőnek használhatok.

Úgy volt, ahogy elképzeltem. A szárazföldön egy kis bevágást vettem észre, a dagály gyorsan vitt feléje. A lehetőség szerint úgy kormányoztam tutajomat, hogy az áram közepén maradjon.

Itt az a veszély fenyegetett, hogy másodszor is hajótörést szenvedek, ami nagyon érzékenyen érintett volna. Mivel a partot egyáltalán nem ismertem, tutajom egyik sarkával zátonyra futott, mivel pedig vége szabadon lebegett, kicsibe múlt, hogy rakományom megbillenve a vízbe nem csúszott. Minden erőmet megfeszítettem, hogy a ládákat helyükön tartsam. Ennek ellenére sem voltam képes ellökni a tutajt. Elmozdulnom sem lehetett helyemről. Minden erőmmel a ládákba kapaszkodva körülbelül fél óráig álltam így, miközben a víz emelkedése egyre inkább mutatkozott. Kevéssel utóbb pedig tutajom már ismét úszott; a tolórúddal a csatornába taszítottam, utána pedig egyre feljebb sodorva, végül egy kis folyó torkolatában találtam magam, melynek mindkét oldalán part emelkedett, közepében pedig erős áram sodort. Körülnéztem, hol találok alkalmas helyet a kikötésre, mert nem akartam túl magasra felkerülni a folyón. Abban az időben ugyanis még erősen reménykedtem, hogy hajót pillanthatok meg a tengeren. Éppen ezért úgy határoztam, hogy tanyámat a part közelében ütöm fel.

Végül egy kis öblöt pillantottam meg a folyó jobb partján. Nagy üggyel-bajjal odakormányoztam tutajomat, és végül annyira megközelítettem, hogy evezőmmel talajt érve, partra taszíthattam a tutajt. Itt azonban majdnem újra a tengerbe veszett egész rakományom. A part ugyanis meglehetősen meredek volt egyik oldalon, ott tehát nem lehetett kikötni. Másfelől viszont az a veszély fenyegetett, hogy a menedékesebb résznél megint veszélybe kerül minden holmim. Nem tehettem egyebet, mint hogy megvárom, míg az ár eléri a legmagasabb pontot, miközben a tolórúddal mint horgonnyal tartom a tutajt a simább partrész mellett, amelyről feltételeztem, hogy a víz alá fog merülni. Mihelyt elég magas volt a víz, tutajomat föléje kormányoztam, aztán kikötöttem, mégpedig olyanformán, hogy két törött evezőmet kétoldalt a talajba szúrtam, egyiket az egyik, másikat a másik oldalon. Tehát nem volt más dolgom, mint megvárni, amíg a víz leapad, s tutajomról a rakományt biztonságban a partra vihetem.

Most az a feladat hárult rám, hogy szemlét tartsak a vidéken, és alkalmas lakóhelyet keressek, ahol kincseimet minden veszéllyel szemben biztonságba helyezhetem. Még mindig nem tudtam, hol vagyok: kontinensen-e vagy szigeten, lakott vagy lakatlan helyen, kiszolgáltatva vadállatoknak, vagy sem. Körülbelül egy mérföldnyire tőlem elég meredek és magas domb emelkedett. Elővettem az egyik vadászpuskát és az egyik pisztolyt, utána egy csomag lőport. Így felfegyverkezve felfedező útra indultam a dombtetőre. Miután nagy fáradsággal és erőfeszítéssel megmásztam, nagy bánatomra elém tárult végzetem. Szigeten voltam, amelyet minden oldalról körülfogott a tenger. Szárazföldet sehol sem láttam, néhány távolról ködlő szikla kivételével. Azonfelül még két kis szigetet is megpillantottam, körülbelül három tengeri mérföld távolságra nyugatra.

Továbbá azt is megállapítottam, hogy a föld minden bizonnyal lakatlan, legfeljebb vadállatok élhetnek rajta, noha eddig még egyet sem láttam. Viszont rengeteg szárnyast pillantottam meg, de nem ismertem fajtájukat. S ha valamelyiket megölöm, akkor sem tudtam volna, jó-e húsuk élelemnek, vagy sem.

Miközben visszatértem, rálőttem egy madárra, amelyet egy erdőszéli nagy fán pillantottam meg. Azt hiszem, ez volt az első puskalövés ezen a szigeten a világ kezdete óta. Alighogy tüzeltem, számtalan különféle madár rebbent fel az erdőből, és zavaros vijjogással, sikoltozással köröztek fölöttem; egyiket sem ismertem. Ami a megölt madarat illeti, sólyomfajtának véltem, mert a színe és a csőre leginkább ahhoz hasonlított, a karmai azonban nem voltak jobban kifejlődve a szokottnál. Húsa ragadozóhús volt, tehát ehetetlen. Felfedezéseimet megelégelve, visszamentem tutajomhoz. Hozzáláttam, hogy rakományomat a partra hordjam, ezzel eltelt napom hátralevő része. Nem tudtam, hogy éjszaka mitévő legyek, még csak azt sem, hogy hol pihenjek le. A földre nem mertem feküdni, mert attól tartottam, hogy valamely vadállat felfalhat, noha később meggyőződhettem róla, hogy ilyen félelemre nincs okom.

Tehát amennyire lehetséges volt, a ládákkal és deszkákkal körülsáncoltam magam, és éjszakai szállás céljából kunyhófélét tákoltam össze. Ami az élelmet illeti, még bizonytalan volt előttem a jövő, noha láttam egy-két nyúlhoz hasonló állatot kiugrani az erdőből, mikor a madarat lelőttem.

Azon kezdtem töprengeni, hogy még egy csomó dolgot el kellene szállítanom a hajóról, aminek hasznát vehetem; elsősorban a köteleket és vitorlákat meg efféle dolgokat. Elhatároztam, hogy ha lehetséges, újból elindulok a hajóhoz. Mivel pedig tudtam, hogy a zátonyra futott alkotmányt az első vihar darabokra töri, úgy döntöttem: minden más munkát félreteszek, míg csak ki nem mentettem minden lehetőt a hajóról. Aztán tanácsot tartottam - legalábbis gondolatban -, hogy vajon a tutajjal induljak-e vissza. Ezt azonban veszélyesnek ítéltem. Így tehát amellett maradtam, hogy apálykor indulok. Így is tettem, csupán előbb levetkőztem. Nem hagytam mást magamon, mint egy kockás inget, egy nadrágot és egy könnyű cipőt.

Ugyanúgy értem el a hajófedélzetet, mint előbb. Készítettem egy másik tutajt. Az első tapasztalataimból okulva ez már nem volt olyan esetlen, és nem is terheltem meg annyira. Ennek ellenére számos hasznos dolgot mentettem meg: először is az ácskészletben találtam két vagy három csomag szeget és kapcsot, egy zacskó csavart, jó néhány baltát és egy köszörűkövet. Mindezeket a dolgokat biztonságba helyeztem, néhány újabb puskával, golyóval, továbbá önteni való ólommal együtt. Mindez olyan nehéz volt, hogy alig tudtam átemelni a hajó oldalán.

Míg a parttól távol voltam, elfogott az aggodalom, hogy az élelmiszert valaki felfalhatja. De mikor visszaérkeztem, látogatónak nyomát sem találtam. Csupán egy vadmacskához hasonló állat kuporgott az egyik láda tetején, közeledtemre azonban elmenekült, majd kis távolságban leült. Tanácstalanul és olyan ábrázattal vizsgálgatott, mintha ismeretséget akarna kötni velem. Ráfogtam a puskámat, de úgy látszik, nem tudta, miről van szó, mert meg se moccant. Erre egy darab kétszersültet hajítottam neki, persze takarékosan, mert a készletem nem volt valami nagy. Az állat megszagolta, aztán megette, s úgy látszik, ízlett is neki, mikor azonban többet nem voltam hajlandó dobni, eloldalgott.

Második rakományommal partra érve - bár legszívesebben a puskaporos ládákat csomagoltam volna ki -, először mégis egy kis sátrat állítottam össze a vitorlákból és néhány rúdból, melyeket erre a célra vágtam. Ide hordtam be mindent, amiről tudtam, hogy az eső vagy a nap ártalmára lehet. Aztán az üres ládákat és dobozokat felhalmoztam kör alakban a sátor körül, hogy védve legyen akár emberek, akár állatok hirtelen támadása ellen.

Mikor ezzel kész voltam, belülről deszkával, kívülről pedig egy üres ládával torlaszoltam el a sátor bejáratát; aztán az egyik ágyat felállítottam, a fejemnél elhelyeztem a két pisztolyomat, fekvőhelyem hosszában pedig a puskámat, és ledőltem. Először feküdtem ágyban a szigeten. Éjszaka mélyen aludtam, mert valóban nehéz és fáradságos napom volt. Előző éjjel ugyanis igen keveset alhattam, és nappal rengeteg munkámba került, hogy a hajóról a szárazföldre mentsem dolgaimat.

Most már nagy raktáram volt mindenből, mégsem tudtam megelégedni ennyivel. Arra gondoltam, hogy amíg a hajó áll, minden lehetőt meg kell mentenem. Tehát alacsony vízállás mellett naponta meglátogattam a fedélzetet, és magammal hoztam egyet-mást. Harmadik alkalommal elsősorban kötelekkel és száraz puskaporral rakodtam meg. Minden vitorlát megmentettem. Ezeket aztán darabokra vágtam, mert vitorlának már nem voltak jók, legföljebb vászonnak.

Öt vagy hat forduló után már úgy gondoltam: többé semmit sem tudok elhozni a hajóról. De mégiscsak kiderült, hogy érdemes volt odamennem, mert találtam egy hordóban kenyeret, három nagy korsó rumot, egy doboz cukrot és egy láda finom lisztet. A dolog annál meglepőbb volt számomra, mert nem reméltem, hogy több élelmet találok. A kenyeret kipakoltam a hordóból, és minden darabot becsomagoltam a vitorlákba. Szóval ezt is a partra mentettem.

Következő nap újra útnak indultam, és miután minden mozdíthatót elvittem, nekimentem a horgonyköteleknek. A nagy kötelet darabokra vágtam, aztán a sodronyokat és a vasholmikat dobáltam a tutajra. Jószerencsém azonban ez alkalommal elhagyott. Tutajom ugyanis annyira túl volt terhelve, hogy amikor be akartam kormányozni a kis öbölbe, ahol máskor partra szoktam szállani, velem és a rakománnyal együtt felfordult. Nekem nem sok bajom esett, mert közel voltam a parthoz, rakományomnak azonban nagy része odaveszett. Különösen a vasat sajnáltam. Apály idején azonban elég sokat meg tudtam menteni belőle, igaz, hogy rengeteg munkával, mert hajlandó voltam a víz alá is merülni, bár ez igen fáradságos volt. Ezután naponta elmentem a fedélzetre, és összeszedtem, amit még találtam.

Már tizenhárom napja voltam a parton. Tizenegy ízben látogattam meg a hajó fedélzetét, és mindent elvittem, ami két kézzel mozdítható. Úgy gondolom, legszívesebben magát az egész hajót is elszállítottam volna, ha a nyugodt idő tovább tart. Mikor azonban tizenkettedszer készültem a fedélzetre, úgy vettem észre, hogy szél támad. Ennek ellenére az alacsony vízállás mellett mégiscsak felmásztam a fedélzetre, s noha azt gondoltam, hogy mindent összeszedtem, mégis találtam egy fiókos ládát, abban pedig két vagy három borotvát, egypár nagy ollót, tíz-tizenkét jó kést és villát, azonkívül körülbelül harminchat font értékű pénzt, részben európait, részben brazíliait, bronzban, aranyban és ezüstben.

Elmosolyodtam, amikor a pénzre pillantottam, és így szóltam hangosan:

- Ó, mire való vagy te? Mit sem érsz számomra! Még annyit sem, hogy a kezem nyújtsam érted. Egyetlen kés többet ér, mint ez az egész limlom. Semmit sem tudok kezdeni veletek, aranyak, maradjatok ott, ahol vagytok, merüljetek a tenger fenekére, haszontalan dolgok, nem érdemes megmenteni benneteket.

Második gondolatom azonban az volt, hogy mégiscsak elviszem. Vászonba csavartam a pénzdarabokat, és új tutaj készítéséhez fogtam. Mikor azonban az égre pillantottam, láttam, hogy felhők borítják, és tudtam, hogy negyedóra múlva már tombolni fog a vihar. Nincs időm tutajkészítésre. Egy dolgot tehetek: hogy azonnal elindulok, különben nem érem el a partot. Ennek megfelelően vízre ereszkedtem, és átúsztam a csatornán, mely a hajó és a homokzátony között húzódott. Mindez elég sok fáradságba került, részben a magamhoz vett dolgok súlya miatt, részben pedig a víz háborgása folytán. A szél ugyanis közben megerősödött, és erősen korbácsolta a hullámokat.

Mégis visszatértem kis sátramba, ahol kincsemmel együtt lepihentem. Egész éjjel erősen dühöngött a vihar, és amikor reggel kitekintettem, már nem láttam a hajót! Kissé meg voltam rendülve, de azzal vigasztaltam magam, hogy semmi időt nem vesztegettem el, és minden hasznos dolgot megmentettem. És az igazat megvallva, kevés olyasmi maradt a hajón, amit képes lettem volna elszállítani.

Most már az foglalt el teljesen, hogy biztonságban tudjam magam a vadaktól, ha netán megjelennének, vagy az állatoktól, ha vannak ilyenek a szigeten. Sokat gondolkoztam, mi lehet a legalkalmasabb eljárás ebből a célból. Barlangot vájjak-e inkább a földbe, vagy sátram legyen a föld felett? Úgy döntöttem, hogy mindkettőt megcsinálom. Talán nem haszontalan, ha ezekről részletesen beszámolok.

Csakhamar rájöttem, hogy a jelenlegi tartózkodási helyem nem alkalmas letelepedésre, mert túlságosan alacsonyan fekszik, a talaj mocsaras és közel van a tengerhez. Úgy véltem, nem egészséges, azonkívül friss víz sincs a közelben. Elhatároztam tehát, hogy alkalmasabb helyet keresek.

Több dolgot vettem figyelembe, miközben helyzetemet mérlegeltem. Először is a friss víz közelét és az egészségügyi szempontokat, amint már említettem. Másodszor azt, hogy védve legyek a nap melegétől. Harmadszor, hogy biztonságban legyek a ragadozóktól, akár emberek, akár állatok, negyedszer pedig, hogy kilássak a tengerre, mert nem szeretném elszalasztani a menekülés alkalmát, ha véletlenül feltűnne a tengeren egy hajó, aminek reményét még nem adtam fel.

Keresés közben egy kis lapályos helyre találtam, egy domb lábánál, amelynek oldala a síkság felől olyan meredek volt, mint egy ház fala, tehát a domb irányából támadás nem érhet. A szikla másik oldalán viszont üres hely kínálkozott, mintha csak barlang szája lenne, noha a valóságban nem volt ott barlang.

Úgy határoztam, hogy itt, a sziklafal tövében, a gyepen verek sátrat. A sík terület szélessége nem haladta meg a száz lépést, hosszúsága pedig a kettőszázat; zölden terült el ajtóm előtt, majd lejteni kezdett a tengerpart felé. A domb északnyugati oldalához támaszkodott, tehát védve volt a nap hevétől.

Mielőtt sátramat felütöttem, félkört vontam az üres helyen, körülbelül húsz lépés átmérővel.

Félkörben két sor nyers cölöpöt sulykoltam a talajba, míg szilárdan álltak, mint az oszlopok. Öt és fél láb magasan emelkedtek ki a földből, a csúcsuk pedig ki volt hegyezve. A két cölöpsor távolsága egymástól nem volt több hat hüvelyknél.

Aztán a horgonykötél darabjait, melyeket a hajóról levágtam, a póznák közé fűztem, és addig fontam egyiket a másik után, míg elkészült a sövény. Olyan erős volt, hogy sem ember, sem állat nem tudott keresztülhatolni rajta. Mindez sok időt és fáradságot kívánt, különösen a cölöpök kivágása, ideszállítása és földbe sulykolása.

A bejárás nem ajtó segítségével történt, hanem egy kis létrával, amelyet, miután bent voltam, magam után húztam; így az erődítés tökéletes volt, és úgy gondoltam, hogy senki a világon ide be nem hatolhat. Ennek következtében egész éjszaka nyugodtan aludtam, amit máskülönben aligha tettem volna. Később kiderült, hogy mindezekre az óvintézkedésekre semmi szükség nem volt.

Ebbe a megerősített erődbe rengeteg munkával becipeltem minden vagyonomat: az élelmiszert, lőszert és egyebet. Aztán nagy sátrat vertem, hogy megvédjem az esőtől, mely az év egyik részében itt állandó és igen heves. Kettős sátrat készítettem: belül egy kisebbet és kívül egy nagyobbat. A legkülsőt széles vitorlavászonnal borítottam, melyet a hajóról mentettem meg.

Fekvőhelynek ezután nem a hajóról hozott ágyat használtam, hanem egy függőhálót, ami szintén nagyon jó volt, és előzőleg a hajóskapitány pihent benne.

A sátorba mindent behordtam, amit a megázás veszélye fenyegetett. Aztán vagyonomat elrendezve bereteszeltem a bejárót, mely mindeddig nyitva állt, és mint mondtam, egy kis létrával közlekedtem.

Ezután a sziklán kezdtem dolgozni. A kiásott földet és követ sátram körül szórtam le, mégpedig a kerítés mellé, úgyhogy körülbelül másfél láb magas kis terasz jött létre. Közben pontosan a sátor mögött egy kis raktárbarlangot készítettem magamnak.

Sok munkába és időbe telt, míg mindezzel elkészültem. Éppen ezért vissza kell még térnem bizonyos kérdésekre, melyek abban az időben elfoglaltak. Akkoriban, amikor sátramnak alapjait kimértem, és a barlangot készítettem, hirtelen arra riadtam fel, hogy sűrű fekete felhőkből hirtelen zuhogni kezdett a zápor, és hatalmas villám szántott át az égen. Utána, mint ahogy ez lenni szokott, óriási dörgést hallottam. Maga a villám nem riasztott meg annyira, mint a gondolat, mely a villámmal egyidejűleg szántott végig agyamon: - a puskaporom! Szívem verése is elállt, mikor arra gondoltam, hogy egy csapásra megsemmisülhet minden puskaporom. Mert nemcsak védelmem függött ettől, hanem élelmezésem is. A közvetlen életveszély nem is jutott eszembe, mert ugyebár, ha a villám a puskaport felgyújtja, akkor már további bajok miatt nem is kellett volna aggódnom!

A dolog oly mély benyomást gyakorolt rám, hogy mikor a vihar elmúlt, félretettem minden más munkát, az építést és az erődítést, és hozzáláttam, hogy csomagokat és dobozokat készítsek. A puskaport kisebb adagokba osztottam el. Így bármi történjék, nem vet lobbot egyszerre az egész. Azonkívül az egyes dobozokat egymástól olyan messze igyekeztem elhelyezni, hogy a láng át ne terjedhessen. Körülbelül két hétig tartott ez a munka. Úgy emlékszem, hogy lőporom, amely összesen mintegy kétszáznegyven fontot nyomott, legalább száz kisebb csomagban volt elhelyezve. Azt a ládát, amelyik átnedvesedett, veszélytelennek tartottam. Éppen ezért új barlangomban helyeztem el, amelyet tréfásan konyhának neveztem. A többit a sziklák réseiben dugtam el, olyan helyekre, ahol védve voltak a nedvességtől. Az egész munkát igen nagy körültekintéssel végeztem.

Ezalatt szabad időmben legalább naponta egyszer puskával a vállamon útnak indultam, részben, hogy szórakozzam, részben pedig, hogy valami ennivalót lőjek. Másik célom az volt, hogy megismerkedjem mindazzal, amit a sziget terem. Már az első napokban felfedeztem, hogy kecskék is vannak a szigeten, s ez nagy megnyugvást jelentett számomra. A baj csupán az volt, hogy rettenetesen féltek, amellett olyan gyors lábúak és éles hallásúak voltak, hogy a világ legnehezebb dolga volt megközelíteni őket. Én azonban nem csüggedtem, mert nem volt kétségem afelől, hogy hébe-hóba lőhetek egyet - ez meg is történt. Miután szokásaikat kissé kiismertem, elhatároztam, hogy lesbe állok. Megfigyeltem, hogy abban az esetben, ha a völgyben megpillantanak, rémületükben akkor is nekiiramodnak, ha a sziklán vannak. Viszont, ha a völgyben legelésznek, én pedig a sziklán vagyok, tudomást sem vesznek rólam. Ebből arra következtettem, hogy látószerveik elhelyezése folytán elsősorban azt veszik észre, ami tőlük lefelé van, viszont nem látják a fölöttük levő dolgokat. Ezután én mindig a legmagasabb sziklára másztam, hogy fölöttük legyek, és a vadászat nemegyszer szép eredménnyel járt.

Első alkalommal egy nősténykecskét lőttem, amely mellett egy kis gida ugrándozott. Nagyon bántott, hogy a szopós állatot elszakítottam anyjától. Mert mikor az anyja elesett, a gödölye ott maradt mellette még akkor is, mikor a közelükbe értem. Mikor pedig az anyát vállamra vettem, a gida nyomon követett. Erre letettem a kecskét, és karomba vettem a kicsinyét, bevittem a kerítésen keresztül, abban a reményben, hogy megszelídítem. De nem akart enni. Tehát kénytelen voltam megölni és elfogyasztani. A két állat jó időre ellátott hússal, mert takarékosan éltem, hogy élelmiszerem el ne fogyjon. Különösen a kenyérre vigyáztam, amennyire lehetett.

Most már volt állandó lakóhelyem. De nagy szükségét éreztem, hogy legyen tűzhelyem, hozzávaló tüzelővel. Hogy mit tettem ebből a célból, miképpen bővítettem ki barlangomat, és milyen berendezéseket létesítettem később, majd annak idején elmondom. Előbb azonban számot szeretnék adni magamról, a gondolataimról, egyhangú életemről.

Már tíz vagy tizenkét napja lehettem a szigeten, mikor eszembe jutott, hogy könyvek, írószerek és tinta híján el fogom veszteni tájékozódó képességemet az időben. Hogy mindezt megelőzzem, késemmel egy póznára nagy betűkkel rávéstem: "Itt léptem partra 1659. szeptember 30-án." És a póznát ki is tűztem a partra.

A négyszög alakú pózna oldalára késsel mindennap egy rovást véstem. Minden hetedik vonás kétszer olyan hosszú volt, mint a többi. Ugyancsak hosszabbra faragtam a hónapok elsején tett rovást. Így aztán volt naptáram is, amely mutatta számomra a heteket, hónapokat és éveket.

Ezután egy ideig az foglalt el, hogy szemlét tartottam a különböző tárgyak felett, melyeket a hajóról elhoztam. Mint előbb említettem, sok mindent összeszedtem, amit akkor csekélyebb értékűnek tartottam, noha nem egészen haszontalannak. Ezek közt volt például a toll, tinta és papír, amelyek a kapitánynak vagy a hajóácsnak csomagjaiban voltak elhelyezve. Továbbá három vagy négy iránytű, néhány mértani mérőeszköz, látcsövek, térképek, hajózási könyvek, amelyeket mind batyukba tömtem, akár szükségem volt rájuk, akár nem.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy volt még a hajón egy kutya és két macska, amelyekről annak idején nem szóltam. Azonban mind a két macskát magammal hoztam a szigetre a tutajon, a kutya pedig a hajóról a vízbe ugrott utánam, és úszva követett a szigetre, mikor az első rakománnyal megérkeztem. Azután is hűséges szolgám maradt sok éven át. Lemondtam volna szívesen arról, hogy őrizzen, még arról is, hogy állandóan velem legyen. Csupán azt szerettem volna, hogy beszéljen hozzám, de erre sajnos nem volt képes. Mint megjegyeztem, találtam tollat, tintát és papírt - és egyiket sem pihentettem. Valóban, míg tintám tartott, pontosan lejegyeztem a dolgokat. A későbbiekről azonban nem tudok számot adni, mert bármiként is próbálkoztam, tintát nem tudtam előállítani.

Erről eszembe jutott, hogy még egész sereg dolog hiányzik a tintán kívül. Így például az ásó, lapát és csákány, amivel a földet művelhettem volna, továbbá tű és cérna. Ami a fehérneműt illeti, csakhamar rájöttem, hogy arra nincs is olyan nagy szükségem.

A szerszámok hiánya azonban minden munkámat megnehezítette. Éppen ezért csaknem egy évbe került, míg elkészültem házammal és kerítésével. Akkora póznákat vágtam, amilyeneket éppen elbírtam. A vágás és letisztítás, valamint a hazahozatal egyaránt hosszú ideig tartott. Néha két napot is igénybe vett egy szál ledöntése, és megint egyet hazagörgetése. Újabb gondot okozott a cölöpök talajbaásása. Erre a célra először egy kihegyezett karót használtam, később azonban jobbnak találtam a feszítővasakat. Még így is kemény munka volt az oszlopok rögzítése. Időm azonban volt erre rengeteg, nem lévén más foglalkozásom, mint a sziget bejárása élelmiszer előteremtése céljából, amit naponta megtettem.

Elkezdtem gondolkozni helyzetemről, és elhatároztam, hogy mindent írásban fektetek le. Tárgyilagosan megállapítottam, hogy sorsomban mi a jó és mi a rossz, s feljegyeztem egymással szemben egyiket az egyik, másikat pedig a másik oldalra. Ilyenformán:

Miután így visszanyertem lelkem nyugalmát, és a tengert sem kémleltem folytonosan, vajon feltűnik-e rajta valamilyen hajó; mindennel számot vetve, elhatároztam, hogy alkalmazkodom új életemhez, és a dolgokat annyira megkönnyítem, amennyire csak lehet.

Leírtam előbb lakóhelyemet, a szikla alatti sátrat, amelyet erős oszlopos kerítés védelmezett. Most azonban már inkább falnak nevezhetném, mert időközben körülbelül két láb vastagságban kibéleltem tőzeggel, azután pedig gerendákat vontam a faltól egészen a szikláig, ezeket pedig ágakkal borítottam. Így elértem, hogy az eső nem esett be, bár néhanapján a zápor valósággal szakadt.

Említettem, hogy vagyonomat a kerítésen belül, majd a barlangban helyeztem el. Eleinte azonban minden összevissza volt, egymás hegyén-hátán, úgyhogy mozogni sem tudtam. Tovább bővítettem tehát a barlangomat, mert a szikla meglehetősen laza homokkő volt, és könnyen engedett az ásónak. Mikor már eléggé biztonságban éreztem magam a ragadozóktól, jobb felé oldaljáratot kezdtem építeni a sziklába. Aztán ismét jobbra fordulva kijutottam a szabadba. Így nemcsak hogy rejtekúton közlekedhettem a külvilággal, hanem megfelelő raktáram is volt a dolgaim elhelyezésére.

Most már hozzáláthattam, hogy elkészítsem a legfontosabb bútorokat, mindenekelőtt egy széket és egy asztalt. Ezek nélkül ugyanis aligha élvezhettem volna azt a kevés örömet, amit a világ nyújtott. Asztal nélkül nem lehetett sem kényelmesen enni, sem írni, sem sok egyéb munkát végezni. Itt meg kell jegyeznem, hogy miután az ésszerűség és számolás minden mechanikus munka alapja, az ember idővel saját magától is mester lehet. Én soha életemben nem dolgoztam szerszámokkal, és mégis az idő, a munka, az alkalmazkodó képesség és leleményesség rávezettek arra, hogy mindent megcsináljak, különösen ha szerszámaim voltak.

Sok mindent azonban szerszám nélkül készítettem el. Igen gyakran nem állt egyéb rendelkezésemre, mint véső és balta, és bizonyára olyan küzdelmesen állítottam elő a dolgokat, ahogy előttem még senki. Természetesen végtelen sok munkával. Például, ha deszkára volt szükségem, nem tehettem egyebet, mint hogy ledöntöttem egy fát, aztán mindkét oldalát simára vágtam fejszémmel, míg alkalmas volt asztallapnak. Aztán felszínét a vésővel igyekeztem elegyengetni. Igaz, hogy ezzel a módszerrel egy egész fából egyetlen deszkát készítettem. Viszont nekem csak türelemre volt szükségem, mert bőségesen volt időm, és ugyancsak rengeteg fa nőtt az erdőn.

Először tehát asztalt és széket készítettem a fedélzet darabjaiból, melyeket a tutajon hoztam magammal. Az előbb említett módszerrel készített deszkát pedig munkapadnak használtam. Barlangom előtt helyeztem el, és kiraktam rá szerszámaimat, a szegeket, a vaskapcsokat: egyszóval mindent úgy rendeztem el, hogy azonnal megtaláljam. A homokkőfalba fogasokat vertem, hogy puskámat és egyéb felfüggeszthető dolgaimat felakasszam. Ha valaki látta volna barlangomat, valószínűleg áruháznak nevezte volna. Nekem magamnak nagy gyönyörűségemre szolgált, hogy mindent rendben tudok magam körül, és ilyen sok tárgy áll rendelkezésemre.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy naplót vezessek működésemről. Eleinte ugyanis mindent nagy sebbel-lobbal csináltam, és elmém is meglehetősen zilált volt. Mert például mit írhattam volna be olyan napra, mint szeptember 30-a. Ilyesmit: "Miután partra kerültem és megmenekültem a vízbefúlástól, ahelyett, hogy szerencsémnek örültem volna, először hánytam a gyomromba került rengeteg sósvíz miatt, aztán valamelyest magamhoz térve - kezemet tördelve és hajamat tépve rohantam fel és alá a parton, kiabáltam, hogy végem van, míg fáradtan és elgyöngülve kénytelen voltam a földre feküdni és pihenni, noha nem mertem aludni a vadállatok miatt."

Mikor azonban némileg lecsillapodtam, és házamnak berendezése lefoglalt, sőt már asztalom és székem is volt, valóban hozzákezdhettem naplóm írásához. Ide másolom naplómból azt, ami megvan. Tovább folytatni, sajnos, nem tudtam, mert elfogyott a tintám.

1659. szeptember 30. - Én, szegény szerencsétlen Robinson Crusoe, miután szörnyű viharban, nyílt tengeren hajótörést szenvedtem, erre a gyászos, boldogtalan szigetre kerültem, melyet "A reménytelenség szigetének" hívok. A hajó legénysége vízbe fulladt - kis híján magam is. Az éjszakát egy fán töltöttem, mert féltem a vadaktól: mégis mélyen aludtam, noha egész éjjel esett.

Október 1. - Nagy meglepetésemre észrevettem, hogy a hajót a dagály a sziget közelébe sodorta. Szomorú volt arra gondolni, hogy mindnyájan megmenekültünk volna, ha a hajón maradunk. Napom nagy része azzal telt el, hogy ezen töprengtem. De mikor láttam, hogy a hajó még nem merült el, amennyire lehetett, a fövenyen megközelítettem, aztán egy darabig a tengeren úszva, felmásztam a fedélzetre. Egész nap esett, noha a szél elállt.

Október 1-től október 24-ig. - Ezeket a napokat azzal töltöttem, hogy összeszedtem mindent a hajón, és a dagály segítségével tutajon a szárazföldre szállítottam. Ezek a napok szintén elég esősek voltak, noha időközben néha kitisztult az idő.

Október 25. - Egész éjjel és egész nap esett. Szélvihar támadt, amely a hajót darabokra törte. Ezután már csak a hajó roncsait lehetett látni, és azt is csak apálykor. A nap azzal telt el, hogy betakartam és biztonságba helyeztem javaimat, nehogy az eső kárt tegyen bennük.

Október 26. - Csaknem egész nap a partot jártam, hogy lakásra alkalmas helyet keressek. Elsősorban olyat, amely megvédelmez emberek vagy állatok éji támadása ellen. Estefelé megfelelő terepet találtam egy szikla alatt.

Október 26-tól 30-ig. - Keményen dolgoztam, hogy vagyonomat új lakóhelyemre vigyem, noha időközben gyakran heves eső volt.

Október 31. - Reggel puskával a szigetre mentem, hogy élelmet szerezzek, és felderítsem a vidéket. Mikor egy nősténykecskét megöltem, a gidája hazakísért, de azt is le kellett vágnom, mert nem akart enni.

November 1. - Egy szikla alatt ütöttem fel sátramat, és először aludtam benne. Olyan nagyra készítettem, amekkorára csak tudtam, hogy felszerelhessem benne függőágyamat.

November 2. - Ládáimból és tutajdeszkákból kerítést vontam magam körül.

November 3. - Vadászni voltam, és két kacsához hasonló szárnyast lőttem. Húsuk igen kellemes ízű. Délután asztalt készítettem.

November 4. - Reggel megállapítottam időbeosztásomat: a munka, a vadászat, az alvás és a szórakozás idejét. Tehát minden reggel felkelés után két vagy három óra hosszat puskával a vállamon barangolok, ha nem esik. Aztán körülbelül tizenegy óráig dolgozom. Majd elfogyasztom ebédemet. Tizenkettőtől kettőig, mivel ilyenkor igen nagy a meleg, alszom. Aztán estig ismét dolgozom. Két napig folyton asztalt készítettem, mert elég gyatra kézműves vagyok; idővel azonban éppen úgy állt a kezem a munkára, mint akárki másé.

November 5. - Kutyámmal együtt puskával a vállamon vadászni voltunk, és elejtettem egy vadmacskát. Bőre puha, de a húsa használhatatlan. Minden elejtett állat bőrét megőriztem. A tengerpartra visszatérve rengeteg vízimadarat láttam, melyekről nem tudtam, hogy kerültek ide.

November 6. - Reggeli sétám után ismét az asztallal foglalatoskodtam, és el is készültem vele, noha nem egészen kedvemre való.

November 7. - Megkezdődött a szép idő. Hetedikétől tizenkettedikéig széket próbáltam összetákolni, de többször is szét kellett szednem.

November 13. - Ismét esett az eső, ez lehűtötte a földet, és nagyon felfrissített. Azonban szörnyű villámlással és mennydörgéssel járt, ezért nagyon aggódtam a lőporom miatt. Utána azonnal apróbb csomagokra osztottam a lőport, hogy a veszélyt kiküszöböljem.

November 14, 15, 16. - Három napon át négyszögletes dobozokat készítettem, hogy egy- vagy legfeljebb kétfontos adagokban puskaport helyezzek el bennük. Utána egyiket a másiktól jó távol helyeztem el. Közben egy nagy madarat lőttem: jó volt a húsa, de nem tudom, hogy hívják.

November 17. - Ásni kezdtem sátram mögött a sziklában, hogy további helyiségekhez jussak. Megjegyzés: három dologra lenne igen nagy szükségem: egy csákányra, egy lapátra és egy kosárra. Abbahagytam a munkámat, és azon töprengtem, hogy pótolhatnám mindezt. Csákány helyett vaskampókat használtam, melyek elég jól megfeleltek; azonban nagyon kellene egy lapát, illetőleg ásó. Ezek nélkül moccanni sem tudok, bár fogalmam sincs róla, miként teremtem elő.

November 18. - Ma az erdőben barangolva, rábukkantam egy bizonyos fára, vagy legalábbis rokonára annak, amit Brazíliában rendkívüli keménysége miatt vasfának neveznek. Egy törzset nagy munkával, baltámat csaknem tönkretéve, kivágtam és hazacipeltem, noha épp elég nehéz volt. Keménysége ellenére kénytelen voltam addig faragni, amíg egy lapát- vagy ásófélét hoztam ki belőle, nyele hasonlít ahhoz, amit mi otthon használunk. A lapja azonban, mivel fából van, aligha fog sokáig tartani; egyelőre megfelel a célnak, amire használni kívánom. Úgy gondolom, lapát előállítása még nem került ennyi fáradságba.

De nem volt kosaram, illetőleg targoncám. Mind ez ideig még nem találtam alkalmas ágakat, melyekből kosarat fonhattam volna; ami pedig a targoncát illeti, azt gondoltam, úgysem tudnék kereket csinálni. Fogalmam sem volt róla, miképpen kezdjek munkához. Azonkívül azt sem tudtam, hogy fogok majd csapszeget verni a tengelybe, hogy a kerék forogjon is. Fel is adtam hát a reményemet, és a kiásott föld elhordására olyan ládát használtam, amelyben a kőművesek szokták a habarcsot vinni az építéshez. Ez távolról sem volt olyan körülményes, mint a lapát elkészítése. Ennek ellenére az ásóval és a targoncával való hasztalan kísérletezés négy egész napomat vette el. Ebben természetesen nincs benne reggeli vadászsétám, melyet ritkán mulasztottam el, s melyről ritkán tértem vissza zsákmány nélkül.

November 23. - Minden egyéb munkám szünetelt a szerszámok előállítása miatt. Ettől a naptól kezdve azonban újra dolgozhattam, és tizennyolc napot töltöttem barlangom bővítésével, hogy kényelmesen elhelyezhessem javaimat. Megjegyzés: a barlangot azért kellett bővíteni, hogy elhelyezhessem benne külön raktáramat, konyhámat, ebédlőmet és éléskamrámat. Lakásnak egyébként a sátrat használtam - kivéve az esős évszak azon napjait, amikor a zuhogó zápor miatt kénytelen voltam a barlangba visszavonulni. Ezért gerendákból és lombokból tetőt szerkesztettem a sátor fölé.

December 10. - Már-már azt hittem, hogy elkészültem barlangommal, mikor hirtelen egyik oldalon a tetőre nagy csomó föld zuhant le. (Úgy látszik, túl szélesre méreteztem.) Emiatt nagyon megijedtem, és tegyük hozzá, hogy nem ok nélkül, mert ha véletlenül magam is ott vagyok, sírásóra sincs szükségem. Most ismét elég sok a dolgom, mert a leomlott földet ki kell vinnem. De ennél is fontosabb, hogy lakhelyemet mennyezettel támasszam alá, a további leomlás megakadályozására.

December 11. - Elhatározásomhoz híven munkához láttam, és két sor cölöpöt vertem le körös-körül, ezekre pedig két sor deszkát fektettem. A munka másnap is folytatódott, sőt eltartott egy hétig. De most legalább biztonságos a tető.

December 17. - Ettől a naptól huszadikáig polcokat készítettem, és szegeket vertem a cölöpökbe, hogy minden felakaszthatót felfüggesszek. Most már kezd rend lenni nálam.

December 20. - Mindent beszállítottam a barlangba, és hozzáláttam házam felszereléséhez. Deszkadarabokat használtam fel polcnak, hogy az élelmiszereket elhelyezzem. A deszkák azonban egyre inkább fogynak. Újabb asztalt kell készítenem.

December 24. - Éjjel és egész nap esett az eső. Ki sem mozdultam.

December 25. - Egész nap esett.

December 26. - Megszűnt az eső, a föld sokkal hűvösebb és kellemesebb, mint azelőtt.

December 27. - Egy fiatal kecskét megöltem, egy másikat megsebesítettem, aztán pányvára kötve hazavezettem. Mikor hazaértünk, bekötöztem, és összeillesztettem törött lábát. Megjegyzés: gondosan ápoltam, hogy élve maradjon, és lába olyan jó legyen, mint valaha. De minden ápolásom ellenére is béna maradt, és csak az ajtóm körül növő gyepet tudja legelni, tovább nem megy. Ekkor jutott eszembe először, hogy állatokat kellene szelídíteni és tenyészteni. Így akkor is lenne húsom, amikor már puskaporomat ellövöldöztem.

December 28, 29, 30, 31. - Nagy hőség, szellő sem fúj. Ki sem mozdultam, kivéve a reggeli vadászkörutat. Időközben lakásomban csináltam rendet.

Január 1. - Még mindig nagy a meleg. Azonban reggel és este mégis kimentem vadászni. Napközben pihentem. Este valamivel tovább haladtam a völgyben a sziget központja felé. Tömérdek kecskét láttam, de félénkségük miatt nehéz közelükbe jutni. Azonban elhatároztam, hogy kutyám segítségével mégiscsak megfogom valamelyiket.

Január 2. - Ma csakugyan útra keltem kutyámmal, és a kecskékre uszítottam. De csalódtam, mert szarvukkal egyszerre szembefordultak vele, úgyhogy a kutya felismerve a veszélyt, nem mert közelebb menni.

Január 3. - Elkezdtem a kerítés vagy fal építését. Mivel még mindig él bennem az aggodalom, hogy megtámadhatnak, jó vastagra szándékozom csinálni. Megjegyzés: mivel a fallal már előzőleg foglalkoztam, itt csak azt jegyzem meg, hogy a munka január másodikától április tizennegyedikéig tartott, noha nem volt hosszabb huszonnégy lépésnél, mert félkör alakban támaszkodott a sziklához. Középpont gyanánt a barlang bejárata szolgál.

Egész idő alatt erősen dolgoztam, ámbár az eső gyakran napokra, néha hetekre visszavetett. De úgy gondoltam, addig nem vagyok biztonságban, míg a fallal el nem készültem. S alig hihető, milyen kimondhatatlan erőfeszítést követelt a munka minden részlete, különösen a gerendák hazaszállítása és földbeverése. Kerítésemet sokkal erősebbre készítettem, mint amilyenre szükség volt.

Közben, ha az időjárás megengedte, mindenfélére vadásztam az erdőben. Útközben nemegyszer hasznos felfedezéseket tettem. Például találtam egy vadgalambfajtát, mely az erdei galamboktól eltérően nem a fákra rakja a fészkét, hanem a házigalambokhoz hasonlóan, sziklás mélyedésekbe. Néhány fiókát hazavittem, és elhatároztam, felnevelem őket. De mikor megnőttek, elrepültek. Ennek az oka talán az lehetett, hogy nem adtam nekik enni, mert nem volt mit. Azonban gyakran felkutattam fészkeiket, és megfogtam a fiókákat. Húsuk kitűnő volt. Háztartásom vezetése közben rájöttem, hogy rengeteg olyasmi hiányzik, aminek az előállítását első pillanatban reménytelennek tartottam. Valóban, bizonyos dolgok sosem sikerültek. Például nem tudtam hordót készíteni. Volt ugyan egy-két abroncsom, de soha annyira nem vittem, hogy hordóm is legyen, bár hetekig kísérleteztem. A dongákat soha nem tudtam úgy összeállítani, hogy megtartsák a vizet. Tehát lemondtam róla.

Azonkívül nagyon hiányoztak a világítóeszközök is. Mihelyt besötétedett, általában hét óra tájt, kénytelen voltam lefeküdni. Eszembe jutott az a viaszlép, amelyből afrikai kalandom alatt gyertyát készítettem. Most azonban nem állt rendelkezésemre ilyesmi. Úgy segítettem a dolgon, hogy valahányszor kecskét öltem, a faggyút felfogtam egy kis, agyagból készített tálban, amelyet a napon szárítottam meg, aztán valami kanócfélét állítottam bele, és kész volt a lámpa. Volt már világosság, noha nem olyan tiszta és állandó, mint a gyertyáé.

Munkám közben történt, hogy dolgaimat rendezgetve, egy kis zacskót találtam, melyben mint említettem, szemes gabona volt a szárnyasok számára, noha nem legutóbbi utunkon volt rá szükség, hanem még abból az időből maradt, amikor a hajó Lisszabonból elindult. A gabonamaradványt megették a patkányok, úgyhogy a ládában semmi nem volt, csak por és korpa. Mivel úgy gondoltam, hogy a zacskónak egyébként is hasznát vehetem (alighanem puskaport adagoltam), tartalmát kiszórtam erődítményem mellé, a szikla tövébe.

Ez valamivel az említett nagy esők előtt történt. Nem sokat törődtem vele, és az egész eseményre nemigen emlékeztem. Egyszer azonban észrevettem, hogy zöld szálak sarjadnak a talajból. Először azt hittem, hogy valami eddig nem látott ismeretlen növény. De mennyire meglepett, amikor egy idő múlva tíz vagy tizenkét kalászt láttam, melyeknek mindegyike szakasztott olyan volt, mint az európai árpa.

Könnyek szöktek a szemembe, és áldottam a természetet, hogy így siet segítségemre. És mindez annál különösebb volt, mert a szikla mentén egyéb szálas növényt is észrevettem, mely a rizshez hasonlított; ezt a növényt még afrikai utazásomból ismertem.

Arra gondoltam, hogy talán találok még más gabonát is a szigeten. Valóban, minden szikla tövét felkutattam, de nem sikerült nyomra bukkannom. Végül eszembe villant, hogy ezen a helyen szórtam el a csirkeeledel maradványait. A rejtély egyszerre megoldódott. Mindenesetre nagy szerencsének tartottam, hogy a láda tartalmát itt öntöttem ki a szikla mellett, ahol szemmel kísérhettem a növekedését. Mert ha máshol történik, talán menthetetlenül kárba vész.

Június vége felé, mikor beérett, gondosan learattam a termést. Minden szemet félretettem, és elhatároztam, hogy újra elvetem, így idővel annyi terem, amennyiből kenyeret is süthetek. De körülbelül négy évig kellett várnom, amíg valóban ehettem belőle, és akkor is csak takarékosan, mint ahogy később majd annak rendje és módja szerint elmondom. Mert az első évadban a termést a rosszul megválasztott időszak miatt majdnem teljesen elvesztettem. Tudniillik közvetlenül a száraz évszak kezdetén vetettem el, úgyhogy a hőség elperzselte.

Az árpa mellett termett még húsz vagy harminc szál rizs is. Ugyanolyan gonddal ápoltam, és a célom is ugyanaz volt vele.

De térjünk vissza a naplóhoz. Három vagy négy hónapig minden erőmet megfeszítve dolgoztam a falon. Április tizennegyedikén készültem el vele. Nyílást nem hagytam rajta, úgyhogy csak létrán keresztül közlekedtem a külvilággal.

Április 16. - Elkészültem a létrával. Először nekitámasztottam a falnak, aztán felhúztam, majd leeresztettem a másik oldalon. Bent elég nagy térség volt, kívülről pedig senki sem közelíthette meg lakásomat, hacsak meg nem mássza a falat.

Másnap, hogy a fallal elkészültem, csaknem összeomlott minden fáradozásom eredménye, és kis híján elpusztultam. A következő történt: a sátram mögött foglalatoskodtam, közvetlenül a bejáratnál, amikor ijesztő zajt hallottam. Megindult a föld a barlang mennyezetéről és fejem fölött a domb széléről. A két levert gyámfa a barlangban félelmetesen recsegett. Szívem verése is elállt. Nem tudtam mire vélni a dolgot.

Attól való félelmemben, hogy a föld betemet, a létrához rohantam, átvetettem magam a falon, és messze futottam a dombtól, mert azt hittem, hogy az egész megindul. Alighogy szilárd talajon álltam, rájöttem, hogy földrengés rázza a földet. A talaj körülbelül ötperces időközökben háromszor is megrendült olyan erős lökésekkel, hogy úgy gondolom, még a legerősebb épület sem bírta volna ki. Tőlem körülbelül fél mérföldnyire egy tengerparti szikla csúcsa szörnyű robajjal lezuhant. Ilyet még soha életemben nem hallottam. Még a tenger is megmozdult. Azt hiszem, a lökések erősebbek voltak a víz alatt, mint a szigeten.

A dolog annyira megrémített - eddig ugyanis még ilyesmit soha át nem éltem, és senkivel sem beszéltem, aki hasonlót átélt volna -, hogy szinte elvesztettem eszemet. A föld megmozdulásától gyomrom úgy felfordult, mintha tengeren lennék viharban. A szikla zuhanása azonban felébresztett, és felocsúdtam abból a féleszméletlen állapotból, amely lenyűgözött. Hirtelen semmi egyébre nem tudtam gondolni, csak arra, hogy a lezuhanó szikla egész házamat és minden javamat betemeti. Újra keserűséggel telt meg a lelkem.

Mikor a harmadik lökés is elmúlt, és már jó ideje semmi mozgást nem tapasztaltam, bátorságom visszatért. Mégsem mertem átmászni a falon, mert rettegtem attól, hogy a hegy élve maga alá temet.

Miközben ültem, az eget felhők borították el, mintha eső készülne. Nemsokára egyre erősödő szél támadt, és másfél óra múlva már a legszörnyűbb vihar dühöngött. A tengert hab és tajték borította. A szél fákat tépett ki tövestől, és a vihar kegyetlenül dühöngött. Három óra múlva szűnni kezdett a vihar, újabb két óra múlva pedig teljesen lecsendesedett az idő, csupán az eső zuhogott erősen.

Én mindvégig a földön ültem, ijedten és elkeseredve. Hirtelen eszembe villant, hogy a szél és az eső a földrengés következménye. Eszerint maga a földrengés már elmúlt, én pedig megpróbálhatom, hogy bejussak barlangomba. A gondolattól lelkem újra éledni kezdett. Az eső is erősen ösztökélt, hogy sátramban keressek menedéket. Azonban annyira zuhogott, hogy félő volt, a sátram sem bírja ki. Kénytelen voltam tehát a barlangba menni, noha rettegve és nyugtalan lélekkel, hátha fejemre zuhan. A vad zápor új munkára kényszerített. Árkot kellett ásnom erődítményem körül, hogy a vizet levezessem, mely máskülönben elöntötte volna barlangomat.

Miután egy ideig barlangomban tartózkodtam, és több földlökést nem éreztem, lassanként összeszedtem magam. Hogy bátorságom ébren tartsam, amire nagy szükségem volt, raktáramba mentem, és jót húztam a rumból. Ilyesmit csak ritkán műveltem, mert tudtam, az italt nem pótolhatom, ha elfogyott.

Egész éjjel és másnap majdnem estig esett, úgyhogy moccanni sem tudtam. De mivel visszanyertem lélekjelenlétemet, fontolgatni kezdtem, mi a legközelebbi teendő. Ha a sziget ki van téve földrengéseknek, a barlang nem alkalmas lakásra. Nyílt helyen kell tehát házat építenem, melyet fallal veszek körül, akárcsak itt. Ezáltal biztonságban érezhetem magam emberektől és állatoktól. Mert ha itt maradok, a következő földrengés esetleg eltemethet.

Ennek következtében elhatároztam, hogy máshol ütöm fel sátramat, mely közvetlenül a sziklaorom alatt állott. Feltételeztem, hogy a dombot a legközelebbi földrengés sátramra zúdítja. A két következő napot - április tizenkilencedikét és huszadikát - azzal töltöttem, hogy kidolgoztam költözködésem részleteit.

Az élve eltemettetés félelme miatt nem tudtam nyugodtan aludni. De hasonló félelemmel töltött el az is, hogy védetlen helyen kell töltenem az éjszakát. Ám amikor körülnéztem, és mindent rendben találtam, elment a kedvem a költözködéstől. Időközben azt is fontolóra vettem, hogy tömérdek időbe kerülne ez az új munka, és meg kell elégednem azzal, amit eddig elértem. Így hát egyelőre megnyugodtam, és elhatároztam, hogy oszlopokból és kábelekből egy másik kör alakú falat is építek, és ott helyezem el sátramat; azonban amíg ezzel el nem készülök, maradok ott, ahol vagyok. Ez április huszonegyedikén volt.

Április 22. - Ma reggel mérlegelni kezdtem, miképpen hajthatom végre elhatározásomat. Azonban hiányzottak az eszközök. Volt ugyan három nagy baltám és elég sok szekercém (ezeket cserekereskedés céljából akartuk Afrikába vinni). Azonban a görcsös kemény fák vágása közben legtöbbjük kicsorbult és eltompult. És ha volt is köszörűkövem, nem tudtam az élesítéshez megfelelően forgatni. Végül szíjjal láttam el egy kereket, amelyet a lábammal hajtottam, hogy mindkét kezem szabad legyen.

Megjegyzés: addig még nem láttam ilyesmit Angliában, vagy legalábbis nem vettem észre. Azóta tapasztaltam, hogy széltében-hosszában használják. Mellékesen megjegyezve, az én köszörűkövem igen széles és nehéz volt. A gép összeállítása és tökéletesítése legalább egy hetembe került.

Április 28, 29. - Két napon át szerszámaimat élesítettem. Gépem a köszörűkövet igen jól forgatja.

Április 30. - Úgy vettem észre, hogy a gabonám gyengén fejlődik. Ma szemlét tartottam, és a napi kétszersültadagot csökkentettem. Ez eléggé elszomorított.

Május 1. - Reggel, mikor a tengerre pillantottam, a szokottnál is nagyobb apályban észrevettem a parton valamit, ami hordóhoz hasonlított. Közelebb mentem és láttam, valóban egy hordó fekszik ott, továbbá a hajónak két vagy három darabja, melyet nyilván a szökőár vetett ki. Mikor a roncsra pillantottam, észrevettem, hogy magasabban emelkedik ki, mint máskor. Megvizsgáltam a hordót, kiderült, hogy lőpor van benne. De a víz annyira átjárta, hogy kemény volt, mint a kő. Felgördítettem a parton, aztán elindultam a roncs felé a homokzátonyon, hogy egy kicsit körülnézzek.

Mikor elértem a hajót, egészen más helyzetben találtam. Orra, mely eddig a homokba merült, legalább hat lábnyira kiemelkedett, tatja pedig, mely különben össze volt zúzva, a hullámzás következtében levált a hajó testéről nem sokkal azután, hogy utoljára ott jártam. Most ott feküdt oldalt borulva. A homok olyan magasra tornyosult a hajó körül, hogy apály idején gázolva eljuthattam a roncsig, holott azelőtt legalább egy negyed mérföldet kellett úsznom. Először meglepődtem, aztán arra gondoltam, hogy bizonyára a földrengés okozta a változást. Mivel pedig a lökések ereje meglehetősen megrongálta a hajót, naponta új meg új dolgok kerültek a partra, melyeket a tenger elsodort, a szél pedig lassankint előrehajtott.

Ez egyelőre elterelte gondolataimat attól, hogy új lakóhelyet keressek magamnak. Erősen foglalkoztatott, hogy miképpen juthatnék a hajó belsejébe. Erre azonban - úgy látszott - nem sok a reményem, mert a hajó belseje tele volt homokkal. De én már megtanultam a szigeten, hogy semmitől se riadjak vissza. Elhatároztam tehát, hogy mindent szétszedek darabokra, amihez a hajón hozzáférhetek, hátha valamikor majd hasznát vehetem.

Május 3. - Fűrészemmel kezdtem hozzá a munkához, és átfűrészeltem egy gerendát, melyről úgy gondoltam, hogy a fedélzet felső részét tartja. Mikor munkámmal készen voltam, lehetőség szerint eltisztogattam a homokot a legmagasabban fekvő részekről. De már közeledett a dagály, tehát kénytelen voltam elhagyni a hajót.

Május 4. - Halászni voltam, de semmi olyasmit nem fogtam, amit érdemes lett volna megenni. Végül meguntam ezt az időtöltést. Épp indulni készültem, mikor elcsíptem egy fiatal delfint. Az egyik hajókötelet szétbontva, hosszú zsineget készítettem, de nem volt horgom. Ennek ellenére elég sok halat fogtam, úgyhogy ennivalóra nincs gondom. A legtöbbet a napon szárítottam meg, és szárazon fogyasztottam el.

Május 5. - A roncson dolgoztam. Egy másik gerendát is kettévágtam, és a fedélzetből három nagy fenyődeszkát emeltem ki, összekötöttem őket, majd az emelkedő árral a partra hajóztam rajtuk.

Május 6. - A roncson dolgoztam, számos vascsavart és egyéb vastárgyat emeltem ki belőle. Kemény munka volt, és eléggé kimerített. Azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy tovább nem is folytatom.

Május 7. - Ismét a roncsra mentem, de nem volt szándékom dolgozni. Azonban azt tapasztaltam, hogy a roncs magától is kettévált, mivel előző nap a gerendát szétfűrészeltem. A hajó több darabja szanaszét hevert, és a belsejéhez is hozzá lehetett férni. Sajnos, csaknem teljesen megtelt vízzel és homokkal.

Május 8. - A roncshoz mentem, és egy vaskapoccsal próbáltam feszegetni a fedélzetet, amelyről a homok eléggé letisztult, és kiállt a vízből. Két deszkát lefeszegettem, és a dagállyal a partra szállítottam. A vaskampót, másnapra gondolva, a roncson hagytam.

Május 9. - A roncson dolgoztam, és a feszítővas segítségével behatoltam a belsejébe, ahol több ládát találtam. Feszítővassal próbálkoztam velük, de nem mentem semmire. Találtam továbbá egy ólomtömböt is, amelyet meg tudtam ugyan mozdítani, de ahhoz túlságosan nehéz volt, hogy elszállítsam.

Május 14. - Naponta a roncsra járok. Utam eredménye számos gerenda és deszka, továbbá két vagy három mázsa vas.

Május 15. - Két baltát vittem magammal, hátha darabokra tudnám vágni az ólomtömböt, az egyiket éknek használtam, és a másikkal ennek a fokát ütöttem. De mivel másfél lábnyira a víz alatt volt, az ütés ereje nem érvényesült.

Május 16. - Éjszaka erős szél dühöngött, és a roncs még jobban tönkrement. De galambokra vadászva, olyan sokáig barangoltam az erdőben, hogy a dagály miatt már nem tudtam eljutni a roncsra.

Május 17. - A roncs néhány darabját a partra sodorta az ár, tőlem körülbelül két mérföld távolságra. Kíváncsi voltam rá, tehát elindultam, hogy megnézzem. A hajóorr egy része volt, de súlya miatt nem tudtam elszállítani.

Május 24. - A mai napig állandóan a roncson dolgoztam. Nagy erőfeszítéssel, a feszítővas segítségével annyira meg tudtam lazítani az eresztékeket, hogy a következő dagály kiemelt a hajóból több hordót, továbbá két tengerészládát. Mivel azonban a part felől fújt a szél, aznap semmi sem került a szárazföldre, legfeljebb deszkadarabok és egy hordó, amelyben brazíliai disznóhús volt. A sósvíz azonban tönkretette. Június tizenötödikéig folytattam a munkámat, kivéve azt az időt, amikor élelem után jártam. Mindig apály idején tartózkodtam a roncson, és már jókor elindultam, hogy dagálykor kész legyek. Fáradozásaimmal elég sok gerendát és deszkát szereztem, és kitűnő csónakot készíthetnék, ha érteném a módját. Ezenkívül több alkalommal és több darabban csaknem egy fél mázsa ólmot gyűjtöttem össze.

Június 16. - A tengerparton járva, hatalmas teknősbékát találtam. Ez volt az első példány, amelyet itt láttam; nem mintha ritkaság volna, egyszerűen nekem nem volt szerencsém. Később ugyanis, amikor a sziget túlsó oldalán jártam, naponta több százat is láthattam.

Június 17. - Megsütöttem a teknősbékát. Belsejében tojásokat is találtam. Húsa a legízletesebb és legkellemesebb étel, amit valaha fogyasztottam, főként azért, mert ezen a szörnyű helyen még egyebet nem ettem, mint kecskehúst meg szárnyast.

Június 18. - Egész nap esett, és én otthon maradtam. Először azt hittem, hogy az eső hideg, mert kissé borzongtam. De tudtam, hogy ilyesmi nem fordul elő ezen a szélességi körön.

Június 19. - Beteg vagyok és fázom, mintha az időjárás hidegre fordult volna.

Június 20. - Nyugtalanul töltöttem az éjszakát. Heves fejfájás és láz.

Június 21. - Igen beteg vagyok. Halálos rémület gyötör szomorú helyzetemben: betegségem súlyosbodhat és nincs segítség.

Június 22. - Valamivel jobban vagyok, de gyengeségem szörnyű aggodalmakkal tölt el.

Június 23. - Ismét nagyon rosszul érzem magam. Hideglelés és heves főfájás.

Június 24. - Sokkal jobban vagyok.

Június 25. - Igen erős hidegrázás. A roham hét óráig tartott. Hideg és meleg váltakozása. Utána izzadás.

Június 26. - Jobban vagyok. Mivel ennivalóm nem volt, fogtam a puskámat, de csak alig vánszorogtam. Ennek ellenére lőttem egy nősténykecskét, nagy kínnal hazacipeltem, húsát megsütöttem, és ettem belőle. Nagy étvágyam támadt egy kis levesre, de nem volt fazekam.

Június 27. - A hidegrázás megint olyan hevesen tört rám, hogy egész nap ágyban maradtam. Se nem ettem, se nem ittam. Azt hittem, elpusztulok a szomjúságtól. De jártányi erőm sem volt, hogy felkeljek, és vizet hozzak magamnak. Hosszú ideig gyötrődtem, míg végre elaludtam, és csak éjszaka ébredtem fel. Sokkal könnyebben éreztem magamat, bár még mindig elég gyenge voltam, és a szomjúság gyötört.

Mivel lakóhelyemen a víz elfogyott, meg kellett várnom a reggelt, és újra elaludtam. Második alvásom közben szörnyű álmot láttam. Úgy éreztem, hogy a földön ülök, kívül a kerítésen; ugyanott, ahol a földrengés utáni viharos éjszakát töltöttem. Hirtelen úgy rémlett, hogy sötét felhőből villogó alak lép ki. Olyan volt, mint a tűz, és én alig tudtam ránézni. Leírhatatlan, milyen rémes hatást tett rám. Mikor lába a földet érintette, ugyanaz az érzésem támadt, mint a földrengés idején, és az is izgalommal töltött el, hogy a levegőben körülöttem villámok cikáztak. Mihelyt földet ért, felém indult. Hosszú dárdát vagy más fegyvert tartott a kezében, és meg akart ölni. Szinte leírhatatlan, milyen rémület volt bennem, amikor felébredtem, és mennyire örültem, hogy csak álom az egész.

De visszatérek naplómhoz.

Június 28. - Az álomtól mégis felfrissültem valamelyest, és mivel lázam is elmúlt, felkeltem. Bármennyire is gyötört még álmom, arra kellett gondolnom, hogy a láz és a rohamok másnap visszatérhetnek. Ki kell tehát használnom az időt, hogy élelemről gondoskodjam, ha betegségem visszatérne. Első dolgom az volt, hogy egy nagy tömlőt megtöltöttem vízzel, és ágyam mellé az asztalra helyeztem, olyan közel, hogy kezemmel is elérhessem. Egy pint rumot öntöttem bele, és felkevertem, hogy a víz poshadtságát elvegyem. Aztán parázson kecskehúst sütöttem, de vajmi keveset ettem. Kimentem, de csak alig lézengtem. Nyomasztóan nehezedett rám szerencsétlenségem tudata, és féltem, hogy betegségem visszatér. Estére három galambtojásból készítettem vacsorát. Ezeket hamuban sütöttem meg, és ahogy mifelénk szokás, a héjukból ettem meg.

Evés után útnak indultam, de olyan gyenge voltam, hogy a puskát is alig bírtam. Viszont fegyver nélkül soha nem indultam útnak. Kis idő múlva leültem a földre, és az előttem elterülő sima, nyugodt tengert bámultam, Szomorú gondolatok gyötörtek. Legrosszabbul az esett, hogy senkihez nem szólhatok. Felkeltem tehát, és visszavonultam falaim mögé. De nem tudtam elaludni. Leültem székemre, meggyújtottam lámpámat, mert már sötétedett. Még mindig kínzott az aggodalom, hogy betegségem visszatér. És ekkor eszembe jutott, hogy Brazíliában egy gyógyszert használnak minden betegségre: a dohányt. Nekem pedig van egy köteg dohányom valamelyik ládában, mégpedig pácolt. És van egy pácolatlan kötegem is.

És valóban a ládában testem, lelkem számára egyaránt orvosságot leltem. Először nem tudtam, mit kezdjek vele, azután megrágtam a fogaim közt. Szinte elkábultam tőle, mert a dohány még zöld volt és csípős, én pedig nem szoktam hozzá. Aztán egy vagy két óráig rumban áztattam egy levelet, és elhatároztam, hogy beveszem ezt az adagot, mihelyt lefeküdtem. Lefekvés után valóban megittam a rumot. Olyan maró és érdes volt az íze, hogy alig ment le a torkomon. Éreztem, hogy rögtön a fejembe száll. Mély alvás lepett meg, és másnap délután három óra felé ébredhettem fel. Ámbár azt hiszem, hogy az egész következő napot átaludtam, és ébredésemet a harmadik napra kell tennem. Különben is betegségem alatt elhanyagoltam a napok felrovását. Hozzá kell tenni azonban, hogy nem tudom, mi módon, de számításom szerint egy napot elvesztettem naptáramban.

Bármiként is áll a dolog, ébredéskor frissnek éreztem magam, szellemem pedig élénk volt és vidám. Erősebb voltam, mint előző nap, gyomrom is javult, mert éhséget éreztem. Hogy rövid legyek, lázam elmúlt, és vele együtt, úgy látszik, betegségem is. Ez huszonkilencedikére esett.

Harmincadikára teljesen összeszedtem magam, és puskámmal vadászni indultam, noha nem akartam nagy utat tenni. Megöltem egy vagy két vízimadarat; egyik vadkacsához hasonlított, de nem volt rá étvágyam. Tehát inkább galambtojást ettem. Este megismételtem a kúrát, mely véleményem szerint talpra állított: dohányt áztattam a rumba. De valamivel kisebb adagot vettem be, nem rágtam levelet, sőt fejemet sem tartottam a dohányfüst fölé. A következő nap mégsem talált olyan egészségesen, mint reméltem, mert a láznak egy kis maradványa még mindig ott borzongott bennem.

Július 3. - A láz teljesen elmúlt, noha még hetekbe került, amíg teljesen felépültem.

Július 4. - Ettől a naptól kezdve tizennegyedikéig főként azzal töltöttem az időmet, hogy puskával a kezemben sétára indultam. Naponta nagyobb utat tettem meg, már ahogy az betegségből lábadozó emberhez illik. Szinte elképzelhetetlen, mennyire le voltam sújtva, és betegségem hogy megviselt. A kúra, amelyet használtam, teljesen új volt számomra, és lehetséges, hogy hideglázat így még senki sem gyógyított. Nem is ajánlom senkinek, hogy utánam csinálja. Mert igaz ugyan, hogy a lázat elűzte, de engem is erősen legyengített. Utána még hosszú ideig éreztem zavarokat idegeimben.

Betegségem arra is megtanított, hogy számomra az a legveszélyesebb, ha az esős évszakban kint érnek az esők. Mindenekelőtt az olyan esők, amelyeket vihar és orkánszerű szél kísér. Mivel azonban a száraz évszakban az esők csaknem mindig ilyen viharokkal jártak, rájöttem, hogy az eső ezekben a hónapokban sokkal veszélyesebb, mint szeptember és október folyamán.

Immár tíz hónapja voltam a boldogtalan szigeten. Úgy éreztem, hogy a szabadulás minden reménye füstbe ment. Szilárdan hittem, hogy emberi lény még nem tette lábát erre a helyre. Miután biztonságban tudtam lakóhelyemet, felébredt bennem a vágy, hogy még jobban megismerjem a szigetet. Mindenekelőtt azt szerettem volna látni, terem-e még rajta olyasmi, amit nem ismerek. Tehát július 15-én elkezdtem a sziget pontos felderítését.

Először a folyóhoz mentem, ahol miként említettem, tutajommal kikötöttem. Két mérföldnyi út után megfigyeltem, hogy a dagály csupán eddig a pontig jut el, és maga a folyó nem sokkal nagyobb, mint egy csermely, mégpedig igen jó és üdítő vizű. Mivel éppen a száraz évszakban voltunk, alig folydogált benne valami víz. Annyi semmi esetre sem, hogy folyóvá növekedhetne. Partjain kellemes rétek, fennsíkok és gyepes térségek terültek el. Azon a részen pedig, amelyet a víz, miként feltételezhető, soha nem öntött el, szép zöld dohányt találtam, jóminőségűt és erős szárút.

Más növényekre is bukkantam, amelyeknek mivoltáról azonban fogalmam sem volt. Lehetséges, hogy közülük nem egy hasznos volt, csak én nem tudtam előnyükre rájönni. Kasszava^[2] gyökeret is kutattam, melyből az indiánok a forró égöv alatt kenyeret készítenek, de nem találtam. Hatalmas aloék^[3] tűntek szemembe, de akkor még nem ismertem ezt a növényt. Láttam vadon növő cukornádat is, mely azonban alkalmatlan volt a termelésre. Egyelőre beértem ennyivel, és azt forgattam elmémben, miképpen győződhetnék meg a felfedezendő növények jóságáról és hasznáról, de eredményre nem jutottam. Brazíliában ugyanis olyan kevés növénnyel foglalkoztam, hogy a termények javarészét nem ismertem. Így hát ottani tapasztalataim mostani bajomban nem voltak segítségemre.

Másnap, tizenhatodikán, elindultam ugyanezen az úton. Valamivel tovább jutottam. A rétek véget értek, és a vidék arca erdősre változott. Különböző gyümölcsökre bukkantam. Mégpedig a földön dinnyére, a fákon pedig szőlőre. Tudniillik a szőlő felfutott a fára. A fürtök éppen most értek, tömöttek voltak és sűrűek. Ez a meglepő felfedezés igen nagy örömmel töltött el. De a tapasztalat arra intett, hogy módjával fogyasszam. Eszembe jutott, hogy berber földön több rabszolgaságba került honfitársam vérhasban és lázban pusztult el a mértéktelen szőlőevés miatt. De tudtam, hogy a szőlő megőrzésére van egy eljárás: mégpedig az, ha megszárítom a napon, azután elteszem raktáramba. És valóban, mikor már a szőlőérés ideje elmúlt, akkor is volt kitűnő és üdítő gyümölcsöm.

Egész este ott maradtam, sőt éjszakára sem mentem haza. Ez volt az első alkalom, hogy az éjjelt házamon kívül töltöttem. De az aggodalom arra kényszerített, hogy felmásszak egy fára, ahol igen jól aludtam. Reggel tovább folytattam felfedezéseimet. Körülbelül négy mérföld utat tettem meg, legalábbis ennyire következtetek a völgy hosszából, mert a csermely északi és déli partján dombok emelkedtek. Utam végén tisztásra értem, ahol a föld nyugat felé lejteni kezdett. Egy friss vizű kis forrás, mely a dombnak ezen az oldalán fakadt, ellenkező irányban, tehát kelet felé folyt. Az egész táj olyan üde, zöld, viruló volt, az egész növényzet annyira tavaszias, hogy szinte ültetett kert benyomását keltette.

Elindultam ebben a csodaszép völgyben, titkos gyönyörűséget érezve, hogy mindez az enyém. De ugyanez a gondolat le is sújtott. Láttam itt rengeteg kakaófát, narancs- és citromfát. De vadon nőttek, és alig hoztak gyümölcsöt, legalábbis akkor. A zöld citrom, amelyet leszedtem, mégis igen kellemes volt, azonfelül egészséges is. Később nedvét vízbe facsartam, s a hűvös ital nemegyszer felüdített. Úgy láttam, elég munka lesz mindezt hazavinni. Elhatároztam, hogy raktáramban szőlőt, citromot és narancsot halmozok majd fel, és ellátom magamat az éppen közeledő száraz évszakra. Ebből a célból egy kiválasztott helyen halomba hordtam a narancsot, citromot és szőlőt. Egy keveset magamhoz vettem, aztán hazaindultam. Úgy határoztam, hogy a maradékot majd zsákban vagy ládában viszem haza.

Háromnapos kirándulás után érkeztem otthonomba, ahogy sátramat és barlangomat hívtam. De még mielőtt hazaértem, a szőlő tönkrement, nedve elapadt, úgyhogy alig volt jó valamire. A citrom frissen megmaradt ugyan, de csak keveset tudtam elvinni belőle.

Tizenkilencedikén újra elindultam. Előbb két kis zsákot csináltam. Ezekben készültem hazahozni szüretelésem eredményét. De meglepve láttam, hogy a gyümölcshalmok, melyek olyan dúsak és finomak voltak gyűjtés után, szét voltak szórva, és szemlátomást valami garázdálkodhatott itt, mert összetaposva és szanaszét hevertek. Ebből arra következtettem, hogy valamilyen ismeretlen állat lehet a közelben. De nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Mikor aztán láttam, hogy nem csinált egyebet csak szétszórta vagy összetaposta a gyümölcsöt, de semmit el nem vitt, újabb szüretelésem eredményét aszalódni a fákra akasztottam.

Utamról hazatérve, gyönyörűséggel állapítottam meg, hogy milyen termékeny a völgy, és milyen szép a fekvése. Azonfelül ez az oldal sokkal védettebb a viharoktól. Rájöttem, hogy eddig a legrosszabb tartózkodási helyet választottam ki a magam számára. Elkezdtem hát töprengeni, hogy elköltözködöm mostani lakóhelyemről, és ha lehetséges, keresek egy hasonlóképpen biztonságos helyet a szigetnek ezen a szép, termékeny részén.

Hosszan forgattam fejemben új ötletemet, amely egészen rabul ejtett. Különösen a hely szépsége vonzott. De mikor arra gondoltam, hogy jelenleg a tengerparton lakom, és hogy - mint ahogy velem is megtörtént - a rossz sors mást is idevethet, kedvem alábbhagyott. Noha semmi sem szólt amellett, hogy esetem megismétlődik, mégsem akartam bezárkózni a sziget közepén a dombok és erdők közé. Ezzel csak saját kötelékeimet súlyosbítanám, és egy kedvező fordulatot nemcsak valószínűtlenné, de lehetetlenné is tennék. Így hát nem mertem elmozdulni.

Mégis annyira belebolondultam ebbe a helybe, hogy július hátralevő részét majdnem egészen itt töltöttem. És bár másodszori meggondolásra is úgy döntöttem, hogy mostani lakóhelyemen maradok, itt is építettem egy kis kunyhót. Ezt szintén kettős kerítéssel vettem körül, közét embermagasságban rőzsével tűzdeltem meg. Néha két-három éjszakát is itt töltöttem - teljes biztonságban. A létrát minden alkalommal magam után húztam. Képzeletemben pedig úgy beszéltem házaimról, mint nyárilakról és tengerparti rezidenciáról. Ez a munka igénybe vette augusztus elejét.

Éppen elkészültem kerítésemmel, és munkám eredményén örvendeztem, amikor megkezdődött az esőzés, mely bezárt első lakóhelyemre. Mert noha készítettem nyárilakomban is egy sátrat, és jól kifeszítettem a vitorlavásznat, a domb ellenzője nem védett a viharoktól, és a barlang sem volt olyan, ahová visszavonulhatnék, mikor nagyon zuhog az eső.

Augusztus 3-ára a felakasztott szőlőfürtök tökéletesen megaszalódtak, és igen kellemes ízük volt. Leszedtem hát a fürtöket a fákról, amit nagyon okosan tettem, mert az eső bizonyára nagy pusztítást végzett volna bennük, és elvesztettem volna téli táplálékom javarészét. Legalább kétszáz tömött fürt lógott a fákon. Alighogy kész voltam ezzel a munkával, megeredt az eső, és augusztus tizennegyedikétől október közepéig majdnem állandóan esett. Néha olyan hevesen, hogy több napig ki sem mozdulhattam barlangomból.

Ebben az évszakban igen meglepett családom növekedése. Meg voltam győződve róla, hogy egyik macskámat elvesztettem. Úgy gondoltam, hogy vagy kereket oldott, vagy elpusztult, és színét sem láttam, míg egyszer csak nagy csodálkozásomra augusztus vége felé három kiscicával beállított. A kismacskák éppen olyan házi macskák voltak, mint az anyjuk. A három kismacska azonban később annyira idevonzotta a vadmacskákat, hogy alig tudtam elzavarni őket a háztól.

Augusztus tizennegyedikétől huszonhatodikáig szüntelen zuhogott az eső, tehát ki se mozdultam, mert semmi kedvem sem volt megázni. Bezártságom miatt kezdtem szükséget látni az élelemben. Kimerészkedtem tehát kétszer, és lőttem egy kecskét. Huszonhatodikán pedig hatalmas teknősbékát találtam, ez egyelőre megszabadított élelmezési gondjaimtól. Étrendemet ezentúl így szabályoztam: reggelire ettem egy fürt szőlőt, ebédre kecskehúst vagy teknősbékát sütve, mert szerencsétlenségemre nem volt edényem, amiben főzhettem volna, és két-három teknősbékatojást vacsoráztam.

Kényszerű barlangfogságom idejét arra fordítottam, hogy lakóhelyemet naponta két vagy három órán át bővítsem, és fokozatosan addig fúrtam az egyik oldalon, míg kiértem a szabadba. Az így létrejött ajtó nyílása a kerítésen vagy a falon kívül esett. Ettől kezdve az új bejáraton közlekedtem, noha nem volt könnyű dolog megszokni, hogy nem vagyok tökéletesen elzárva a világtól, miként előbb. Most ugyanis ki voltam téve annak, hogy bárki megközelíthet. Igaz ugyan, hogy mindeddig nem láttam embert a szigeten, és a legnagyobb élőlény, amellyel találkoztam, kecske volt.

Szeptember 30. - Elérkezett hajótörésem boldogtalan évfordulója. Összeszámláltam a rovásokat naptároszlopomon, és kiderült, hogy háromszázhatvanöt napja vagyok itt. Pontos naplóm itt véget ért. Tintám annyira fogyni kezdett, hogy ezután csak a legfontosabb eseményeket jegyeztem le, de nem tartottam számon a kisebbeket.

Rájöttem az esős és a száraz évszak változásainak szabályosságára, és megtanultam, hogy ennek megfelelően hogyan kell előkészülnöm mind az egyikre, mind a másikra. De tapasztalatomat drágán fizettem meg, mint ahogy későbbi előadásomból ki fog derülni.

Említettem, hogy megmentettem azt a néhány árpa- és rizsszemet, amely olyan meglepetésszerűen hajtott ki. Úgy emlékszem, mintegy harminc szál rizst és húsz szál árpát arattam. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy az eső elmúltával a magvakat elvessem, miután a nap magasan állott az égen. Tehát egy darab földet faásómmal felástam, és két részre osztva megkezdtem a magvak elvetését. De vetés közben hirtelen eszembe jutott, hogy nem szabad minden szemet egyszerre elvetnem, mert hátha nem ez a megfelelő vetésidő. Tehát, miután a magvak kétharmad részét elvetettem, egy marokra valót mindegyikből meghagytam.

Meggondoltságom később nagy vigaszomra szolgált, mert egyetlen akkor elvetett magból sem lett semmi. Ugyanis a következő hónapok alatt nem érte eső a földet, és semmi sem nőtt a nedvesség hiánya miatt. Látva, hogy első vetésem kiégett, ami a szárazság miatt nagyon is érthető volt, kikerestem egy nedves földdarabot a második kísérlet számára. Újból felástam egy talajrészt nyárilakom közelében, és a megmaradt magvakat februárban ültettem el, kevéssel a tavaszi napéjegyenlőség előtt. A termés a márciusi és áprilisi nedvességtől csakhamar szárba szökött, és igen szép kalászokat hozott. De mivel nem mertem minden magot elvetni, hanem csak egy részét, megint csak maroknyi terméshez jutottam. A tapasztalat viszont hozzásegített, hogy mesterré váljak, és tudjam, mikor szabad vetni, és hogy évente két vetési és két aratási évadra számíthatok.

Gabonatermelés közben némi felfedezést tettem, aminek később hasznát vettem. Mihelyt az eső elmúlt, és az időjárás állandóvá vált - körülbelül november közepén -, elindultam, hogy meglátogassam nyárilakomat. Bár hónapok óta nem voltam ott, mindent úgy találtam, ahogy hagytam. A kettős sövény nemcsak szilárd és sértetlen volt, hanem a levágott és földbe szúrt husángok némelyike ki is zöldült, és hosszú vesszőket hajtott, akárcsak a fűzfa, ha ágait levágjuk.

Nem tudnám megmondani, miféle fáról metszhettem ezeket a husángokat, de nagyon meg voltam lepve, sőt örvendeztem is a fiatal fák növésén. A fákat megnyírtam, aztán hagytam, nőjenek, ahogy tudnak. El sem lehet képzelni, három év alatt milyen széppé formálódtak. A bekerített kör átmérője körülbelül huszonöt lépés lehetett, de a fák, mert már ez a név illik rájuk, csakhamar beborították árnyékkal, mely olyan sűrű volt, hogy hűsölni lehetett alatta a száraz évszakban. Ennek alapján elhatároztam, hogy az első házamnál még több husángot vágok, és a fal körül félkörben elültetem; ezt meg is tettem. És a fákat vagy husángokat két sorban tűztem le, nyolc lépésnyire az első kerítéstől. Miután kihajtottak, nagyszerűen rejtették lakóhelyemet, sőt védelmet is nyújtottak, mint azt megfelelő helyen majd elmondom.

Most már tudtam, hogy az időt nem nyárra és télre kell beosztanom, mint Európában, hanem esős és száraz évadokra.

Az esős évad aszerint volt hosszabb vagy rövidebb, hogy mikor kezdtek fújni a szelek. Mivel úgy tapasztaltam, hogy a megázás könnyen rossz következményekkel járhat, a nedves hónapokra elláttam magam élelemmel, és így nem voltam kénytelen kimenni, hanem egész nap otthon maradhattam. Közben több elfoglaltságom volt, mert alkalmam nyílt arra, hogy ellássam magamat néhány olyan dologgal, aminek már régen nagy szükségét éreztem. Először is igen szerettem volna kosarat készíteni, de a rendelkezésemre álló vesszők nem bizonyultak alkalmasaknak erre a célra. Most nagy hasznát vettem annak, hogy gyermekkoromban sokszor megbámultam egy kosárfonót, mert szerettem volna tudni, hogyan készül el munkájával. Sőt gyermek létemre készségesen segítettem neki, és ezáltal elsajátítottam a mesterség számos csínját-bínját. Nem volt tehát egyébre szükségem, mint anyagra. Ekkor eszembe villant, hogy az ágak, melyekből kerítésemet nyestem, hasonlítanak a hazai fűzfavesszőkhöz.

Másnap elindultam nyárilakomhoz, és levágtam néhány ágat. Mindenben megfeleltek óhajaimnak. Legközelebbi alkalommal tehát fejszémmel egész csomót vágtam le, mert fában nem volt hiány. Az ágakat a kerítés mellé tettem száradni, mikor pedig alkalmasnak látszottak, elvonultam velük barlangomba. A következő évszakban annyi kosarat készítettem, amennyit csak tudtam, most már hordhattam földet vagy egyebet, aszerint, hogy mire volt szükségem. Nem voltak csinosak, de a célnak tűrhetően megfeleltek. Ezután azon voltam, hogy soha ne lássak szükséget kosárban, és mikor fonnivalóm elfogyott, újabb vesszőnyalábokat halmoztam fel. Aztán erős, mély kosarakat készítettem, hogy zsákok helyett azokban helyezzem majd el gabonámat, ha már elég nagy mennyiségben termeltem. Miután ezen a nehézségen túl voltam (bár elég sok időt áldoztam rá), azon kezdtem töprengeni, hogy segíthetnék két más hiányon. Nem volt edényem, amelyben folyékony dolgokat tarthatnék, kivéve a két rumos korsót és néhány palackot. Egyetlen alkalmatosságom volt a sütéshez, egy nagy üst, melyet a hajóról mentettem meg. Viszont ez túlságosan nagy volt arra a célra, amire én használni akartam. A második dolog, amire áhítoztam, egy pipa, de nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Végül ezt a kérdést is megoldottam.

Miközben a második sor fát elültettem, eltelt egy évszak, és engem új dolog kezdett foglalkoztatni.

Említettem az előbb, hogy szerettem volna látni egész szigetemet. Leírtam utamat a patak mentén addig a helyig, ahol felépítettem nyárilakomat, majd azt is, hogyan jutottam el a sziget másik oldalára. Most arra határoztam el magamat, hogy bebarangolom az egész tengerpartot. Magamhoz vettem puskámat, fejszémet, a szokottnál nagyobb mennyiségű lőport és golyót, két kétszersültet, egy csomó szőlőt, és kutyámmal együtt megkezdtem utamat. Mikor a völgyet elhagytam, ahol nyárilakom állt, újra megpillantottam nyugat felől a tengert. És mivel az idő nagyon tiszta volt, a távolban valami szárazföldfélét is kivettem. Hogy sziget volt-e vagy kontinens, nem tudtam. De nagyon magasan feküdt, és nyugat-délnyugat irányban nagy távolságra terült el. Legalább tizenöt-húsz tengeri mérföldre becsültem.

Nem tudtam pontosan megmondani, a világnak melyik részét látom. Annyit sejtettem, hogy az amerikai partok közelében lehet, és megfigyeléseimből arra következtettem, hogy a föld a spanyol gyarmatbirodalomhoz tartozik. Lehetséges, hogy vadak lakják, és ha történetesen ott szenvedek hajótörést, talán rosszabb körülmények közé kerülök, mint itt. Belenyugodtam tehát sorsomba, és jobbnak láttam, ha nem gyötröm magam hasztalan vágyakkal.

Miután a dolgon egy darabig elgondolkodtam, az is megfordult fejemben, hogy ha az ott szemben a spanyol part, esetleg hajó is mehet el itt a tengeren. Viszont, ha nem az, úgy Spanyolország és Brazília közötti földekhez tartozik, és ebben az esetben a leggonoszabb vadak lakják. Ezek ugyanis kannibálok, vagyis emberevők, akik nem átallják felfalni a kezük közé került foglyokat.

Gondolataimba merülve haladtam előre. Úgy láttam, a szigetnek ez az oldala sokkal kellemesebb, mint ahol én lakom. A nyílt rétségeket fű és virág borítja, az erdőkben pedig szép fák nőnek. Tömérdek papagájt láttam, és hirtelen arra vágytam, hogy megfogjak egyet. Ha lehet, megszelídíteném, és megtanítanám néhány szóra. Némi vesződség után valóban fogtam egy fiatal papagájt. Bottal ütöttem le a fáról, aztán hazavittem. Évekbe került, amíg beszédre tanítottam. Végül azonban mégis elég jól kiejtette a nevemet.

A következő eset pedig, bár jelentéktelen, talán mégis elég szórakoztató. Ez a nap hallatlan gyönyörűséget szerzett. A kisebb mélyedésekben nyulakat és rókákat találtam. (Legalábbis első látásra effélének tűntek.) De igen különböztek minden általam ismert fajtától, és noha nem egyet megöltem, fogyasztásukra nem tudtam elszánni magam. Erre nem is volt szükségem, mert ennivaló bőséggel állt rendelkezésemre, ráadásul igen ízletes falatok. Különösen három dolgot szerettem: a kecskét, galambot és teknősbékát - és ha hozzávesszük a szőlőt, a legjobb éttermekkel is versengett az asztalom. Ámbár sorsom siralmas volt, mégis örülhettem, hogy legalább ennivalóban nem kellett szűkölködnöm.

Utam folyamán sosem haladtam két mérföldnél többet naponta. Annyiszor kitértem jobbra vagy balra, hogy lássam, milyen felfedezéseket tehetek, hogy nem jutottam tovább. Ha éjszaka pihenőre tértem, most már fára se másztam, és védett helyet se kerestem.

Mihelyt a tengerpartra értem, újra meggyőződtem róla, hogy a sziget rosszabb felét választottam. Ezen az oldalon számtalan teknősbéka tanyázott, míg a másikon másfél év alatt csak hármat találtam. Azonkívül tömérdek szárnyas lepte el a partot. Egyes fajtákat már ismertem, másokat sohase láttam. Igen soknak ízletes húsa volt. De a pingvinek kivételével egynek sem tudom a nevét.

Lőhettem volna annyit, amennyit csak akartam. De takarékoskodtam a lőporral és golyóval. Tehát inkább egy nősténykecskét ejtettem el, melyből több húst nyerhettem. Noha a szigetnek ezen az oldalán jóval több kecske legelészett, mégis sokkal nehezebben férkőzhettem hozzájuk, mert a vidék sík és nyílt volt. Könnyebben észrevettek az állatok, mint ott, ahol dombokra mászhattam.

Mégsem volt kedvem ide költözni. Régi lakásom annyira megszokottá vált számomra, hogy valahányszor erre jártam, mindig úgy éreztem, úton vagyok és nem otthon.

Aztán továbbhaladtam a tengerparton kelet felé, úgy gondolom, legalább tizenkét mérföldnyire. Itt egy jelzőpóznát tűztem ki, és úgy döntöttem, hogy másnap ellenkező irányban indulok el, és mindaddig folytatom utamat, amíg újra elérek erre a helyre.

Más úton szándékoztam visszatérni, mint amerre jöttem. Azt gondoltam, annyira ismerem már a szigetet, hogy feltétlenül rábukkanok lakóhelyemre. Úgy látszik azonban, hogy tévedtem. Két vagy három mérföldnyi gyaloglás után széles völgybe kerültem, melyet dombok vettek körül, a dombokat pedig erdő borította. Nem tudtam, melyik irányba forduljak. Legfeljebb a nap adhatott volna útbaigazítást, de szerencsétlenségemre két vagy három napon át, míg én a völgyben jártam, az idő párás volt, és én nem láthattam az eget. Kényelmetlen érzéssel haladtam előre, míg végre a tengerpartra értem, megkerestem a jelzőtáblát, és visszaindultam az úton, amerre jöttem. A nagy meleg miatt egyszerre csak rövid utat tettem meg, mert a puskám, lőszerem, baltám és egyéb holmim elég nehéz volt.

Útközben kutyám észrevett egy kecskegidát, és rátámadt. Én utánarohantam, elkaptam, és élve mentettem meg a kutyától. Nagy kedvem támadt, hogy hazavigyem, mert többször megfordult már a fejemben, hogy vajon fel tudnék-e nevelni egy-két gödölyét. Ez hozzásegítene, hogy nyájat szelídítsek, ami nagy segítségemre lenne, ha már lőporom elfogyott.

Kötelet kötöttem az apró állat nyakára, és magam után vonszoltam, bár nem csekély fáradsággal. Megérkeztem végre nyárilakomhoz. Bezártam oda az állatot, mert már igen vágyakoztam haza. Ugyanis egy hónapja voltam úton.

Ki sem mondhatom, mennyire jólesett, hogy megérkeztem öreg barlangomba, és lefekhettem függőágyamba. Az ide-oda való vándorlás annyira kifárasztott, hogy utána a saját házam - mint ahogy hívtam - tökéletes kényelmet nyújtott. El is határoztam, ilyen nagy utat soha többé nem teszek, ha az a sorsom, hogy a szigeten maradjak.

Egy hétig tartott, míg a hosszú út fáradalmait kipihentem. Újabb bonyolult feladat állt előttem: kalitkát kellett készítenem Poll számára. A madár egyre barátságosabb lett, és mindinkább megszokott. Aztán eszembe jutott a szegény kis kecske, amelyet a kerítés mögé zártam. Elhatároztam, érte megyek és megetetem valamivel.

Ott találtam meg, ahol hagytam, mert nem volt módjában kiszökni. Csaknem éhen halt. Vágtam neki ágakat és vesszőket, és miután megetettem, ismét megkötöztem, és magammal vittem. Annyira megszelídült, hogy nem kellett rángatnom. Követett, mint egy kutya. Mivel állandóan etettem, annyira kedves és ragaszkodó teremtés lett belőle, hogy háziállataim közé soroltam. Később sem hagyott el soha.

Közelgett az őszi napéjegyenlőség évadja. Szeptember harmincadikát, hajótörésem évfordulóját éppen úgy meggyászoltam, mint a múlt évben. A szabadulásra most éppoly kevés reményem volt, mint az első napon.

Közben azonban rájöttem, mennyivel boldogabb mostani életem, minden nyomorúságom ellenére is, mint az az átkozott, gyalázatos élet, melyet azelőtt folytattam. Mennyire megváltozott minden bánatom, örömöm. Megváltoztak az álmaim, érzéseim, gyönyörűségeim, és általában mindent másképpen néztem, mint két évvel ezelőtt.

Azelőtt, ha elindultam akár vadászatra, akár felderítő útra, csakhamar elfogott az aggodalom, és szívem összeszorult, ha elgondoltam, hogy itt az erdők, hegyek és síkságok közt örök sorompókkal tart fogva az óceán. Töprengéseim közben ilyen gondolatok gyakran viharként sodortak magukkal, úgyhogy kezemet tördeltem és sírtam, mint egy gyermek. Néha munka közben fogott el a csüggedés, mire leültem, és néha órák hosszat sóhajtoztam. Ez rosszabb volt a sírásnál, mert akkor legalább megkönnyebbültem, és bánatom elapadt.

Most azonban más gondolatok foglalkoztattak. Rájöttem, hogy olyan boldog lehetek ezen a magános, elhagyott szigeten is, mint a föld bármely más pontján. Ilyen lelkiállapotban kezdtem meg harmadik évemet. Nem akarom ezentúl az olvasót olyan részletes leírással terhelni, mint az előző évekkel kapcsolatban tettem. Csak általában jegyzem meg, hogy ritkán töltöttem henyén az időt. Rendszeresen beosztottam tennivalóimat, aszerint, hogy mi volt a feladatom.

Először elindultam a puskámmal élelmet szerezni, ami olyankor, ha nem esett, három órát vett el a reggelből. Aztán feldaraboltam és megsütöttem, illetőleg elraktam azt, amit lőttem. Ez is elég sok időbe került. Számításba kell venni azt is, hogy dél ideje, amikor a nap magasan állt, a hőség miatt kibírhatatlan volt. Tehát délután négy óra után folytathattam csak a munkát. Néha ezt az időbeosztást felcseréltem; reggel dolgoztam, és délután mentem vadászni. Amellett, hogy munkára elég kevés idő jutott, maga a munka is tömérdek fáradsággal járt. Az eszközök, a segítség és a gyakorlat hiánya külön-külön sok időt vett el. Például negyvenkét napra volt szükségem ahhoz, hogy egy polcot elkészítsek, melyet barlangomban szereltem fel. Az én helyemben az ácsok hatot elkészítettek volna fél nap alatt.

Én viszont a következő eljárást követtem. Előbb ki kellett döntenem egy nagy fát, mert széles deszkára volt szükségem. Három napig tartott, amíg a fát kivágtam, és újabb kettőig, amíg lecsonkoztam az ágakat. Rengeteg fejszecsapással addig vágtam mindkét oldalt, míg megkaptam a megfelelő vastagságot. Aztán megfordítottam, és annyira kisimítottam, amennyire csak lehetett. Mindezt nem hagytam abba, míg el nem készültem három hüvelyknyi vastag deszkámmal. Bárki láthatja ebből, mennyi munkám volt vele; de a türelem ezen is éppen úgy átsegített, mint sok mindenen. Ezt csak azért jegyzem itt fel, hogy kitűnjék, minden munka mennyi időt vett el. Mert azt, amit szerszámokkal és segítséggel könnyen el lehet végezni, én saját kezem munkájára utalva, hosszú ideig csináltam.

Az idő már november vagy december felé járt. Vártam az árpa és a rizs beérését. A felásott vetőterület nem volt nagy, mert félvékányi vetőmagom sem volt, miután nagy része odaveszett a meleg évszakban. Örültem az ígérkező szép termésnek, mikor hirtelen rádöbbentem, hogy különböző ellenségeim pusztítják. Ráadásul alig védekezhettem ellenük. Először is a kecskék és az apróvadak, melyeket nyulaknak neveztem, úgy látszik megérezték a jó ízét, és elkezdték rágcsálni, még mielőtt szárba szökhetett volna.

Egyéb orvosság nem volt, csak az, ha kerítéssel veszem körül. Ez újabb keserves munkát jelentett, annál is inkább, mert sürgősen kellett. Mivel azonban szántóföldem elég kicsi volt, három hét alatt elkészültem a kerítéssel. Napközben sikerült az állatokból egyet-kettőt lelőnöm, éjszaka pedig őriztettem a kutyámmal. Egy karóhoz kötöttem az ajtó mellett, ahol egész éjszaka ugathatott. Tehát elég hamar elűztem az ellenségeimet, a gabona pedig szépen fejlődött, és lassanként megérett.

De ahogy a vadak a zsendülő gabonát pusztították, úgy torkoskodtak most a madarak az érlelődő termésben. Amikor kimentem földem megtekintésére, látnom kellett, hogy tömérdek madár veszi körül. Azt se tudtam, hány fajta. Azonnal közéjük lőttem, mert a puska mindig nálam volt. A lövés zajára magából a vetésből is rengeteg madár röppent fel, amelyeket előbb még észre se vettem.

A dolog érzékenyen érintett, mert előre láttam, hogy néhány nap alatt mindenemet felfalják. Éhen kell vesznem, és soha többé nem termeszthetek gabonát. Nem tudtam, mitévő legyek. De elhatároztam, hogy nem engedem pusztulni a termést, még ha éjjel-nappal is kell rá vigyáznom. Mindenekelőtt megnéztem, mennyi kárt szenvedtem. Eléggé kifosztottak. Mivel azonban a szemek még zöldek voltak, mégsem vesztettem olyan sokat, mert a maradékból kitűnő gabona lehet, ha megérik. Puskámat megtöltve egy darabig ott álltam, aztán elmentem. Közben láttam, hogy a tolvajok a környező fákon üldögélnek, mintha csak arra várnának, hogy távozzam. Valóban erről volt szó. Mert alig hogy eltűntem szemük elől, egymás után rászálltak a vetésre.

A dolog annyira bosszantott, hogy türelmetlenségemben nem bírtam tovább várni. Tudtam, hogy minden most megevett szem egy karéj kenyértől foszt meg a jövendőben. A kerítés mellől újra rájuk lőttem. Hármat el is találtam. Éppen erre volt szükségem. A madarak hulláját a többiek elrettentésére egymás mellé akasztottam, ahogy otthon minálunk a megrögzött gonosztevőket szokták. Elképzelhetetlen, milyen hatást értem el. Ezután nemcsak hogy gabonámat nem dézsmálták, de még a tájékát is elkerülték a sziget ezen részének. Míg kint függött a madárijesztő, nem is vetődött ide madár. Elképzelhető, mennyire örültem. És decemberben, amely az év második aratásának hónapja volt, betakarítottam a termést.

Munkám közben sajnálatosan nélkülöztem a sarlót vagy kaszát. Úgy segítettem magamon, ahogy tudtam. Fogtam az egyik kardot, amelyet a hajó fedélzetéről hoztam magammal. De mivel a termés nem volt nagy, különösebb késedelem nélkül elkészültem a munkával. A magam módja szerint arattam, vagyis csak a kalászokat vágtam le, nagy kosárban szállítottam el őket, és saját kezemmel csépeltem ki. Aratás végén megállapíthattam, hogy a félvékányi magból körülbelül két zsákra való rizst és ugyanannyi árpát kaptam.

Ettől igen felbátorodtam, mert jól láttam, hogy nem maradok kenyér nélkül. Most azonban újabb gond vett elő: nem tudtam, hogy őrlöm meg gabonámat, és hogy tisztítom meg a korpától. Azután pedig, hogy sütök belőle kenyeret. Mivel arra vágytam, hogy sok gabonám legyen raktáron, és állandó készlet álljon rendelkezésemre, úgy döntöttem, hogy ebből a termésből még nem eszem, hanem elvetem az egészet a következő évadban. Elhatároztam, hogy minden képességemet arra szentelem, hogy gabonával és kenyérrel lássam el magam.

Valóban, helyes a kifejezés, ha azt mondom, hogy most kenyeremért dolgoztam. Azt hiszem, kevés ember van, aki annyit gondolkozott volna azon a sok apróságon, ami a kenyérsütéshez kell: a mag megszerzésén, termelésén, ápolásán, feldolgozásán, elkészítésén és így tovább.

Én, aki visszaestem a természetes állapotba, ennek a munkának a sokféleségét elevenen éreztem minden órában, attól kezdve, hogy az első marék gabonám kikelt.

Először is nem volt ekém, hogy a földet forgassam, sem ásóm vagy lapátom, hogy felássam. Ezen, mint elmeséltem, ásó faragásával segítettem. Mivel fából készült, előállítása is hosszú időt vett igénybe. Mivel pedig nem volt vasból, nemcsak hogy hamarabb elkopott, de munkámat is megnehezítette. Mikor a gabonát elvetettem, nem volt boronám. Hogy ezen segítsek, egy erős ágat vágtam le, és azzal sepertem végig a földet, bár gereblyének vagy boronának alig nevezhettem. Növekedése közben meg kellett védenem mindenféle veszélytől. Aztán malomra volt szükségem, hogy megőröljem, szitára, hogy megtisztítsam, kovászra, hogy megkelesszem, és kemencére, hogy megsüssem. Mindez hiányzott, viszont a gabona annál inkább csábított.

Tehát bármennyi nehézséggel is járt munkám, el kellett végeznem. Egyéb út nem volt előttem. Napomnak bizonyos részét mindig erre fordítottam. Mivel az egész termést vetőmagnak tettem el, a következő fél évet azzal töltöttem, hogy a kenyérsütéshez szükséges eszközöket állítottam elő.

Legelőször a földet kellett előkészítenem, mert most már közel három hold bevetésére való gabonám volt. Előbb azonban legalább egy hétig dolgoztam egy ásón. Mikor elkészültem vele, elszomorított, hogy milyen súlyos, és hogy megnehezíti a munkát. Mégis dologhoz láttam vele, utána pedig két sík földdarabba elvetettem a magot, olyan közel a házamhoz, amennyire csak lehetséges. Majd kerítéssel vettem körül a földemet, mégpedig az előbb említett, gyorsan növő fahusángokból. Tudtam, hogy egy éven belül földemet élősövény fogja keríteni, melyet csak ritkán kell javítani. Munkám körülbelül három hónapig is elhúzódott, mert a nedves évszakra esett, amikor gyakran nem mehettem ki. Otthon - miközben kint zuhogott - egyéb munkáimat végeztem.

Közben azzal szórakoztam, hogy papagájommal beszélgettem, és megtanítottam néhány szóra. Csakhamar elsajátította saját nevét. Elég hangosan és érthetően ki tudta mondani, hogy: Poll. Ez volt az első szó, amelyet a szigeten nem a saját számból hallottam. A madár tanítgatása természetesen csak mellékes munkám volt, mert különben elég nagy fába vágtam fejszémet.

Törtem a fejemet, mi módon készíthetnék agyagedényeket, mert igen nagy szükségem volt rá. Tekintve az éghajlat melegségét, és feltéve, hogy agyagot is találok, nem kételkedtem, hogy készíthetek olyan edényeket, melyek a napon kiszárítva, szilárd anyagok tárolására alkalmasak. Mivel edényekre volt szükségem, melyekben a gabonát meg a lisztet tarthatom, elhatároztam, hogy olyan nagy darabokat készítek, amekkorákat csak tudok, és amelyeket fel lehet állítani, mint a kőkorsókat.

Az olvasó megsajnálna és kinevetne, ha elmondanám, milyen ügyefogyottan kezdtem hozzá a munkához. Hány fölösleges, torz és otromba dolgot készítettem! Hány szakadt be, és hány mállott szét, mert az agyag nem bírta el saját súlyát! Hány tört össze a nap tüzében, mert túl hamar tettem ki őket száradni, hány mállott darabokra az emelés következtében, mielőtt még kiszáradt volna! Egyszóval: rengeteg munka után, amivel az agyag megkeresése, kiásása, megdolgozása és hazahozatala járt, végül két otromba szörnyeteget csináltam két hónap alatt, mert korsónak egyiket sem merném nevezni.

De mikor végre kiszáradtak a napon, mind a kettőt óvatosan felemeltem, belehelyeztem két vesszőkosárba, hogy szét ne törjenek. Mivel a fazék és a kosár nem egészen illeszkedett, az üres helyeket rizs- és árpaszalmával tömtem ki. Most azonban volt már két edényem, melyekben gabonámat, esetleg lisztemet szárazon tarthatom, ha túljutottam az őrlésen.

Míg a nagy edények készítése ritkán sikerült, a kisebbekkel nagyobb szerencsém volt. Rövidesen előállítottam néhány apró fazekat, tálat, csuprot és tartályt, amelyeket a nap keményre szárított.

De mindez nem felelt meg célomnak. Olyan agyagedényhez szerettem volna jutni, melybe folyadékot is lehet önteni, és állja a tüzet. Ezt viszont egy alkotásomról sem mondhattam el. Egyszer azonban, mikor ebédemet készítve nagy tüzet raktam, észrevettem, hogy az egyik agyagedényem egy darabja beleesett a tűzbe, ott kőkeménnyé égett, és piros lett, mint a cserép. A dolog kellemesen lepett meg, és úgy véltem, hogy bizonyára az egész is kiég, nemcsak a törött.

Ezután tanakodni kezdtem, milyen tüzet rakjak ahhoz, hogy kiégethessem az edényeket. Fogalmam sem volt a fazekasok égetőkemencéjéről, és arról sem, hogyan lehet az edényeket mázzal bevonni. Azonban két-három agyagedényt egymás tetejére téve tűzhelyemre raktam, és körülszórtam fával meg parázzsal. A tüzet addig tápláltam, míg láttam, hogy a középső edények eléggé kipirultak. Közben vigyáztam, hogy egyik se törjön el. Körülbelül öt-hat óráig hagytam benn edényeimet az izzásban. Egyik sem repedt meg, viszont egy szétmállott. Ennek az volt az oka, hogy a benne levő homok a heves tűztől megolvadt, és üveggé vált. Hagytam lankadni a tüzemet, mire az edények vörös izzása is alábbhagyott. De egész éjjel vigyáztam, hogy túl gyorsan el ne aludjék a tűz. Reggelre örömmel tapasztaltam, hogy van három jó fazekam, olyan kemény, amilyen csak kell. Sőt az egyiket közülük mázként vonta be a megolvadt homok üvegrétege.

Mondanom sem kell, hogy újabb eredményeim után semmiféle agyageszközben nem szenvedtem hiányt. De azt is meg kell jegyeznem, hogy formájukat tekintve igen otrombára sikerültek. Körülbelül úgy dolgoztam, ahogy a gyerekek, mikor sarat gyúrnak, vagy mint az az asszony, aki sose tanult kalácsot sütni.

Ember nem örült még annyira jelentéktelen tárgynak, mint én, mikor ráeszméltem, hogy tűzálló edényt tudok égetni. Alig volt türelmem, hogy kivárjam, míg teljesen lehűlnek. Ekkor az egyiket megtöltöttem vízzel, és a tűz fölé tettem. A dolog nagyszerűen ment. Aztán egy darab gödölyehúsból kitűnő levest készítettem, noha hiányzott belőle a zabliszt és még sok egyéb ízesítő fűszer.

Következő tervem az volt, hogy kőmozsarat csinálok, amelyben gabonát törhetek. Arra gondolni sem mertem, hogy két kezemmel malmot is összetákolhatnék. Itt is alapos hiányok mutatkoztak felkészültségemben. A kőfaragásban éppen olyan tökéletlen voltam, mint bármelyik más iparban. Eszközeim sem voltak, melyekkel nekikezdhettem volna a munkának. Több napot töltöttem azzal, hogy megfelelő nagyságú követ találjak, amelyet kivájhatok, és mozsarat készíthetek belőle. Ilyenre azonban sehol sem bukkantam, legfeljebb a sziklatömbök közt. Onnan azonban nem tudtam kivágni. Amellett a sziget sziklái nem voltak elég kemények, inkább porhanyós homokkő jellegűek. Ez a kőzet pedig nem bírja az ütést, amellett a gabona is homokos lesz tőle. Hosszú időt vesztegettem el a kő keresésével, végül feladtam a reményt, és úgy határoztam, hogy kemény fából faragom ki a mozsarat. Találtam is megfelelő fát, kikerekítettem, kifúrtam, részben fejsze segítségével, részben pedig tűzzel. Mindez rengeteg munkába került. Egyébként ugyanígy csinálják a brazíliai indiánok csónakjaikat. Aztán az úgynevezett vasfából súlyos törőt készítettem. Most már teljes volt őrlő berendezésem, és a legközelebbi termést módomban állott lisztté törni, hogy kenyeret készíthessek magamnak.

Aztán a szita volt soron, hogy a lisztet a korpától és az ocsútól elválaszthassam. Enélkül aligha süthetek kenyeret. A dolog meglehetősen nehéz volt, mert nem rendelkeztem olyan anyaggal, mely a finom lisztet áteresztette volna. Több hónapra megrekedtem a munkában. Nem tudtam, mitévő legyek. Ami vásznam maradt, az már merő rongy volt. Kecskeszőrhöz hozzájutottam ugyan, de nem értettem a szövéshez és fonáshoz. Szerszámaim sem voltak. Viszont eszembe jutott, hogy a hajóról megmentett tengerészruhák közt volt néhány kalikó vagy muszlin nyakravaló. Ezekből három kis szitát készítettem, amelyekkel nagyjából elvégezhettem munkámat.

Következő állomás a sütés volt. Legtöbbet azon törtem a fejemet, mit csináljak, ha nincs kovászom. Mivel a kérdés megoldása reménytelennek látszott, később már nem gondolkodtam rajta. A kemence miatt szintén komoly gondjaim voltak. Végül a következő megoldást eszeltem ki: készítettem néhány agyagedényt, melyek szélesek voltak, de nem mélyek. Vagyis átmérőjük két lábra rúgott, viszont mélységük nem haladta meg a kilenc hüvelyket. Ezeket a szokott módon kiégettem. Mikor sütni akartam, tűzhelyemen nagy tüzet raktam, melyet saját készítésű kiégetett négyzetekkel takartam le.

Mikor a fa parázzsá vált, szétszórtam a tűzhely talapzatán, és otthagytam mindaddig, amíg egészen átforrósodott. Aztán a parazsat elsepertem, helyére tettem a kenyereimet, és rájuk borítottam az előbbi edényeket, majd körbe halmoztam a parazsat, hogy az edények tartsák a hőt. Azt hiszem, nincs is ennél jobb kályha a világon. Én mindenesetre megsütöttem árpakenyereimet, sőt hamarosan kitűnő pástétomsütő lett belőlem. Ugyanis a rizsből különféle tésztákat és pudingokat készítettem. Süteményeimbe azonban nem rakhattam mást, mint kecske- vagy baromfihúst.

Nem lehet csodálni, ha ennyi munka harmadik szigeti évem legtöbb idejét elvette. Mert meg kell jegyeznem, hogy közben nyakamon volt az új aratás is. Már második gabonatermésemet is learattam, de kalászosan tettem el a nagy kosarakba, mert még nem jutottam időhöz, hogy cséplőeszköz hiányában kicsépeljem.

Gabonakészletem annyira megnőtt, hogy bővíteni kellett raktáramat. Körülbelül húsz zsákra való árpám volt és még több rizsem. Most már semmi sem gátolt, hogy szabadon fogyasszam. Elhatároztam, hogy megfigyelem, mennyire van szükségem egy évben, és ezentúl évente majd csak egyszer vetek. Kiderült, hogy a negyven zsák árpa és rizs sokkal több volt, mint amennyi egy évre kellett.

Míg a mezei munkák elfoglaltak, gondolataim sokszor átrepültek arra a földre, melyet a sziget túlsó oldaláról láttam. Titkos kívánság élt bennem, hogy ott partra szálljak. Úgy képzeltem, emberek által lakott országot találok ott, és talán arra is alkalom kínálkozik, hogy megmeneküljek. Közben azonban nem törődtem azzal, mennyi veszélyt rejthet magában az ilyen vállalkozás. Megtörténhet, hogy vadak kezébe kerülök, akik talán rosszabbak, mint Afrika oroszlánjai és tigrisei. Ha kezüket rám tehetik, egy ellen ezer esélyem van arra, hogy megöljenek, és talán meg is esznek. Hallottam arról, hogy a Karib-partok lakói emberevők, és tudtam, hogy körülbelül ezen a földrajzi szélességen ért hajótörés. És ha feltételezzük, hogy nem kannibálok, akkor is megölhetnek. Sok európai járt már így; néha tízen, húszan is. Hát akkor mi történhet velem, aki egyedül vagyok, és aligha védekezhetem? Mindezek a dolgok, melyeket jól meg kellett volna gondolnom, csak később jutottak eszembe. Először cseppet sem aggódtam, annyira tele volt a fejem azzal, hogy átjussak.

De szerettem volna, ha most mellettem van Xury, és rendelkezésemre áll a vitorlás halászbárka, mellyel ezer mérföldet tettünk meg Afrika partjai mellett! De vágyam hiábavaló volt. Aztán arra gondoltam, hogy megkeresem hajóm csónakját, melyet oldalt vetett partra a vihar, mikor hajótörést szenvedtünk. Most is majdnem ott feküdt, ahol annak idején. Fel volt fordulva, és orrával beleékelődött a homokba. Ha lett volna segítségem, hogy kijavítsam és ismét vízre bocsássam, a csónak jó szolgálatot tett volna. Talán Brazíliába is könnyedén eljuthattam volna vele. Előre kellett volna látnom azonban, hogy nem tudom elmozdítani, és fenekére állítani, mint ahogy a szigetet sem tolhatnám el egymagam.

Mégis elmentem az erdőbe, görgető és emelő rudakat faragtam, amelyeket a csónakhoz cipeltem. Mindent meg akartam kísérelni, amit lehetett. Úgy képzeltem, ha megfordíthatom, kijavíthatom sérüléseit. Ebben az esetben nagyszerű csónak lesz belőle, én pedig könnyedén tengerre szállhatok vele. Ebben a gyümölcstelen munkában fáradságot nem kíméltem. Három vagy négy hetemet is elvette. Végül beláttam, hogy csekély erőmmel meg nem mozdíthatom. Erre körülnéztem a homokban, hogy alája kerülhessek, és különböző emelők segítségével mégiscsak helyrebillentsem.

De később sem voltam képes megmozgatni, annyira még kevésbé, hogy a vízre segítsem. Fel kellett hát adnom a reményt. Viszont minél lehetetlenebbnek látszott, annál hevesebben kínzott a vágy, hogy átjussak a szárazföldre.

Felmerült tehát bennem a gondolat, tudnék-e vajon kenut csinálni, ahogy a vidék bennszülöttei a csónakot nevezik. Hiszen ők is szerszám nélkül, mondhatni puszta kézzel, fatörzsekből készítik a magukét. A munkát nemcsak lehetségesnek, de könnyűnek is ítéltem. Előre örültem, mikor arra gondoltam, hogy én sokkal könnyebben elvégezhetem, mint a négerek vagy az indiánok. Az nem jutott eszembe, mennyivel több bajom lesz vele, mint nekik, különösen akkor, amikor vízre kell bocsátani. Az utóbbi nagyobb nehézséget jelent, mint a szerszámok hiánya. Mert mit ér, ha kiválasztok egy vastag fát az erdőben, sok munkával levágom, eltakarítom a felesleges részeket, és addig vájom, amíg csónak alakú lesz, és kiégetem a belsejét - ha ott kell hagynom helyben, mert nem tudom a partig eljuttatni.

Mint az őrült kezdtem munkába, s talán nem volt ember a földön, aki valaha hevesebben dolgozott. Dédelgettem tervemet anélkül, hogy megfontoltam volna, vajon képes vagyok-e kivitelére. Igaz ugyan, hogy nemegyszer meglepett a vízrebocsátás gondja. De ezt a belső szót elhallgattattam magamban. Legyen előbb kész, gondoltam, és fogadok, hogy aztán annak is megtalálom a módját.

Először egy öt láb széles cédrusfát vágtam ki, amely huszonkét láb magasságban is még legalább négy láb széles volt. Csak aztán kezdtek ágak sarjadni a törzsből. Mérhetetlen munkába került a fa kidöntése. Húsz napig vágtam a fejszémmel a tövét, és újabb két hétig tartott, amíg megszabadítottam koronájától. Ezután egy hónapot vett el a megformálása, hogy valamennyire csónak alakja legyen, és megmaradhasson a víz színén. Csaknem három hónapba került, míg belsejét kitisztogattam, és végre valódi csónak lett belőle. Ezt tűz nélkül, pusztán vésővel és kalapáccsal eszközöltem, és kemény munkám eredményeként csinos csónakot mondhattam magaménak. Akkora volt, hogy elfért benne huszonhat ember, tehát én magam és minden rakományom.

Nagyon boldog voltam, amikor munkámat befejeztem. Valóban, nagysága felülmúlt bármely más kenut. Sok fáradságba került, az bizonyos, de ha sikerül vízre juttatnom, bármily vad utazást megkockáztathatok vele.

De hiábavalónak bizonyult minden fáradozásom, hogy a vízre bocsássam, noha rengeteget vesződtem. Pedig nem volt messzebb a tengertől, mint jó száz lépés. Az első kellemetlenséget az jelentette, hogy a talaj a víz felé emelkedett. Hát jó, hogy ezt a bajt megszüntessem, elhatároztam: csatornát ások a földbe. Mondanom sem kell, ez újból mérhetetlen fáradsággal járt. De ki törődik a fáradsággal, ha szabadulásáról van szó. Mikor ezt az akadályt is elhárítottam, azonnal újabb tornyosult elém. Ugyanis ezt a kenut sem tudtam megmozdítani, akárcsak a mentőcsónakot. Aztán megmértem a talaj távolságát, és elhatároztam, hogy olyan mély csatornát ások, melybe a víz is beleömölhet.

Tehát dolgozni kezdtem. Kiszámítottam, milyen mélyre és milyen szélesre kell ásnom, hová kell szórnom a földet. Rájöttem, hogy nem lévén több mint két kezem, legalább tizenkét évre lenne szükség, mert a part túlságosan magas, és legalább húsz lábnyira kellett volna leásnom.

Munka közben múlt el hajótörésem negyedik évfordulója, melyet nyugodtabban töltöttem, mint bármikor. Arra gondoltam, hogy itt nem ér el a világ nyomorúsága. Nem kell kapzsinak lennem, mert megvan mindenem, ura vagyok ennek a földnek. Annyi gabonát termeszthetek, amennyit akarok, van teknősbékám, fám, gyümölcsöm, szőlőm, több hajórakományra való.

De mindebből csak az volt értékes számomra, amit valóban fel is használtam. Dúskáltam ennivalóban, és ugyan mit értem volna azzal, ha több állatot vágok le, mint amennyit el tudok fogyasztani. A kutyának vagy a férgeknek jutott volna! Ha több gabonát vetek, mint amennyit elfogyasztok? Megrohadt volna! Ha több fát vágok le, mint amennyire szükségem van? Ott heverhetne a földön! Egyszóval, a természet és a tapasztalat arra oktatott, hogy a világ dolgai csak annyit érnek, amennyire az ember valóban felhasználhatja őket. A világ legkapzsibb teremtése is kigyógyult volna bűnéből az én helyzetemben. Amint említettem, volt egy zacskó pénzem, részben aranyból, részben ezüstből. Ó, milyen haszontalan volt számomra! Gyakran gondoltam arra, hogy az egészet odaadnám egy jó pipáért, vagy egy kézi malomért. Sőt, egy marék babért, vagy akár egy üveg tintáért is.

Mint annak idején említettem, tintám lassan-lassan elfogyott. Először kissé felöntöttem vízzel, aztán tovább hígítottam, míg olyan halvány lett az írás, hogy alig látszott már a papíron. Amíg tartott belőle, gondosan feljegyeztem a hónap minden napját, melyen valami említésre méltó történt. Majd, hogy időmet töltsem, összehasonlítottam az eseményeket, és rájöttem, hogy néha egybeesnek a dolgok. És ha babonás lettem volna, fontosságot tulajdonítok talán annak is, hogy Szalehből való menekülésem éppúgy szeptember 30-ra esik, mint hajótörésem a szigeten.

Tintám után kenyerem fogyott el, illetőleg a kétszersült, melyet a hajóról hoztam. Pedig nagyon takarékosan bántam vele: egy évig körülbelül csak egy darabot engedélyeztem magamnak naponta. Mégis, legalább egy évig voltam kenyér nélkül, mielőtt saját termésemhez hozzájutottam.

Ruháim szintén pusztulni kezdtek. Egyetlen rendes darab fehérneműm nem volt, kivéve néhány kockás inget, melyeket tengerésztársaim ládáiban találtam, és gondosan őriztem. Hosszú időn át nem is viseltem mást, csak inget, de szerencsére csaknem három tucatom volt a hajórakományból. Maradt ugyan még a tengerészektől néhány viharkabát, de ezek nagyon melegek voltak a sziget éghajlatához. Valóban a hőség néha akkora volt, hogy nem hiányzott a ruha. De meztelenül nem járhattam: ehhez semmi hajlandóságot nem éreztem, annak ellenére, hogy egyedül voltam. Főként azért nem tettem, mert bőröm nem bírta a napot, és gyakran lehámlott, viszont az ing legalább kétszer olyan hűvösen tartotta bőrömet, mintha csupaszon jártam volna. Arra sem voltam képes, hogy kalap vagy sapka nélkül kimenjek a napra. Hajadonfővel a heves sugárzás azonnal fejfájást okozott, kalapban viszont elég jól bírtam.

Ezeket szem előtt tartva, elhatároztam, hogy rendben tartom azt a néhány rongyot, amit magaménak mondhatok. Elviseltem minden felsőkabátot, és most azon törtem a fejemet, mi módon készíthetnék ruhát a kecskebőrökből, vagy bármilyen rendelkezésemre álló anyagból. Belemerültem tehát a szabómesterségbe, vagy inkább a fércelésbe, mert hitvány munkámat egyébnek nem nevezhetem. Összetákoltam mellényeimből két vagy három váltást; ami a nadrágokat illeti, ezen a téren bizony elég szomorúan álltam, bár később segítettem a bajon.

Említettem, hogy félretettem az elejtett állatok bőrét, mármint a négylábúakét. Előzőleg a napon mindegyiket kifeszítettem és megszárítottam. Némelyik úgy megkeményedett, hogy alig volt jó valamire, mások viszont használhatóknak bizonyultak. Először egy nagy kalapot készítettem, szőrrel kifelé, hogy az esőt levezesse. Munkám olyan jól sikerült, hogy utána teljes öltönyt készítettem bőrből, vagyis kabátot és nadrágot, mely utóbbi térdig ért. Meglehetősen lötyögtek rajtam, de célom az volt, hogy inkább hűvösen tartsanak, mint melegen. El kell ismernem, hogy rémesen festettem bennük. Mert ha ácsnak rossz voltam, szabónak még rosszabb. Ennek ellenére ruháim a célnak nagyon is megfeleltek, és ha esőben kint kellett járnom, felsőkabátom bundája levezette az esőcseppeket, én pedig szárazon értem haza.

Ezután azzal vesződtem, hogy esernyőt eszkábáljak össze. Valóban fölöttébb hiányzott, és igen vágyakoztam utána. Brazíliában láttam ilyesmit. A hőségben valóban nagy hasznát vették. Itt pedig, ha lehet mondani, még jobban tikkasztott a hőség, mert közelebb voltunk az egyenlítőhöz. Amellett sokat kellett a szabadban tartózkodnom, tehát az eső és hőség ellen egyaránt védett. Nagyon sok bajom volt vele, és jó időbe került, míg végre használható tárgyat hoztam létre. Legalább kettőt-hármat eldobtam, de végül munkám eredménye megfelelt a célnak.

Nem mondhatom, hogy ezután öt évig bármi rendkívüli történt volna velem. Egyformán éltem, ugyanazon a helyen, ahol eddig. Legfőbb munkám az árpa és a rizs évenkénti elvetése és learatása, továbbá a szőlő aszalása volt. Mindegyikből annyit raktároztam el, amennyi egy évre kellett. Állandó munkám mellett, amihez hozzájárult a naponkénti vadászat vagy halászat, végre a csónakkal is elkészültem. Csatornát is ástam, amely hat láb széles és négy láb mély volt, és az öbölbe juthattam rajta.

Első csónakom ugyanis, mivel előzetes meggondolás nélkül kezdtem hozzá, szörnyű nagy volt. Mivel nem tudtam a vízre juttatni, otthagytam, ahol készítettem. Azóta mintegy intő jelként meredt rám, hogy legközelebb hasonló hibát el ne kövessek. Tehát legközelebb, noha megfelelő fát nem találtam a közelben, és legalább fél mérföldnyire volt a part, a feladat mégis keresztülvihetőbbnek látszott. Körülbelül két évig dolgoztam rajta, mert sohasem adtam fel a reményt, hogy egyszer kijutok vele a tengerre.

De mikor kis csónakommal elkészültem, kiderült, hogy nagysága miatt nem alkalmas arra a célra, amelyre szántam. Nem kockáztathattam meg, hogy átjussak vele a körülbelül negyven tengeri mérföldnyire levő szárazföldre. Mivel csónakom kicsisége ezt a tervet keresztülhúzta, fel is hagytam a gondolattal. De minthogy megvolt, újabb terv vetődött fel előttem: körülhajózom a szigetet. Igaz ugyan, azelőtt is jártam a túlsó oldalon, mint ahogy megemlékeztem már róla, de az utat szárazföldön tettem meg. Most annál kíváncsibb voltam a partokra, és csónakom is volt, mellyel körülhajózhatom a szigetet.

Ebből a célból mindent a legnagyobb körültekintéssel intéztem. A csónakra egy kis árbocot szereltem, a vitorlát pedig a hajóvitorla darabjaiból állítottam össze, melyet a raktáramban őriztem. Megvolt már az árboc és a vitorla, és mikor a csónakot kipróbáltam, igen jónak találtam. Kis rekeszekkel és ládákkal szereltem fel mindkét végén, hogy helye legyen benne az élelmiszernek, lőpornak meg egyéb szükséges dolgoknak. A rekeszek azonkívül védelmet nyújtottak az eső és a tengervíz ellen is. Hajóm oldalába hosszú mélyedést véstem puskám számára, és hogy szárazon maradjon, vitorlavászonnal takartam le.

Esernyőmet is kitűztem a hajó farára, mintegy árbocként, hogy árnyékot vessen a fejemre, és oltalmazzon a nap hevétől. Készülődés közben hébe-hóba kisebb kirándulásokat tettem a tengeren, de sohasem merészkedtem messzire, és nem távolodtam el a folyótól. Végül azonban elhatároztam, hogy kis körutat teszek, mert kíváncsi voltam birodalmam határaira. Felszereltem bárkámat az utazásra, megraktam tizenkét kenyérrel (nevezhetném kétszersültnek is), magammal vittem egy fazék főtt rizst, egy palack rumot, egy fél kecskét, puskaport, két kabátot, amit még a hajóról mentettem meg. Az egyiket azért, hogy magam alá terítsem éjszaka, a másikkal pedig takarózni szándékoztam.

November hatodika volt, uralkodásomnak, vagy ha úgy tetszik, fogságomnak hatodik évében, amikor tengerre szálltam. Utam sokkal tovább tartott, mint gondoltam. Noha a sziget nem volt valami nagy, mégis, mikor elértem a keleti oldalt, hatalmas sziklazátonyra bukkantam, mely földnyelvszerűen, két tengeri mérföldnyire nyúlt bele a vízbe. Tehát a tengeren kerülőt kellett csinálnom.

Mikor először megpillantottam, már-már feladtam tervemet. Mindenesetre visszatértem, mert nem tudtam, milyen messzire kell kihajóznom a tengerre. A kétség is elővett, miképpen térhetek majd vissza? Egyelőre horgonyt vetettem. Ugyanis a hajóról hozott kampók segítségével horgonyt is állítottam össze.

Csónakomat biztonságban tudtam, tehát vettem puskámat, és kimentem a partra. Megmásztam egy dombot, ahonnan reméltem, hogy teljes hosszúságában áttekinthetem a zátonyt, és eldönthetem, érdemes-e megkerülését megkockáztatni. Miközben így szemlélődtem, észrevettem egy erős és rendkívül különös tengeráramlatot, amely kelet felé tartott, szorosan a megkerülendő pont mellett. Erre annál inkább felfigyeltem, mert tudtam, milyen veszéllyel jár, ha véletlenül belekerülök, és annyira kivisz a nyílt tengerre, hogy többé nem vagyok képes visszakerülni a szigetre. Azt hiszem, így jártam volna, ha előzőleg nem mászom meg a dombot. Mert a sziget túlsó oldalát, csakhogy valamivel távolabb, ugyanez az áramlat mosta. Sőt azt is meg tudtam különböztetni, hogy meglehetősen erős áramlatról van szó. Tehát ha kikerülök az első áramlatból, azonnal belekerülhetek a másikba.

Két napig maradtam itt, mert erős délkeleti szél fújt. Mivel iránya ellentétes volt az áramlatéval, nagy hullámok torlódtak a fok körül: tehát a hullámverés miatt nem volt tanácsos, hogy a part mellett haladjak, de az sem, hogy eltávolodjak tőle az áramlat miatt.

Harmadik nap reggelre a szél elcsendesedett és a tenger nyugodt volt, tehát megkockáztattam. Azonban tudatlan és hebehurgya tengerésznek bizonyultam. Mihelyt a fokhoz értem, tapasztalnom kellett, hogy már csónaktávolságnyira a parttól mély vízen járok, az áramlat pedig úgy örvénylett, mint egy malom zsilipjében. Olyan erővel ragadta magával csónakomat, hogy nem tehettem mást, mint hogy minden erőmet megfeszítve a szélén igyekeztem maradni. Az ár azonban egyre tovább sodort a sziklafoktól, amely tőlem bal kézre emelkedett. A szél sem jött segítségemre, az evezőknek pedig semmi hasznát nem vettem.

Már azt hittem, hogy elvesztem. Mivel a sziget mindkét oldalát súrolta az áramlás, tudtam, hogy pár mérföldön belül egyesül, és akkor menthetetlenül elsodor. Semmi lehetőséget nem láttam arra, hogy kikerüljek belőle. Más kilátásom nem volt, mint a pusztulás. Nem a tenger miatt, hiszen az elég nyugodt volt, hanem az éhség következtében. Igaz ugyan, hogy egy teknősbékát is találtam a parton - akkorát, hogy alig bírtam felemelni -, és bedobtam a csónakomba. Volt még egy nagy korsó friss vizem is, de mit ér mindez, ha kikerülök az óceánra, ahol legalább ezer mérföldnyire nincs se part, se sziget?

Úgy pillantottam vissza elhagyott, magányos szigetemre, mint a világ legkedvesebb helyére, és azt tartottam a legnagyobb boldogságnak, ha oda visszakerülök. Feléje tártam karomat, és kétségbeesve kiáltottam:

- Ó, boldog sivatag! Soha többé nem látlak! Ó, én nyomorult teremtés, hová jutok?

Szemrehányásokat tettem magamnak hálátlan természetem miatt, hogy miért voltam elégedetlen magányommal. Most hogy jutok ismét partra? Mert az ember sohasem látja helyesen a sorsát, míg az ellenkezőjét is nem tapasztalja! És csak azt tudja igazán értékelni, ami már elveszett.

Alig lehet elképzelni, milyen rémület szállott meg, mikor az áramlás szeretett szigetemről az óceán felé sodort. Mert most egyszerre ilyennek láttam. Már legalább két mérföldnyire sodródtam, és alig volt rá remény, hogy újra visszajussak. Ennek ellenére keményen dolgoztam, minden erőmet megfeszítettem, és észak felé kormányoztam, hogy lehetőleg kijussak az áramlatból.

Déltájban, mikor a nap pályájának tetőpontjára hágott, hirtelen úgy éreztem, hogy délkelet felől egy kis szellő csapja meg arcomat. A hűvös légáramlat új erőt öntött szívembe, különösen akkor, amikor másfél óra múlva rendes széllé erősödött. Akkor már én iszonyú távol voltam a szigettől, és ha az idő csak egy kicsit elborul vagy párássá válik, minden bizonnyal odaveszek. A fedélzeten ugyanis nem volt iránytűm, és ha a szigetemet szem elől tévesztem, soha többé nem tudom megtalálni. Az idő azonban továbbra is tiszta maradt. Újra kifeszítettem vitorlámat, és a lehetőség szerint északnak tartottam, hogy kikerüljek az áramlatból.

Mikor a vitorlát beállítottam, és a csónak oldalt kanyarodott, a víz világosságáról észrevettem, hogy az áramlás megváltozik. Ott ugyanis, ahol az áramlás erős volt, a víz örvénylett, a kitisztulás viszont az áramlás csökkenését jelentette. Ugyanakkor szemembe tűnt, hogy kelet felé körülbelül fél mérföldnyire, a víz megtörik a sziklákon. Úgy látszik, ezek a sziklák osztották ketté ismét az áramlatot, melynek főága jóval messzebb dél felé folyt, és északkeletről hagyta el a sziklát. A másik ága viszont a sziklákon megtörve visszatért, és erős örvényt kavart, majd északkeletnek fordult gyors áramlással. Csak az érezheti át örömömet, aki már megmenekült váratlan veszélyből. Rábíztam magam erre a visszafelé kanyarodó árra. Most egyformán segítségemre volt a vitorlámat dagasztó szél és alattam a csónakot vivő áramlás.

Körülbelül egy tengeri mérföldet vitt az áramlat a sziget felé, de majdnem két tengeri mérfölddel északra attól a helytől, ahol az áramlás először elragadott. Mikor tehát ismét a sziget közelébe értem, az északi parton találtam magam, vagyis épp az ellenkező oldalon, mint ahol csónakba szálltam.

Már egy mérföldnél többet tettem meg az áramlás segítségével, mikor észrevettem, hogy teljesen megszűnt, és nem visz tovább. Nyilvánvaló lett előttem, hogy most a két nagy áramlat holtterében vagyok: a délinek, amely magával ragadott, és az északinak, amely körülbelül egy mérföldnyire tőlem oldalt folyik. Közben azonban a sziget ellenállása miatt a víz csendes volt. A szél azonban még mindig belekapaszkodott vitorlámba, ha nem is olyan erővel, mint azelőtt. Tehát egyenesen a sziget felé kormányozhattam.

Délután négy óra tájt, körülbelül egy mérföldnyire a szigettől, felbukkant a sziklazátony. Az előbb ennek köszönhettem, hogy elkerültem a veszélyt. Ezután már csakhamar sima vízre értem, és kijutottam a partra.

Mikor ismét szárazföld volt a talpam alatt, elhatároztam, hogy lemondok a menekülés gondolatáról. És miután élelemmel felfrissítettem magam, csónakomat a parthoz közel vonva, néhány fa alatt egy kis mélyedésben rejtettem el. Majd leheveredtem aludni, mert a sok fáradság és az út izgalmai kimerítettek.

Most az volt a kérdés, hogy jussak csónakommal haza. Nagyon is vaktában indultam el, és eszembe se jutott, hogy megkíséreljem az utat visszafelé. Azt szintén nem tudtam, mi van a szigetnek a másik, vagyis a nyugati oldalán. De nem is nagyon volt kedvem hozzá, hogy felderítsem. Úgy határoztam tehát, hogy másnap reggel nyugat felé indulok a part mentén, és szemlét tartok, találok-e megfelelő helyet, ahol csónakomat biztonságba helyezhetem, ha netalán ismét szükségem lenne rá. Körülbelül három mérföldes parti csavargás után egy nagyon kellemes kis parti öbölre bukkantam, amely egy kis folyócska torkolata volt. Itt alkalmas kikötő kínálkozott csónakom számára; ugyanolyan biztonságban tudtam itt, mintha dokkban lenne. Miután jó erősen lehorgonyoztam, elindultam a parton, hogy körülnézzek, hol vagyok.

Úgy találtam, hogy nem jutottam nagyon messzire előző tartózkodási helyemtől, tehát a csónakból nem vettem ki mást, mint puskámat és ernyőmet - ugyanis igen meleg volt -, és elindultam. A kiállott fáradalmak után mostani sétám valósággal pihenés volt. Este régi nyárilakomba jutottam, ahol mindent a helyén találtam. Ugyanis, mint említettem, ezt a rezidenciámat is mindig a legnagyobb rendben tartottam.

Átmásztam a kerítésen, s leheveredtem az árnyékba, hogy tagjaimat pihentessem. Igen fáradt voltam, és csakhamar elaludtam. Mindenki elképzelheti meglepetésemet, mikor arra ébredtem, hogy valaki nevemen szólít:

- Robinson, Robinson, Robinson Crusoe! Szegény Robinson Crusoe! Hol vagy, Robinson Crusoe? Hol voltál?

A fáradságtól olyan mélyen aludtam, hogy nem ébredtem fel azonnal. De álom és ébredés közt hánykolódva, úgy rémlett, mintha valaki szólna hozzám. És mikor a hang egyre többször ismételte nevemet, teljesen felébredtem. Először szörnyen megrémültem, és a legnagyobb ijedelemben voltam. De alighogy kinyitottam szemem, megpillantottam papagájomat, Pollt, a sövény tetején. Azonnal tudtam, hogy ő szólított. Ugyanis ezt a figyelmeztető és korholó hangot tőlem tanulta el. Mondhatom, tökéletesen eltanulta, úgyhogy ujjamon ülve és csőrével felém kapkodva, egész világosan tudta mondani: - Szegény Robinson Crusoe, hol vagy? Hol voltál? Hogy kerülsz ide? - és több effélét.

Noha jól tudtam, hogy papagájomat hallom, mert senki más nem lehet a beszélő, mégis jó időbe került, amíg megnyugodtam. Először is az képesztett el, hogy került ide a madár. Aztán pedig: miért épp ezt a helyet választotta, és nem valami másikat. Mivel azonban láttam, hogy az én derék Pollom beszél hozzám, tovább nem is feszegettem a kérdést. Kinyújtottam kezemet, és mikor nevén szólítottam, a barátságos teremtés szokása szerint hüvelykujjamra ült, és tovább fecsegett:

- Szegény Robinson Crusoe! Hogy jöttem ide? Miért vagyok itt? - kiáltotta, mintha kitalálta volna gondolataimat. Így vittem ujjamon hazáig.

Egyelőre elment a kedvem a tengertől, és volt bőven időm arra, hogy végiggondoljam a veszélyeket, amelyekben forogtam. Viszont igen örültem volna, ha ismét magam közelében tudom csónakomat. De fogalmam sem volt róla, hogyan menjek érte. A sziget keleti oldalát már jól ismertem, és tudtam, hogy ott az utat nem kockáztathatom meg. Az ilyen vállalkozásnak már a gondolatától is összeszorult a szívem, és megfagyott a vérem. Viszont nem tudtam, milyen a sziget másik oldala. De feltételezve azt, hogy az áramlat ugyanolyan erővel siet kelet felé a partnak, mint ahogy a másik oldalon eltávolodik tőle, megvolt rá az esélyem, hogy abban az esetben az áramlás nekisodor a szigetnek, mint ahogy előzőleg elvitt tőle. Belenyugodtam tehát, hogy egyelőre lemondok a csónakról, noha rengeteg munkát fektettem elkészítésébe és vízrejuttatásába.

Majdnem egy évig megmaradtam elhatározásom mellett. Elképzelhető, milyen csendes, békés, földhözragadt életet folytattam. Megnyugodtan fontolgattam, hogy mindenem megvan, az emberi társaság kivételével.

Közben a műszaki munkában tökéletesítettem magam. Erre különböző szükségleteim kényszerítettek. Úgy vélem, kitűnő ács lehetett volna belőlem, ha megfelelő eszközök birtokában vagyok.

Emellett a fazekasmesterségben is reményen felül tökéletesedtem: edényeimet korong segítségével készítettem, ez összehasonlíthatatlanul könnyebb volt, és szebb eredménnyel járt. Most már tetszetős, kerek edényeket formáltam, míg első alkotásaimra rossz volt ránézni. Ám úgy gondolom, hiúságomat semmi sem dagasztotta annyira, mint az, amikor rájöttem, hogy pipát is tudok készíteni. És noha az első darab csúnyára sikerült, és egyetlen érdeme az volt, hogy pirosra égett, mégis kitűnően füstölt. Igaz, hogy a hajón is maradt pipa, de azokról teljesen megfeledkeztem, mert az első években nem tudtam, hogy a szigeten dohány is terem. Mikor pedig később átkutattam a hajót, akkor már nem sikerült pipára bukkannom.

A kosárfonás is bevált. Most már számos fajtát készítettem. Igaz, hogy nem voltak valami csinosak, de igen jól lehetett bennük dolgaimat tartani vagy cipelni. Például, ha kecskét lőttem, ott helyben felakaszthattam egy fára, megnyúzhattam, feldarabolhattam, majd hazavihettem kosaramban. Ugyanez volt a helyzet a teknősbékával. Feldaraboltam, és csak húsának azt a részét vittem haza, amire szükségem volt. A többit otthagytam a parton. Ugyancsak a nagy kosarakban tartottam gabonámat, melyet száradás után azonnal kicsépeltem.

Egy nap észrevettem, hogy puskaporom jelentősen leapadt. Olyan hiány ez, amit lehetetlen pótolni. Komolyan kezdtem fontolgatni, mit csinálok, ha több lőporom nem lesz. Vagyis miképpen vadászok a kecskékre? Említettem az előbb, hogy itt-tartózkodásom harmadik évében egy fiatal gödölyét fogtam, megszelídítettem, abban a reményben, hogy egy bakot is szerzek melléje. Ez azonban nem sikerült, közben pedig kecském megöregedett. Mivel nem volt szívem hozzá, hogy megöljem, végelgyengülésben múlt ki.

Most azonban már tizenegyedik éve tartózkodtam a szigeten, lőszerem pedig nagyon megapadt. Csapdákkal és vermekkel kezdtem kísérletezni, mert nagyon szerettem volna néhányat elevenen foglyul ejteni. Különösen anyakecskére vágyakoztam, amelynek kicsinyei lesznek. Ebből a célból vermeket ástam azokon a helyeken, ahol tapasztalatom szerint kecskék szoktak legelni. A vermeket beszórtam gallyakkal. Szélükre árpa- és rizskalászokat hintettem. Megfigyeltem, hogy a kecskék megették a gabonát, sőt a lábnyomaikat is láttam. Ekkor éjszaka három csapdát állítottam fel. De reggel mindegyik állott, viszont a csaléteknek nyoma sem volt. Ez eléggé elkedvetlenített. Tehát megváltoztattam csapdámat. De nem akarom a dolgot részletezni. Elég az hozzá, hogy egy reggel nagy bakot találtam az egyikben, a másikban pedig két gidát, egy hímet és egy nőstényt.

Nem tudtam, hogy mit csináljak az öreggel. Olyan vad volt, hogy meg se közelíthettem, pedig nagyon szerettem volna elevenen hazavinni. Meg is ölhettem volna, de nem ez volt a célom. Így hát otthagytam, sőt kiengedtem börtönéből. Eszeveszetten rohant el. Akkor még nem tudtam, amit csak később tanultam meg, hogy az éhség az oroszlánt is megszelídíti. Ha három vagy négy napig koplaltatom, majd vizet viszek neki és gabonát, éppúgy megszelídült volna, mint a gidák. Mert igen könnyen szelídíthető teremtések, ha az ember jól bánik velük.

Egyelőre azonban jobb híján futni hagytam. Aztán a két gidához mentem, egyiket a másik után kiszabadítottam, kötéllel egymáshoz kötöztem, és némi fáradság árán hazacipeltem őket.

Jó időbe tellett, amíg hajlandók voltak táplálkozni. De mikor fiatal gabonát szórtam eléjük, megkóstolták és megszelídültek. Most már reményem volt arra, hogy akkor is elláthatom magam kecskehússal, ha puskaporom végére jártam. Mert a megszelídített kecskék békésen legelésznek majd házam körül. De aztán eszembe jutott, hogy ezeket a vadságból kell megszelídítenem, és zárt helyre van szükségem, különben megszöknek.

Mindez nagy feladatot rótt egyetlen emberre. De tudtam, hogy feltétlenül meg kell oldanom. Először is alkalmas helyet kerestem, ahol egyformán találnak gyepet, melyen legelhetnek, vizet, amit ihatnak, és árnyékot, ahová megbújhatnak a nap elől.

Sok gonddal járt a bekerítés. Egyelőre úgy határoztam, hogy körülbelül százötven lépés hosszú és száz lépés széles területet kerítek be, amelyet később növelhetek, ha nyájam gyarapodik, és a szükség úgy kívánja.

Első karámom bekerítése körülbelül három hónapig tartott. Ez alatt az idő alatt a kecskéket karóhoz kötöttem, és lehetőleg mindig közelükben tartózkodtam, hogy megszokjanak. Gyakran hoztam nekik árpakalászokat, vagy egy marékra való rizst. Ilyenkor a kezemből etettem az állatokat. Mikor kész voltam a kerítéssel, és szabadon engedtem a gidákat, akkor is állandóan a nyomomban voltak, és gabonáért bégettek.

Célomat ezzel el is értem. Körülbelül másfél év múlva már tizenkét állatot számlált nyájam. Két év múlva pedig számuk negyvenháromra ugrott, noha közben többet leöltem és elfogyasztottam. Ezután öt más területet vettem körül sövénnyel; mindegyikből nyílás vezetett át a másikba.

De ez még korántsem volt minden. Mert a kecskék révén nemcsak húshoz jutottam, hanem nagy örömömre tejhez is. A fejéssel eleinte alig törődtem, és csak később fordult meg elmémben a gondolat. Valóban kellemes meglepetés volt, mert most már berendezhettem tejgazdaságomat, és naponta két-három csöbröt is telefejtem tejjel. És mint ahogy a természet minden teremtményt ellát eledellel, az embert is megtanítja arra, hogy kell adományát felhasználni. Én magam, noha soha életemben nem fejtem tehenet vagy kecskét, sőt azt is csak futólag láttam gyermekkoromban, hogyan készítenek vajat vagy sajtot, több kísérlet után mindezt megtanultam. Most már volt tejem, vajam és sajtom, sőt arra is rájöttem, hogyan juthatok sóhoz. Dagály után a tengerpartról összeszedtem és kiszárítottam.

A bölcs nyilván mosolygott volna rajta, ha meglát engem kis családommal ebéd közben. Poll, a kedvencem, volt az egyetlen, akivel szólhattam. Kutyám időközben megöregedett, és kissé szeszélyes lett. Mivel más társam nem volt, jobbomon ült. A két macska szintén körülöttem settenkedett, és a kezemből eléjük hullatott ízes falatokra lesett.

De korántsem az a két macska, melyeket valamikor a szigetre hoztam. Mindkettő régen elpusztult már: saját kezemmel temettem el őket lakóhelyem közelében. Kölykeiknek nem tudom, miféle vad teremtmény volt az apjuk, de én kettőt mindenesetre megőriztem, és megszelídítettem. A többit elkergettem, mert terhemre voltak, de később is visszajártak, és lopkodtak egyet-mást a házból. Nem egyet kénytelen voltam lelőni közülük, míg végül teljesen elmaradtak. Ilyen környezetben éltem.

Időnként elfogott a türelmetlenség, hogy csónakba üljek, noha elment a kedvem új kockázatoktól. Néha már-már elindultam, hogy megkeressem ladikom, máskor viszont bízvást megvoltam nélküle. De nyugtalanságom egyre nagyobb lett. Végül elhatároztam, hogy gyalog megyek oda, ahol csónakomat elrejtettem. Közben végig a part mentén haladok. Így is tettem. Mindenesetre, ha valaki közben találkozott volna velem, vagy megijed, vagy elneveti magát. Ezen a helyen, úgy gondolom, leírást adhatok külsőmről.

Fejemen kecskebőrből készült, éktelen kalapot viseltem, melyről hátul lebernyeg lógott le, hogy mind a naptól, mind az esőtől védelmezzen. A sziget éghajlata alatt ugyanis semmi olyan veszélyes nem volt, mint az átnedvesedett ruha.

Kecskebőr kabátot viseltem, amelynek a szárnya combközépig ért, továbbá bőszárú térdnadrágot. Az utóbbi szintén kecskebőrből készült, és oldalt a szőr olyan hosszan lógott le róla, hogy lábszáram közepét súrolta, és pantallónak látszott. Harisnyám és cipőm nem volt: mindkettőt valami lábbelifélével igyekeztem pótolni. Talán inkább bocskorhoz hasonlított, vagy kamáslihoz, de igen kezdetleges formában, mint általában legtöbb ruhadarabom.

Széles kecskebőr öv tartotta össze ruhámat, amelyről kard és tőr helyett egy kis fűrész és balta lógott, egyik az egyik, másik pedig a másik oldalon. Vállamon vetettem keresztül egy kevésbé széles övet, melyről bal karom alatt két tarisznya lógott, szintén kecskebőrből. Egyikben lőport, másikban golyót tartottam. Hátamon kosarat vittem, vállamon pedig puskát. Fejem fölött irdatlan kecskebőr ernyőt tartottam, mely a puska mellett legfontosabb felszerelési tárgyam volt. Ennek köszönhető, hogy arcom ilyen hosszú trópusi tartózkodás után sem barnult meg annyira, mint várni lehetett volna.

Volt idő, hogy szakállamat arasznyi hosszúra növesztettem. De mivel ollóm és borotvám is volt, többnyire rövidre vágtam, és csak az ajkam felett hagytam meg szőrzetemet olyan hosszúra, ahogy a törökök szokták. Otthon mindenesetre megbámultak volna.

Ilyen öltönyben indultam neki új utamnak, mely öt vagy hat napig tartott. A tengerpart mentén, egyenesen arra a helyre igyekeztem, ahol csónakomat először kikötöttem. Mivel semmivel sem kellett törődnöm, a legrövidebb úton juthattam el arra a magaslatra, ahonnan valaha a sziklafokot megpillantottam. Most meglepve láttam, hogy a tenger sima és nyugodt, sehol sem fodrozzák hullámok, és áramlat sem mutatkozik. A dolog annyira meglepett, hogy elhatároztam, itt maradok, és végére járok. Később rájöttem, hogy ennek az oka a dagály és az apály váltakozása, mert amikor este a sziklára hágtam, a vízen ismét meg tudtam különböztetni az áramlatot. Csupán valamivel távolabb kanyargott, mintegy fél tengeri mérföldre a parttól, míg annak idején közvetlenül mellette haladt. Ezért is tudta elragadni csónakomat.

Megfigyelésem arról győzött meg, hogy nem kell egyebet tennem, mint az apály és dagály váltakozását figyelnem, és akkor könnyűszerrel hazavihetem csónakomat. Ám mikor tervem kivitelezésére került volna sor, a veszély emléke olyan iszonyattal töltött el, hogy inkább mást határoztam. Igaz, hogy új tervem sokkal fáradságosabb volt. Ugyanis jobbnak láttam, ha építek vagy helyesebben mondva faragok egy másik kenut. Így viszont a sziget mindkét oldalán rendelkezem majd vízijárművel.

Említettem, hogy két lakhelyem is volt a szigeten. Egyik a kis erődítmény vagy sátor, előtte fallal, mögötte a sziklával, és abban a barlanggal, melyet ebben az időben több újabb fülkével bővítettem ki. Egyikben - a legtágasabb és legszárazabb helyiségben - fazekaimat tartottam és tizenöt vagy tizenhat kosarat, tele kicsépelt vagy csépeletlen gabonával.

Ami házam kerítését illeti, a póznák vagy oszlopok legnagyobbrészt fává lombosodtak, és koronájuk annyira összegubancolódott, hogy mögöttük lakóhelyemet senki észre nem vehette.

Nem messze terült el két szántóföldem, melyeket megfelelően műveltem és bevetettem, és amelyek minden évben meghozták a termést. Viszont, ha több gabonát kívántam termelni, egyszerűen megnöveltem a vetőterületet.

Az erdőben állt nyárilakom, melynek közelében szintén tűrhető ültetvényt létesítettem. Azért szerettem, mert az ottani házban nagyszerűen pihenhettem. A sövény éppen úgy védte, a létra pedig mindig kéznél volt. A letűzött husángokat, melyek fává sarjadtak, állandóan nyestem. Annak ellenére szépen terjeszkedtek, és kellemes árnyékot nyújtottak. Középen állt sátram, mely két leszúrt pózna között vitorlavászonból feszült. Igaz, hogy szüntelenül javítgatni kellett. Belsejében a leölt kecskék bőréből és egyéb puha anyagokból fekhelyet rendeztem be, takarónak pedig a hajóról megmentett pokrócok egyikét használtam. Ha alkalmam volt székhelyemtől megválni, többnyire itt töltöttem időmet.

Konyhám közelében terült el az állattenyésztő karám a kecskék számára. Mondanom sem kell, bekerítése mennyi vesződségbe került. De annyira aggódtam, hogy állataim esetleg megugorhatnak, hogy semmi fáradságot nem kíméltem. Úgy teletűzdeltem karókkal a cserényt, hogy inkább fal volt már, mint sövény. Még egy kéz se férhetett rajta keresztül. Mikor aztán ezek a karók is kihajtottak, a kerítés szilárdabb volt, mint egy fal.

Mindebből kitűnik, hogy nem voltam rest, és semmi fáradságot nem kíméltem, hogy kényelmemet biztosítsam. Ugyanis szelíd állataimról úgy vélekedtem, mint lábon járó hús-, tej-, vaj- és sajtraktárról, mely akkor sem fogy ki, ha akár negyven évig élek a szigeten.

Itt nőtt szőlőm is, melyet soha nem szűnő gonddal télire fürtökben raktároztam el, mint étlapom legízletesebb fogását. S hozzá kell tenni, nem csupán az íze volt kellemes, de a fürtök tápláló és egészséges nedve nemegyszer a gyógyszert is pótolta.

Mivel körülbelül félúton volt másik lakásom és azon hely között, ahol a csónakot kikötöttem, útközben itt többnyire megállapodtam, mert a csónakot nemegyszer megtekintettem. Sőt mindent, ami hozzá tartozott, nagy rendben tartottam. Nemegyszer szórakozás kedvéért bele is ültem, de veszélyes utakat már nem kockáztattam meg. Kőhajításnál messzebb nem mentem a parttól, mert féltem, hátha újra elragad az ár vagy a szél, vagy más balesetnek esem áldozatul.

S ekkor új korszak köszöntött be életembe.

Egyik nap délfelé járhatott az idő, és én a csónakhoz mentem. Hallatlanul meglepett, hogy hirtelen meztelen lábnyomot pillantottam meg a parton. Alakja egészen világosan kivehető volt a homokban. Úgy megdöbbentem, mintha villám csapott volna le mellettem. Figyeltem, körülnéztem, de semmit sem hallottam vagy láttam. Felmentem egy magaslatra, hogy körülnézzek. Lesiettem a partra, de az egy nyomon kívül mást nem észleltem. Visszatértem, hátha újabb nyomokra bukkanok, vagy legalább meggyőződöm arról, hogy képzelődtem. Erről azonban szó sem lehetett, valódi lábnyom volt: lábujjak, sarok, talp és általában a láb minden része.

Nem tudtam, hogy kerülhetett ide, és képzeletem is cserbenhagyott. Gondolataim egymást kergették, és mint aki meg van zavarodva, úgy tértem haza erődítményembe. Elvesztettem a talajt a lábam alól, és tele voltam aggodalommal. Minden második vagy harmadik lépés után hátranéztem, minden bokrot vagy fát távolról embernek véltem. Képtelen vagyok elmondani, felzaklatott képzeletem hány alakot varázsolt elém, hány vad gondolat rohant át agyamon, és hányszor futott rajtam végig a hideg.

Mikor váramba értem - azt hiszem, joggal hívhatom így -, úgy buktam le, mint egy üldözött. Hogy létrán másztam-e, vagy a sziklába vésett ajtón keresztül jutottam be, már nem emlékszem rá. A következő nap reggeléről sincsen emlékem, mert nincs az a megijesztett nyúl vagy róka, mely rémültebben lapult volna odvában, mint én.

Egész éjjel nem aludtam. Minél távolabb voltam félelmem okától, annál inkább nőtt aggodalmam. Kusza gondolataim annyira megzavartak, hogy képzeletem sötét árnyakkal telt meg. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a nyom gazdája bizonyára a szemben levő szárazföld valamelyik vadembere lehet, aki kenujával idáig merészkedett. Lehet, hogy a tengeráram hajtotta ide a szigetre, és miután partot ért, az ellenkező irányú áramlattal továbbállt. Talán elment a kedve attól, hogy itt maradjon, ezen a lakatlan szigeten.

Miközben fejemben egymást kergették a gondolatok, hálás voltam a sorsnak, hogy nem találkoztam a vademberrel, vagy hogy ő nem pillantotta meg csónakomat, amiből rájöhetett volna, hogy más is lakik a szigeten, és elindult volna keresésemre. Ekkor szörnyű aggodalmak kezdtek gyötörni, mert félni kezdtem, hogy talán mégis meglátták a csónakomat. Ha pedig így van, bizonyára nagyobb számban térnek vissza és felfalnak. És ha véletlenül nem is találnak meg engem, megtalálhatják a karámomat, elpusztíthatják, elhurcolhatják szelíd kecskenyájamat, én pedig itt éhen veszhetek.

Órákig, sőt mondhatom, nemcsak órákig, hanem napokig, hetekig, hónapokig gyötörtek ezek a rémítő gondolatok. De végül mégis erőt vettem magamon, és három nap után kimerészkedtem a váramból, mert kergetett az éhség. Ugyanis alig tartottam magamnál egyéb kész ételt, mint néhány árpakenyeret és vizet. Azt is tudtam, hogy legfőbb ideje megfejni kecskéimet. Ez volt szokott esti szórakozásom. Szegény állatok nagyon kínlódtak a fejés elmaradása miatt. Némelyik majdnem belepusztult, másoknak pedig szinte elapadt a teje. Közben biztattam magamat, hogy szó sem lehet másról, mint saját nyomomról, és tulajdon árnyékomtól ijedtem meg. Újra kimentem tehát a partra és nyárilakomnál megfejtem a kecskéket.

Mikor három nap után mindent változatlanul találtam, valamivel merészebb lettem, és arra gondoltam, hogy az egész csak képzeletem játéka volt. De addig mégsem nyugodtam, amíg ki nem mentem a partra, hogy lássam a lábnyomot, és összehasonlítsam a magaméval. Mert csak a teljes hasonlóság győzhet meg arról, hogy saját lábam nyomáról van szó.

De a helyszínt megvizsgálva, először is kizártnak tartottam, hogy csónakomból ezen a ponton lépjek ki a partra. Amikor pedig hozzámértem lábamat, kiderült, hogy a nyom sokkal nagyobb, mint az enyém. Ettől újra életre keltek képzelgéseim, és olyan lázképek gyötörtek, mintha hidegrázásom lenne. Újra hazamentem, most már szilárd hittel, hogy rajtam kívül más ember vagy esetleg emberek vannak a szigeten, tehát a sziget lakott, engem pedig bármikor meglephetnek. És ugyan hogy védeném magam?

Ó, milyen nevetséges az ember, ha a félelem hatalmába kerítette! Eldobja azokat az eszközöket, melyeket a józan ész ad kezébe segítségül. Első tervem az volt, hogy lerombolom házaimat, világgá kergetem nyájamat, nehogy az ellenség megtalálja, és miatta idekapjon a szigetre. Aztán felásom szántóföldjeimet, nehogy az csábítsa őket ide. Lerombolom nyárilakomat és sátramat, hogy nyoma se maradjon itt emberi életnek, és ne kutassanak tovább utánam.

Ezek a gondolatok nyűgöztek le első este, mikor hazaértem. A rémület még új volt bennem, és agyamat gőz lepte el. Mert a veszélytől való félelem tízszer kínosabb, mint maga a veszély. Az aggodalom nagyobb teherként nehezedik az emberre, mint a valóságos rossz.

A félelem miatt egész éjjel nem hunytam le szememet. Reggel azonban elaludtam. Mivel testem és lelkem egyaránt kimerült, igen mélyen aludtam. Másnap tehát sokkal erősebben ébredtem, mint amilyen este voltam. Higgadtan kezdtem gondolkozni, és miután számot vetettem magammal, arra a következtetésre jutottam, hogy a sziget nem annyira elhagyott, mint képzeltem. Lehetséges, hogy nincsenek állandó lakói, de úgy látszik, hébe-hóba kikötnek partjain. Lehet, hogy szándékosan, lehet, hogy a tenger hajtja ide őket.

Én is immár tizenöt éve élek itt, de emberi alaknak még csak árnyékával sem találkoztam. Ha pedig bárki idesodródott, nyilván olyan hamar távozott, ahogy csak tudott. Mert kinek volna kedve megtelepedni itt? Semmi egyéb veszély nem fenyeget tehát, mint az, hogy a szárazföldről idetévedt emberek partjaimra szállnak. De ahogy jöttek, ugyanolyan gyorsan igyekeztek elillanni. Aligha maradhattak éjszakára a parton. Éppen ezért nincs egyéb tennivaló, mint hogy magam számára biztos védelmet nyújtó helyről gondoskodjam.

Most bánkódni kezdtem, hogy barlangomat olyan nagyra építettem, és a kerítésen kívül is elláttam ajtóval. Érett megfontolás után elhatároztam, hogy egy másik erődvonalat is építek, félkör alakban, nem messze a falamtól, ott, ahol körülbelül tizenkét éve az említett kettős kerítést létesítettem. Ezek a fák közben vastagra nőttek, és csupán néhány oszlopra volt szükség, hogy megerősítsem a falat. Most tehát már két fal védett. A külső falat gerendák, régi kábelek, deszkák és minden elképzelhető anyag erősítette. Hét akkora lyukat vágtam a falba, hogy karom kiférhessen rajtuk. Belül körülbelül öt láb vastagságúra szélesítettem a falat a földdel, amelyet barlangomból kihordtam. A hét nyílásba a hajóról hozott muskétákat^[4] szereltem fel. Mindegyiknek állványt készítettem, és most úgy álltak, mint az ágyúk. Két perc alatt minden fegyveremet elsüthettem. A fal megerősítése egy hónapig tartott, de én még mindig nem éreztem magamat biztonságban.

Mikor munkámmal elkészültem, a falon kívül a földet teletűzdeltem azokkal a fűzfához hasonló husángokkal, melyek olyan gyorsan nőnek. Legalább húszezret ültethettem el, közben azonban arra is vigyáztam, hogy az ellenség szemmeltartására szabad terep maradjon, nekik pedig a fiatal fák ne adjanak menedéket, ha meg akarják közelíteni a külső falat.

Két év múlva sűrű liget vett körül. Öt év elteltével pedig olyan sűrű erdő környékezte lakásomat, hogy valósággal áthatolhatatlan volt. Nincs ember, akinek megfordulhatna a fejében a gondolat, hogy ember van mögötte, még kevésbé, hogy lakás. Mivel utat nem hagytam, közlekedésem lebonyolítására két létrát használtam. Ha a két létrát elveszem, nincs az az emberi lény, aki birodalmamba bejuthatna anélkül, hogy kárt tenne magában. És ha be is jutna valaki, még mindig csak a második védőfal előterében van.

Minden tőlem telhetőt megtettem tehát saját védelmemre. Mint ahogy később kiderült, nem egészen ok nélkül. Ám ebben az időben még csak annyit láttam, amennyit félelmem sugallt nekem.

Közben más dolgaimat sem hanyagoltam el. Kis kecskenyájamat gondosan ápoltam. Nemcsak, mert élelemmel látott el bármikor bőségesen, de felmentett a vadászat fáradságaitól is. Ha már felneveltem kecskéimet, nehéz lett volna elszakadnom tőlük.

Hosszú gondolkodás után két lehetőségét láttam annak, hogy kecskéim megőrizzem. Vagy föld alatti barlangot ások, melybe éjszakára mindig beterelem őket, vagy pedig egymástól távol két vagy három kis földdarabot kerítek be, ahol legalább fél tucat kecskét tartok. Tehát bármi szerencsétlenség éri a nyájat, mégis könnyűszerrel újra felnevelhetem. Noha ez újabb jókora munkát jelentett, mégis a legésszerűbb tervnek látszott. Elindultam tehát, hogy megkeressem a sziget legelhagyottabb részét. Valóban, találtam is egy zugot, mely olyan magányos volt, amilyet csak kívántam. Kicsiny erdőbe ékelt tisztás volt, sűrűn nőtt fák között. Eszembe jutott, hogy egyszer magam is csaknem ittrekedtem, amikor a sziget másik részéről hazatértem. Szinte a természet erősítette meg: tehát nem is lesz annyi munkám vele, mint a többi karámmal.

Azonnal dolgozni kezdtem ezen a földdarabon. Alig telt bele egy hónap, a kerítés már annyira haladt, hogy nyájam, mely immár nem volt olyan vad, mint annak idején, biztonságban volt benne. Aztán késedelem nélkül tíz nősténykecskét és két bakot tereltem ide. Mikor már bent voltak, tovább javítgattam a kerítést, hogy olyan tökéletes legyen, mint a többi. Most már sokkal kényelmesebben dolgoztam, és jóval több időt töltöttem el a javítási munkával.

Minderre az az aggodalom ösztökélt, melyet az emberi lábnyomok keltettek bennem. Mert emberi lényt még mindeddig nem láttam a szigeten, noha két éve éltem szüntelen nyugtalanság közepette. Elhihető, hogy az életem sokkal kevésbé volt kellemes, mint azelőtt; állandó félelmek gyötörtek. Ugyancsak meg kell jegyeznem, hogy új helyzetem folytán gondolataim is megváltoztak. Nem voltam már olyan nyugodt, mint azelőtt, mert lelkemet megfeküdte a borzalom, hogy kannibálok kezébe eshetek.

Miután vagyonom élő részét ilyenformán biztosítottam, újra bejártam a szigetet, hogy hasonló telepek létesítésére újabb rejtekhelyeket keressek. Közben nyugaton olyan messzire jutottam, mint még soha. És miközben a tengert figyeltem, úgy rémlett, hogy nagy messziségben csónakot látok. Volt egy távcsövem is a hajósok holmijából, melyet a roncsról megmentettem. De most nem volt nálam. Amit láttam, olyan messzire esett, hogy semmit sem tudtam kezdeni vele. Akárhogy is meresztettem a szememet, semmi bizonyosat nem sikerült megállapítanom. Nem tudom, csónak volt-e, vagy sem. De később, mikor elhagytam a dombot, már nem láttam, és nem is törődtem vele. Azonban elhatároztam, hogy látcső nélkül többé nem indulok útnak.

Mikor a dombról lejöttem, és a sziget túlsó vége felé továbbhaladtam, ahol azelőtt még sohase voltam, hamarosan alkalmam volt meggyőződni arról, hogy az emberi nyom ezen a szigeten nem is olyan ritkaság. Ekkor tudtam meg, milyen kiváltságos szerencsém volt, hogy a sziget másik oldalán a vadak előtt mindeddig rejtve maradtam. Oda ugyanis sohase mentek a vadak. Ellenkező esetben könnyen rájöhettem volna, hogy elég gyakran rándulnak ide kenuikkal a szárazföldre. Főként olyankor keresnek szigetemen kikötőt, ha véletlenül nagyon kimerészkedtek a tengerre. Közben elég gyakran találkoztak a tengeren ellenségeikkel. Ha pedig összecsaptak, a győztesek rendszerint erre a partra hozták a foglyokat. Itt, miután kannibálok voltak, szörnyű szokásaikhoz híven leöldösték és elfogyasztották őket. De erről majd később.

Mikor a dombról a partra mentem, mint említettem, tökéletesen meg voltam zavarodva. A sziget délnyugati pontján állottam. Szavakat nem találok annak a rémületnek kifejezésére, mely elfogott, mikor a földön szerteszét koponyákat, kéz-, láb- és egyéb emberi csontokat pillantottam meg. Különösen szembetűnő volt az a hely, ahol nyilván tüzet szoktak gyújtani. Itt szoktak bizonyára ülni egy földbe ásott tűzhely-lyuk körül, hogy embertelen lakomákat rendezzenek társaik húsából.

A látvány annyira elképesztett, hogy először hosszú ideig nem is gondoltam a fenyegető veszélyre. A félelmemet háttérbe szorította a barbár, pokoli durvaság elképzelése, és az a gondolat, hogy mennyire el tud fajulni az emberi nem. Igaz ugyan, hogy már eleget hallottam erről, de azelőtt még soha nem láttam. Egyszóval el kellett fordulnom a borzalmas látványtól. Gyomrom felkavarodott, és közel voltam az ájuláshoz. Később némileg könnyebben éreztem magam, de képtelen voltam ottmaradni. Tehát olyan sebesen megmásztam a dombot, ahogy csak tudtam, és elindultam saját lakhelyem felé.

Útközben megálltam, és tűnődtem a dolgokon. Hálát adtam a sorsnak, hogy nem ilyen lények közé születtem. És bár jelen helyzetemet nyomorúságosnak ítéltem, úgy találtam, több okom van a hálálkodásra, mint a panaszra.

Ilyen hangulatban értem el váramat. Valahogy sokkal könnyebben éreztem magam, és nagyobb biztonságban, mint azelőtt. Tudniillik rájöttem, hogy ezek a nyomorultak soha nem hatolnak a sziget belsejébe. Valószínűleg semmire nem vágyakoznak, amit ez a szerintük lakatlannak vélt hely rejthet. Talán járhattak már a sziget erdős részén is, de nem találtak ott semmi számukra értékesíthetőt. Én magam csaknem tizennyolc esztendeje éltem a szigetnek azon a részén, de mindeddig még nyomukra sem bukkantam. És lehet, hogy a következő tizennyolc év is zavartalan békében telt volna el, ha nem mozdulok ki helyemről. Ezután is csak egyetlen választásom lehet: rejtve kell maradnom, ott ahol vagyok, míg alkalmam kínálkozik más, jobb természetű emberekkel találkozni, mint a kannibálok.

Mégis nagyon borzadtam ezektől a nyomorult vadaktól és embertelen szokásuktól, hogy felfalják egymást. A dolog annyira lehangolt, hogy két évig jóformán el sem mozdultam lakásom környékéről. Három birtokomat gondoztam - mégpedig váramat, nyárilakomat és a bekerített karámokat. Az utóbbiakat is csak azért látogattam, mert oda zártam kecskéimet. Még a csónakot sem volt kedvem elhozni, inkább arra gondoltam, hogy újat készítek. Most már el sem tudtam képzelni, hogy anélkül is megkerülhetném a szigetet, hogy a tengeren a kannibálokkal találkozzam. Ebben az esetben viszont feltétlenül kezükbe kerülnék, és akkor nagyon is jól tudom, milyen sors várna rám.

A félelmet és az aggodalmat azonban lassanként felfalta az idő, és az a biztonságos érzés, hogy úgysem fedezhetnek fel. Életem hovatovább ugyanolyan egyenletessé vált, mint azelőtt volt. A különbség csupán abban nyilvánult, hogy jobban óvakodtam és éberebben vigyáztam, mint azelőtt, nehogy észrevegyenek. Különösen puskámat óvakodtam elsütni, nehogy véletlenül bármelyikük meghallja, ha netán a szigeten tartózkodnak. Most derült ki, milyen hasznos előrelátás volt a kecskék szelídítése. Nem kellett már az erdőben bolyonganom és lövöldöznöm. Ezentúl ha elejtettem is egyet-egyet, azt csapdával és hurokkal tettem, amit már azelőtt is próbáltam. Két év is eltelt anélkül, hogy puskámat elsütöttem volna, bár soha nem indultam el nélküle. Sőt, mi több, a három, hajóról megmentett pisztolyból is legalább kettőt mindig kecskebőr övembe tűzve viseltem. Kifényesítettem továbbá az egyik, a hajóról hozott nagy kardot, amelyet külön övre kötöttem. Ha valaki így találkozott volna velem, azt hiszem, félelmetes fickónak tartott volna. Mindehhez még azt kell hozzátennem, hogy a kard hüvely nélkül lógott oldalamon.

A dolgok ilyen folyása mellett - az említett óvatossági rendszabályokat betartva - visszatért előbbi nyugalmam és higgadtságom. Beláttam, hogy helyzetem másokéval összehasonlítva, távolról sem mondható nyomorúságosnak. Az ügyek higgadt szemlélete meggyőzött arról, hogy az emberek sokkal kevesebbet panaszkodnának bajaik miatt, ha a náluk rosszabb sorban levőkhöz mérnék magukat. Ehelyett azonban mindig a náluk jobb sorban levőkkel vetik egybe helyzetüket, hogy morgásaikat és panaszaikat igazolják.

Akkoriban jóformán alig nélkülöztem valamit. De mintha a vadaktól való félelem letompította volna találékonyságomat. Elejtettem például egy jó tervet, melyen azelőtt már gondolkoztam. Ugyanis szerettem volna az árpából malátát készíteni, abból pedig sört főzni magamnak. Maga a gondolat elég hebehurgya volt, és hamar beláttam, hogy nem olyan egyszerű. Igen sok mindenre lenne szükségem, hogy sört főzhessek. Először is a hordók hiányoztak, melyeknek készítéséig soha nem tudtam eljutni. Pedig heteket, sőt hónapokat is eltöltöttem a kísérletezéssel. Aztán nem volt komlóm, ami a sört tartóssá teszi, élesztőm, ami megerjeszti, és rézüstöm, hogy megfőzhetném benne. És mégis, mindennek ellenére, ha a vadak nem jönnek, tovább kísérleteztem volna, és talán sikerrel. Ugyanis, ha egyszer valamit fejembe vettem, arról nehezen tudtam lemondani.

Most azonban egészen más dolgokon törtem a fejem. Azon tűnődtem éjjel-nappal, hogy lephetném meg ezeket a szörnyeket mulatozás közben. Szerettem volna néhányukat elpusztítani, hogy megmentsem karmaik közül az idehurcolt áldozatot. De terveimet egymás után elvetettem. Egyiket sem lehetett használni. Ahhoz, hogy leszámolhassak velük, magamnak is ott kellene lennem. És mit tehet egyetlen ember hússzal, esetleg harminccal szemben, akiknek szintén van fegyverük - dárda vagy nyíl -, mellyel éppen olyan jól tudnak célozni, mint én a puskámmal?

Néha arra is gondoltam, hogy aláaknázom a helyet, ahol tüzet szoktak rakni. Elrejtek öt-hat font puskaport, mely tűzgyújtáskor a közelben állókat levegőbe röpíti. De nem szívesen pazaroltam volna rájuk ennyi lőport, hiszen magam is elég szűkében voltam már, és abban sem voltam biztos, el tudom-e érni a kellő hatást.

Aztán felmerült bennem a gondolat, hogy egy alkalmas bokorban elbújok három puskával - mindegyikben dupla töltéssel -, és beléjük lövök. Minden lövéssel megölhetek talán kettőt-hármat. Három pisztolyom és kardom pedig akkor is végez a többivel, ha akár húszan vannak. A terv teljesen rabul ejtett; még álmodtam is róla. Képzeletem annyira sarkallt, hogy most már gyakran kerestem fel ezt a helyet. De noha lelkem tele volt a bosszúállás véres gondolatával, a hely borzalmassága, a látvány szomorúsága mérsékelte indulataimat.

Némi keresés után a domb oldala alkalmasnak látszott, hogy biztonságosan megfigyelhessem közeledő csónakjaikat. Ugyancsak volt egy odvas fa a közelben, melyben észrevétlenül elbújhatok, még mielőtt partra szállnának. Innen majd jól megfigyelhetem véres munkájukat, és biztosan célozhatok, ha már elég közel vannak. Elhatároztam, itt valósítom meg tervemet. Készenlétbe helyeztem két muskétámat és rendes sörétes puskámat. A két muskétát egy nagyobb és három-négy kisebb golyóval töltöttem meg, a sörétes puskát pedig darabos söréttel. Pisztolyaim mindegyikébe négy-négy golyót tettem. Annyi tartalék töltényt vittem magammal, hogy háromszor vagy négyszer is újra tölthettem.

Megvolt már a tervem, és képzeletben nemegyszer végre is hajtottam. Közben minden reggel felmentem a domb tetejére, mely váramtól, ahogy nevezni szoktam, körülbelül három mérföldnyire lehetett. Figyeltem a tengert, hogy vajon közeledik-e csónak. De két vagy három hónap után belefáradtam az őrtállásba. Különben is mindig eredmény nélkül tértem vissza. Nemcsak a parton nem mutatkozott nyom, de még a messzi tengeren sem vettem észre soha semmit, bárhogy figyeltem távcsövemmel.

Miközben a dombra feljártam, élénken dolgozott bennem a bosszúvágy, hogy húsz vagy harminc vadat eltegyek láb alól. Ennyire felháborítottak a vadak természetellenes szokásai. Végül azonban, mint említettem, belefáradtam haszontalan kirándulásaimba. Egyben a véleményem is kezdett megváltozni a dologról. Higgadtabban gondolkozva már nem éreztem magam hivatottnak arra, hogy szegény tudatlanok bírája és hóhérja legyek. Körülbelül így okoskodtam: "Ezek az emberek nem éreznek lelkiismeretfurdalást tettükért, mert nincsenek tisztában vele. Egy hadifogoly megölését nem tekintik nagyobb bűnnek, mint mi egy ökörét. Az emberhús evése nem nagyobb bűn náluk, mint nálunk az ürücomb fogyasztása."

Rájöttem, hogy rossz úton járok. A kannibálok nem gyilkosabbak, mint azok a honfitársaim, akik nem egyszer egész tömegeket hánynak kardélre, és nem adnak nekik kegyelmet, bár eldobják fegyvereiket és megadják magukat. Ezek az emberek nem bántottak engem. Más lenne a helyzet, ha ők támadnának meg. De mindeddig még csak tudomásuk sincsen rólam. Ha követném elhatározásomat, igazolnám a spanyolok Amerikában elkövetett barbárságait, mikor milliószámra pusztították a bennszülötteket. Igaz, hogy bálványimádók voltak, és véres szertartásokat követtek, de kiirtásukról ma a legnagyobb undorral beszélnek maguk a spanyolok is.

Új meggondolásaim lehűtöttek, és kezdtem elállni tervemtől. Rájöttem, hogy helytelen eljárást akarok követni velük szemben. Egyhez van csak közöm, ahhoz, hogy támadásukat megakadályozzam. De ha én támadok, az inkább jelenti tönkremenetelemet és pusztulásomat, mint szabadulásomat. Ha közéjük lőnék, és akár egy is élve menekülne közülük, a bosszúállók ezreit hozná nyakamra. Erre pedig semmi szükségem. Körülbelül így telt el egy év. Most már nem volt kedvem megtámadni ezeket a nyomorultakat. Sőt a dombra sem mentem fel, hogy megtudjam, jönnek-e a tengeren, vagy voltak-e a parton. Kerültem a kísértés minden alkalmát, amely terveimet éleszthette volna.

Egyet mégis megcsináltam: elhoztam csónakomat a sziget keleti oldalára, és behajóztam vele egy kis öbölbe. Ez magas szikla alatt volt, és tudtam, hogy az áramlat miatt a vadak amúgy sem merik megközelíteni. A csónakkal együtt mindent elszállítottam, ami hozzátartozott: vagyis az árbocot és a vitorlát meg a horgonyfélét. Azt akartam, hogy a legcsekélyebb nyom se utaljon csónakomra vagy szigetbeli lakásomra.

Megint igen visszavonult életet folytattam, és ritkán mozdultam ki barlangomból. Csak állandó elfoglaltságaim tudtak kicsalni, például a kecskék megfejése vagy erdei nyájam gondozása a sziget túlsó oldalán.

Most már bizonyosan tudtam, hogy a vademberek soha nem keresik fel kutató szándékkal a szigetet. Nem kétséges, hogy azóta is járhattak itt. Borzalommal gondoltam arra, milyen szörnyű lett volna régebben találkozni velük, mikor szinte puszta kézzel, fegyvertelenül jártam, és puskám is csak sörétre volt töltve. Az lett volna meglepetés, ha a nyom helyett tizenöt vagy húsz vadat találok, akik üldözőbe vesznek! És mivel nálam jobban futnak, nem kétséges, hogy elfognak.

Gondolataim annyira összeszorították szívemet, hogy nemegyszer igen elcsüggedtem. Pedig helyzetem most jobb volt. Valamikor még nem tudtam volna nekik ellenállni, hacsak nincs hirtelen elég lélekjelenlétem. Most legalább a tömérdek töprengés és megfontolás után tudtam, mi a teendőm.

Azt hiszem, semmi különös nincs abban, hogy az állandó veszély és félelem eltompította ötletességemet. Sokkal többet foglalkoztatott biztonságom, mint jólétem kérdése. Már egy szeget sem szerettem beverni, mert attól tartottam, hogy meghallják a zaját. Még kevésbé mertem a puskámat elsütni. Különösen óvakodtam tüzet rakni, melynek áruló füstje nappal messzire ellátszik. Ezért téglaégetőmet áthelyeztem nyárilakomba, ahol nagy örömömre föld alatti barlangot fedeztem fel. Vadember talán be se merészkedett volna ide, én azonban örömmel elfoglaltam. Mert semmire nem volt akkor nagyobb szükségem, mint biztos búvóhelyre.

A barlang szája egy nagy szikla alján nyílt, ahol egyszer véletlenül faágakat vágtam, hogy faszenet csináljak. Faszénre azért volt szükségem, mert nem akartam füstölni lakásom körül, viszont mégsem élhettem kenyérsütés és főzés nélkül. Addig égettem tehát a tőzegréteg alatt a fát, míg faszén lett belőle. Majd a tüzet eloltva, hazavittem, és most már füst nélkül tudtam hőt gerjeszteni.

De a dologra térve: éppen fát vágtam, mikor észrevettem, hogy az egyik sűrű és alacsony cserje mögött egy üreg szája sötétlik. Kíváncsi voltam, milyen lehet belülről. Mikor bebújtam, láttam, hogy elég nagy, sőt, fel is állhattam benne. De be kell vallanom, hogy sokkal inkább igyekeztem kifelé, mint befelé.

Ugyanis a sötétben hirtelen két villogó szemet pillantottam meg! Nem tudtam kivenni, hogy micsoda. Először nagyon megijedtem. Később, összeszedve magam, kezembe vettem egy tűzcsóvát, és bevilágítottam. De alig tettem három lépést, rémületem visszatért. Hangos nyögést hallottam, aztán panaszos hangokat, aztán újabb sóhajtást. Visszahőköltem, és elöntött a hideg veríték. S ha kalap van rajtam, lehet, hogy hajam talán az égnek emeli.

De aztán a csóva fénye mellett tovább haladtam. És ekkor a földön egy nagy, ijesztő bakkecskét pillantottam meg. Úgy látszik, azért vonult ide vissza, mert már a végét járta. Próbáltam megmozdítani, hogy lássam, ki tudom-e cipelni a barlangból. Az állat igyekezett feltápászkodni, de nem volt jártányi ereje sem. Nem bántam, maradjon itt, ha engem ennyire megijesztett, ugyanígy megrémít majd egy netalán ide tévedő vadembert.

Meglepetésem lassanként elpárolgott. Körülnéztem, és láttam, hogy a barlang elég kicsi. Tizenkét láb volt keresztben, alakját azonban se kereknek, se szögletesnek nem lehetett mondani. Nyilván nem emberi kéz munkája, hanem a természeté. Azt is felfedeztem, hogy a barlangfenéknél hátul tovább folytatódik, de az újabb helyiségbe csak olyan keskeny nyílás vezet, hogy hason csúszva kell haladnom. Mivel nem volt nálam gyertya, egyelőre nem kutattam tovább. De elhatároztam, hogy másnap gyertyával és tűzszerszámmal jövök, mely utóbbit egy muskéta závárjából és gyutacsából szerkesztettem.

Másnap tehát újra eljöttem ide, saját gyártmányú gyertyámmal felszerelve. Mostanában ugyanis kecskefaggyúból állítottam elő gyertyafaggyút. Kanócnak pedig kötélmaradékot vagy szárított csalánrostot használtam. A hátsó nyílást elérve, négykézláb kellett csúsznom körülbelül tíz lépést. Ez elég merész vállalkozás volt, mert nem tudtam, hova jutok. A szoroson átjutva, éreztem, hogy a mennyezet emelkedik. A magasságát itt legalább húsz lábnyira becsültem.

Állítani merem, hogy ilyen tüneményes látvány még nem tárult elém a szigeten. A barlang oldalai ezerszeresen verték vissza két gyertyám fényét. Hogy mi van a sziklában, gyémánt vagy egyéb drágakő, esetleg arany - nem tudom. Gyönyörű mélyedésbe jutottam. Fala száraz és sima volt, alját finom szemcsés kavics borította, sehol semmi nyoma undorító csúszómászóknak vagy nedvességnek. Egyedüli nehézségét a bejárat jelentette, de a veszély jelenlétére való tekintettel most annak is örültem. Elhatároztam, hogy haladéktalanul idehozom azokat a dolgokat, melyekre leginkább szükségem van. Elsősorban lőporomra gondoltam, aztán fegyvertáram egy részére, vagyis a két sörétes puskára és három muskétámra. Váramban tehát öt muskéta maradt, melyek mint ágyúk álltak készenlétben a legkülső védővonalon. De ha kirándultam, bármelyiket elszállíthattam.

Lőszerrakodás közben véletlenül kinyitottam azt a lőporos hordót, amelyik megnedvesedett a tengerben. Ekkor láttam, hogy a víz csak két vagy három hüvelykig nedvesítette át a port. A megkeményedett kéreg viszont megóvta a hordó tartalmának jó részét. Ilyenformán majdnem hatvan font jó minőségű puskaporhoz jutottam. A felfedezés kellemesen hatott rám. Készletemet a barlangba hurcoltam. Váramban nem tartottam soha többet két-három fontnál. Ugyanezt tettem a golyóöntésre szolgáló ólommal is.

Képzeletemben úgy álltam most magam előtt, mint a régi óriások. Ezek a monda szerint szintén sziklabarlangokban és odúkban éltek, ahol senki sem közelíthette meg őket. Én szintén elhitettem magammal, hogy ötszáz vadember se találhat rám, akárhogy is üldöznek.

Felfedezésem követő reggel a vén kecskét holtan találtam a bejáratnál. Okosabbnak tartottam, ha itt földelem el egy nagy gödörbe, és jól betakarom.

Huszonharmadik éve laktam már a szigeten. A helyet úgy megszoktam és az életmód annyira természetemmé vált, hogy akár életem végéig is itt maradtam volna, ha a vadak nem zavarnak. Nem bántam, hogy nekem is úgy kell majd lefeküdnöm és kimúlnom, mint az öreg kecskének a barlangban. Néhány apró szórakozást és mulatságot is találtam, amitől az időm vidámabban telt, mint azelőtt.

Mint említettem, Pollt, a papagájt megtanítottam beszélni. Annyira tisztán és tagoltan ejtette ki a szavakat, hogy igen nagy örömöm telt benne. Nem kevesebb, mint huszonhat évet töltött velem a szigeten. Hogy azután mennyi ideig élt, nem tudom. Brazíliában úgy beszélik, hogy némelyik papagáj megér száz esztendőt is. Kutyám tizenhat évig volt szerető és derűs társam, aztán végkimerülésben kimúlt. Macskáim, mint már megjegyeztem, úgy szaporodtak, hogy irtani kellett fajzatukat, nehogy mindenemből kifosszanak. Mikor a két öreg macska, melyeket magammal hoztam, szintén elpusztult, ivadékaiból legfeljebb két-három kedvencet tartottam meg. Ezeket megszelídítettem, kölykeiket viszont elpusztítottam.

Továbbá mindig tartottam magam körül két vagy három gödölyét. Ezek annyira megszerettek, hogy végül a tenyeremből ettek. Felneveltem még két papagájt, melyek szintén elég jól beszéltek, de az elsőt egyik sem érte el. Igaz, nem is vesződtem velük annyit. Volt még néhány szelíd tengeri madaram, melyeket a parton fogtam, és a szárnyukat levágtam. Nevüket még ma sem tudom.

Azok az apró gallyak, amelyeket a külső fal mellé ültettem, idővel sűrű lugassá nőttek. Madarak népesítették be, melyek az alacsony fákon költöttek. Kezdtem tehát nagyon elégedett lenni életem folyásával, és már úgy képzeltem, hogy biztonságban vagyok a vadaktól.

De másként alakultak a dolgok. Olvasóim azonban levonhatják történetemből a tanulságot. Mert igen gyakran látjuk életünk folyamán, hogy a gonosz, amelytől legjobban igyekszünk menekülni, gyakran nem egyéb, mint szabadulásunk eszköze. Saját életemből is számos példát hozhatnék fel. Legalkalmasabb erre szigetemen töltött utolsó magános évem felidézése.

Huszonharmadik évem decemberében jártam. A déli napforduló ideje volt (mert télinek nemigen nevezhetem), számomra pedig az aratás évadja. Elég sokat voltam hazulról távol ebben az időben. Egyszer, kora reggel, még a napfény teljes beállta előtt, nagy meglepetéssel láttam, hogy a parttól valami tűz világít felém. Lehetett mintegy két mérföldnyire. És ráadásul nem is a szigetnek azon a részén, ahol a vadak nyomaira bukkantam, hanem a másik felén, az én oldalamon. Ez igen megdöbbentett.

Először földbe gyökerezett a lábam, és ki sem mertem moccanni lugasomból, nehogy meglepjenek. Hirtelen elfogott az aggodalom, mert arra gondoltam, hogy a vadak a szigeten kóborolnak, és megtalálhatják álló, illetőleg már learatott gabonámat, vagy kezem egyéb munkáját. Ebből pedig rögtön rájönnek, hogy ember van a szigeten, és bizonyára nem nyugszanak, amíg meg nem találnak. A veszélytől tartva visszavonultam váramba, magam után vontam a létrát, és igyekeztem mindent olyan természetes vadságban elrendezni, ahogy csak lehetett.

Aztán belül készülődni kezdtem a védelemre. Megtöltöttem ágyúimat, ahogy muskétáimat neveztem, majd pisztolyaimat. Elhatároztam, hogy utolsó leheletemig védekezem.

Körülbelül két óráig várakoztam türelmetlenül. Semmi hír nem jutott hozzám a külvilágról, mert nem voltak kémeim. Hovatovább azonban nem bírtam tovább a bizonytalanságot. Tehát a domb oldalának támasztottam létrámat, és fölmásztam a tetejére. Ott elővettem látcsövemet, melyet szándékosan hoztam magammal. Hasra feküdtem, és a tűz irányába kémleltem. Rögtön láttam, hogy legalább tíz meztelen vadember üli körül a kis tüzet, melyet nem azért gyújtottak, hogy melegedjenek, erre nem volt szükségük, mert az idő amúgy is tikkasztó volt, hanem nyilván, hogy barbár szokásuknak hódoljanak. Azt azonban nem tudtam, vajon elevenen vagy holtan hozzák-e magukkal áldozatukat.

Két kenuban érkeztek, ezeket tüstént kivonták a partra. Úgy látszik, a dagályt várták, amellyel ismét elmehetnek. (Most éppen apály volt.) Nem könnyű elképzelni, mennyire feldúlt ez a látvány. Főként azért, mert ilyen közel voltak az én oldalamon. Mikor azonban eszembe jutott, hogy ugyanúgy elmennek majd a dagállyal, mint ahogy az apály árama idehozta őket, nyugalmam lassanként visszatért. Biztosra vettem, hogy dagály idején már olyan nyugodtan járhatok a parton, mintha itt sem lettek volna. Megfigyeléseim után már fel is szedelőzködtem, hogy tovább folytassam az aratást.

Úgy történt, ahogy vártam. Mihelyt az ár nyugat felé dagadni kezdett, láttam, hogy valamennyien csónakba szállnak, és eleveznek. Meg kell említenem, hogy mielőtt elindultak, jó egy órát táncoltak. Távcsövemen keresztül mozdulataikat is jól ki tudtam venni.

Mikor elhajóztak, vállamra kapva két puskámat, övembe tűzve két pisztolyomat, és felkötve széles, hüvely nélküli szablyámat, a lehető leggyorsabban elindultam a domb felé, ahol első ízben fedeztem fel nyomaikat. Mire odaértem, ami legalább két óráig tartott (fegyvereim súlya miatt csak elég lassan tudtam haladni), észrevettem, hogy a vadaknak még három csónakja járt ezen a helyen. Fel is fedeztem mindnyájukat a tengeren, amint a szárazföld felé igyekeznek.

A látvány félelmes volt számomra. Különösen, mikor bejárva a partot, vérengzésük borzalmas nyomaira bukkantam. Vért, csontokat és emberi testrészeket fedeztem fel szanaszét. Ezt lakmározták olyan vidáman a nyomorultak. A látványtól annyira felháborodtam, hogy megint fontolgatni kezdtem, nem kellene-e mégis elpusztítanom a legközelebb idevetődőket. Az nyilvánvaló, hogy elég ritkán jönnek a szigetre. Most is legalább tizenöt hónapja nem voltak a parton. Helyesebben mondva, azóta nem bukkantam nyomukra. De feltételezhető, hogy az esős évszakban aligha merészkednek ki a tengerre. Ennek ellenére szüntelenül nyomott a gondolat, hogy egyszer csak hirtelen meglepnek.

Újra gyilkos hangulat szállott meg. Jobbra is fordíthattam volna időmet, mégis folyton azt tervezgettem, hogyan fogom majd elpusztítani őket, ha legközelebb idejönnek. Különösen akkor kecsegtet siker, ha két csoportra oszlanak, mint ahogy most is tették. Arra azonban nem gondoltam, hogy az egyik csoport megölése után a következő héten vagy hónapban újabb csoportot kellene lemészárolnom. Ezt folytathatnám a végtelenségig, és én is éppen olyan gyilkos lennék, mint az emberevők, sőt talán még rosszabb. Napjaimat nagy nyugtalanságban töltöttem. Valahányszor házamból kimerészkedtem, először a legnagyobb óvatossággal körülszemlélődtem. Csak most láttam, milyen szerencsés vagyok kecskenyájammal. Puskát semmi áron sem mertem volna elsütni, nehogy felriasszam a vadakat. Mert ha most el is szaladnának, esetleg két-háromszáz csónakkal térnének vissza. És akkor nem tudom, mi lenne.

Mégis eltelt egy és egynegyed év, míg újra találkoztam a vadakkal. Lehet, hogy közben is megfordultak a szigeten, én azonban nem tudtam a dologról. De huszonnegyedik évem május hónapjában, ahogy időszámításomból kiderült, különös módon találkoztam velük. De erről majd később.

Nyugtalanságom az elmúlt tizenöt vagy tizenhat hónap alatt igen magasra szökött. Éberen aludtam, szörnyű álomlátásaim voltak, és éjszaka gyakran felriadtam. Nappal állandó kétség gyötört, éjszaka pedig viaskodtam velük.

Tehát május közepén történt, úgy gondolom tizenhatodikán, ahogy silány rovásnaptáram alapján kiszámítottam. Egész nap erős vihar dühöngött, az ég villámlott és dörgött, az éj pedig sötét volt. Éppen virrasztottam, amikor nagy meglepetésemre puskadörrenést hallottam. Úgy rémlett, a tengeren sütötték el. Ez a meglepetés minden eddigitől különbözött, és egészen más gondolataim támadtak utána.

A lehető leggyorsabban felpattantam. Létrámat tüstént a szikla középső részéhez támasztottam. Abban a pillanatban, mikor a domb csúcsát elértem, puskatüzet pillantottam meg, és legalább fél percet kellett várnom utána a dörrenésre. A fényről és a hangról megállapítottam, hogy a tengernek arról a részéről jön, ahol valamikor az áramlat elsodorta a csónakomat. Nem fért hozzá kétség, hogy valami bajba jutott hajóról lehet szó, melynek legénysége kétségbeesésében segítséget kér. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy átvillanjon agyamon a gondolat: lehetséges, hogy én nem tudok rajtuk segíteni, ők azonban segíthetnek rajtam.

Összeszedtem minden kezem ügyébe eső száraz fát, jókora máglyát raktam, és tüzet gyújtottam a dombon. A száraz rőzse szabadon lobogott. Igaz, hogy a szél erősen fújt, a láng mégis jól látszott. Bizonyos voltam afelől, hogy látnia kell annak, aki a közelben hajón van. És nyilván észre is vették. Mert mihelyt tüzem fellobbant, újabb lövést hallottam, majd megint újabb lövéseket, mindet ugyanabból a sarokból.

Egész éjjel tápláltam a tüzet, virradatig, és mikor már fényes nappal volt, és az ég kitisztult, megpillantottam valamit a tengeren, a szigettől keletre. Hogy vitorla volt-e vagy hajótest, távcsövemmel sem voltam képes kivenni. A túlságos nagy távolság mellett a levegőben is úszott egy kevés köd.

Napközben többször is szemügyre vettem. Csakhamar megállapítottam, hogy nem mozog. Ebből arra következtettem, hogy a hajó lehorgonyzott. Elképzelhető, hogy szomjaztam a bizonyosságra! Kézbe kaptam tehát puskámat, és a sziget déli része felé iramodtam, a sziklák irányában, ahol egykor elragadott az ár. Mikor odaértem, az immár teljesen kitisztult levegőben világosan láttam, hogy hajó roncsa van ott. Ugyanahhoz a sziklához vágta a vihar, amelyet én a csónakommal megkerültem. Ez az a szikla, amely megállítja az áramot, és ellenáramlás-félét hoz létre.

Eszembe jutott, hogy reménytelen helyzetemből annak idején az ellenáramlás mentett meg. De ami az egyik embert megmenti, a másikat elpusztítja. Úgy látszik, azok a hajósok, bárkik is lehettek, nem tudtak a víz alatt levő szikláról, és éjjel, az északkeleti szélben egyenesen ráfutottak. Ha látták volna a szigetet, mint ahogy feltételezhető, hogy nem látták, akkor bizonyára minden erejüket megfeszítve igyekeztek volna csónakukban a partra jutni. De segítségkérő puskalövéseik és az én tüzem, melyet valószínűleg láthattak, sokféle feltevést sugalltak.

Először azt képzeltem, hogy megpillantva a tüzet, csónakba szálltak, és megpróbáltak partra jutni. De mivel a hullámok nagyon magasak voltak, bizonyára felborultak. Arra is gondoltam, hogy csónakjuk talán már előbb elveszett. Ilyesmi is meg szokott történni; különösen, ha a hullámok elborítják a hajót. Emiatt a tengerészek kénytelenek a csónakot szétszedni, sőt nemegyszer tengerbe hajítani. Az is eszembe jutott, hogy kíséretükben más hajók is lehettek. A vészjelre azok felvették a roncs utasait, és elhajóztak. Sőt, előfordulhatott, hogy csónakjukkal belekerültek a tengeráramba, mely kisodorta őket a nyílt tengerre. Ott viszont pusztulás vár a hajósra. Lehet, hogy éhségükben máris arra gondolnak, hogy egymást felfalják.

Mindez csak találgatás volt. Helyzetemben nem tehettem egyebet, legfeljebb sajnáltam a nyomorultakat. Ki sem tudom fejezni szavakkal, milyen mély vágy fogott el hirtelen, hogy legalább egyiküket megpillantanám. És kitört belőlem a sóhaj:

- Ó, bárcsak egy vagy két, nem, nem, bár csak egy lélek menekült volna meg, hogy legyen társam, akivel beszélhetek, és aki szól hozzám!

Magányos életem folyamán soha ilyen komoly és erős vágy nem fogott el, hogy embertársaim közt lehessek. Földi lényt úgy még nem sajnáltam, mint őket.

Mikor e szavakat kimondtam, a vágyakozástól kezem ökölbe szorult, és ujjaim erősen tenyeremhez tapadtak. Ha véletlenül puha dolog lett volna markomban, bizonyára összeroppantom. Fogaim pedig úgy egymáshoz préselődtek, hogy egy darabig a számat sem tudtam kinyitni.

De ezen már nem lehetett segíteni. Az események úgy alakultak, hogy a szigeten tartózkodásom utolsó évéig nem tudtam, megmenekült-e valaki arról a hajóról, vagy sem. Mindössze annyit mondhatok el, hogy a szigetnek azon a fokán, ahol a hajóroncs feküdt, nemsokára egy fiú hulláját vetette partra a tenger. Nem volt rajta más ruha, csak tengerészköpeny, egy vászon térdnadrág és egy kék vászoning. Ebből még arra sem tudtam következtetni, milyen nemzethez tartozik. Zsebeiben csak két pénzdarab és egy pipa volt - az utóbbi tízszer többet ért számomra, mint az előbbi.

A csendes idő arra csábított, hogy csónakommal eljussak a roncsig. Biztosra vettem, hogy fedélzetén számos hasznos tárgyat lelhetek. De ez korántsem ösztökélt annyira, mint az a lehetőség, hogy a hajón élőlényre bukkanok. Nemcsak megmenthetem az életét, hanem élete megmentése révén magam is vigaszhoz jutok. A gondolat olyan mély gyökeret vert a szívemben, hogy nem volt miatta sem éjjelem, sem nappalom. Meg kell kísérelnem, hogy csónakommal eljussak a roncsig. A kísértés olyan erős volt, hogy képtelen voltam ellenállni. Úgy éreztem, soha nem lenne nyugtom, ha meg nem teszem.

Ennek hatása alatt váramba siettem, mindent előkészítettem az útra. Előkészítettem jó sok kenyeret, egy nagy korsó friss vizet, iránytűt a kormányzáshoz, egy palack rumot (mert ebből még mindig volt) és egy kosár szőlőt. Felpakolva minden szükségessel, csónakomhoz mentem, kimertem belőle a vizet, a tengerre taszítottam, megraktam a teherrel, aztán hazamentem újabb dolgokért. A második szállítmányban volt egy nagy zacskó rizs, továbbá az árnyékadó esernyő, egy újabb korsó víz, körülbelül két tucat árpakétszersült, egy tömlő kecsketej és sajt.

Ekkor ellöktem a kenum a parttól, és rábíztam magam az óceánra, akár sikerül, akár nem. Figyeltem a gyors áramlásokat, melyek a sziget partja mellett húznak el bizonyos távolságra. Emlékezetemben felébredt a hajdani rémület, és szívem hevesen kezdett dobogni. Előre láttam, ha bármelyik áramlat elkap, kikerülök a nyílt tengerre. Lehet, hogy olyan messzire visz, hogy a szigetet is elveszítem szem elől. Akkor pedig kis csónakomat a legkisebb szélvihar is felfordíthatja, és én menthetetlenül elvesztem.

Ezek a gondolatok úgy ránehezedtek agyamra, hogy kezdtem lemondani vállalkozásomról. Csónakomat egy kis öböl felé kormányoztam. Kiszálltam, és leültem egy földhányásra. Félelem és vágy közt hánykolódtak gondolataim. Míg így töprengtem, egyszer csak észrevettem, hogy az árapály megfordult, és megindult az áramlás, ez utamat néhány órára lehetetlenné tette. Közben eszembe jutott, hogy legokosabb dolog, ha felmegyek a legmagasabb helyre. Ott megfigyelhetem, milyen irányba sodornak az áramlások, és megítélhetem: ha az egyik kifelé ragad, vajon visszahoz-e a másik. Fel is mentem a kis domb tetejére. Onnan jól láttam, hogy az apály áramlata a sziget déli pontjának közeléből indul ki. Ebből következik, hogy a dagály áramlata az északi partot mossa. Nincs tehát egyéb dolgom, mint visszatérésemkor a sziget déli része felé irányítani csónakomat. Akkor minden jól megy.

Megfigyelésem annyira felbátorított, hogy elhatároztam: elindulok az első apállyal. Éjszakára vackot készítettem magamnak a csónakban tengerészkabátom alatt, majd az álomtól felüdülve, reggel vízre taszítottam. Először észak felé tartottam. Ekkor hirtelen érezni kezdtem az áramlat jótékony hatását, mely kelet felé vitt nagy sebességgel. Igaz ugyan, hogy gyorsasága nem közelítette meg a déli áramlat sebességét. Tehát végig képes voltam arra, hogy csónakomat kormányozzam. Derekasan dolgoztam evezőmmel, és egyenesen a roncs felé igyekeztem. Körülbelül két óra alatt el is értem.

Szomorú látvány tárult elém. A spanyol módra épített hajó két szikla közé került. Tatja és mellvédje a sziklán zúzódott szét a hullámverésben. Főárboca és törzse darabokra tört. De orra és többi része feltűnően épen maradt.

Alighogy közelébe értem, fedélzetén egy kutya jelent meg. Mikor meglátott, ugatni és vonítani kezdett. Szóltam hozzá. Erre a tengerbe vetette magát, hogy hozzám ússzon. Bevettem a csónakba. Már majdnem éhen veszett. Egy karéj kenyeret dobtam eléje. Olyan mohón falta fel, mint egy két hete éhező farkas. Aztán vizet adtam neki. Ha engedem, pukkadásig teleitta volna magát.

Ezután a fedélzetre mentem. Az első elém táruló kép két egymásba kapaszkodó ember holtteste volt a hajó konyhafülkéjében. Arra következtettem ebből, hogy mikor a hajó zátonyra jutott, a hullámok egészen elborították, a benne levő emberek pedig nem bírták ki a szüntelen vízáradást. Éppúgy megfulladtak, mintha a tenger fenekén lettek volna. A kutyán kívül más élőlény nem volt a hajón. A rakományban sem találtam semmit, amit a víz tönkre ne tett volna. Igaz ugyan, hogy volt néhány hordó a hajó fenekén, de hogy bort vagy pálinkát tartalmaztak-e, nem tudom. Egyikkel sem tudtam zöldágra vergődni. Több ládát is észrevettem. Kettőt beemeltem a csónakba. Meg sem néztem, mi van bennük. Ha a hajó fara szorult volna a sziklák közé, a ládák tartalma után ítélve, sok mindent találhattam volna a fedélzeten. A hajó bizonyára Brazíliából Spanyolországba készült. Kétségtelen, nagy rakományt vihetett magával.

A ládák mellett egy körülbelül húszgallonos szeszes hordót is találtam. Nagy nehezen a csónakba vonszoltam. A kabinban volt több muskéta és egy nagy puskaporos szaru, körülbelül négy font lőporral. A fegyvereket ott hagytam, de ezt magammal vittem a csónakba. Kiválasztottam egy szeneslapátot és szénfogó vasat. Ezekre igen nagy szükségem volt már régen. Nagyon örültem ezenfelül két kis rézüstnek, egy fémedénynek és egy pecsenyesütőnek.

Megrakodva teherrel, a kutyával együtt elindultam. Az ár kezdett hazafelé sodorni. Egy órával alkonyat után el is értem a sziget partját. Nagyon ki voltam merülve. Éjjel a csónakban aludtam, reggel pedig elhatároztam, hogy új szerzeményemet nem váramba, hanem barlangomba szállítom.

Miután megreggeliztem, rakományomat a partra cipeltem, és mindent tüzetesen megvizsgáltam. A szeszes hordóban rumot találtam, mely különbözött a mi brazíliai készítményeinktől. Távolról sem volt olyan jó. Mikor azonban a ládákat vettem szemügyre, igen sok hasznos dologra bukkantam: az egyikben például nagyszerű szíverősítőkre, azonkívül két edényben kitűnő befőttre. Olyan ügyesen voltak bekötve, hogy a sós víz nem tett bennük kárt. Találtam még néhány jó inget. Ennek is igen örültem, úgyszintén másfél tucat fehér vászonzsebkendőnek. Meleg napokon az ember megtörülheti velük az arcát. A pénzrekeszben három nagy zacskóban összesen ezerszáz ezüst piaszter volt, azonkívül hat aranypénz és néhány kisebb aranyrúd. A másik ládában néhány olcsóbb ruhát találtam. Úgy látszik, az ágyúmesteré lehetett. Lőport mintegy két fontra valót leltem, három kisebb palackban.

Végeredményben kirándulásomnak nem sok haszna volt. A pénz például egyáltalán nem érdekelt. Annyit ért, mint a sár a talpam alatt, szívesen odaadtam volna három vagy négy pár cipőért és harisnyáért. Legjobban ez hiányzott az utóbbi időben. Két cipőhöz mindenesetre hozzájutottam: azokhoz, amelyek a halottak lábán voltak. Az egyik ládában további két cipőt találtam, aminek igen megörültem. De különböztek a mi otthoni cipőinktől, inkább amolyan bocskorfélék voltak. Ebben a ládában is találtam pénzt. De sokkal kevesebbet. Nyilván nem tiszté, hanem közlegényé volt.

Szerzeményem biztonságban volt a parton. Visszatértem tehát csónakomhoz, és evezőmmel előbbi kikötőjébe kormányoztam. Aztán elindultam első házam felé, ahol mindent rendben találtam.

Kipihentem magam, hogy folytassam régi életemet. Elvégeztem szokott munkáimat.

Életem a rendes kerékvágásban haladt. Éppen csak éberebb voltam a szokottnál; gyakran ki-kinéztem, de nem mentem el annyit hazulról. Ha elfogott a vágy, hogy szabadon mozogjak, a sziget keleti részén barangoltam, ahol majdnem bizonyosra vehettem, hogy a vadak nem lepnek meg. Itt nem kellett olyan óvatosan járkálnom, nem vittem magammal annyi lőport, mint a másik útra szoktam. Majdnem két évig éltem így.

De szerencsétlen fejem, mely csak arra való volt, hogy egész életem nyomorulttá tegye, megint tervektől zsongott. Folyton azzal foglalkoztam, hogy szabadulhatnék a szigetről. Újra el akartam látogatni a roncshoz, bár a józan ész azt súgta, nincs ott semmi, amiért az utat érdemes volna megkockáztatni. Néha erre, néha meg amarra akartam elkóborolni. Azt hiszem, ha a Szalehből hozott csónakom kéznél van, már régen kereket oldottam volna. Intő példaként ugyan előttem állt számos eddigi szerencsétlenségem, de rossz természetem olyan mélyen gyökerezett bennem, hogy nem tudtam kibékülni helyzetemmel. Folyton azt hánytam-vetettem magamban, miképpen menekülhetnék meg erről a helyről. Talán nem árt, ha elmondok egyet-mást szabadulási terveimből.

Mindenki azt gondolhatná felőlem, hogy ezek után visszavonultam váramba, biztonságba helyeztem a csónakot, és nagyjából úgy folytattam életemet, ahogy eddig. Vagyonom jelentékenyen megnövekedett, de azért gazdagabb mégsem lettem. Ugyanis kincsemet éppúgy semmire sem tudtam használni, mint Peru indiánjai a spanyolok bejövetele előtt.

Egyszer egy esős májusi éjszaka, hajótörésem után huszonnégy esztendővel, éppen ágyamban feküdtem. Ébren voltam, jó egészségnek örvendtem, sem betegség, sem rosszkedv nem kínzott, testem-lelkem nem volt más feltételek közt, mint egyébként. Mégsem szállt szememre álom, még egy pillanatra sem.

Lehetetlen lejegyezni a tömérdek gondolatot, mely akkor éjszaka emlékezetemben átrohant. Sűrítve végigéltem életemet, egészen addig, míg a szigetre kerültem, és itteni tartózkodásom éveit. Összehasonlítottam első magányos éveim boldogságát azzal a nyugtalansággal, mely a homokban látott lábnyom óta gyötört. Azzal tisztában voltam, hogy a vadak azelőtt is gyakran fölkeresték a szigetet. Sőt, talán több százan is partra szálltak. Viszont én mindaddig nem tudtam a dologról, tehát félelem sem volt bennem. Nyugodt voltam, bár a veszély ugyanúgy fenyegetett. Elgondoltam, milyen jó, ha az ember nem látja előre a dolgokat.

Aztán gondolataim a vadak természetével foglalkoztak. Miképpen lehetséges, hogy ilyen teremtmények is vannak a világon? Milyen messze van földjük, ahonnan elindultak? Miért távoznak időnként olyan messze otthonuktól? Miféle csónakjaik vannak? S miért ne fordíthatnék egyet a dolgon, és miért ne juthatnék el hozzájuk, mint ahogy ők eljutottak hozzám?

Természetesen legjobban az a gondolat kínzott, amikor elképzeltem közöttük sorsomat. Mi lenne belőlem, ha kezük közé kerülnék? Vagy hogy menekülnék el, ha megtámadnának? És már akkor milyen veszély fenyegetne, amikor megközelítem a partot? És ha nem esnék a kezükbe, hogy gondoskodnék magamról? Merre venném utamat?

Pillanatnyi helyzetemet a halálnál is nyomorúságosabbnak tartottam. Viszont, ha elérem a szárazföld partját, ott is menedékre lelhetek, és haladhatok a part közelében, mint Afrikában tettem. Esetleg lakott hely is eshet utamba, ahol segítséget találok. Legrosszabb esetben pedig meghalok, és vége nyomorúságomnak. Ilyen hatással volt rám a rossz hangulat, az aggodalom - és az a csalódás, mely a hajóroncs fedélzetén ért. Mert akkor képzeletemben már egész közel voltam ahhoz, hogy beszélhessek valakivel. Éppen ezért képtelen voltam másra gondolni, mint arra, ami vágyaimat foglalkoztatta. Át akartam jutni a szárazföldre.

Legalább már két órája feküdtem gondolataimba merülve. Vérem hevesen keringett ereimben, mintha lázam lett volna. De a természet végül egészséges alvásról gondoskodott. És akkor azt álmodtam, hogy reggel szokásomhoz híven kimegyek váramból, s a parton hirtelen két csónakot és tizenegy vadembert pillantok meg. Éppen kikötnek, és egy másik vadat hoznak magukkal. Bizonyára meg akarják ölni, hogy megegyék. A fogoly hirtelen félreugrik, és rohanva menekül. Aztán - álmomban - berohan az erődítményem előtti ligetbe, hogy elrejtőzzön. Én látom, hogy egyedül van, de arról nem veszek tudomást, hogy a többiek üldözik. Odamegyek hozzá, mosolygok és bátorítom. Ő letérdel előttem, mintha kérne, hogy segítsek rajta. Megmutatom neki létrámat. Erre felmászik rajta. Beviszem a barlangomba, ahol társammá fogadom. Magamban pedig ezt gondolom: "Most végre megkockáztathatom a szárazföldi utat, ez a fickó lesz a matrózom, megmutatja, mit tegyek, hová menjek eleségért, és hová ne menjek, ha veszély környékez."

Ekkor felébredtem. Az álomképek hatása alatt teli voltam reménnyel. Annál nagyobb volt a csalódás, melyet eszmélésem után éreztem. Rájöttem, hogy az egész csak a képzelet játéka volt, és ez igen lehangolt.

Egy következtetést mégis leszűrtem álmomból: "nem menekülhetek másként, csak ha szerzek magamnak egy vadembert". Mégpedig lehetőség szerint foglyot, akit arra ítéltek, hogy elfogyasztják, és éppen azért hozták szigetemre. Volt azonban a dologban egy bökkenő: egyetlen mód van arra, hogy tervemet végrehajtsam: ha megölöm az egész karavánt. Nemcsak vállalkozásom merészsége riasztott vissza a kísérlettől, de lelkiismereti kételyek is gyötörtek. Szívem remegett, hogy saját szabadulásomért ennyi vért kell ontani. Végül azonban sok, önmagammal folytatott vita után győzött bennem a szabadulás vágya. Elhatároztam, hacsak egy mód van rá, szerzek egy rabot, kerüljön akármibe.

Először terveket szövögettem, de nem tudtam zöldágra vergődni. Egyik eszköz sem bizonyult célravezetőnek. Tehát elhatároztam, megvárom, míg a szigetre jönnek, megfigyelem viselkedésüket, a többit pedig a véletlenre bízom. S akkor majd úgy fogok cselekedni, ahogy az alkalom diktálja.

Elhatározásomnak megfelelően szinte naponta felderítő utakat végeztem, annyit, hogy szinte már meg is untam. Mert közben eltelt másfél esztendő. Én az idő legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy kimentem a sziget nyugati végére és délnyugati sarkába. Ott a csónakokat lestem, de egy se mutatkozott. Elkedvetlenedtem, és rengeteget bosszankodtam, ám ennek ellenére sem csökkent bennem a vágyakozás. Sőt, talán még jobban gyötört. Most már attól sem féltem, hogy a vadak megláthatnak, annyira szerettem volna én látni őket. Sokszor abban az ábrándban ringattam magam, hogy nem is egy, hanem két vagy három vadat teszek akaratom eszközévé, és el tudom érni náluk, hogy soha ellenem ne forduljanak. Sokáig dédelgettem magamban ezt a gondolatot. De nem történt semmi sem. Képzelődésem szétfoszlott, mert a vadak nem akartak mutatkozni.

Körülbelül már másfél éve szövögettem terveimet. S egy reggel nagy meglepetésemre észrevettem, hogy nem kevesebb, mint öt kenu van egymás mellett a sziget partján, viszont az embereket sehol sem látom. Nagy számuk miatt minden tervem egyszerre füstbe ment. Mivel négyen vagy hatan szoktak egy csónakban ülni, vagy néha még többen is, el sem tudtam képzelni, mitévő legyek. Egymagam álltam szemben húsz vagy harminc emberrel. Zavartan és nyugtalanul várakoztam váramban.

Közben természetesen felkészültem a védelemre, ha bármi történnék. Jó darabig várakoztam, és figyeltem, nem hallok-e zajt. Végre elfogyott a türelmem. Puskámat lettem a létra lábához és felmásztam a domb tetejére, mint rendesen. De úgy helyezkedtem el, hogy fejem ne emelkedjék a domb fölé, nehogy észrevegyenek. Távcsövem segítségével megszámoltam, hogy legalább harmincan vannak. Láttam, hogy tüzet gyújtanak, és főznek valamit. Hogy mit ettek, nem tudom. Közben valamennyien táncoltak. Harcias taglejtésekkel a tűz körül ugrándoztak.

Miközben távcsövemen keresztül figyeltem őket, észrevettem, hogy két nyomorúságos teremtést rángatnak elő a csónak mélyéről. Úgy látszik, eddig ott fekhettek. Tehát ők lesznek a mészárlás áldozatai. Az egyik tüstént lebukott. Azt hiszem, bunkóval üthették agyon, mert így szokták. Ketten vagy hárman azonnal hozzáláttak, hogy a főzéshez feldarabolják. Ezalatt a másik rab mellettük állt, és várta, míg reá kerül a sor.

Ebben a pillanatban szegény nyomorult megérezte, hogy nem figyelnek rá. A kötelékek sem voltak rajta. Hihetetlen gyorsasággal rohanni kezdett a parton. Egyenesen felém. Illetőleg a partnak azon szakasza felé, ahol lakóhelyem állt. Be kell vallanom, szörnyen megijedtem, mikor közeledni láttam. Különösen, mikor úgy tetszett, hogy az egész banda üldözi. Vártam ugyan, hogy valóra válik álmom, és ligetemben keres menedéket. Arról azonban az álom nem kezeskedett, hogy a többi vad ide nem követi, és nem találják meg nálam. Mégis a helyemen maradtam. Gondolataimat valahogy rendbe szedtem, mert láttam, hogy csak hárman vannak a nyomában. És még nagyobb erőt öntött belém az, hogy a menekülő sokkal gyorsabban futott, mint üldözői. Tehát ha félóráig fut, megszabadul tőlük. Köztük és erdőm között volt a folyó, melyet elbeszélésem első részében többször említettem. Annak idején itt raktam le az öbölben a hajóról megmentett rakományt. Világos, hogy szegény nyomorult vagy átússza a folyót, vagy pedig elfogják. De mikor a menekülő a partot elérte, pillanatig sem habozott, belevetette magát a vízbe, noha éppen dagály volt. Körülbelül harminc karcsapással átúszta, majd kimászott a partra, és hallatlan gyorsasággal tovább futott.

Mikor három üldözője a folyóhoz ért, kiderült, hogy közülük csak kettő tud úszni, a harmadik azonban nem. Megállt a túlsó parton, és egy ideig társait figyelte. Majd lomhán visszafelé baktatott. Ezt a saját szempontjából okosan is tette. Megfigyeltem, hogy a két üldözőnek legalább kétszer annyi időbe kerül a folyó átúszása, mint a menekülőnek.

Nagy erővel, szinte ellenállhatatlanul ragadott meg a gondolat, hogy eljött a rég várt pillanat: most szerezhetek magamnak társat vagy segítőt. Valósággal a végzet parancsa, hogy segítsek a szerencsétlenen. Rögtön lerohantam a létrán, felkaptam két puskámat, melyeket már az előbb a létra lábához támasztottam. Aztán ugyanolyan gyorsan a domb tetejére hágtam, és elindultam a tengerpart felé.

Csak nagyon rövid utat kellett megtennem, azt is dombról lefelé. Így az üldözők és a menekülő közé kerültem. Hangosan a szökevény után kiáltottam, ő visszanézett, és az első pillanatban bizonyára ugyanúgy rettegett tőlem, mint üldözőitől. Én kezemmel integettem, hogy jöjjön vissza. Ugyanakkor lassan közeledtem az üldözők felé. Hirtelen az első előtt termettem, és puskám tusával leütöttem. Óvakodtam tüzelni, nehogy a többiek meghallják. Igaz ugyan, hogy ilyen távolságból elég keveset hallottak volna, és mivel a lőporfüst sem látható, aligha tudták volna mire magyarázni a zajt.

Mikor az elsőt leütöttem, társa megtorpant. Úgy látszik, ő is megijedt. Én feléje indultam. De mikor közelebb jutottam hozzá, észrevettem, hogy nyílvesszőt tart kezében, amelyet éppen íjára készül illeszteni, hogy lelőjön. Így kénytelen voltam puskámat használni. Első lövésre leterítettem. Szegény menekülő látta, hogy mindkét ellenségét elpusztítottam. Ámde annyira megrémült puskám zajától, hogy a lába is földbe gyökerezett. Nem mozdult sem hátra, sem előre. Mégis inkább azt a benyomást keltette, hogy távolodni akar, és nem közeledni. Újra rákiáltottam, és jelekkel igyekeztem értésére adni, hogy jöjjön. Meg is indult, de újra megállt, majd ismét tett néhány lépést, azután ismét megállt. Láttam, egész testében remeg, mintha máris rabságba esett volna, vagy mintha őt is a halál várná, akárcsak két ellenségét.

Újra intettem neki, hogy jöjjön. Próbáltam jelekkel értésére adni, hogy nincs oka félni. Egyre közelebb jött, de minden tíz lépés után letérdelt. Ezzel fejezte ki háláját azért, hogy megmentettem az életét. Rámosolyogtam, barátságos arcot öltöttem, és tovább integettem. Végül egészen mellettem állt. Ekkor újra letérdelt, megcsókolta, majd homlokával érintette a földet, lábam megfogta, és a saját fejére illesztette. Úgy látszik, ez annak a jele volt, hogy örökre rabszolgámnak tekinti magát. Én magamhoz emeltem, és amennyire lehetett, igyekeztem bátorságot önteni belé.

De új tennivalók vártak rám. Tudniillik közben észrevettem, hogy a leütött vad nem halt meg, csupán elkábult az ütéstől. Most kezdett magához térni. Rámutattam, hogy védencemet figyelmeztessem: üldözője még nem halt meg. Néhány szót mondott erre, melyeket nem értettem ugyan, mégis nagyon örültem nekik. Mert ezek voltak az első emberi hangok, melyeket huszonöt éve hallottam!

De nem sok időm volt arra, hogy most ezen elmélkedjem. A leütött vad már annyira magához tért, hogy felült a földön. Észrevettem, hogy az én emberem remegni kezd. Erre én másik puskámra mutattam, mintha le akarnám lőni. Vademberem, mert ezentúl így nevezem, most kérő mozdulatot tett. Megértettem, hogy kardomat szeretné, mely hüvely nélkül lógott övemen. Teljesítettem kívánságát. Mihelyt kezében volt a fegyver, ellenségére rohant, és egyetlen csapással leütötte fejét. Csodálkoztam rajta, hogy ilyen jól bánik egy számára nyilván idegen fegyverrel. Később megtudtam, hogy ők is csinálnak fakardokat, amelyek olyan élesek és súlyosak, hogy leüthetik velük bárkinek a fejét.

Vadam most már a győzelem boldog mosolyával közeledett felém, és visszaadta a kardot. Lábam elé helyezte taglejtések közepette - melyeket nem nagyon értettem - a megölt ember koponyájával együtt.

Látszott rajta, hogy egészen lenyűgözi a kíváncsiság: hogy voltam képes megölni a másik indiánt olyan messziről. Rámutatott a hullára, és jelekkel kérte, hadd mehessen oda. Intettem neki, hogy csak menjen. Mikor odaért, elképedve állt a holttest mellett. Előbb egyik oldalát vizsgálta meg, majd mikor megfordította, a másikat. A golyó által ütött sebet nézte, mely éppen a mell közepén tátongott. Nem folyt el sok vére. Úgy látszik, befelé vérzett el, mert már teljesen halott volt. Vadam felvette az íjat és a nyilat, és visszajött hozzám. Én útnak indultam, és intettem neki, hogy kövessen. Igyekeztem értésére adni, hogy mások is jöhetnek.

Erre ő jelekkel magyarázni kezdte, hogy szeretné eltemetni ellenségeit. Nyilván azért, hogy követői nyomokra ne bukkanjanak. Én szintén jelekkel beleegyezésemet adtam. Azonnal munkához látott, és pár perc alatt jó kis gödröt kapart kezével a homokba, mely elég nagy volt, hogy egy embert beletemessenek. Belévonszolta a tetemet, és földet hányt rá. Így cselekedett a másikkal is. Azt hiszem, az egész művelet nem vett negyedóránál hosszabb időt igénybe.

Újra intettem neki, hogy kövessen. Nem váramba vittem, hanem barlangomba, a sziget túlsó felére. A barlangban ennivalót és egy fürt szőlőt adtam neki, egy korsó vizet tettem eléje. Úgy láttam, alaposan megszomjazott a nagy rohanás után. Mikor így felfrissült, jeleztem neki, hogy most már lefekhet. Egy helyre mutattam, ahol a rizsszalma alom takaróval volt beterítve. Magam is nemegyszer aludtam rajta. Szegény teremtés azonnal lefeküdt és elaludt.

Megállapítottam, hogy meglehetősen jóképű, csinos fickó, tartása egyenes, lába erős, de nem túlságosan vastag. Magas volt és arányos alkatú. Úgy gondoltam, huszonhat éves lehet. Arca igen jó benyomást keltett, nem vadságot, inkább biztonságot tükrözött, és volt benne valami férfias. Sőt, ha mosolygott, kedvességet és finomságot is fel lehetett fedezni arcán. Fekete, hosszú haja nem göndörödött gyapjasan, hanem simán lógott. Homloka magasan domborodott, élénk szeméből pedig okosság sugárzott. Bőre színét nem feketének, inkább cserzett barnának láttam. Arca kerek és telt volt, orra kicsiny, de nem lapos. Keskeny rajzú szája mögül elefántcsontfehér fogak villantak elő.

Fél óra hosszat feküdt, de inkább csak szundított, mint aludt. Hirtelen felkelt, és kijött a barlangból hozzám. Én közben ugyanis éppen kecskéimet fejtem a közeli karámban. Mikor észrevett, hozzám futott, homlokát ismét földre hajtotta, és akárcsak az előbb, újra fejére illesztette lábamat. Ezután minden elképzelhető jellel igyekezett értésemre adni, hogy szolgámnak tekinti magát, amíg él. Túlnyomórészt megértettem, hogy mit akar kifejezni. Jeleztem, hogy meg vagyok elégedve.

Nemsokára beszélni kezdtem hozzá, és tanítgattam, hogy ő is beszéljen. Legelőször azt igyekeztem megértetni vele, hogy neve Péntek. Mert péntek volt az a nap, amikor megmentettem. Hadd maradjon meg a nevében ennek az időnek emléke. Ugyancsak megtanítottam a Robinson névre, és megértettem vele, hogy ez az én nevem. Megtanulta az "igen" és "nem" szavakat, és azt is, hogy mit jelentenek. Majd agyagbögréből tejjel kínáltam meg. Én is ittam belőle szeme láttára, miközben megmártogattam kenyeremet a tejben. Neki is kezébe nyomtam egy darabot, hogy ugyanúgy cselekedjék. Hamarosan meg is tette, és jelezte, hogy ízlik.

Egész éjjel vele maradtam. De mikor nappal lett, intettem neki, hogy kövessen. Értésére adtam, hogy ruhát kap. Ennek szemlátomást megörült, mert teljesen meztelen volt. Mikor elmentünk a mellett a hely mellett, ahol a két embert eltemette, ujjával rámutatott a halmokra. Előző nap ugyanis mindkettőt jelekkel látta el, amelyekről később rájuk találhat. Aztán gesztikulálni kezdett, hogy ássuk ki, és együk meg a holttesteket.

Erre én nagyon haragos arcot vágtam, kifejezve, hogy mennyire borzadok a gondolattól. Intettem kezemmel, hogy azonnal jöjjön. Engedelmesen követett. Fölvezettem a domb tetejére. Ott körülnéztünk, hogy eltávoztak-e ellenségei. Elővettem látcsövemet, és aprólékosan megvizsgáltam táborhelyüket a parton, de sem ők, sem a csónakok nem voltak sehol. Bizonyosra vehettem, hogy eltávoztak. Úgy látszik, két társukat nem is keresték.

De én nem elégedtem meg felderítésem eredményével. Most már bátrabb voltam, és ennek következtében kíváncsibb is. Magammal vittem Pénteket, kezébe adtam kardomat; ő meg hátára vette az íjat és puskámat, míg én kettőt tartottam magamnál. Így értünk a bennszülöttek táborhelyére. Nagyon szerettem volna valami közelebbit megtudni róluk.

A helyszínen ereimben megfagyott a vér, szívem pedig szinte megállt a szörnyű látványtól. Az elénk táruló kép valósággal megdermesztett, de Péntekre nem tett különösebb benyomást. A földet szanaszét emberi csontok borították, melyekre rászáradt a vér. Itt is, ott is félig megrágott, szétmarcangolt és megpörkölt húsdarabok hevertek. Minden arról a győzelmi ünnepről beszélt, melyet a vadak ellenségeik pusztulásának örömére ültek. Három koponyát, öt kezet és négy vagy öt sípcsontot láttam szerteszét a földön.

Péntek megértette kíváncsiságomat, és jelekkel fejezte ki, hogy négy foglyot hoztak át lakmározás céljából. Hármat meg is ettek, ő pedig - itt magára mutatott - a negyedik lett volna. Azt is megtudtam, hogy nagy csata volt az ellenség és az ő törzse között. Továbbá, hogy amazok nagyon sok foglyot ejtettek. Mind a két társaság különböző helyekre vitte a foglyokat, hogy megegyék őket, akárcsak ezeket a nyomorultakat.

Péntekkel mindent összeszedettem: a koponyákat, a csontokat, a húsmaradványokat. Mikor együtt voltak, halomban, máglyát rakattam, és mindent hamuvá égettem. Láttam, hogy Pénteknek egy-egy jobb húsdarab láttára korog a gyomra. Én azonban annyira kimutattam irtózásomat, hogy étvágyát nem merte elárulni. Ugyanis jelekkel megértettem vele, hogy megölöm, ha bele mer kóstolni a húsba.

Munkánk végeztével erődömbe mentünk. Ott hozzáláttam Péntek felruházásához. Mindenekelőtt adtam neki egy vászonnadrágot, mely a hajdani ágyúmester ládájából került elő. A spanyol hajóronccsal kapcsolatban már megemlékeztem erről. Egy kis igazítás után egészen jól állott rajta. Aztán kecskebőrből mellényt tákoltam össze neki. Tűrhetően sikerült, mert időközben eléggé belejöttem a szabómesterségbe. Elláttam egy nyúlbőrből készült, nagyon kényelmes és elég csinos sapkával is. Egyelőre tehát tűrhetően felruháztam. Ő pedig oda volt az örömtől, hogy ugyanolyan ruhát visel, mint gazdája. Eleinte ügyetlenül csetlett-botlott új öltönyében. A nadrágviselés szokatlan volt neki, a mellény pedig dörzsölte a vállát és hónalját. Miután egy kicsit tágítottam rajta ott, ahol feldörzsölte, egészen jól tudta használni.

Másnap, miután kunyhómba mentem vele, azon kezdtem tanakodni, hol szállásoljam el. Hogy ő is jól érezze magát, és nekem se legyen utamba, egy kis sátrat emeltem neki a két erődítmény közti térségben, a másodikon belül, de az elsőn kívül. Mivel ide nyílt a barlang külső bejárata, ajtófélfával láttam el, és egy befelé nyíló ajtót is szereltem rá. Éjszakára eltorlaszoltam, és a létrát is magam után húztam. Péntek tehát nem jöhetett át a legbelső falon. Legfeljebb átmászhatott volna. De az ilyesmi akkora lármával jár, hogy mindenképpen fel kell ébrednem. Ugyanis első falam fölé most már hosszú rudakból tetőt emeltem, amely befödte az egész sátrat, és a domboldalhoz támaszkodott. Azon a helyen, ahol a létra segítségével szoktam ki-be közlekedni, csapóajtófélét szereltem fel. Ha valaki kívülről próbálkozott bejönni, aligha sikerült neki, mert az ajtó leesett, és nagy zajt csapott. A fegyvereket este elvettem Péntektől, és lakosztályomban helyeztem el.

De elővigyázatosságomra semmi szükség nem volt. Mondhatom, hogy soha senkinek nem volt még hűségesebb, ragaszkodóbb társa, mint nekem. Semmi alattomosságot, makacsságot vagy rosszindulatot nem fedeztem fel benne. Mindenben tökéletesen engedelmeskedett. Úgy ragaszkodott hozzám, mint gyermek az apjához. Gondolom, ha alkalom kínálkozik, életét is kész lett volna feláldozni, hogy megmentsen. Erről sok minden meggyőzött, és rájöttem, hogy részéről semmi veszély nem fenyeget.

Új társammal tehát nagyon meg voltam elégedve. Sok örömöm telt benne, és elhatároztam, hogy mindenre megtanítom, amivel hasznomra és segítségemre lehet. Elsősorban szerettem volna elérni, hogy megértse, ha szólok hozzá. Mondhatom, tehetségesebb tanítványt nem is kívánhattam volna. Mindig nagyon vidám és szorgalmas volt. Már az is örömmel töltötte el, ha megértett, vagy meg tudta magát értetni velem. Tehát nagyon kellemesen lehetett társalogni vele. Most már kezdett az életem olyan könnyűvé válni, hogy nem bántam volna, ha akár örökre itt kell maradnom. Csak a vadaktól ne kellett volna tartanom!

Már két vagy három napja éltem erődömbe zárkózva. Ekkor eszembe jutott, hogy Péntek azzal szokhat le legjobban az emberevés szörnyűségéről és kannibáli gyomrának vágyairól, ha más húst is megízlel. Tehát egyik reggel magammal vittem az erdőbe. Először is saját nyájamból szándékoztam megölni egy gödölyét. Azt hazavisszük, és feldarabolom. De menet közben az árnyékban egy nősténykecskét pillantottam meg. Mellette feküdt két gidája. Megragadtam Pénteket.

- Megállj - mondtam -, és maradj csendben.

Jeleket adtam, hogy ne mozduljon. Aztán vállamhoz kaptam puskámat, lőttem, és megöltem az egyik gidát. Szegény teremtés látta ugyan már, hogy öltem meg távolról ellenségét, a vadat, de mégsem tudta elképzelni, hogy csináltam. Most a lövés valósággal megrendítette. Reszketett és vacogott. Annyira oda volt a csodálkozástól, hogy azt hittem, összeesik. Meg se nézte a gidát, amelyre lőttem, sőt talán észre se vette, hogy megöltem. Saját mellényét tapogatta, hogy nem sebesült-e meg. Úgy látszik, feltételezte rólam, hogy meg akarom ölni. Elibém járult, leborult előttem, átölelte térdem, és egy csomó érthetetlen szót mondott. Annyit azonban könnyen kivettem hangjából, hogy életéért könyörög.

Hamarosan sikerült meggyőznöm, hogy eszem ágában sincs ártalmára lenni. Kezemmel magamhoz emeltem, és ránevettem. Aztán rámutattam a megölt gidára. Intettem neki, fusson oda, és hozza el. Miközben kíváncsian vizsgálta az állatot, mert szerette volna tudni, hogy öltem meg, én újra megtöltöttem puskámat. Felfedeztem egy nagy, sólyomféle madarat, mely lőtávolságban ült a fán. Hogy megértessem Péntekkel, mi a szándékom, ismét magamhoz hívtam. Rámutattam a madárra, melyről kiderült, hogy papagáj, ámbár először sólyomnak néztem. Aztán puskámra mutattam, majd a földre a fa alatt, hogy lássa, hová fog a madár leesni. Ilyenformán igyekeztem megmagyarázni, hogy lelövöm, és megölöm a papagájt. Tüzeltem. Parancsomhoz híven merőn figyelt, és látta, hogy esik le a madár a fáról.

Megint úgy állt mellettem, mint aki nagyon megrémült. Mintha nem mondtam volna meg neki a dolgot előre. Csodálkozását az is indokolta, hogy nem látta, mikor töltöttem meg puskámat. Így tehát azt hitte, hogy halálosan pusztító varázsszer lehet benne, mely egyaránt képes emberek, állatok, madarak megölésére. Ez pedig olyan mély megrendülést váltott ki belőle, mely nem múlhatott el egyhamar. Ami a puskámat illeti, napokig nem merte megérinteni. Mikor egyedül maradt, úgy beszélt hozzá, mintha feleletet várna. Később megtudtam, ilyenkor azt kérte a szörnyű fegyvertől, hogy ne ölje meg őt.

Tehát mikor csodálkozása valamelyest csökkent, rámutattam a lelőtt madárra, és intettem, hogy hozza el. Meg is tette, miután egy darabig vesződött a madárral. A lövés ugyanis nem volt halálos, és a madár szárnyával verdesve, jó darabig elbukdácsolt. Ennek ellenére megtalálta, kézbe vette és elhozta. Mikor észrevettem, hogy még mindig nem jött rá a dolog nyitjára, kihasználtam az alkalmat, és újra töltöttem. De most semmi lelőni való nem kínálkozott.

Hazavittük tehát a gödölyét. Még a délután folyamán megnyúztam, és a legjobb tudásom szerint feldarabolt húst beleraktam az előre elkészített lábosba, tűzhelyemen megfőztem, és nagyon jó levest csináltam. Először magam ettem néhány falatot, aztán emberemnek is adtam belőle. Szemlátomást örült, és nagyon ízlett neki a jó falat. De furcsállotta, hogy sót is használok az étkezéshez. Maga is szájába vett egy keveset, de elfintorította az arcát, aztán kiköpte a sót, és vízzel kimosta utána a száját. Erre én vettem számba egy darab sótlan húst. Úgy tettem, mintha utálnám só nélkül: éppen olyan gyorsan kiköptem, mint ő a sót. Így sem értem el sok eredményt, mert mégsem akart sót tenni sem a húsra, sem a levesbe. Legalábbis jó darabig nem. És később is csak igen mérsékelten.

Szóval jól tartottam Pénteket főt hússal és levessel. Elhatároztam, hogy másnap megsütök egy darabot a gidából. A húst nyárson a tűz felett forgattam, két ágas cölöp közt úgy, ahogy otthon láttam. A műveletet Péntek erősen megbámulta. Mikor pedig megkóstolta a húst, kézzel-lábbal igyekezett értésemre adni, mennyire ízlik neki. Mikor már beszélni tudott, kijelentette, soha életében többé emberhúst nem eszik, amit én nagy örömmel hallgattam.

Másnap munkát adtam neki: gabonát kellett csépelnie és rostálnia. Beszámoltam arról, hogy annak idején hogy végeztem ezt a munkát. Ő csakhamar éppen olyan jól csinálta, mint magam. Különösen, mikor megértette, hogy ebből lesz a kenyér. Ugyanis megmutattam utána, hogy dagasztom és hogyan sütöm a kenyeret. Egy idő múlva Péntek minden munkát csaknem olyan jól végzett, mint jómagam.

Most azt kezdtem fontolgatni, hogy nagyobb földet fogok bevetni, és több gabonát termesztek, mint szoktam, mivel egy száj helyett kettőnek kell enni adnom. Kijelöltem tehát egy jókora földdarabot, és éppen úgy kerítést vontam köréje, mint azelőtt. Péntek nemcsak engedelmesen és keményen, de igen vidáman segített a munkában, miután felvilágosítottam, mi a célom. Ide vetjük a magot, és abból készül a kenyér. Most őt is táplálnom kell, s azt akarom, hogy egyikünk se szenvedjen szükséget. Igen értelmesnek mutatkozott, és tudtomra adta, hogy érti gondolataimat. Közölte szándékát is, hogy keményen fog dolgozni.

Ez volt a legkellemesebb év, amit eddig a szigeten töltöttem. Péntek már egész jól beszélgetett, és csaknem mindennek a nevét tudta, amire rámutattam. Minden helyet megtalált, ahová küldtem, és kihasznált minden alkalmat a beszélgetésre. Egyszóval, volt végre valakim, akivel saját nyelvemen beszélgethettem. Ilyesmivel azelőtt nem dicsekedhettem. Amellett, hogy szót válthattam vele, nagyon sok örömet találtam benne. Egyszerű, képmutatás nélküli becsületessége mindinkább napfényre került. Én pedig valóban megszerettem. Ami őt illeti, úgy vélem, jobban szeretett engem, mint életében bárkit.

Egyszer ki akartam próbálni, vágyódik-e vissza hazájába. Mikor már annyira beszélte nyelvemet, hogy felelni tudott minden kérdésemre, megkérdeztem tőle: szenvedett-e valaha nemzete vereséget csatában? Mosolyogva felelte:

- Igen, igen, mi mindig jobban harcolni - ami azt akarta jelenteni, hogy ők a jobbak a csatában. Aztán a következő beszélgetés alakult ki köztünk.

Robinson: Ha mindig ti győztök, hogy kerültél mégis fogságba, Péntek?

Péntek: Azért az én népem mégis nagyon győzni.

Robinson: Hogyan győzött? Ha a te néped megverte őket, hogy fogtak el téged?

Péntek: Azok sokkal többen lenni, mint az én népem, azon a helyen, ahol én lenni. Ők megfogni egy, kettő, három és engem. Az én népem legyőzni azokat a másik helyen, ahol nem voltam. Ott az én népem fogni egy, kettő, négy, ezer.

Robinson: De miért nem szabadított ki téged néped az ellenség kezéből?

Péntek: Ők futni egy, kettő, három és engem, és elmenni a csónakkal. Az én népemnek ott nem lenni csónakja.

Robinson: Rendben van, Péntek, és mit csinál nemzeted azokkal az emberekkel, akiket elfogott? Ugyebár elviszik és megeszik őket?

Péntek: Igen, az én népem is eszi az embert: megeszi mind.

Robinson: Hová viszik őket?

Péntek: Más helyre menni, ahol jó.

Robinson: Vajon eljönnek-e ide?

Péntek: Igen, igen, eljönni ide, vagy eljönni más helyre.

Robinson: Voltál-e már itt velük?

Péntek: Igen, már lenni itt. (Ekkor a sziget északnyugati oldalára mutatott. Az lehet szembe velük.)

Ebből megértettem, hogy Péntekem valamikor a vadak közt lehetett, akik a sziget nyugaton fekvő részein partra szálltak. Azok is éppen úgy emberevés céljából kerültek ide, mint ahogy őt is ezért hozták ellenségei. Valamivel később, mikor volt annyi bátorságom, hogy az említett helyre vezessem, mindent pontosan megmutatott nekem. Elmondta, hogy ő is részt vett egy lakomán, amikor tizenkét férfit, két asszonyt és egy gyereket fogyasztottak el. A tizenkettőt nem szóval fejezte ki, hanem ugyanannyi kavicsot rakott ki sorba, és mondta, hogy számoljam meg.

Ezt azért mondtam el, mert bevezetője annak, ami következik. Beszélgetésünk után megkérdeztem tőle, milyen messze van szigetünk az ő partjuktól, és vajon a tengeren sok kenu vész-e el? Ő erre tiltakozott, hogy soha egy csónakot sem vesztettek. Megtudtam, hogy mihelyt kijutnak a nyílt tengerre, ott bekerülnek egy áramlatba, melynek az iránya más reggel és más délután. Hasonló az eset a széllel is. Először azt hittem, hogy a dagályt és az apályt nevezik így. Később azonban megértettem, hogy egy hatalmas áramlásról van szó, az Orinoco tengerbe torkolló víztömegéről, melynek közelében fekszik szigetünk. Tehát az a sziget, amelyet nyugatra és északnyugatra láttam, a nagy Trinidad-sziget, a folyó torkolatának északi részén.

Ezernyi kérdést intéztem Péntekhez. Szerettem volna megtudni mindent a földről, lakóiról, a tengerről, a partról és a szomszédos nemzetekről. Ő mindent az elképzelhető legnagyobb őszinteséggel tárt fel előttem. Próbáltam faggatni, milyen néptörzsek nevét tudja, de csupán a karibokat volt képes megnevezni. Ebből megértettem, hogy hazáját térképünkön a Karib-tenger partján kell keresni, mely az Orinoco torkolatától Guyanáig nyúlik, majd tovább terjed Santa Martaig. Péntek elmondta még nekem, hogy a hold útjának irányában, tehát azon a tájon, ahol a hold lenyugszik, kezdődik a fehér emberek hazája. Hasonlítanak hozzám, szakálluk van, mondta, és közben nagy pofaszakállamra mutatott, amiről már beszéltem. Ezek bizony sok férfit megöltek, állította. Mindjárt tudtam, hogy a spanyolokról van szó, akiknek kegyetlenségét nemzedékeken át emlegették.

Megkérdeztem, hogy szabadulhatunk meg a szigetről, s hogy kerülhetnénk fehér emberek közé. Erre így felelt:

- Igen, igen, elmehetni két csónakkal.

Nem értettem, mire gondol, és mit akar a két csónakkal. Végre nagy kínnal-bajjal rájöttem, hogy egy csónakra gondol csupán, amely azonban akkora, mint két másik. Pénteknek ez a kijelentése nagyon felélénkített. Ettől kezdve megint fellobogott bennem a remény, hogy talán alkalom kínálkozik egyszer a menekülésre, és ez a szegény vadember segítségemre lehet.

Mikor Péntek és én már bensőbb ismeretségbe kerültünk egymással, és csaknem mindent megértett, amit mondtam neki, és anyanyelvemet, ha darabosan is, de elég jól beszélte, megismertettem saját történetemmel. Azt is elmondtam neki részletesen, hogy éltem, mielőtt ide kerültem a szigetre, mennyi időt töltöttem itt, és hogyan rendezkedtem be. Bepillantást engedtem a lőpor, a golyó és a puska titkaiba, és megtanítottam lőni. Megajándékoztam egy késsel, amelyben nagy örömét lelte. Övet is készítettem neki, megfelelő fityegőkkel, hogy bármit ráakaszthasson. A zsinórra kard helyett baltát kötött, melynek nemcsak a harcban, hanem számos munkában is hasznát veheti.

Leírtam neki Európa országait, különösen hazámat. Elmondtam, hogy élünk, hogy viselkedünk egymással szemben, hogy kereskedünk hajóinkon a világ minden részével. Részletesen beszámoltam a hajótörésről, mely partra vetett, és amennyire lehetséges, a helyet is megjelöltem. Magát a roncsot azonban azóta teljesen darabokra törte és elsodorta a tenger. Megmutattam csónakunk romjait is, melyet menekülés közben vesztettünk el, és amelyet egymagam képtelen voltam megmozdítani. Most már csaknem szétmállott.

Péntek hosszú ideig némán bámulta a csónakot, és egy szót sem szólt. Megkérdeztem, mit tanulmányoz rajta. Erre azt felelte:

- Én látni ilyen csónakot jönni népemhez.

Jó ideig nem értettem, mit akar mondani. Végül némi firtatás után kiderült, hogy egyszer egy ilyen csónak vetődött hazájukba. Mint mondta, vihar sodorta a partra. Képzeletemben rögtön megjelent egy európai hajó, mely szétzúzódott a zátonyokon, és láttam, hogyan dobálja a víz a csónakot. De hirtelenében elmulasztottam megkérdezni, hogy vajon emberek voltak-e a csónakban. Csupán a jármű alakja iránt érdeklődtem.

Péntek elég jól leírta a csónakot. Még jobban megértettem, mikor némi melegséggel hozzátette:

- Megmentettük fehér embereket fulladástól.

Izgatottan kérdeztem tőle, hogy a csónakban voltak-e fehér emberek, hogy az ő kifejezését használjam.

- Igen - mondta -, csónak teli fehér emberrel.

Megkérdeztem, hányan voltak. Ujján mutatta meg, hogy tizenheten. Aztán azt kérdeztem, hogy mi lett belőlük. Erre azt felelte:

- Élni, népemnél lakni.

Erre új gondolat született agyamban. Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy azokról az emberekről lehet szó, akik a szigetemhez sodort spanyol hajóroncsról menekültek meg. Mikor már bizonyosak lehettek afelől, hogy hajójuk sziklába ütközött, és ők menthetetlenül elvesztek, nyilván csónakba ültek, és a vadaknál szállottak partra. Ezután teljes részletességgel kívántam tudni, mi lett belőlük. Péntek erősítgette, hogy még élnek. Körülbelül négy éve lakhatnak ott. A vadak szabadon bocsátották őket, sőt ennivalót is adtak nekik. Megkérdeztem, miképpen lehetséges, hogy senkit sem gyilkoltak le vagy ettek meg közülük. Azt felelte:

- Nem, testvért csinálni velük.

Ezt én úgy értettem, hogy szövetséget kötöttek. Ő pedig hozzátette:

- Csak akkor enni embereket, ha háborúban elfogni.

Tehát csak akkor eszik meg az embert, ha háborúznak a törzsek, és hadifoglyot ejtenek.

Egyszer, már jóval beszélgetésünk után, a sziget keleti oldalán járkáltunk. Felmásztunk a dombra, ahonnan valamikor egy tiszta napon felfedeztem a szárazföldet, vagyis Amerika körvonalait. Péntek, mivel az idő szintén tiszta volt, komoly elmélyedéssel figyelt a távolba. Egyszer csak ugrálni és táncolni kezdett meglepetésében. Hangosan kiabált, mert éppen akkor nem voltam a közelében. Megkérdeztem, minek örül.

- Ó, boldogság! Ó, öröm! - kiáltotta. - Látni az országom, látni a népem.

Arcát elárasztotta a boldogság, szeme sugárzott a vágytól, mintha újra népe közé kívánkozna. Megfigyelése nyomán a gondolatok egész raja kezdett zsongani bennem. Valamivel nyugtalanabb voltam Péntek miatt, mint eddig. Úgy éreztem, hogy abban az esetben, ha visszakerülne népéhez, nemcsak tanításomat felejtené el, hanem a hűség is kihalna belőle. Lehetséges, hogy honfitársainak mindent elmondana rólam. Talán századmagával térne vissza, hogy lakomát csapjanak belőlem.

És talán éppen olyan jókedve lenne, mint akkor, amikor a hadifoglyokat fogyasztják.

Később megbántam gondolataimat. Mert kiderült, hogy igen megbántottam velük ezt a becsületes teremtést. A féltékeny gyanú azonban feltámadt bennem, és néhány hétig fogva tartott. Sokkal óvatosabb voltam, és nem mutattam iránta annyi barátságot, mint azelőtt. Kiderült, hogy nem cselekedtem helyesen. Ez a derék, hálás teremtés távol állott minden gyanúsítástól. Később alkalmam volt erről bizonyosságot szerezni.

Gyanakvásom idején minden alkalmat kihasználtam, hogy titkos gondolatait leleplezzem. De mindig azt kellett tapasztalnom, hogy tökéletesen becsületes és ártatlan. Semmit sem találtam, ami gyanúmat táplálhatta volna. Tehát nyugtalanságom eltűnt, és ismét a régi bizalmat éreztem iránta. Közben annyira vigyáztam minden mozdulatomra, hogy bizalmatlanságomat észre se vette. Tehát nem tételezhető fel, hogy félrevezetett.

Egyszer ismét a domb felé sétáltunk. A tenger fölött párás volt a levegő, úgyhogy nem látszott a szárazföld partja. Magamhoz hívtam, és így szóltam hozzá:

- Péntek, nem vágyakozol a hazádba, népedhez?

- Igen, - felelte -, nagyon örülni lenni népemnél.

- Mit csinálnál ott? - folytattam. - Ismét vaddá válnál, emberhúst ennél, és ruhátlanul járnál, mint azelőtt?

Zavartan nézegetett, és fejét rázva szólt:

- Nem, Péntek azt mondani, hogy jónak lenni, megtanítani őket gabonakenyeret enni, kecskehúst enni, tejet inni, nem enni embert.

- De hisz akkor megölnének téged.

Egy ideig töprengett, aztán megszólalt:

- Nem, nem, ők engem nem megölni, ők akarni megtanulni szeretet.

Bizonyára azt gondolta, hogy hajlamosak lennének az emberszeretet megtanulására. Azt is hozzátette, hogy nagyon sokat tanultak a szakállas emberektől, akik csónakban jöttek. Erre megkérdeztem, hogy visszamenne-e hazájába. Elmosolyodott, és azt felelte, hogy nem tud olyan messzire úszni. Készítenék neki egy kenut, mondtam. Azt felelte, hogy csak ha én is vele tartok.

- Én megyek! - feleltem - de ha megérkezem, biztosan megesznek.

- Nem, nem - mondta -, én tenni, hogy ők meg nem enni, én tenni, hogy nagyon szeretni.

Ezzel azt akarta nyilván mondani, hogy beszámol majd ellenségeinek megöléséről és életének megmentéséről. Emiatt fognak társai megszeretni. Aztán úgy-ahogy elmondta, milyen barátságosak voltak a tizenhét fehér emberhez, vagy szakállas emberekhez, ahogy hívta őket, mikor hajótöröttként kerültek hozzájuk a partra.

Bevallom, ettől az időtől kezdve újra nagy kedvem támadt megkockáztatni az átkelést. Vajon szövetségre léphetnék a szakállas emberekkel, akik kétségkívül spanyolok és portugálok lehettek? Ez vitán felül állt. Akkor pedig módot találhatunk arra, hogy elmeneküljünk, feltéve, ha már szárazföldön vagyunk, és egymásban jó társaságot fedeztünk fel. Mindenesetre onnan már sokkal könnyebb a menekülés társaságban, mint innen egyedül - egy negyven mérföld távolságra levő szigetről.

Tehát néhány nap múlva ismét munkába vettem Pénteket, és beszélgetés közben elmondtam, adnék neki egy csónakot, azzal hazamehet népéhez. Ugyanakkor megmutattam neki csónakomat, melyet a sziget másik oldalán tartottam, s miután kimertem belőle a vizet (mert mindig víz alatt tartottam), parthoz vontam, megmutattam neki, és mindketten beszálltunk. Kiderült, hogy kitűnően kezeli, és éppen olyan gyorsan tudna hajózni vele, mint magam. Tehát így szóltam hozzá:

- No, Péntek, átmegyünk-e a te népedhez?

Erre nagyon bután nézett rám. Lehet, hogy a csónakot találta túlságosan kicsinek. Megmondtam neki, hogy van nagyobb is. Másnap el is mentünk arra a helyre, ahol a nagy csónakot tartottam. Ez volt az, amelyiket nem tudtam vízre bocsátani. Kijelentette, ez elég nagy. De kiderült, hogy mivel már huszonkét vagy huszonhárom éve feküdt, a nap kiszárította, és fája elkorhadt. Péntek bólogatott, hogy ilyen csónak nagyon jó lenne, és "sok ital, étel, kenyér" férne belé.

Ebben az időben egészen rabul ejtett tervem, hogy átmegyek Péntekkel a kontinensre. Kijelentettem, hogy ugyanekkora csónakot készítünk, ő pedig hazamegy benne. Egy szót sem felelt, csak igen komolyan és szomorúan nézett rám. Megkérdeztem, mi baja. Panaszosan megszólalt:

- Miért haragudni Péntekre? Mit csinálni Péntek?

Faggattam, mire gondol, és kijelentettem, hogy egy cseppet sem haragszom rá.

- Nem haragudni! - kiáltotta, és többször elismételte ezt a szót. - Akkor mért küldeni Pénteket haza népéhez?

- De Péntek, hiszen mondtad, hogy közéjük kívánkozol.

- Igen, igen - mondta -, kívánni, mindketten ott lenni. Nem kívánni, Péntek ott lenni, Robinson nem ott lenni.

Szóval kiderült, hogy nincs szándéka nélkülem elindulni.

- Menjek én is, Péntek? - kérdeztem. - Mit csinálnék én ott?

Erre igen gyorsan felém fordult.

- Ott Robinson igen sok jót tenni - mondta -, tanítani vadembereket jónak lenni, tisztának lenni, szelídíteni embereket. Új életet élni.

- Ó, Péntek! - kiáltottam - nem tudod, mit beszélsz. Én magam is tudatlan ember vagyok.

- Igen, igen - ismételte -, tanítani nekem jó, tanítani nekik jó.

- Nem, Péntek - mondtam -, nélkülem indulsz el. Hadd éljek én itt tovább ugyanúgy, ahogy eddig.

Ismét zavartan bámult rám. Aztán felkapta az egyik fejszét, amelyet használni szokott, és kezembe nyomta.

- Hát ezzel mit csináljak? - kérdeztem.

- Megölni vele Pénteket - mondta.

- Ugyan mért ölnélek meg? - kérdeztem újra.

Igen gyorsan megfelelt:

- Miért küldeni el Pénteket? Pénteket megölni, nem elküldeni.

Ezt olyan komolyan mondta, hogy szeme is megtelt könnyel. Egyszóval annyi ragaszkodást és állhatatosságot fedeztem fel benne, hogy elhatároztam: soha többé nem teszem próbára, ha kedve van velem maradni.

De bennem egyre jobban felülkerekedett a vágy, hogy megkíséreljem a menekülést. Reményeimet a beszélgetésből szerzett adatokra alapítottam, vagyis hogy tizenhét szakállas ember él ott. Tehát haladék nélkül munkába kezdtünk. Először egy széles fát kerestünk ki, hogy alkalmas kenut faraghassunk, melyben megkockáztathatjuk az átkelést. Bőségesen volt a szigeten fa. Akár egész hajórajt is építhettünk volna, nemcsak kenukat. Elsősorban az a szempont vezérelt, hogy a hajóépítést a vízhez olyan közel végezzük, amennyire csak lehet. Nem szerettem volna újra elkövetni első hibámat.

Végül Péntek mutatott rá az alkalmas fára. Kiderült, hogy sokkal jobban érti ezeket a dolgokat, mint én. Nem tudom pontosan megnevezni a fát, amelyet ledöntöttünk, elég az hozzá, hogy nagyon hasonlít a puszpánghoz. Színük és szaguk legalábbis egyezett. Péntek amellett kardoskodott, égessük a fát üregesre. Én azonban megmutattam neki, hogy végezhetjük el ezt a munkát szerszámokkal. Nem kellett sokat tanítani: csakhamar ugyanolyan jól kezelte a fejszét, mint én. Egy hónapi kemény munka után kész voltunk a járművel. Igen csinosra sikerült, különösen azután, amikor elejét valóságos hajóorrá mintáztuk. Most újabb két hetet vett igénybe, míg görgő fákon hüvelykről hüvelykre haladva a tengerbe juttattuk. De mikor már a hullámokon úszott, akár húsz ember is könnyen elfért volna benne.

Mikor már vízen volt, csodálkozva tapasztaltam, hogy Péntek milyen ügyesen bánik vele. Kitűnően kormányozza, fordítja, hajtja, evez benne. Megkérdeztem, van-e kedve hozzá, hogy megkíséreljük az átkelést.

- Igen - felelte -, nagyon jól átjutni, akkor is, ha nagy szél fújni.

Egy másik tervemről még nem is beszéltem előtte. Ez abban állt, hogy csónakomat árboccal és vitorlával szerelem fel, és ellátom horgonnyal és láncokkal. Az árbochoz elég könnyen hozzájutottam. Egy ifjú cédrust kellett csupán kidöntenem, ami éppen elég nőtt a szigeten. A közelben is találtam alkalmasat. Péntekkel együtt munkához láttunk, levágtuk és kifaragtuk. Sokkal több gondom volt a vitorlával. Voltak ugyan régi vitorláim, vagy inkább vitorladarabjaim szép számmal. De mivel már huszonhat éve tartózkodtam a szigeten, és karbantartásukra nem sok gondot fordítottam, legtöbbje szétmállott. Mert ugyan hogy is képzelhettem volna, hogy valaha még hasznukat vehetem. A legtöbb csakugyan mállófélben volt. De mégis találtam két darabot. Ezek még elég tartósnak látszottak. Elképzelhető, hogy tű hiányában toldozgatásuk mennyi munkába került. Végül is összetákoltam egy háromszögletes ocsmány lebernyeget, olyasfélét, amit nálunk otthon birkalapocka-vitorlának neveznek. Ennek a végén keresztfa van, és kis csúcsban végződik. Ilyet szoktak a hajóhoz kötött nagy csónakok használni. Én is ennek a kezeléséhez értettem legjobban. Ugyanilyen csónakban menekültem berber földről, ahogy történetem elején elmondtam.

Az árboc és a vitorla felszerelése két hónapig tartott. Ugyanis azon voltam, hogy minél tökéletesebb legyen. Tehát egy kis támasztó árbocot és elővitorlát is alkalmaztam. Ezekre akkor van szükség, ha szél ellen fordulunk. Még fontosabb volt, hogy a csónak farát kormánylapáttal lássam el. Így biztosíthattam, hogy az irányt betartjuk. Megvallom, ügyetlen hajóács voltam. De tisztában lévén azzal, hogy mindez milyen fontos, sőt szükséges, nem sajnáltam a vesződséget. Végre mégis elkészültem. Ha számba veszem a tömérdek félresikerült kísérletet, semmi csodálatosat nem találok abban, hogy az utóbbi munka legalább olyan sokáig tartott, mint a csónak kifaragása.

Mikor mindezzel kész voltam, meg kellett még tanítani Pénteket a hajózás tudományára. Igaz, hogy nagyszerűen evezett a kenuban, viszont fogalma sem volt a vitorláról és a kormányról. Egészen magánkívül volt a csodálkozástól, mikor látta, hogy vezetem ki a csónakot a kormány segítségével a tengerre, vagy amikor megfigyelte, hogy duzzad meg vagy ernyed el a vitorla az irány változásának megfelelően.

De rövid gyakorlat után összebarátkozott mindkettővel, és csakhamar tapasztalt hajós lett belőle. Egyedül az iránytű használatára nem tudtam rászoktatni. Igaz viszont, hogy ezen a vidéken nagyon ritkán volt felhős idő, és a ködöt alig ismerték. Az iránytű tehát senkinek sem hiányzott, mert a csillagok éjjel mindig megmutatták az utat, nappal viszont látszott a part. Az esős évszakban pedig, amikor a látás bizonytalan, senkinek sem volt kedve se szárazon, se vízen közlekedni.

Beléptem szigeti fogságom huszonhetedik évébe. Ámbár, ami az utolsó három évet illeti, melyet ezzel a derék teremtéssel együtt töltöttem, legszívesebben kihagynám a számolásból. Most vidáman ültem meg a hajótörésem évfordulóját. Erős remény élt bennem, hogy véglegesen és gyorsan megszabadulok innen. Lehet, hogy már egy évet sem töltök itt. Ennek ellenére folytattam a gazdálkodást, ástam, ültettem és arattam, mint eddig. Begyűjtöttem a szőlőt, és megaszaltam: egyszóval elvégeztem a rám váró feladatokat.

Közben beköszöntött az esős évszak, amikor többet kellett otthon tartózkodnom, mint egyébként. Új hajónkat biztonságba helyeztük, amennyire csak lehetett. Beeveztünk vele a folyócskába, ahol régi kikötőm állott, magas vízállás idején partra vontuk, és Péntekkel kis dokkot ástunk számára. Akkorát, hogy beleférjen, és elég mélyet, hogy éppen úszhasson benne. Majd mikor az apály beállott, töltést emeltünk a dokk végénél, hogy elzárjuk a tengervíztől. Így a dagály nem tehetett kárt a csónakban. Hogy az esőtől is megóvjuk, beszórtuk faágakkal, sűrűn, mintha háztető volna felette. Így vártuk a november és december hónapokat, amikorra vállalkozásom időpontját kitűztem.

A száraz évszak felé közeledve, a szép idővel együtt egyre többet gondoltam tervemre. Naponta készültem az utazásra. Első tettem az volt, hogy jelentős élelmiszerkészletet halmoztam fel. Az volt a szándékom, hogy két hét múlva megnyitom a dokkot, és tengerre kormányozom a csónakomat.

Egy reggel éppen hajónk körül tevékenykedtem. Közben kiáltottam Pénteknek, menjen a tengerpartra, és próbálja meg, tudna-e fogni egy teknősbékát, ami tojásai és húsa miatt hetenként legalább egyszer terítékre került. Péntek még nem jutott messzire, mikor egyszerre rohanva jön vissza, átugrik a külső falon, illetőleg kerítésen. Azzal sem törődött, hol éri lába a földet. Aztán lelkendezve kiabálni kezd:

- Ó jaj! Ó jaj! Ó, bánat! Ó, baj!

- Mi az, Péntek? - kérdeztem.

- Ó, odaát - kiáltja - egy-két-három csónak. Egy, kettő, három!

Beszédmódjából arra következtettem, hogy hat csónakról beszél. De amikor tovább faggattam, kiderült, mégis csak háromról van szó.

- Nahát, Péntek, ne ijedj meg annyira - csillapítottam, amennyire tudtam.

De láttam, hogy szegény fickó rettenetesen odavan. Úgy látszik, nem fért egyéb gondolat a fejébe, mint hogy most érte jönnek, darabokra vágják és megeszik. Szegény úgy vacogott, hogy nem tudtam mit kezdjek vele. Próbáltam vigasztalni, és bizonygattam, hogy én épp olyan veszélyben vagyok, mint ő, sőt engem valószínűleg előbb falnak fel.

- Na de, Péntek, ha úgy fordul, megverekszünk velük. Tudsz harcolni, Péntek?

- Én lőni - mondta -, de jönni igen sok.

- Nem számít - ismételtem -, a puskáink elijesztik azokat, akiket nem tudunk megölni.

Megkérdeztem tőle, fog-e úgy védeni engem, mint ahogy én őt. És mellém áll-e, és megteszi-e, amit parancsolok neki. Így felelt:

- Én meghalni, ha Robinson parancsolni, meghalni.

Bementem házamba, kihoztam egy jó korty rumot, és odaadtam neki. Tudniillik olyan takarékosan gazdálkodtam a rummal, hogy még mindig maradt belőle. Mikor megitta, rábíztam a két sörétes puskát, melyet mindig magunkkal hordtunk. Megtöltöttem mindkettőt durva hattyúsöréttel, mely majdnem pisztolygolyó nagyságú szemekből áll. Aztán a négy muskétát vettem elő, és megtöltöttem mindegyiket két nagyobb és öt kisebb golyóval. Pisztolyaim mindegyikébe egy pár golyót tettem. Nagy kardomat szokás szerint hüvely nélkül akasztottam oldalamra. Pénteknek odaadtam baltáját.

Mikor így felkészültem, fogtam a távcsövet, és kimentem a domboldalra, szemlét tartani. Távcsövem segítségével pontosan láttam, hogy három csónakban huszonegy vad és három fogoly ül. Céljuk nyilvánvaló volt: győzelmi lakomát akartak csapni a három emberi testből. Mondhatom, barbár ünnep! De úgy látszik, ez volt legkedvesebb szokásuk.

Kikötéshez nem azt a helyet választották, ahol Péntekkel partra szálltak, hanem valamivel közelebb jöttek folyómhoz. Itt a part elég menedékes volt, és a sűrű erdő csaknem a tengerig nyúlt. Ez a körülmény, továbbá embertelen céljuk annyira felháborított, hogy ismét lementem Péntekhez. Kijelentettem neki, hogy kész vagyok odamenni, és akár mindegyiket megölni. Megkérdeztem, velem jön-e? Most már túl volt az első félelmen, és a korty rum miatt emelkedett hangulat lett úrrá rajta. Vidám volt, és megismételte, hogy kész parancsomra meghalni.

Első felháborodásomban szétosztottam a fegyvereket, amelyeket az előbb megtöltöttem. Egy pisztoly tűztem Péntek övébe, és három puskát akasztottam vállára. Magam is eltettem egy pisztolyt, és megragadtam a három megmaradt puskát. Ilyen felszereléssel indultunk el. Zsebembe még egy kis palack rumot csúsztattam, Péntekre pedig rábíztam egy zacskót, tele lőporral és golyóval. Megparancsoltam neki, hogy közvetlenül mögöttem haladjon, ne moccanjon, és mindaddig ne használja fegyverét, míg parancsot nem adtam. Azt is megtiltottam, hogy beszéljen. Közöltem tervem:

Közel egy mérföldet kell haladnunk a patakon átkelve az erdőben. Én tájolómon nézem az irányt. Az a célom, hogy lőtávolba kerüljünk, mielőtt észrevennének. Távcsövemmel látom, hogy a feladat nem nehéz.

Ezzel az elhatározással léptünk az erdőbe. A legnagyobb óvatossággal és csendben haladtunk. Péntek közvetlen a nyomomban lépkedett. Óvatosan meneteltünk, míg az erdő szegélyéhez értünk, azon az oldalon, mely hozzájuk legközelebb volt. Csupán egy erdőkiszögellés választott el már tőlük. Ekkor halkan magamhoz szólítottam Pénteket. Megmutattam neki egy nagy fát, amely az erdő sarkán állott. Megparancsoltam, hogy menjen a fához, és derítse fel, lát-e valamit. És ha igen, micsodát.

Úgy is tett. Hamarosan visszatért, és elmondta, hogy nagyszerűen lehet látni onnan az egész társaságot. Mindnyájan a tűz körül ülnek, és az egyik fogoly húsát eszik. Egy másik nem messze tőlük megkötözve hever a homokon. Bennem már valósággal forrt a harag. Azt is megmondta, hogy a fogoly nem az ő nemzetségükhöz tartozik, hanem a szakállas emberek egyike, akikről elmesélte, hogy csónakon érkeztek országukba. Megteltem rémülettel, mikor a fehér embereket említette. A fáig lopakodva távcsövemen át tisztán láttam a fehér embert, aki a fövenyen feküdt. Kezét, lábát összekötözték, és ruháján is látszott, hogy európai.

A vadakhoz körülbelül ötven lépéssel közelebb egy másik fa is állott, mögötte pedig egy kis sűrű húzódott. Mikor a terepet jobban szemügyre vettem, megállapítottam, hogy észrevétlenül eljuthatok odáig. Akkor pedig lövésem kétszerte biztosabb. Mérsékeltem tehát indulatomat, amelytől már majdnem szétrobbantam. Vagy húsz lépést hátrálva megbújtam a bokrok mögött, melyek elfödtek, míg a másik fáig jutottam. Ezután egy kis emelkedés következett. Innen, mintegy nyolcvan lépés távolságról tiszta kép tárult elém.

Pillanatnyi veszteni való időm sem volt. A gazfickók közül tizenkilencen a földön kuporogtak, kettőt pedig elküldtek, hogy lemészárolják a szegény fehér embert. Lehet, hogy egyik tagját a másik után vitték volna a tűzhöz. Épp lehajolt a két ember, hogy megoldják a rab lábán a köteléket. Péntekhez fordultam.

- Na most, Péntek - szóltam neki -, tedd, amit parancsolok.

Péntek jelezte, hogy megteszi.

- Akkor, Péntek, utánozz mindenben engem. Vigyázz, hogy semmit el ne hibázz.

Letettem a muskétát és a madarászpuskát a földre. Péntek megismételte mozdulataimat. A másik muskétával a vadakra céloztam. Ő szintén. Megkérdeztem, készen van-e, mire azt mondta:

- Igen.

- Akkor tüzelj! - mondtam, és abban a pillanatban és is tüzeltem.

Péntek sokkal jobban célzott, mint én. Azon az oldalon, ahová lőtt, két vadat megölt, és hármat megsebesített. Az én oldalamon csak egy halott és két sebesült volt. A vadak közt óriási rémület támadt. Aki épen maradt, talpra ugrott. De hirtelenében nem tudták, hová rohanjanak, sőt először azzal sem voltak tisztában, melyik irányból szabadult rájuk a pusztulás. Péntek szeme rajtam függött. Híven követte a parancsot, vagyis azt tette, amit én. Mikor a második lövés is eldördült, földre dobtam a muskétát, és felkaptam a sörétes puskát. Péntek követett. Látta, hogy felhúzom a ravaszt, és célzok. Ő ugyanígy cselekedett.

- Készen vagy, Péntek? - kérdeztem.

- Igen - felelte.

- Akkor hát rajta! - kiáltottam, és ismét az elképedt nyomorultak közé tüzeltem. Ugyanígy tett Péntek. Mivel ezekben a puskákban hattyúsörét volt, vagyis kisebbfajta puskagolyó, csak ketten estek el. De olyan sokan megsebesültek, hogy üvöltve és sikoltozva rohangáltak ide-oda. Mindegyikből csurgott a vér, és legtöbbjük kegyetlenül pórul járt. Hárman csakhamar a földre hulltak, noha még nem szenvedtek ki.

- Na most, Péntek - szóltam, félretéve a kilőtt puskát, és felkapva a még töltött muskétát -, kövess engem.

Bátran szemembe nézett. Erre kirohantam az erdőből, és megmutattam magam. Péntek közvetlenül nyomomban haladt. Mihelyt észrevettem, hogy megláttak, teljes erőmből kiabálni kezdtem, és Pénteknek is megparancsoltam, hogy ordítson. Aztán teljes erőből rohanva - ami különben nem is volt olyan könnyű, mert teli voltam fegyverrel - egyenesen az áldozat felé vettem utamat, aki mint mondtam, a fövenyen feküdt a bennszülöttek táborhelye és a tenger között.

A két mészáros a lövés zajától megrémülve egyenesen a tengernek rohant. Belevetették magukat kenuikba. Három másik követte példájukat. Pénteknek megparancsoltam, hogy lépjen előre, és tüzeljen rájuk. Péntek megértette szándékomat. Negyven lépésnyit előre futott. Aztán rájuk lőtt. Azt hittem, mindnyájukat leterítette, mert hirtelen eltűntek a csónak fenekén. Kettő azonban nemsokára felbukkant. Ennek ellenére is a lövésnek két halálos és egy sebesült áldozata volt. Az utóbbi is szinte halottként feküdt a csónak fenekén.

Mialatt Péntek tüzelt, én előkaptam késemet, és az áldozatot megszabadítottam kötelékeitől. Talpra segítettem, és megkérdeztem tőle portugálul, hogy kicsoda. Latinul felelte, hogy jó barát. De olyan gyenge volt, hogy alig tudott beszélni. Kivettem zsebemből a rumos palackot, és kezébe nyomtam. Jelekkel értettem meg vele, hogy igyon. Aztán megkérdeztem, milyen országból való. Azt felelte, hogy spanyol. Mikor valamelyest magához tért, kézzel-lábbal igyekezett tudomásomra hozni, milyen hálás segítségemért.

- Szenyor - szóltam minden spanyol tudásomat összeszedve -, erről majd beszélünk, de most harcolnunk kell. Ha van hozzá ereje, fogja ezt a pisztolyt, a kardot meg kösse oldalára.

Mindkettőt hálásan elfogadta. Mihelyt fegyvert érzett a kezében, mintha új életerő szállta volna meg. Vad dühvel csapott rá ellenségeire, s kettőt azonnal darabokra aprított. Meg kell jegyeznem, azok a nyomorultak annyira megrémültek, hogy már futni sem tudtak. Hasonló volt a helyzet az öt csónakosnál. Hárommal a golyók végeztek, másik kettő pedig az ijedségtől bukott le.

Puskámat még kezemben tartottam, hogy szükség esetén lőjek. Pisztolyom és kardom a spanyolnál volt. Magamhoz hívtam Pénteket, és megparancsoltam neki, hogy fusson a fához, ahonnan először lőttünk, és hozza ide a kilőtt fegyvereket. A parancsot gyorsan teljesítette. Kezébe adtam puskámat, és nekiláttam, hogy a többit ismét megtöltsem. Pénteknek és a spanyolnak megmondtam, jöjjenek hozzám, ha szükségük lesz fegyverre.

Miközben én a puskámat töltögettem, heves küzdelem fejlődött ki a spanyol és az egyik vadember között, aki hatalmas fakardjával támadt rá. Ki is oltotta volna életét, ha véletlenül fegyvertelen. A spanyol bátor és ügyes vívó volt, de úgy látszik legyengült. A hatalmas vadember ekkor birokra kelt vele, leteperte a földre, és éppen kardomat készült kicsavarni kezéből. A spanyol, aki alul volt, elengedte a kardot. De övéből kirántotta a pisztolyt, és átlőtte a vad testét. A bennszülött összeesett, odarohantam, de már nem volt szükség a segítségemre.

Péntek, akit szabadjára hagytam, a menekülőket üldözte. Nem volt egyéb fegyvere, mint baltája a kezében. Mégis leterítette azt a másik hármat, akikről az előbb beszéltem, vagyis azokat, akik elsőnek sebesültek meg. Mindenkivel végzett, akit el tudott érni.

A spanyol hozzám lépett, és fegyvert kért. Kezébe adtam a sörétes puskát, ezzel két vad üldözésére indult. Mindkettőt megsebesítette. De mivel képtelen volt futni, mindkettő bemenekült előle az erdőbe. Ott Péntek tovább üldözte őket. Az egyiket meg is ölte. De a másik nagyon fürge volt, és noha megsebesült, mégis vízbe vetette magát, és elérte a csónakot. Ott beugrott ahhoz a kettőhöz, akik még élve maradtak. Azzal a sebesülttel együtt, akiről nem tudtuk, él-e vagy meghalt; a huszonegyből csupán ez a három menekült meg.

Hadijelentésünk a következőképpen alakult. Hármat öltünk meg az első lövésre, kettőt a másodikra. Kettőt ölt meg Péntek a csónakban, majd két további sebesültet. Egyet megölt az erdőben, hármat megölt a spanyol, négyen belehaltak sebeikbe. Négyen megmenekültek a csónakon, egyikük sebesült. Ez összesen huszonegy.

A csónakban ülők ugyancsak dolgoztak, hogy lőtávolon kívül kerüljenek. Péntek kétszer is utánuk lőtt, de úgy látszik egyszer sem talált. Péntek nagyon szívesen beugrott volna velem az egyik kenuba, hogy kövessük őket. Bevallom, magam is eléggé aggódtam menekülésük miatt. Tartottam tőle, hogy a történtekről hírt visznek népüknek, mely talán két-háromszáz kenuval tér vissza. Ekkora tömeg pedig felfal bennünket.

Beleegyeztem tehát, hogy utánuk eredünk a tengeren. Beugrottam az egyik kenuba, és megparancsoltam Pénteknek, hogy kövessen. De nagy meglepetésemre a csónak fenekén egy másik szerencsétlent pillantottam meg. Keze-lába éppúgy össze volt kötözve, mint a spanyolnak, és egészen odavolt a rémülettől, mert nem tudta, mi történik. A csónakban tudniillik moccanni sem tudott, annyira gúzsba kötözték, tetőtől talpig. A kötözés maga annyira meggyötörte, hogy jártányi ereje is alig maradt.

Azonnal elvágtam az összefont háncsokat, melyek lebéklyózták, és talpra segítettem. De sem állni, sem beszélni nem tudott, csak nyögött keservesen. Úgy látszik, azt gondolta, hogy most ő következik soron a kivégzésben. Ekkor Péntek által tudomására akartam hozni, hogy szabad. Elővettem palackomat, és húzattam vele egy kortyot. Ettől és a szabadulás reményétől visszatért belé az élet, és felült a csónakban.

Mikor Péntek odajött, és az arcába nézett, megindító jelenet játszódott le. Mindenki könnyekre fakadt volna, ha látja, hogy öleli, csókolja, becézi a foglyot, hogyan kiabál, nevet, ugrál, táncol, énekel. Folyton kiabált, kezét tördelte, tulajdon arcát csapkodta kezével. Majd újra felugrott, és körültáncolta, mintha megbolondult volna. Jó időbe került, míg ki tudtam szedni belőle, hogy mi történt. Mikor egy kicsit magához tért, elmondta, hogy a rab nem más, mint apja.

Nem könnyű elmondani, mennyire megindított elragadtatása és a fiúi szeretetnek ez a látványa. Szegény Péntek nemcsak viszontlátta apját, hanem egyenesen a halálból kapta vissza. Ahhoz is erőtlen a tollam, hogy szenvedélyének különös megnyilvánulásairól beszámoljak. Hol kiugrott a csónakból, hol ismét beleugrott. Bent ült, keblére vonta apja fejét, és fél óráig is simogatta. Aztán karját és csuklóját kezdte el simogatni és dörzsölgetni, mert megdermedtek a kötelékektől. Mikor láttam, miről van szó, rumot adtam, hogy azzal dörzsölje az öreg kezét. A szesz jó hatása csakhamar mutatkozott.

Ez az esemény megakadályozta tervünket, hogy üldözzük a többi vadembert, akiket már csaknem elvesztettünk szemünk elől. Szerencsénk volt, mert két óra múlva heves szél kezdett dühöngeni. Ők útjuknak legfeljebb egynegyedét tehették meg. A vihar egész éjjel tombolt, északnyugati széllel, mely szembecsapott velük. Ilyen körülmények között aligha lehetséges, hogy partot értek.

De visszatérek Péntekhez. Annyira elfoglalta apja, hogy nem volt szívem bármilyen rövid időre is elszakítani tőle. Később mégis magamhoz hívtam, ő pedig szökdécselve, nevetve s az örömtől mintegy magánkívül engedelmeskedett. Megkérdeztem, adott-e kenyeret apjának. Fejét rázva szólt:

- Nem, csúnya kutya megenni mindent maga.

Erre egy karéj kenyeret vettem elő tarisznyámból. Aztán neki is adtam egy korty italt. De meg sem kóstolta, egyenesen apjához vitte. Volt zsebemben még két vagy három szőlőfürt, ebből is küldtem egy marokra valót az öregnek. Alighogy a szőlőt átadta apjának, hirtelen kiugrott a csónakból, és rohanni kezdett, mintha megbabonázták volna. Ő volt ugyanis a leggyorsabb fickó, akit valaha láttam. Olyan sebesen futott, hogy egy pillanat alatt eltűnt szemem elől. Hiába hívtam, hiába kurjongattam utána, nyoma veszett.

Negyedóra múlva azonban látom ám, hogy közeledik felénk, ha nem is olyan gyorsan, mint ahogy elfutott. Láttam, lépése azért lassúbb, mert tart valamit a kezében. Kiderült, azért futott el, hogy apjának friss vizet hozzon. Amellett leszelt még két karéj kenyeret. A kenyeret nekem adta, a vizet azonban apjának vitte. Mivel magam is szomjas voltam, szintén jót húztam belőle. Az öreget felüdítette a víz. Többet használt, mint bármilyen rum vagy szesz, amit én adtam, mert már majdnem eltikkadt a szomjúságtól.

Miután megitatta apját, megkérdeztem, maradt-e még víz. Igennel felelt. Megmondtam, vigye a szegény spanyolnak, az legalább annyira szenved, mint az apja. Az egyik kenyérdarabot szintén elküldtem a spanyolnak, aki valóban elég gyenge volt. Egy fa árnyékában pihent a földön. A tagjai merevek voltak, és a kötelék helye megdagadt. Mikor láttam, hogy felült meginni a Péntek által hozott vizet, és enni kezdte a kenyeret, odamentem hozzá, és megkínáltam egy marék szőlővel.

Rám nézett, szemében a köszönet és hála fénye csillogott. De gyenge volt, hiszen az erőltetett küzdelem is megviselte. Jóformán lábra sem tudott állni. Kétszer vagy háromszor megkísérelte, de bokája erősen megdagadt, és keservesen sajgott. Intettem, maradjon nyugodtan, és Péntekkel megdörzsöltettem a bokáját. Péntek ugyanolyan szorgosan végezte, mint az előbb apjánál.

Közben azonban szegény, jólelkű teremtés minden két percben, vagy talán többször is hátrafordította fejét. Arra volt kíváncsi, hogy apja ül-e még, ahogy az előbb hagyta. Egyszer csak látja, hogy az öreg lehanyatlik. Felpattant, és olyan gyorsan ott termett, hogy szinte látni sem lehetett, mikor éri lába a földet. De megnyugodott, hogy apja csupán pihenni dőlt le. Erre újra visszajött hozzám.

Közben szóltam a spanyolnak, engedje meg, hogy Péntek felsegítse, és a csónakig vezesse. Ha majd lakásomba hozta, én magam veszem gondjaimba. Péntek, erős, fiatal fickó létére hátára kapta a spanyolt, és gyengéden letette a csónak oldalára, lábával befelé. Majd egészen beemelte, és közvetlenül apja mellé helyezte. Ezután újra partra lépett, vízre taszította a csónakot, és gyorsabban evezett a part mellett, mint ahogy én menni tudtam. A szél már elég erősen fújt, de azért biztonságban behajózott a kis folyóba. Aztán elrohant, hogy a többi csónakot is elhozza. Megkérdeztem útközben, hová siet. Azt felelte:

- Menni, hozni többi csónak.

Azzal rohant már, mint a szélvész. Legalábbis sem embert, sem lovat így futni nem láttam. Már a másik csónakkal is a pataknál volt, mire én gyalog odaértem. Sőt el is hagyott, és sietett, hogy vendégeinket kiemelje a járműből. Már egyikük sem tudott járni. Szegény Péntek azt sem tudta, mihez kezdjen.

Töprengtem, hogyan segíthetnék rajtuk. Odakiáltottam Pénteknek, ültesse le a gyengélkedőket, aztán jöjjön hozzám. Hamarosan összetákoltam egy kézi hordágyat, hogy ráfektessük őket. Péntekkel együtt így vittük haza betegeinket.

Külső erődítményeinknél azonban még nagyobb zavarban voltunk, mint az előbb. Betegeinket nem tudtuk átemelni a falon, viszont eltökéltem, hogy semmiképp sem rombolom le kerítésemet. Péntekkel együtt tehát két óra alatt csinos kis sátrat vertünk. Beborítottuk a vitorlákkal, és telehordtuk ágakkal. Azon a helyen állítottuk fel, amely a frissen ültetett liget és a kerítés között terült el. Itt két ágyat vetettünk nekik, úgy, ahogy szoktuk: rizsszalma alomra takarót terítettünk, arra pedig újabb terítőt.

Szigetem tehát benépesült. Mikor így biztonságba helyeztem megmentett és gyengélkedő foglyaimat, arra gondoltam, hogy ételre van szükségük. Megparancsoltam Pénteknek, válasszon ki nyájamból egy még elég zsenge húsú, egyéves kecskét. Mikor megölte, levágtam hátsó fertályát, és apró darabokra szabdaltam. Péntekkel vizet tétettem a tűzre, és mondhatom, kitűnő húslevest és főtt húst készítettem. A házon kívül főztem, mert belső falamon belül a barlangomban sosem csináltam tüzet. Aztán az élelmet az új sátorba vittük, itt asztalt rögtönöztem, leültem, és saját vacsorámat is vendégeimmel költöttem el. Amennyire tőlem telt, igyekeztem bátorítani és felvidítani őket. Péntek volt a tolmácsom, elsősorban az apja és közöttem. De ő segített ki a spanyolnál is, aki elég jól beszélte már a vadak nyelvét.

Miután megebédeltünk, vagy inkább megvacsoráztunk, megparancsoltam Pénteknek, menjen, vegye az egyik csónakot, szedje össze puskáinkat és egyéb tűzi fegyvereinket, melyeket idő hiányában a harc színhelyén hagytunk. Másnap pedig úgy rendelkeztem, hogy temesse el a vadak holttestét, melyek a napnak kitéve hamarosan rothadásnak indultak volna. El kellett még temetnie barbár lakomájuk maradványait, amire én magam képtelen lettem volna. Nem, még csak látni sem szerettem volna, ha véletlenül arra járok.

Ő mindent elvégzett. Utasításaimnak megfelelően még a nyomait is eltüntette annak, hogy a vadak itt jártak. Mikor újra arra vitt utam, már csak az erdő kiszögelléséről és a fáról ismertem rá a helyre.

Aztán egy kis beszélgetésbe elegyedtem két új lakótársammal. Péntek útján megkérdeztem az öregtől, mit gondol: vajon megmenekültek-e a vadak a kenuban? És vajon várhatjuk-e, hogy olyan erővel térnek vissza, amelynek nem tudunk ellenállni?

Először úgy vélekedett, hogy a vadak aligha tudták átverekedni magukat az egész éjjel dühöngő viharon, feltétlenül megfulladtak. Ha pedig dél felé vetődtek partra, mint ellenséget bizonyára felfalták őket. De hogy mi lesz akkor, ha mégis elérik saját partjukat, nem tudta megmondani. Véleménye szerint azonban a vadak rettenetesen megrémültek támadásunk módjától, a puskák zajától és tüzétől. Bizonyára úgy mesélik el esetüket, hogy villámlás és mennydörgés, nem emberi kéz pusztított köztük. Az a két lény pedig, aki megjelent - mármint Péntek meg én -, tulajdonképpen bosszúálló szellem. Tehát ezek pusztítottak soraikban, nem pedig fegyveres emberek. Ezt, mint mondta, kiáltozásukból vette ki. El sem tudják képzelni, hogy élő ember tüzet okádjon, és keze mozdítása nélkül távolról ölhessen.

Az öregnek igaza volt. Azóta megtudtam, hogy a vadak mégiscsak megmenekültek. Hazaérve úgy beszéltek szigetünkről, mint egy elvarázsolt földdarabról, ahol az isten tüze pusztít. De ezt akkoriban még nem tudtam, és jó ideig aggodalmak közt éltem. Mindig résen voltam, és sosem jártam fegyver nélkül. De most, hogy immár négyen voltunk, akár százzal is szembe mertünk volna szállni nyílt terepen.

Eltelt némi idő, és a csónakok nem mutatkoztak. Lassanként a jövetelüktől való félelem is elmúlt bennünk. Kezdtem fontolóra venni régebbi tervemet: vagyis azt, hogy miként juthatnék a kontinensre. Péntek apja is biztosított róla, hogy népe jól fog bánni velem, ha odamegyek, már csak az ő kedvéért is. De buzgalmamat kissé lehűtötte egy komoly beszélgetés, melyet a spanyollal folytattam. Megtudtam tőle, hogy még tizenhat spanyol és portugál él a vadak között, miután a hajótörésből megmenekültek. Igaz ugyan, hogy a vadaktól nincs bántódásuk, de szükséget szenvednek a legfontosabb dolgokban, sőt életüket is alig képesek fenntartani.

Kikérdeztem utazásuk minden részlete felől. Megtudtam, hogy hajójuk spanyol zászló alatt Rio de la Platából Havannába igyekezett. Céljuk az volt, hogy ott rakják ki terhüket: elsősorban bőrt meg ezüstöt. Ellenérték fejében pedig olyan árukat vásárolnak, amilyenhez hozzájuthatnak. A hajón öt portugál tengerész is dolgozott, akiket egy más roncsról vettek fel. A saját embereik közül az első hajó elvesztésekor öten fulladtak a tengerbe, a többi pedig végtelen veszélyek és kockázatok során át, csaknem éhen halva jutott a kannibál partra. Ott már arra is elkészültek, hogy felfalják őket. Elmondta, hogy néhány fegyverüknek semmi hasznát nem veszik. Ugyanis nincs golyójuk, puskaporuk pedig a tengervízben teljesen elázott. Ami keveset megmentettek lőporukból, a partraszállás utáni első napokban vadászat közben ellövöldözték.

Megkérdeztem tőle, milyen sors vár ott rájuk, ha nincs semmi tervük a menekülésre. Azt felelte, hogy erről rengeteget tanácskoztak. De vitájuk mindig reménytelen kétségbeeséssel végződött, mert sem műszereik nem voltak, hogy hajót építsenek, sem élelmiszerkészletük, hogy elinduljanak.

Megkérdeztem azt is, hogy fogadnák ajánlatomat, ha kilátásba helyezném számukra a menekülést. És vajon, ha mindnyájan együtt lennénk, nyélbe lehetne-e ütni a menekülést? Nyíltan feltártam előtte, hogy főleg attól tartok, árulást követnének el, és rosszul bánnának velem, ha életemet kezükbe tenném. A hála nem minden embernek szükségszerű erénye, az emberek cselekedeteiket nem mindig eszerint irányítják. Azt is hozzátettem, hogy csúnya dolog lenne, ha én lennék menekülésük eszköze, ők pedig végül foglyukká tennének. Ebben az esetben szívesebben bízom rá magam a vadakra. Faljanak fel inkább elevenen, mint hogy spanyol papok könyörtelen pribékjeinek kezébe jussak, és az inkvizíciónak essek áldozatul.

Azt is hozzátettem, meg vagyok győződve segítségük hasznosságáról. Feltételeztem, hogy ennyi kéz itt a szigeten elég nagy bárkát tudna összeácsolni ahhoz, hogy akár Brazíliába, akár az észak felé eső spanyol szigetekre eljuthassunk. Viszont, ha ők ennek ellenére, miután fegyvert adtam kezükbe, viszonzásul saját népük között jóságomért rosszal fizetnének, semmi értelme a dolognak, mert mostani helyzetem még mindig jobb.

Őszintén és elfogulatlanul válaszolt kérdéseimre. Elmondta, hogy helyzetük milyen nyomorúságos. Éppen ezért aligha hiszi, hogy szabadítójukkal rosszul bánnának. Ha jónak látom, ő visszatér az öreggel együtt, és megtárgyalja társaival a dolgokat. Aztán újra megjelenik nálam a válasszal. Megállapítja a feltételeket, amelyekre ünnepélyes esküt tesznek. Eszerint teljesen az én parancsnokságom alá helyezik magukat. Kötelességüknek tartják, hogy engedelmeskedjenek, és csak olyan országba megyünk, ahová én akarom. Hűségük mindaddig kötelező, amíg az általam kijelölt földet el nem érjük. Megígérte, hogy elhozza a saját kezükkel írt szerződést.

Aztán kijelentette, hogy először ő teszi le az esküt, mely szerint mindaddig el nem mozdul mellőlem, míg erre engedélyt nem adok. Utolsó csepp véréig kitart mellettem, ha netán emberei között ellenem zendülés törne ki. Úgy jellemezheti társait, mint nyájas, becsületes embereket. Most a legnagyobb keserűség emészti őket, mert nincs sem fegyverük, sem ruhájuk, sem ennivalójuk, hanem ki vannak szolgáltatva a vadak kénye-kedvének. Jóformán reményük sincs, hogy hazájukba visszatérhessenek. Meg van róla győződve, hogy megszabadításuk esetén élve-halva mellettem lennének.

Bizonyságtétele alapján elhatároztam, hogy megkísérlem megmentésüket, ha lehetséges. Tárgyalás céljából elküldöm hozzájuk az öreg bennszülöttet és a spanyolt. Már mindennel készen voltunk az indulásra. Ekkor a spanyolnak támadt ellenvetése. Ez részben nagyon okos, részben pedig nagyon komoly volt, úgyhogy én csak örülhettem neki. Az tanácsolta, hogy legalább fél évvel halasszuk el társai megmentését.

A következőket hozta fel: körülbelül már egy hónapja tartózkodik nálam, és látja, milyen előrelátó módon gondoskodom fennmaradásomról. Azt is látja, mennyi gabonát és rizst halmoztam fel. Egymagamnak ez több mint elegendő, de kevésnek bizonyulna immár négy főre nőtt családom számára, ha nem gazdálkodnánk vele takarékosan. És mi lenne akkor, ha honfitársai, szám szerint tizenhatan, megjelennének nálam. Még kevésbé vihetnénk útravalót építendő hajónkra, akármelyik amerikai gyarmatra szándékoznánk is utazni.

Felajánlotta tehát, hogy ő két másik társával annyi földet ásna fel, amennyit be tudunk vetni. Ezután megvárjuk az aratást, hogy elég gabonakészletünk legyen, mikorra honfitársai megérkeznek. Mert lehetséges, hogy a nélkülözés miatt elégedetlenkednének, és új helyzetüket nem éreznék szabadulásnak, hanem úgy fognák fel, mintha egyik bajból a másikba jutottak volna.

Óvatossága annyira ésszerű, és tanácsa annyira jó volt, hogy ajánlatát örömmel fogadtam. Annál is inkább, mert hűségéről is meggyőzött. Tehát nekiláttunk az ásásnak mind a négyen. Úgy forgattuk faeszközeinket, ahogy csak lehetett. Körülbelül egy hónap múlva, éppen mire a vetés ideje eljött, már akkora földet törtünk fel, hogy legalább huszonkét véka árpát és tizenhat véka rizst vethettünk bele. Ennyi volt minden tartalék vetőmagunk. Természetesen, emellett hat hónapi fogyasztásra szintén meghagytunk bizonyos készletet, de éppen csak annyit, amennyivel kihúzhatjuk az aratásig.

Most már elég nagy társaságom volt ahhoz, hogy szembeszállhassunk a vadakkal, ha netán jönnének. Éppen ezért szabadon jártunk-keltünk a szigeten, ha alkalmunk nyílt rá. Gondolataink szüntelenül menekülésünk körül forogtak. Lehetetlen volt tehát, hogy egyúttal ne munkálkodjunk szabadulásunk eszközein is.

Ebből a célból számos fát jelöltem meg, melyeket tervünk szempontjából alkalmasnak ítéltem. Kivágásukat Péntekre és apjára bíztam. A spanyollal gyakran folytattam eszmecserét, majd őt kértem meg a munka irányítására és ellenőrzésére. Megmutattam neki, milyen mérhetetlen vesződséggel tudtam csak valamikor deszkává hasogatni egy nagy fát. Biztattam, kövesse példámat, mert legalább egy tucat nagyméretű deszkára van szükségünk, melyeknek szélessége két láb, hosszúsága tizenöt láb, vastagsága pedig legalább két hüvelyk. Hogy mindez mennyi munkával járt, bárki elképzelheti.

Egyidejűleg mindent megtettem, hogy kis nyájamat úgy felszaporítsam, ahogy csak lehet. Ebből a célból egyik nap Pénteket és a spanyolt küldtem el, másnap pedig magam mentem el Péntekkel tőrt vetni. Ilyen módon vagy húsz kis gidára tettünk szert, melyeket a többiekkel együtt szándékoztunk felnevelni. Több anyakecskét is lelőttünk, gidáikat pedig szintén hozzácsaptuk a nyájhoz. Szőlőszüretelés idején tömérdek fürtöt akasztottunk ki aszalódni a napra. Azt hiszem, Alicantban, ahol az igazi mazsolát aszalják, nyolcvan hordót is megtöltöttünk volna szőlőnkkel. Táplálékunk java része aszalt szőlőből és kenyérből állott. És bízvást állíthatom, hogy rendkívül egészségesnek bizonyult.

Eljött az aratás ideje, és minden a legnagyobb rendben volt. Láttam ugyan már a szigeten jobb termést is, mégis úgy gondoltam, hogy ennyiből is futni fogja. A huszonkét véka árpából több mint százhúsz vékára valót hordtunk be, és csépeltünk ki. Ugyanez az arány mutatkozott a rizsnél is. Mindez kitart a legközelebbi aratásig, akkor is, ha itt van a tizenhat spanyol. Ha viszont hajóinkkal már útrakészen lennénk, elláthatnánk magunkat annyi élelemmel, hogy a világ bármely részébe eljutunk vele. Mikor a termést behordtuk, következett a kosárfonás, mert tartályokra volt szükségünk. A spanyol ebben a mesterségben igen ügyesnek bizonyult. Sőt nemegyszer korholt amiatt, hogy ezt a vesszőfonást védelmi munkáimban nem használtam fel. Én azonban nem láttam szükségét.

Most már elegendő élelmiszerkészletünk volt vendégeink számára. Meghagytam tehát a spanyolnak, keljen át a tengeren, és próbálja meg, mire tud jutni az ottmaradtakkal. Szigorú kikötésem volt, hogy egyetlen embert sem hozhat magával, aki előbb le nem teszi az esküt az öreg vadember és az ő jelenlétében.

Az eskü lényege abban állt, hogy nem támadják meg azt a személyt, akit a szigeten találnak, és aki érettük küldött, hogy megszabaduljanak. Sőt ellenkezőleg: melléje állanak, és megvédelmezik minden támadás ellen. Bárhova mennek, alávetik magukat parancsainak. Mindezt írásba is foglalják, és kézjegyükkel látják el. Hogyan viszik véghez mindezt, ha nincs se tolluk, se tintájuk, nem tudtam, de akkor nem is firtattuk.

A spanyol és az öreg vad, Péntek apja, utasításaimnak megfelelően el is indultak az egyik kenuban, melyben idejöttek, vagy inkább úgy mondhatnánk, hogy idehurcolták őket, mint foglyokat, a diadalmi lakomára. Adtam mindegyiknek puskát, tűzszerszámmal, továbbá nyolc töltésre való lőport és golyót. Intettem őket, hogy a lőszerrel takarékoskodjanak. Ne használják, csak kényszerítő szükségben.

Feladatukat vidáman hajtották végre. Az első lépéseket tettük így szabadságunk felé, amire én már jó huszonhat éve és néhány napja vártam. Elláttam őket élelmiszerrel - kenyérrel és aszalt szőlővel -, amiből ők maguk hosszú ideig élhettek, sőt az egész spanyol társaságnak is elegendő kellett hogy legyen egy hétre. Jó utazást kívántam nekik, és megegyeztem velük abban a jelben, melyet majd visszatérésük alkalmával kiakasztanak. Már távolról meg akartam ismerni őket, mielőtt partra szállnak. Aztán néztem, hogy távolodnak el a parttól.

Jó széllel mentek el, éppen telihold idején, számításom szerint október havában. Ami a pontos naptári dátumot illeti, miután egyszer eltévesztettem, soha többé nem tudtam újra rögzíteni. Sőt, most már az évek számával sem törődtem olyan pontosan... Bár utólag átvizsgálva számításaimat, kiderült, hogy ebben a tekintetben sincs baj.

Már legalább egy hete várakoztam rájuk, mikor furcsa és nemvárt esemény jött közbe. Ilyesmi aligha fordult elő a történelemben. Éppen a kunyhómban aludtam egy reggel, amikor Péntek lélekszakadva beállít hozzám, és hangosan kiáltja:

- Jöttek! Jöttek!

Felugrottam, és nem törődve a veszéllyel, kirohantam. Előbb természetesen magamra kaptam ruháimat. Átcsörtettem kis ligetemen, mely időközben sötét erdővé sűrűsödött. Puska sem volt nálam, pedig anélkül sosem mozdultam ki. Nagyon meg voltam lepődve, mikor a tengerre pillantva másfél tengeri mérföld távolságban egy csónakot fedeztem fel. A part felé igyekezett, birkalapocka-vitorlával, ahogy nevezni szokták. Jó szél hozta. Azt is észrevettem, hogy nem a szárazföld felől jön, hanem a sziget déli csücske irányából.

Magamhoz hívtam Pénteket, és megparancsoltam neki, hogy maradjon a közelemben, mert nem azok érkeztek meg, akiket vártunk. Egyelőre tehát nem tudjuk, ellenséggel vagy baráttal lesz-e dolgunk. Aztán elmentem látcsövemért, mert szerettem volna minél többet tudni róluk. Behúztam a létrát, és felhágtam a domb tetejére. Innen szoktam szemlélődni, ha féltem valamitől. Jóval tisztábban láttam, viszont én láthatatlan maradtam. Alig tettem lábamat a dombra, mikor két és fél mérföldnyire délkeletre, a parttól azonban legföljebb másfél mérföldnyire, lehorgonyzott hajót pillantottam meg. Megfigyelésem szerint angol hajó volt, és a csónak is a hosszú angol csónakokra emlékeztetett.

Képtelen vagyok leírni, milyen zavarban voltam. De örömöm kifejezésére sem találok szavakat. A hajó láttára úgy éreztem, hogy honfitársaim, tehát barátok érkeztek. Mégis valami titkos félelem kerülgetett. Nem tudnám megmondani, honnan jött, de arra intett, hogy legyek résen. Először az ütött szöget a fejembe, hogy mi dolga lehet angol hajónak a világ ezen sarkában. Egyetlen hajóútvonal sem vezetett erre, melyen az angolok kereskedni szoktak. Azt is tudtam, hogy vihar sem volt a napokban, mely idesodorja őket. Viszont, ha angolok, nyilván nem jó szándékkal járhatnak itt. Tehát jobb, ha megmaradok rejtekhelyemen, mint ha tolvajok és gyilkosok keze közé kerülök.

Később beigazolódott: helyesen tettem, hogy előérzetemre hallgattam. Mert ha ez a titkos figyelmeztetés nem intett volna, rosszabb helyzetbe kerülök, mint amilyenben voltam.

Közben figyelemmel kísértem, hogy a csónak egyre inkább közeledik a parthoz. Úgy látszott, mintha öblöt keresnének, ahol kényelmesen kiköthetnek. Mivel azonban más irányból jöttek, nem vették észre a kis torkolatot, ahol valamikor én szálltam partra tutajaimmal. Tehát körülbelül tőlem fél mérföldnyire az öbölbe kormányozták csónakjukat. Ez volt a szerencsém. Máskülönben éppen ajtóm előtt kötöttek volna ki, és bizonyára csakhamar kiüldöztek volna saját váramból. Sőt az is lehet, hogy mindenemből kifosztottak volna.

Mikor partra szálltak, még nyilvánvalóbbnak látszott, hogy legtöbbjük angol. Egyet vagy kettőt hollandnak néztem, de feltevésem nem bizonyult helyesnek. Összesen tizenegyen voltak, köztük három fegyvertelen, sőt amint láttam, meg voltak kötözve. Mikor az első négy vagy öt ember partra ugrott, megragadták a hármat, és úgy emelték ki a csónakból, ahogy a foglyokat szokás. Jól láttam, hogy a három fogoly egyike heves taglejtésekkel kétségbeesetten, szinte eszeveszetten könyörög. Néha a másik kettő is felemelte karját, és nyilván ők is rettegtek, ha nem is annyira, mint társuk. A látvány teljesen megzavart, és nem tudtam, mire véljem a dolgot. Péntek szokott töredezett beszédmódjával odakiáltotta nekem:

- Ó, uram! Látni angol emberek éppúgy megenni foglyokat, mint vademberek.

- Ugyan, Péntek - szóltam neki -, csak nem gondolod, hogy meg akarják enni őket?

- Igen, meg fogják enni.

- Nem, Péntek, azt nem teszik. Félek, hogy meggyilkolják őket, de semmiképpen nem eszik meg.

Még mindig nem tudtam, hogy áll az ügy valójában. De rémülettel töltött el a látvány. Minden percben azt vártam, hogy kivégzik a három foglyot. Egyszer csak látom, hogy az egyik gazember fölemeli széles kardját, hogy rásújtson az egyik szegény emberre. El voltam rá készülve, hogy nemsokára holtan rogy össze. A vér szinte megfagyott ereimben. Most nem bántam volna, ha itt van a spanyol és a vadember, aki elment vele. Azzal is megelégedtem volna, ha valahogy észrevétlenül lőtávolba kerülök hozzájuk. Talán könnyen megmenthettem volna a három embert, mert lőfegyvereket a többieknél nem láttam. De a dolog másként végződött.

Miután a szemtelen matróz olyan csúnyán bánt a három fogollyal, a fickók kóborolni kezdtek a szigeten. Úgy látszott, szemlét akarnak tartani a vidéken. Azt is észrevettem, hogy a másik három ember visszakapta szabad mozgását. Ennek ellenére leültek a földre, és töprengésbe merültek. Nyilván nagyon kétségbe voltak esve. Nekem az az idő jutott eszembe, mikor a szigetre kerültem, és először néztem körül. Milyen elveszettnek tartottam akkor magam. Milyen rettentő aggodalmak gyötörtek. Egész éjjel a fán tartózkodtam, mert féltem, hogy felfalnak a vadállatok. Akkor este még nem tudtam, mennyi kincset rejt számomra a hajó, amelyet a vihar és a dagály közelebb sodor a szárazföldhöz. Most ez a három ember sem tudja, milyen közel vannak a szabaduláshoz, és mennyire biztonságos a helyzetük. Azt gondolják, hogy már elvesztek, és ezért gyötri őket a kétségbeesés.

A dagály éppen tetőpontján volt, mikor az emberek partra léptek. Miközben gondtalanul kószáltak a szigeten ide-oda, hogy lássák, milyen helyre jutottak, a dagály elmúlt. A víz jelentékenyen leapadt, és csónakjuk szárazra került. A csónakban két embert hagytak, akik, mint később kiderült, jó sok brandyt ittak, s ennek következtében elaludtak. Mégis az egyik hamarabb ébredt fel, mint a másik. Megvizsgálta a csónakot, és látta, hogy sokkal súlyosabban nehezedik a talajra, semhogy megmozdíthatná. Kiáltott a többieknek, akik szanaszét kóboroltak.

A matrózok csakhamar megjelentek a csónak környékén. De együttes erővel sem tudták vízre taszítani, mert a csónak nagyon nehéz volt, a part pedig süppedékes, amilyen a finom föveny vagy a futóhomok szokott lenni. Lemondtak a további fáradozásról, és újra szétszóródtak a szigeten. Hallottam, amint az egyik hangosan kiáltotta a másiknak:

- Hé, Jack! Hagyd békén azt a csónakot, úgyis felemeli a következő dagály.

Ezek a szavak véglegesen tisztázták, milyen nemzethez tartoznak. Egész idő alatt rejtekhelyemen maradtam. Messzebb nem is mertem menni, mint a dombtető, ahonnan megfigyeléseket eszközöltem. Jóleső érzéssel gondoltam arra, milyen jól megerősített helyen lakom. Tudtam, legalább tíz órába is beletelik, míg a csónakot ismét felemeli a víz. Akkorra ismét sötét lesz, és én szabadabban figyelhetem mozdulataikat, és hallgathatom beszédjüket.

Közben készültem a harcra. Sokkal óvatosabb voltam, mint máskor, mert tudtam, hogy ma másfajta ellenséggel lesz dolgom. Parancsot adtam Pénteknek is, akiből kitűnő céllövőt neveltem, hogy lássa el magát fegyverekkel. Magamnál tartottam a két sörétes puskát, rá pedig a három muskétát bíztam. Külsőm valóban marcona volt. Félelmetes kecskebőr zeke volt rajtam, az említett nagy karimás sapkával, övemen meztelen kard lógott, két pisztolyt tűztem mellé, és mindkét vállamon puskát cipeltem.

Az volt a tervem, hogy nem kísérletezem a sötétség beállta előtt. De két óra felé - ilyenkor van a legmelegebb a szigeten - láttam, hogy mind bementek az erdőbe. Úgy gondoltam, bizonyára lefeküdtek aludni. Viszont a szegény bajbakerültek, akik sokkal jobban aggódtak, semhogy aludni tudtak volna, egy nagy fa árnyékába telepedtek. Mintegy negyed mérföldnyire lehettek tőlem, és gondolom, a többiek már nem törődtek velük. Elhatároztam, hogy eléjük állok, és megtudom, hogy kerültek ide. Előreindultam tehát, Péntek némi távolságban követett. Fegyverei éppoly veszedelmesek, de megjelenése mégsem volt olyan ijesztő, mint az enyém. Rejtve haladtam, ameddig csak tudtam, és mielőtt még bármelyikük is észrevett volna, spanyolul odakiáltottam nekik:

- Kik önök?

A zajra felugrottak, de még jobban megzavarodtak, mikor megpillantottak egész rémítő valóságomban. Nem adtak feleletet. Sőt, úgy tetszett, hogy menekülni igyekeznek. Erre angolul szóltam hozzájuk.

- Ne lepődjenek meg. Lehet, hogy az ember akkor találkozik barátokkal, amikor nem is várja.

- Rajtunk nemigen lehet segíteni - sóhajtott az egyik ember.

- Mégis, nem mondaná meg, mi a baj? - kérdeztem. - Láttam önöket, amikor kikötöttek. Azt is megfigyeltem, hogy ön felemelte karját, és könyörgött az egyik gonosztevőnek, aki önt meg akarta ölni.

Szegény embernek könnyek folytak végig az arcán, és a csodálkozástól remegve kérdezte:

- Kivel beszélek?

- Kérem, tegye félre félelmét - feleltem -, angol vagyok, és szeretnék segíteni önökön. Amint látja, ott áll kísérőm. Van fegyverünk és lőszerünk. Mondja meg, mivel lehetnék szolgálatára.

- Uram, történetünk sokkal hosszabb, aligha tudom elmondani, míg ellenségeink a közelben vannak. De hallja mégis röviden. Én voltam annak a hajónak a parancsnoka, amelyik a tengeren áll. De embereim egy része fellázadt, és kényszerítette a többit, hogy kalózéletet folytassanak. Kis híján múlt, hogy meg nem gyilkoltak. Végre partra tettek ezen az elhagyott helyen ezzel a két emberrel. Az egyik kormányosom, a másik egy utas. Vártuk a pusztulást, mert azt hittük, lakatlan szigetre kerültünk, és még most se tudjuk, hogy mit gondoljunk.

- Hol vannak ellenségeik, azok a vadállatok? - kérdeztem. - Nem tudja, hová mentek?

- Ott fekszenek, uram - mutatott a sűrű felé. - A szívem is remeg, ha arra gondolok, hogy meghallhatják az ön beszédét. Mert akkor mindnyájunkat legyilkolnak.

- Van-e lőfegyverük? - kérdeztem.

- Csak két puskájuk van, egyiket a csónakban hagyták.

- Hát jó, akkor csak bízzák rám a többit. Úgy látom, mindnyájan elaludtak. Most könnyű lenne megölni őket. De ne ejtsük inkább mindet foglyul?

Válaszában közölte, hogy van köztük két megrögzött gonosztevő, akik iránt kár volna könyörületet mutatni. Úgy vélte, ha ezektől megszabadulunk, a többi újból visszatér a kötelesség útjára.

Megkérdeztem, melyikek azok.

Azt felelte, hogy innen nem tudja megkülönböztetni őket, de engedelmeskedik nekem, akármit parancsolok.

- Nos hát - mondtam -, akkor menjünk innen oda, ahol nem látnak vagy hallanak minket, nehogy felébredjenek. A többiről majd határozunk.

Szívesen kísértek, míg a sűrű el nem nyelt bennünket.

- Ide figyeljen - mondtam -, ha megkísérlem az önök megmentését, hajlandó-e két feltételbe belemenni?

Előre elfogadta mind a kettőt. Sőt kijelentette, hogyha visszaszerezzük hajóját, mindenben rendelkezésemre bocsátja. Ha viszont a hajót nem tudjuk visszaszerezni, mellettem marad a világ bármely részén. Két társa megismételte a fogadalmat.

- Nos - szóltam -, két feltételem van. Első az, hogy amíg itt vannak velem a szigeten, semmiféle erőszakot nem alkalmaznak velem szemben. Ha adok is alkalmilag fegyvereket az önök kezébe, azokat visszaadják, és kívánságaimnak engedelmeskednek. Második feltételem az, hogy a hajó visszaszerzése esetén engem és emberemet ingyen elvisznek Angliába.

Minden elképzelhető módon igyekezett bizonyítani, hogy feltételeimmel egyetért. Hiszen, mint mondta, életét is nekem köszönheti, erről soha nem felejtkezhet meg.

- Ebben az esetben - mondtam -, itt van önök számára három muskéta lőporral és golyóval. Most pedig azt mondják meg, ebben a pillanatban hogy cselekedhetünk a leghelyesebben.

Újra hálálkodott, és kijelentette, hogy teljesen rám bízza magát.

Erre én úgy vélekedtem, hogy minden cselekedetünk nagy kockázattal jár. Legjobb módszernek mégis azt vélem, ha tüzelünk rájuk, amíg alszanak. Ha az első sortűz nem végez velük, és hajlandók engedelmeskedni, életben hagyhatjuk őket.

Szerényen megjegyezte, hogy amennyiben rajta múlik, nem szeretné megölni őket. Igaz ugyan, hogy a két megrögzött gazember szította a lázadást, és ha megmenekülnek, a baj megint felütheti a fejét. Mert elhozhatják a hajóról az egész legénységet, és akkor mindnyájunkat elpusztíthatnak.

- A szükség tehát igazolja tanácsomat, miután életünk megmentésére más mód nem kínálkozik - jelentettem ki.

Mikor láttam, hogy még mindig vonakodik vért ontani, azt tanácsoltam, menjen oda egyedül, és intézze el a dolgot saját maga.

Míg beszélgettünk, hallottuk, hogy kezdenek ébredezni. Majd kettő rövidesen feltápászkodott. Megkérdeztem a parancsnoktól, köztük van-e a zendülők feje.

- Nem - felelte.

- Akkor csak hadd menjenek. De ha a többi szintén kereket old, az az ön hibája.

Figyelmeztetésem után fogta a puskát, amit kezébe adtam, és egy pisztoly tűzött az övébe. Társai, akik előrementek, egy kis zajt csináltak. Erre az egyik ébren levő matróz megfordult, és a többi felé kiáltott. De már késő volt. A puskák eldördültek. Helyesebben szólva, csak a két emberé, mert a kapitány egyelőre még nem használta fegyverét. Olyan jól céloztak, hogy egyik ember azonnal meghalt, egy másik pedig súlyosan megsebesült. De mivel volt még benne lélek, lábra állt, és segítségért kiáltozott. Ekkor a kapitány hozzálépett, és hangosan megmondta neki, hogy most már késő. Aztán puskatusával úgy főbe ütötte, hogy többet nem szólt. A három megmaradt ember közül az egyik könnyebben megsebesült.

Ekkor én is odaértem. Belátták, milyen veszélyben forognak, és értelmetlen volna ellenállni. Kegyelemért könyörögtek. A kapitány kijelentette, meghagyja életüket, ha biztosítják arról, hogy jó útra térnek. Egyben meg kell esküdniök, hogy segítenek neki a hajó visszaszerzésében, és abban, hogy visszajussanak Jamaikába, ahonnan elindultak. Mindnyájan hevesen fogadkoztak. A kapitány megkímélte életüket. Ezt én sem elleneztem, csupán azt kívántam, hogy kezük, lábuk kötve legyen, míg a szigeten tartózkodnak.

Miközben mindez lejátszódott, elküldtem Pénteket a kapitány kormányosával, hogy szerezze meg a csónakot, hozzák el az evezőket és a vitorlákat. Feladatukat elvégezték. Ezalatt lassan előkerült a három kóborló is - akik szerencséjükre különváltak a többitől -, mert meghallották a puskalövéseket. Mikor meglátták, hogy a foglyul ejtett kapitány ismét föléjük került, szintén engedelmességet fogadtak. Győzelmünk tehát teljes volt.

Nem maradt más hátra, mint hogy a kapitány meg én elmondjuk egymásnak viselt dolgainkat. Először én szólottam. Előadtam egész történetemet, melyet álmélkodó figyelemmel hallgatott. Különösen az a rész fogta meg, milyen jól el tudtam látni magam élelemmel és lőszerrel. És mivel életem sora valósággal csodák láncolata, mélyen megindította. Mikor pedig arra gondolt, hogy én megmentettem az életét, könnyek buggyantak ki szeméből. Szó is alig jött az ajkára.

Elbeszélésem végeztével őt és két emberét lakosztályomba vittem. A ház tetején keresztül vezettem be őket. Feltálaltam az ennivalót, ami éppen kéznél volt, s megmutattam, hogy rendezkedtem be.

Bármit mutattam, bármit mondtam nekik, oda voltak a csodálkozástól. A kapitány legjobban erődítményemet bámulta meg: elsősorban azt, hogy a ligettel milyen tökéletesen el tudtam rejteni. Igaz ugyan, hogy már majdnem húsz éve ültettem ezeket a fákat. S itt sokkal gyorsabban nőnek, mint hazámban. Azalatt olyan sűrű erdővé fejlődtek, hogy lehetetlen volt áthatolni rajta a néhány kis ösvény kivételével, melyet fenntartottam önmagam számára. Elmondtam, hogy ez váram és fő tartózkodási helyem, de amellett van még nyárilakom is, ahová időnként vissza szoktam vonulni. De azt majd más alkalommal mutatom meg. Egyelőre most az a dolgunk, hogy visszaszerezzük a hajót.

Ezt ő is elismerte, de bevallotta, fogalma sincs róla, milyen haditervet kellene követni. Hiszen még mindig huszonhatan vannak a hajón akik részt vettek az összeesküvésben. Ezzel mintegy törvényen kívül helyezték magukat, és most már minden kétségbeesett merényletre is vállalkoznak, mert tudják, hogy Angliában sorsuk az akasztófa. Éppen ezért ilyen kevesen nem támadhatjuk meg őket.

Egy ideig latolgattam azt, amit mondott. Úgy láttam, hogy következtetése helyes. Most tehát határozni kell, de gyorsan. Valahogy csapdába kellene csalni a fedélzeten maradtakat, különben partra szállnak, és elpusztítanak bennünket. Ezenkívül az is eszembe ötlött, hogy a hajó legénysége bizonyára már kíváncsiskodhatik, mi lett társaikból és a csónakból. Feltehető, hogy nemsokára a partra jönnek. Lehet, hogy számosabban, hogysem ellenállhatnánk nekik. Mindezt ésszerűnek találta.

Erre azt ajánlottam, hogy szereljük le a csónakot, mely az öbölben fekszik. Szedjünk ki belőle mindent, és rongáljuk meg, hogy ne lehessen vele tengerre szállni. Tehát nekimentünk a csónaknak. Kiszedtük belőle a fegyvereket, amit itt hagytak, és minden egyebet. Kezünkbe került egy palack pálinka, egy másik palack rum, néhány kétszersült, egy szaru lőpor és legalább öt vagy hat font cukor vászonzsákban. A pálinka és cukor különösen kapóra jött, mert az utóbbi években igen nélkülöztem.

Miután az evezőket, az árbocot, a vitorlát és a kormányt eltávolítottuk, és az élelmiszert és fegyvereket partra cipeltük, meglékeltük a csónakot. Jöhetnek már bármennyien, a csónakot mégsem tudják elvinni! Ebben a pillanatban kételkedtem, hogy képesek leszünk a hajót visszaszerezni. Viszont megfordult a fejemben, hogy a csónakot kitatarozhatjuk, és meglátogathatjuk spanyol barátainkat. Mert ezt a gondolatot még mindig nem vetettem el.

Először is tehát egyesült erővel kihúztuk a csónakot az öbölből, olyan magasra, hogy a dagály el ne érhesse. Különben is akkora lyukat ütöttünk a fenekébe, hogy egyhamar nehezen lehetett kitatarozni. Aztán leültünk, és tanakodtunk, mit tegyünk.

Ekkor ágyúlövést hallottunk a hajóról, majd láttuk, hogy zászlójukkal jelt adnak embereiknek, hogy menjenek a fedélzetre. Aztán többször is tüzeltek, és megismételték a csónakosok hívójelét. Mikor látták, hogy minden lövöldözés hasztalan, másik csónakot eresztettek le, és evezni kezdtek a part felé. Távcsöveink segítségével megszámlálhattuk, hogy lehetnek legalább tízen, és tűzfegyver is van náluk.

A hajó, mint mondtam, körülbelül két tengeri mérföldre volt a parttól. Tehát a figyelésre jó alkalom kínálkozott. Még az arcukat is meg tudtuk különböztetni. A dagály ugyanis kissé keletre sodorta csónakjukat, éppen ezért a part mellett eveztek, hogy ugyanott kössenek ki, ahol az előbbiek.

Mint mondom, jól láttuk őket. A kapitány mindegyikről elmondta, hogy milyen ember. Az volt a véleménye, hogy három igen becsületes fickó ül köztük, akiket meggyőződése szerint csak a megfélemlítés vitt bele a zendülésbe. Ami azonban a csónakmestert illeti, aki úgy látszik, a főkolompos volt köztük, éppen olyan szemenszedett gazember, mint a hajó legénységének maradványa. Mostani merényletük pedig minden bizonnyal teljesen elvetemültté tette őket.

A kapitány tartott tőle, hogy erősebbek lesznek nálunk. Én elmosolyodtam, és kijelentettem, hogy a mi helyzetünkben levő emberek túl vannak már minden félelmen, nekünk aligha van vesztenivalónk, tehát bármi történik, jobb lesz számunkra: akár szabadulás legyen az, akár halál. Megkérdeztem, mi a véleménye életkörülményeimről, és vajon érdemes-e kockára tennem mindent a szabadulás érdekében.

- Azok után, amiket átéltem, nem bánt a veszély gondolata. Más bánt engem...

- Micsoda? - kérdezte a kapitány.

Az - feleltem -, hogy az ön véleménye szerint van három vagy négy becsületes fickó is köztük. Higgye el, hogy minden ember hatalmunkban van, aki itt partra lép. Hogy életben marad-e vagy meghal, attól függ, hogy viselkedik velünk szemben.

Ezt emelt hangon és vidáman mondtam, amitől ő is felbátorodott. Így tehát buzgón a dolgunk után láttunk.

Alighogy a hajó felől közeledő csónakot megpillantottuk, jónak láttuk biztonságba helyezni foglyainkat. Kettőt közülük, akikért a kapitány nem állott jót, Péntekkel és az egyik megszabadított emberrel barlangomba kísértettem. Ott eléggé el voltak zárva a világtól, nem állt fenn a veszély, hogy bárki észreveszi vagy meghallja őket. Ha pedig kiszabadulnának, könnyen eltévedhetnek az erdőben.

A kötelek rajtuk maradtak, viszont kaptak élelmiszert. Azt is megígértük nekik, hogyha nyugodtan maradnak, két vagy három napon belül visszakapják szabadságukat. De ha szökéssel próbálkoznának, halál fiai. Ünnepélyesen megfogadták, hogy fogságukat türelemmel viselik. Nagyon hálásak voltak, hogy ilyen jól bánunk velük, és eleséget és gyertyát is adunk nekik. A gyertyákról (melyek saját gyártmányúak voltak), Péntek gondoskodott. De azt nem tudták, hogy Péntek őrt áll a bejáratnál.

A többi fogollyal még jobban bántunk. Igaz, hogy kettő bilincsben volt, mert a kapitány nem bízott meg bennük. A másik kettőt azonban a kapitány ajánlására és ünnepélyes ígéretük alapján, hogy élve-halva kitartanak mellettünk, szolgálatomba fogadtam. Tehát a három becsületes emberrel együtt heten voltunk - mindnyájan jól felfegyverkezve. Most már nem kételkedtem, hogy le tudjuk fegyverezni a szembejövő tízet. Különben is a kapitány megjegyezte, hogy azok között is akad három vagy négy becsületes.

Mihelyt elérték a helyet, ahol a másik csónak a parton feküdt, behajóztak az öbölbe, és kiszálltak. Maguk után vonták a csónakot is. Ennek nagyon örültem, mert féltem, hogy inkább lehorgonyozzák a csónakot az öbölben, nem messze a parttól. Sőt, esetleg őrt is hagynak hátra, s ez számunkra lehetetlenné tenné, hogy megszerezzük.

Mikor földre léptek, első dolguk volt, hogy másik csónakukhoz rohantak. Távolról is jól ki lehetett venni, hogy nagyon meg voltak lepődve, amikor a léket megpillantották rajta, és észrevették, hogy hiányzik belőle minden. Aztán egy darabig tanakodtak, háromszor vagy négyszer nagyot kiáltottak, és teljes erőből kurjongattak, hátha társaik meghallják. Semmi eredmény. Erre kis kört alkottak, és fegyvereikből sortüzet adtak, melyet mi is hallottunk, és hangját az erdő is visszaverte. A zajjal semmit sem értek el. Afelől biztosak voltunk, hogy a barlangba nem jut el a hang, viszont akik hozzánk társultak, hallották ugyan, de semmi kedvük nem volt válaszolni.

A partraszállók annyira meglepődtek, hogy - mint később elmesélték - először mindnyájan vissza akartak menni a hajó fedélzetére. Ott azt mesélték volna, hogy az előző partraszállókat legyilkolták, csónakukat pedig meglékelték. Így is történt, a csónakot azonnal vízre bocsátották, és mindnyájan beleültek.

A kapitány szörnyen megijedt, és nem tudta, mit csináljon. Azt hitte, hogy a lázadók visszamennek a hajóra, és azonnal kifeszítik a vitorlát, mert társaikat úgyis elveszettnek vélik. A kapitány hajóját fájlalta, mert már reménykedni kezdett, hogy visszaszerzi. Aztán újabb ijedelem lepte meg.

Alighogy vízre taszították a csónakot, észrevettük, hogy ismét a part felé közelednek. Úgy látszik, más ötletük támadt. Három embert a csónakban hagytak, a többi pedig partra lépett, és elindult a sziget belseje felé, az elveszettek keresésére. Számunkra ez kellemetlen meglepetést jelentett. Hirtelenében nem tudtuk, mit csináljunk. Ha foglyul is ejtjük mind a hetet, semmi hasznunk belőle, ha a csónak elmenekül. Igen valószínű, hogy visszaeveznének a hajóra, kibontanák a vitorlákat, és eltűnnének. Mi pedig örökre lemondhatnánk a hajónkról. De nem volt más segítség, mint várni és figyelni, hogy alakulnak a dolgok.

A hét ember a parton haladt, a három csónakőrző pedig jó messze a parttól horgonyt vetett. A csónakot tehát lehetetlen megközelíteni. A partraszállók szorosan egymás mellett haladtak, és egyenesen a kis dombnak tartottak, melynek a lábához lakásom támaszkodott. Mi jól láttuk őket, ők viszont nem vettek bennünket észre. Azt szerettük volna, ha egészen a közelbe jönnek, ahonnan már tüzelhetünk rájuk. De az is jó lett volna, ha távolabb mennek, mi pedig újra mozoghatunk. Mikor a domb egyik kiszögellésére értek, ahonnan messzire elláthattak a völgyekbe és erdőkbe, kiabálni és hallózni kezdtek.

Ez a hely a sziget északkeleti részén feküdt, ahol a terep leglapályosabb volt. A kiabálásba csakhamar bele is fáradtak. Úgy látszik, nem mertek távolabb menni a parttól és egymástól sem. Tehát leültek egy fa alá és tanácskozni kezdtek. Ha kedvük támadt volna aludni, mint ahogy elődeik tették, jó szolgálatot tettek volna nekünk. De teli voltak aggodalommal, és nem merték kitenni magukat az alvás veszélyének. Hogy ez miben állt, természetesen maguk sem tudták.

Miközben a kapitány a tanácskozást egy ideig távolból figyelte, hirtelen jó ötlete támadt. Feltételezte, hogy a zendülők ismét kilövik puskájukat, hogy felhívják társaik figyelmét. Nekünk abban a pillanatban kell rájuk támadni, amikor fegyverük a lövés után még üres. Bizonyára megadják magukat, mi pedig vérontás nélkül foglyul ejthetjük őket. Nekem tetszett az indítvány. Természetesen meglehetősen közel kellett lennünk hozzájuk, nehogy puskáikat ismét megtölthessék. Ez azonban nem következett be. Mi pedig jó darabig feküdtünk, és nem tudtuk magunkat semmire elhatározni.

Végül kijelentettem, hogy véleményem szerint estig úgysem történik semmi. Akkor pedig, ha nem térnek vissza a csónakhoz, talán módját ejthetjük, hogy elvágjuk az odavezető utat. Azután valami hadicsellel partra csaljuk a csónak őrzőit is.

Jó ideig vártunk, hogy elinduljanak. Egyre türelmetlenebbek lettünk. Igen elégedetlenek voltunk, mikor láttuk, hogy hosszú tanácskozás után felkeltek, és elindultak a tenger felé. Nyilván rémes sejtelmek gyötörték őket, és olyan veszélyesnek találták a szigetet, hogy jobbnak látták, ha visszamennek a hajóra, belenyugszanak társaik elvesztésébe, és tovább folytatják útjukat.

Abból, hogy a part felé tartanak, következtettem, hogy lemondtak a további keresésről, és ismét hajóra szállnak. Így is volt. Közöltem gondolataimat a kapitánnyal. A dolog nagyon elkedvetlenítette. Én erre kieszeltem egy hadifogást, amivel visszacsalhatom őket, ahogy céljainknak megfelelt.

Utasítottam Pénteket és a kapitány segédjét, hogy keljenek át nyugat felé a kis folyócskán. Menjenek abba az irányba, ahol a vadak partra szálltak, mikor Pénteket megmentettem. Mihelyt elérik a kis emelkedőt, körülbelül fél mérföldnyire, kezdjenek el kiabálni, olyan hangosan, ahogy csak tudnak. Majd várjanak, amíg a matrózok jelt adnak magukról. Mikor azonban eljut hozzájuk a matrózok felelete, azonnal forduljanak vissza. Közben vigyázzanak arra, hogy ne mutatkozzanak. Kerülő úton haladjanak, és állandóan válaszoljanak a matrózok kiabálására. Ha már elég messzire becsalták a zendülőket a szigetre és az erdőbe, jöjjenek vissza azon az úton, melyet kijelöltem számukra.

Már éppen készültek beszállni a csónakba, mikor Péntek és a kormányos kiabálni kezdtek. Azonnal felütötték fejüket a hangra, és feleletet is adtak. Majd futni kezdtek nyugat felé a parton a hang irányában. Ekkor a megdagadt vizű folyónál megtorpantak. Mivel nem tudtak átkelni rajta, hívták a csónakosokat, hogy szállítsák át őket.

Én csak erre vártam. Mikor átkeltek, észrevettem, hogy a csónakjuk jó darabon fölment a folyón. A három ember közül pedig csak kettő maradt a csónakban, melyet egy kis fa törzséhez erősítettek a parton. Mást nem is kívánhattam volna. Hagytam, hogy Péntek és a kapitány segédje végezzék feladatukat. A többi embert rögtön magamhoz rendeltem, és észrevétlenül átkeltem a folyócskán. A két emberen gyorsan rajtaütöttünk, mielőtt még észrevehettek volna bennünket. Az egyik a parton hevert, a másik a csónakban tartózkodott. Az, aki a parton heverészett, félálomban volt. Elsőnek a kapitány közelítette meg. Azonnal leütötte. Aztán a csónakban ülőre kiáltott, hogy adja meg magát, különben a halál fia. Sokat nem kellett érvelnie. Mikor a fickó látta, hogy társa elterül, semmi kedvet nem mutatott a védekezésre. Egyedül állt öt emberrel szemben. Amellett nyilván ő is azok közé tartozott, akik nem voltak benne szívvel-lélekkel a zendülésben. Éppen ezért könnyen rá lehetett bírni, hogy megadja magát, sőt később őszinte szívvel csatlakozott is hozzánk.

Időközben Péntek és a segédkapitány jól végezték dolgukat. Egyik dombtól a másikig, egyik sűrűből a másikba csalták az embereket. A játék nemcsak azzal az eredménnyel járt, hogy alaposan kifáradtak, hanem ráadásul el is tévedtek. Bizonyosra vehettük, hogy estig amúgy sem jutnak vissza a csónakhoz. Igaz, Péntekék is alaposan kifáradtak, mire visszaérkeztek hozzánk.

Most tehát egyéb dolgunk nem volt, mint várni reájuk a sötétben. Ha pedig megérkeznek, megtámadjuk őket, és biztosan végzünk velük. Péntek visszaérkezése után már jó pár óra eltelt, mikor felbukkantak a csónak tájékán. Hallottuk, hogy kiabálnak a lemaradtaknak, hogy jöjjenek utánuk. Hallottam az utóbbiak feleletét is. Panaszkodtak, hogy egészen oda vannak a fáradságtól, és nem tudnak gyorsabban menni. Ennek mindnyájan nagyon megörültünk.

Végre elérték a csónakot. De szinte lehetetlen leírni zavarukat, mikor látták, hogy az majdnem szárazon fekszik a mederben, miután a dagály elmúlt. Azonkívül két emberüket sem találták. Hallottuk, hogy kiabálnak egymásnak, egyre panaszosabb hangon. Egyre-másra mondogatták, hogy elvarázsolt szigetre kerültek. Úgy érezték, itt kell veszniök. Újra hallózni kezdtek, és társaikat hívták, de nem kaptak feleletet. Kis idő elteltével láttuk, hogy a félhomályban összevissza rohangálnak, kezüket tördelik, aztán beülnek a csónakba, hogy kipihenjék magukat. Majd ismét partra léptek, járkáltak, és ezt még többször megismételték.

Az én embereim legszívesebben rájuk támadtak volna a sötétben. Én azonban úgy akartam intézni a dolgot, hogy kíméljem az emberéletet, és lehetőleg minél kevesebbet öljek meg közülük. Főként azt akartam elkerülni, hogy embereink közül bármelyiknek baja történjék. Tudtam, hogy az ellenség is jól fel van fegyverezve. Elhatároztam, hogy várunk, hátha csoportokra oszlanak. Rejtekhelyünkről közelebb mentünk hozzájuk, hogy jobban szemmel tarthassuk őket. Pénteknek és a kapitánynak megparancsoltam, hogy négykézláb, a földön kúszva, közelítsék meg a csoportot, amennyire csak lehet, vagyis igyekezzenek minél közelebb lenni hozzájuk, mielőtt megnyithatnák ránk a tüzet.

Nem sokáig kellett így maradnunk. A csónakmester, aki a főkolompos volt a lázadók között, és éppen ezért most sokkal inkább kétségbe volt esve, mint a többiek, harmadmagával elindult feléjük. A kapitány égett a türelmetlenségtől, hogy a főcinkos minél előbb kezei közt legyen. Ezért nem várta be, míg egészen megközelítik, hanem felugrott, és Péntekkel, aki lábánál várt, rájuk lőtt. A csónakmester ott helyben szörnyethalt. A második ember törzsébe kapta a lövést, lebukott a csónakmester mellé, de csak egy vagy két órával később halt meg. A harmadik elszaladt.

A tüzelés zajára azonnal előrenyomultam egész hadseregemmel, mely ebben a pillanatban nyolc emberből állott. Vagyis: én voltam a fővezér, Péntek a vezérkari főnök, a legénység a kapitány, két embere és a három hadifogoly, akik fegyverhűséget fogadtak. A sötétben történt a támadás, tehát számunkról fogalmuk sem lehetett. Megparancsoltam annak az embernek, akit a csónakban hagytak, és aki most hozzánk tartozott, hogy szólítsa őket néven. Reméltem, hogy tárgyalást kezdhetünk, akkor pedig én szabom meg a feltételeket. A dolog úgy ütött ki, ahogy vártuk. Könnyen elképzelhető, hogy jelen helyzetükben inkább megadják magukat. Tehát nagyon hangosan rákiáltott az egyikre:

- Tom Smith!

Tom Smith azonnal válaszolt.

- Te vagy az, Róbert? - kérdezte, mert úgy látszik, megismerte a hangot.

- Igen, az vagyok, Tom Smith. Tedd le a fegyvert, és add meg magad, vagy pillanat múlva véged.

- Kinek adjuk meg magunkat? Kik vannak itt? - kérdezte Smith újra.

- Ők vannak itt - felelte Róbert -, vagyis a kapitány és vele ötven ember. Már két óra óta vadásznak rátok, a csónakmesternek vége. Will Fry megsebesült, én fogoly vagyok. Ha nem adod meg magad, mindnyájatoknak vége.

- Kegyelmet kapunk, ha megadjuk magunkat? - kérdezte Smith.

- Megyek és megkérdezem, ha megígéritek, hogy megadjátok magatokat - mondta Róbert.

Azonnal megkérdezte a kapitányt. Helyette az kiáltotta vissza:

- Smith, ismered a hangomat. Ha leteszitek a fegyvereteket, és megadjátok magatokat, Will Atkins kivételével, életben maradtok.

Erre Will Atkins felkiáltott:

- Kapitány, könyörüljön rajtam, az isten szerelmére! Én sem voltam rosszabb a többinél!

Ez mellesleg nem volt igaz. Will Atkins volt az első ember, aki a zendülés idején lefogta a kapitányt, durván összekötözte, és gyalázatos hangon beszélt vele. A kapitány ennek ellenére azt válaszolta neki, hogy tegye csak le nyugodtan a fegyverét, és bízzon a kormányzó könyörületességében. Itt reám célzott, mert mindnyájan kormányzónak hívtak.

Egyszóval letették a fegyvert, és életükért könyörögtek. Az embert, aki tárgyalt velük, és még kettőt elküldtem, hogy kötözzék meg őket. Erre az én ötven emberből álló hadseregem, mely az előbbi hárommal együtt is csak nyolc tagot számlált, felvonult, és foglyul ejtette őket.

Ezután a csónak kijavítása volt soron, hogy birtokunkba vehessük a hajót. A kapitánynak végre alkalma nyílt, hogy beszéljen velük. Szemükre hányta, hogy milyen galádul bántak el vele. Fejükre olvasta gonosz terveiket. Az ilyesminek vége csak nyomor és kétségbeesés lehet, esetleg akasztófa. Mindnyájan megbánást mutattak, és életükért könyörögtek.

Erre a kapitány kijelentette, hogy nem az ő foglyai, hanem a sziget kormányzója rendelkezik velük. Nagyon csalódtak, mikor úgy képzelték, hogy kopár és lakatlan szigetre tették ki őt! Szerencsére laknak itt emberek, és a parancsnok angol. Ha úgy tetszik, mindnyájukat felakasztathatja. Azonban mindnyájuknak kegyelmet adott; de ő úgy véli, hogy Angliába küldi őket, ott majd a törvénynek megfelelően bánnak velük. Egyedül Atkins marad itt, akit a kormányzó utasítására figyelmeztet, hogy készüljön a halálra, mert reggel felakasztják.

A kapitány mindezt csak kitalálta, de megvolt a kívánt hatása. Atkins térdre esett, és könyörgött, hogy a kapitány járjon közben életéért a kormányzónál. A többiek is rimánkodtak, hogy vissza ne küldjék őket Angliába.

Nekem az jutott eszembe, hogy ütött a szabadulás órája. Ebben a pillanatban könnyen rá lehetne bírni a fickókat, hogy segítsenek a hajó visszaszerzésében. Visszavonultam tehát a sötétbe, nehogy meglássák, micsoda kormányzóval van dolguk. Magamhoz hívtam a kapitányt. Jókora távolságból hallattam hangomat. Az egyik embernek az volt a feladata, hogy továbbítsa üzenetemet a kapitánynak.

- Kapitány, a kormányzó hívatja.

- Mondd meg neki, hogy azonnal jövök - válaszolta tüstént a kapitány.

Ezen még jobban elcsodálkoztak, és valóban azt hitték, hogy a parancsnok itt van a közelben ötven emberével. Mikor a kapitány megjelent nálam, közöltem vele terveimet a hajó visszaszerzésére vonatkozólag. Neki hallatlanul tetszett a dolog, és úgy határoztunk, hogy másnap reggel szerét ejtjük. De hogy minél ügyesebben végrehajthassuk, és hogy a sikert biztosíthassuk, kifejtettem, hogy szét kell osztani a foglyokat. Neki kell kiválasztania Atkinst és a két leggonoszabbat. Ezeket megbilincselve a barlangba vezetjük, ahol a többiek vannak. A feladattal Pénteket és azt a két embert bíztuk meg, akik a kapitánnyal léptek partra. A rabokat a barlangbörtönbe kísérték. Tekintve, hogy foglyok voltak, meglehetősen sivár hely lehetett számukra. A többieket nyárilakomba vezényeltem. Mivel sövény vette körül, ők pedig bilincsben voltak, ez is elég biztos helynek tetszett. Azt is figyelembe kell venni, hogy viselkedésüktől függött életük.

Reggel elküldtem hozzájuk a kapitányt, hogy tárgyaljanak. Ki kellett őket próbálnia, és meg kellett győződnie arról, megbízhat-e bennük, és elindulhat-e velük a hajó fedélzetére. A kapitány beszélt a gazságról, amelyet elkövettek, és arról a helyzetről, amelybe kerültek. Megjegyezte, hogy a kormányzó egyelőre kegyelmet adott nekik, de ha Angliába küldi őket, ott mindnyájan bitóra kerülnek. Viszont, ha csatlakoznak egy olyan jogos vállalkozáshoz, mint a hajó visszaszerzése, kieszközli számukra a kormányzónál a teljes bocsánatot.

Mindenki elképzelheti, hogy abban a pillanatban milyen szíves-örömest fogadták ezt az ajánlatot. Térdre borultak a kapitány előtt, és mély megbánással fogadták, hogy utolsó csepp vérükig hívek maradnak hozzá, hiszen egész életükkel adósok neki, és követik a világ végére is. Amíg csak élnek, apjuknak fogják tekinteni.

- Hát jó - felelte a kapitány -, megyek a kormányzóhoz, és elmondom neki a dolgot. Meglátom, mit tehetek, hogy beleegyezését megnyerjem.

Sürgősen be is számolt a hangulatról, és erősen reménykedett hűségükben. Mégis, hogy mindenképpen biztosítsam magam, megmondtam, menjen vissza, és válasszon ki közülük ötöt. Ezek fognak segédkezni neki, a másik kettőt pedig a kormányzó azzal a hárommal együtt, akik a barlangba vannak zárva, túszként tartja vissza. Ha az öt ember hűtlennek bizonyulna, az öt túszt egymás mellé akasztatja. Ez a szigorúság majd meggyőzi őket arról, hogy a kormányzó nem tréfál. Nem is tehettek egyebet, mint hogy elfogadták a feltételeket. Most a kapitány és a foglyok dolga volt, hogy figyelmeztessék a másik ötöt kötelességükre.

Vállalkozásunkhoz tehát a következő erők álltak rendelkezésünkre: először a kapitány, a kormányosa és az utas. Másodszor az első bandából való két fogoly, akikért a kapitány jót állott, mire én visszaadtam szabadságukat, sőt fegyvert is bíztam rájuk. Harmadszor az a kettő, akiket mindeddig bilincsben tartottam nyárilakomban, de a kapitány indítványára most felszabadítottam. Negyedszer ez az öt ember, akiket utoljára választottunk ki. Tehát ez összesen tizenkét ember, ehhez a számhoz hozzá kell számítani még a barlangban tartott öt túszt.

Megkérdeztem a kapitányt, vállalkozik-e rá, hogy velük a hajó fedélzetére menjen. A magam részéről jobbnak láttam, ha én meg Péntek nem mozdulunk, miután a hét ember a szigeten maradt. Elég munkát jelentett számunkra a foglyok őrzése és élelmezése. A barlangban levő öt emberről úgy határoztam, hogy zár alatt maradnak. Péntek naponta kétszer is megfordult a barlangban, hogy szükségleteikről gondoskodjék. A másik két emberrel vitettem az eleséget arra a helyre, ahol Péntek átvette tőlük.

Mikor a két túsz előtt megjelentem, a kapitány úgy beszélt rólam, mint arról a személyről, akire a foglyok őrizetét bízta a kormányzó. Kijelentette, hogy a kormányzó akarata értelmében engedelmességgel tartoznak nekem. Ha nem engedelmeskednek, a kormányzó a várba viteti, és vasra vereti őket. Tehát én is szabadon beszélhettem kormányzóról, helyőrségről, várról és minden efféléről, valahányszor erre szükség volt. Arról természetesen hallgattam, hogy én magam vagyok a kormányzó.

A kapitánynak most már nem volt egyéb dolga, mint felkészíteni az útra a két csónakot - az egyiket, a megrongáltat az utas, míg a másikat, amelyben kormányosa és még öt ember ült, maga vezette. Nagyon ügyesen intézték a dolgot, mert éppen éjfélkor értek a hajóhoz.

Mikor már a hajótól hallótávolságra voltak, Róbert a kapitány parancsára azt kiáltotta, hogy megjöttek az emberekkel meg a csónakkal. De, folytatta, hosszú időbe került, amíg megtalálták őket. Ilyen meg hasonló beszédekkel tartották szóval a hajó legénységét, míg a hajótestet elérték. A kapitány és a kormányos léptek elsőnek a hajó fedélzetére. Első dolguk az volt, hogy puskatussal leütötték a másodkormányost és a hajóácsot. A legénység hűségesen segített nekik. Lefogták azokat is, akik a középső és alsó fedélzeten voltak. Elreteszelték a csapóajtókat, hogy az ottlevők ne tudjanak kitörni. Mikor a másik csónak legénysége a fedélzetre jutott, elfoglalták a mellvédet és a konyhába vezető lépcsőt. Az ottlevő három embert foglyul ejtették.

A fedélzeten tehát már minden biztonságban volt. Ekkor a kapitány parancsot adott a kormányosnak, hogy három emberével törjön be a kabinba, ahol az új kapitány feküdt. Mikor a lármát meghallotta, felugrott, és két másik emberrel meg egy fiúval fegyvert fogott. A kormányos legényeivel feltörte az ajtót. Az új kapitány embereivel rájuk tüzelt. Az egyik golyó megsebesítette a kormányost - a karját roncsolta össze -, s azonkívül még két társát. De haláleset nem történt. A kormányos ennek ellenére segítségért kiáltva betört a kabinba. Noha vérzett, pisztolyával főbe lőtte az új kapitányt. A golyó a bitorló száján hatolt be, és füle mögött jött ki, úgyhogy egy szót sem tudott szólni. Erre mindenki megadta magát, és a hajót egy emberáldozat árán elfoglalták.

Miután a kapitány a hajót birtokába kerítette, elrendelte, hogy hét puskából sortüzet adjanak. Úgy egyeztünk meg, hogy ezzel a jellel tudat a sikerről. Elképzelhető, milyen boldog voltam. Hajnali két óráig virrasztva vártam erre a hangra a parton. Utána lefeküdtem. Mivel a nap rendkívül fárasztó volt, mélyen elaludtam. Nagy meglepetésemre újra puskalövés vert fel. Hallottam, hogy valaki azt kiabálja:

- Kormányzó, kormányzó!

Rögtön megismertem a kapitány hangját. Mikor felmásztam a domb tetejére, ő már ott állt. A hajóra mutatott, és átölelt.

- Kedves barátom, és megmentőm - mondta -, íme az ön hajója. Mert az öné mindenestől, velünk együtt és mindazzal, ami hozzá tartozik.

A hajóra pillantottam, mely valóban ott úszott a parttól alig fél mérföldnyire. Közben ugyanis felvonták a horgonyt, és mivel szép idő volt, közelebb jöttek a szigethez, szembe a folyó torkolatával. Mivel éppen dagály volt, a kapitány ugyanott kötött ki, ahol én valamikor a tutajommal, vagyis majdnem ajtóm előtt.

Először csaknem elájultam a meglepetéstől. Láttam, hogy most már valóban ölembe hullt a szabadulásom. Itt áll egy nagy hajó, készen arra, hogy odavigyen, ahová akarom. Egy ideig egy szót sem tudtam szólni. Szerencse, hogy a kapitány átölelve tartott, mert különben a földre zuhantam volna. Mikor megrendülésemet észrevette, kihúzott zsebéből egy palackot, és egy korty szíverősítővel kínált meg. Miután ittam, leültem a földre, de jó ideig szót sem tudtam szólni.

Ő is éppen úgy volt, mint én, legfeljebb nem a megrendüléstől. Ezer meg ezer kedves és kellemes dologról beszélt, hogy valahogy magamhoz térítsen. De az öröm annyira túláradt bennem, hogy szinte egész lelkem megbomlott. Végül könnyekben törtem ki. Valamivel később beszélni is tudtam. Most rajtam volt a sor: én öleltem meg szabadítómat, és együtt örvendeztünk.

Mikor egy kicsit elbeszélgettünk, a kapitány elmondta, hogy némi csemegét hozott számomra a hajóról. Sokat ugyan nem talált, mert azok a gazemberek hosszú uralmuk alatt majdnem teljesen kifosztották a hajót. Lekiáltott a csónakba embereinek, hogy hozzák partra a kormányzónak szánt dolgokat. Valóban annyi mindent hoztak, amennyit legföljebb búcsúzáskor szoktak otthagyni valahol. Mintha magam is nem készültem volna velük útra!

Először is egy láda kitűnő szíverősítőt, hat palack madeira bort, két font kitűnő dohányt, tizenkét nagy szelet disznóhúst, egy kis zsák babot és egy mázsa kétszersültet. Hozott továbbá egy láda cukrot, egy láda lisztet és egy zsák citromot, két palack limonádét és sok más egyebet. De kaptam még egyebet is, amit mindennél ezerszer többre becsültem: hat tiszta inget, hat kitűnő nyakravalót, két pár kesztyűt, egy pár cipőt, egy kalapot és egy nagyon jó, alig viselt öltönyt. Vagyis tetőtől talpig felruházott. Elképzelhető, milyen ajándék volt ez az én helyzetemben. De még soha olyan félszegnek és ügyefogyottnak nem éreztem magam, mint amikor új ruháimat felvettem.

Mikor a ceremóniákon túlestünk, és a finom dolgokat behoztuk kis lakosztályomba, tanácskozni kezdtünk, mihez kezdjünk a foglyokkal. Nem volt csekélység eldönteni, hogy velük vagy nélkülük induljunk-e útnak. Különösen kettő adott okot a tépelődésre, akiket a kapitány egészen elvetemülteknek tartott. Kijelentette, hogy ezeket a gazembereket semmiképp sem lehet lekenyerezni. Legfeljebb vasra verve vihetjük el őket, mint gonosztevőket, és át kell adni mindkettőt az igazságszolgáltatásnak. Láttam, hogy a kapitányt eléggé aggasztja a dolog. Erre kijelentettem, hogy magam beszélek a két emberrel. Reméltem, el tudom érni náluk, hogy saját jószántukból itt maradjanak a szigeten.

- Ennek tiszta szívemből örülnék - jelentette ki a kapitány.

- Nos, elküldök értük, és beszélek velük ön helyett.

Elküldtem a barlanghoz Pénteket és a két túszt, akik most már szabadon jártak, mert társaik betartották ígéretüket. Úgy rendelkeztem, hogy vezessék az öt embert - úgy, ahogy vannak, megbilincselve - nyárilakomba, és ott várjanak rám. Nemsokára megjelentem köztük új ruhámban. Ekkor már ismét kormányzónak hívtak. Mikor mind együtt voltunk, és a kapitány is mellettem ült, magam elé rendeltem a foglyokat. Megmondtam nekik, hogy ismerem gyalázatos viselkedésüket a kapitánnyal szemben, tudom, hogy megszöktek a hajóval, és kalózéletet készültek folytatni. De maguk estek abba a verembe, melyet másoknak ástak. Tudomásukra hoztam, hogy a hajó ismét a kapitányé: itt horgonyoz most a sziget előtt. Nemsokára láthatják, hogy a bitorló kapitány elvette jutalmát, ott lóg felakasztva a vitorlarúdon. Szeretném hallani védekezésüket. Mit tudnak felhozni mentségükre, hogy ne akasszam fel őket tettenért kalózok módjára.

Egyikük azt felelte, hogy nincs semmi kívánságuk. Megemlítette, hogy elfogatásukkor a kapitány kegyelmet ígért nekik. Alázatosan könyörögtek életükért.

Kijelentettem, nem tudom, milyen kegyelmet gyakorolhatnék. A magam részéről elhatároztam, hogy embereimmel együtt elhagyom a szigetet. Már meg is beszéltük útitervünket a kapitánnyal. A kapitány aligha tehet egyebet, mint hogy vasra verve viszi őket Angliába, ahol törvény elé kell állniok a hajó ellopásáért. Tudják, hogy ezért bitó jár. Azt hiszem, legjobb megoldás, ha a szigeten maradnak. Mivel én úgyis elmegyek, nem bánom, meghagyom életüket, és itt maradhatnak a szigeten.

Erősen hálálkodtak, és azt hajtogatták, hogy sokkal szívesebben maradnak itt, mint hogy Angliában felkössék őket. Így hát ebben maradtunk.

Azonban a kapitány látszólag akadékoskodott, mintha nem állna módjában itthagyni őket. Erre én, színlelt haraggal leintettem a kapitányt, és kijelentettem, hogy ezek az én foglyaim és nem az övéi. Miután már kegyelmet ígértem nekik, meg is akarom tartani szavamat. Ha neki nem tetszik, fogja el őket újra, de én mindenesetre mindegyiket szabadon bocsátom.

Újra hálálkodni kezdtek, én pedig leoldoztattam bilincseiket. Megmondtam nekik, menjenek vissza az erdőbe, ahonnan jöttek. Én majd hagyok itt nekik fegyvereket, lőszert és bizonyos irányelveket, amelyeknek betartásával egészen jól élhetnek.

Aztán kezdtem készülődni, hogy hajóra szálljak. De a kapitánynak megmondtam, hogy éjjel még itt maradok csomagolni és rendelkezni. Ő viszont a hajót hozza rendbe. Másnap küldjön érettem a csónakkal. A bitorló kapitány holttestét mindenesetre, elrettentő példaként akasztassa a vitorlarúdra.

Miután a kapitány elment, a lakásomba hívattam az embereket. Komoly beszélgetésbe kezdtem velük életkörülményeikről. Választásukat helyesnek ítéltem. Ha a kapitánnyal mennek, bizonyára akasztófán végzik. Megmutattam a lázadó kapitány felakasztott holttestét: egyebet ők sem várhatnak.

Aztán megígértem nekik, hogy bevezetem őket az itteni életbe, hogy helyzetükön könnyítsek. Előadtam nekik a hely történetét, és azt is, hogyan kerültem ide. Megmutattam erődeimet és szántóföldjeimet, tájékoztattam őket a gabonatermelésről, szőlőaszalásról. Egyszóval mindarról, ami könnyebbségükre szolgálhat. Megemlítettem a tizenhét spanyolt is, akik minden pillanatban megérkezhetnek. Levelet hagytam hátra részükre, és megígértettem velük, hogy úgy bánnak a spanyolokkal, mint önmagukkal. Itt meg kell jegyeznem, hogy a kapitány tintát is hozott a fedélzetről. Mellesleg igen meg volt lepve, hogy nem jöttem rá arra, hogy koromból és vízből is lehet tintát készíteni.

A szigeten hagytam tűzifegyvereimet, vagyis öt muskétát, három vadászpuskát és három kardot. Körülbelül másfél hordó puskaporom maradt, mert az első másfél év után erősen takarékoskodtam. Előadtam, hogy kell bánni a kecskékkel, hogy történik fejésük és hízlalásuk, miképpen lehet vajat és sajtot előállítani. Egyszóval minden tapasztalatomat közöltem velük. Megígértem, hogy közbenjárok a kapitánynál további két hordó puskapor irányában, és kerti magvakat is próbálok szerezni, aminek annak idején magam is nagyon örültem volna. A zacskó babot is átadtam nekik, melyet a kapitány nekem hozott, és figyelmeztettem őket, hogy okvetlenül vessék el.

Mikor mindent elrendeztem, másnap a hajó fedélzetére szálltam. Az volt a szándékunk, hogy azonnal útnak indulunk, de éjjel még nem szedtük fel a horgonyt. Kora reggel látjuk, hogy az öt ember közül kettő a hajó felé úszik. Keservesen panaszkodtak a másik háromra, és könyörögtek, vegyük fel őket a hajóra, mert veszélyben forog az életük. Rimánkodtak a kapitánynak, akkor is vegye fel őket, ha akasztófa vár rájuk. A kapitány kijelentette, hogy mindenben én rendelkezem. Némi huzavona után, miután ünnepélyesen megfogadták, hogy megjavulnak, a fedélzetre vettük őket. Idővel egész becsületes fickóknak bizonyultak.

Kevéssel később a csónakkal ismét elindultam a partra, mert éppen apály volt. Elvittem az ottmaradtaknak az ígért holmit. A kapitány még ládáikat és ruháikat is kiadta, amit ők igen hálásan fogadtak. Én biztattam őket, hogy nem feledkezem meg róluk; ha módomban áll, erre irányítok egy hajót, amelyre felszállhatnak.

Mikor a szigetnek búcsút mondtam, emlékül magammal vittem saját készítményű nagy kecskebőrsüvegemet, napernyőmet és egyik papagájomat. Nem felejtettem el magamhoz venni pénzemet sem, mely eddig haszontalanul és minden cél nélkül hevert. Egészen megfeketedett, és csak akkor látszott, hogy ezüst, mikor kissé megdörzsöltem. Elhoztam azt a pénzt is, amit a spanyol hajóroncson találtam.

Így távoztam el a szigetről 1686-ban, a hajónapló szerint december 19-én. Huszonhét évig, két hónapig és tizenkilenc napig voltam itt. Pontosan ugyanazon a napon szabadultam ebből a második fogságomból, mint Szalehből a nagy csónakban, a móroktól. Hosszú utazás után, 1687. június 11-én megérkeztem Angliába.

Útközben elmentünk a spanyolokért, és felvettük őket a hajóra. Kimondhatatlanul boldogok voltak, és könnyes szemmel mondtak köszönetet.

De a legboldogabb volt Péntek, mert apját is magunkkal vittük a nagy útra.

2. Kasszava - amerikai cserje. Gyökere sok keményítőt tartalmaz.